A mindentudó

EDGAR WALLACE

A MINDENTUDÓ

Fordította

Németh Zoltán és

Varga István

A könyv eredeti címe:

The Man Who Knew

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-900-3

© Németh Zoltán és Varga István

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I. FEJEZET

EGY FÉRFI A LABORATÓRIUMBAN

A helyiség meglehetősen kicsi volt és azért esett rá a választás, mivel távol esett a lakószobáktól. Korábban biliárdszobaként használták, mellyel Weald Lodge régebbi tulajdonosa bővítette az épületet. John Minute viszont, akinek sem ideje, sem türelme nem volt a biliárdhoz, szívesen átengedte ezt a nyirkos helyiséget a tudományos titkárának.

Az egyik oldalon egyszerű fenyőfából készült munkapad helyezkedett el, mely tele volt lepárlóedényekkel és kémcsövekkel. Középen hasonlóan egyszerű asztal, rajta vagy fél tucat könyv, egy üvegburával fedett mikroszkóp, egy nyitott fadoboz, benne egész sor finom tudományos eszközzel, egy kékes fénnyel égő Bunsen-égő, rajta kis üvegtálka, amelyben valami sötétes anyag fortyogott.

Az asztalnál ülő férfi arcát gumimaszk fedte, mivel a gusztustalan főzetből – melyet feszülten figyelt – kellemetlen szagú, egészségtelen gázok áradtak. Az erősen árnyékolt lámpán és a Bunsen-égőn kívül az egész szobácskára sötétség borult. A kísérletező időnként egy pillanatra üveg rudacskát mártott a forró folyadékba, majd a rúdról néhány cseppet hullatott egy lakmuszpapír csíkra. A látottak nyilván kielégítették az érdeklődését, mert hirtelen mozdulattal eloltotta a Bunsen-égőt, az ablakhoz lépett, kitárta, majd bekapcsolt egy elektromos ventilátort, hogy ezzel is gyorsítsa a szellőzést.

Levette álarcát, mely alól egy jóképű fiatalember ábrázata tűnt elő. Az arca keskeny, sápadt, bajusza sötét, fekete haja sűrű, hullámos. Miután becsukta az ablakot, a zsebéből elővett egy meglehetősen kopott dohányzacskót és megtömte a pipáját. Ezután jegyzetelni kezdett egy füzetbe, de időről-időre megállt, hogy az előtte lévő könyvekben tanulmányozzon valamit.

Jó félórával később befejezettnek tekintette munkáját, becsukta jegyzetfüzetét, hátratolta székét és átadta magát a töprengésnek. Arcvonásairól Ítélve, aligha lehettek túl kellemesek a gondolatai. Belső zsebéből előhúzott egy bőrtárcát, kinyitotta és elővett belőle egy fényképet. A kép egy tizenhat év körüli lányt ábrázolt. A lány arca csinos, kissé szomorkás, de vonzó a maga egyszerűségében. A férfi hosszasan tanulmányozta a portrét, közben néha a fejét csóválta, mintha kellemetlen gondolatok gyötörnék.

Az ajtón halk kopogtatás hallatszott, mire a fiatalember sebtében visszacsúsztatta a képet a tárcába, amit összehajtva eltett a zsebébe. Csak ezután állt fel hogy ajtót nyisson.

John Minute lépett a helyiségbe és gyanakvóan szimatolt a levegőbe.

– Micsoda vadállati bűzt csinált itt, Jasper?! – dörmögte. – Mi az ördögért nem találnak fel olyan kémiai anyagokat, amelyek kellemesebbek az ember orrának?

Jasper Cole halkan nevetett.

– Attól tartok, uram, hogy e tekintetben a természet másként rendelkezett – válaszolta.

– Befejezte? – kérdezte az alkalmazója.

Továbbra is gyanakodva tekintgetett a tálkában lévő, még mindig meleg folyadékra.

– Aggodalomra semmi ok, uram – felelte Jasper –, csak forrás közben ártalmas. Ezért is tartom zárva az ajtót.

– Tulajdonképpen mi akar ez lenni? – tudakolta John Minute sötéten meredve az undorító folyadékra.

– Számos összetevőből áll – magyarázta a másik egykedvűen. – Mellesleg természetesen egy kísérlet. A tálka néhány olyan elemet tartalmaz, amelyek csak bizonyos hőmérsékleten vegyíthetők a többivel. Az eljárás azért tekinthető sikeresnek, mivel az egyébként összekeverhetetlen elemeket a folyadék kihűlése után is sikerült az oldatban tartanom.

– Nos, remélem, ízleni fog majd a vacsora, mert sajnos a kotyvalékához hasonlóan, az is kihűlt – dörmögte John Minute.

– Elnézést, de nem hallottam a csengőt, uram – mentegetőzött Jasper Cole. – Szörnyen sajnálom, ha megvárakoztattam.

A két férfi beszélgetése néhány perccel később a tágas, hideg étkezőben folytatódott. Bár a vacsorát a szokott csendes módon fogyasztották el. Később John Minute az újságokat böngészgette, különös figyelmet fordítva a tőzsdei árváltozásokkal foglalkozó cikkekre.

– Valaki Gwelo Deepset vásárolna – panaszolta hangosan töprengve.

Jasper felpillantott.

– Gwelo Deepset? – kérdezte – De hát azok a részvények…

– Bizony, bizony – vágott közbe a másik testesen –, tudom. A múlt héten egy shillingről két shilling három pennyre emelkedett az árfolyamuk. Magam is szereztem belőlük ötszázezret, sőt, hogy pontos legyek – folytatta önmagát helyesbítve – egy teljes milliót, de a fele nem az én tulajdonom. Most szinte kísértést érzek, hogy túladjak rajta.

– Lehet, hogy aranyra bukkantak – vélte Jasper.

John Minute felhorkant.

– Ha Gwelo Deepsben arany van, akkor a Downs egy gyémántbánya – jelentette ki ironikusan. – Mellesleg a másik ötszázezer részvény May tulajdonát képezi.

Jasper Cole meglepett csodálkozással húzta fel a szemöldökét.

John Minute hátradőlt a székében és használatba vette az arany fogpiszkálóját.

– May Nuttall apja volt a legjobb barátom – mondta dörmögve. – Ő rángatott bele a Gwelo Deeps üzletbe, minden meggyőződésem, ellenére. Kilencszáz méter mély aknát fúrtunk és mindenfélét találtunk, csak aranyat nem.

Halk, mély nevetést hallatott.

– Pedig mennyire örülnék, ha nyereséges lenne az a bánya. Szegény jó öreg Bill Nuttall! Jó néhány nehéz helyzeten átsegített.

– Véleményem szerint, ön pedig mindent megtett a lányáért, uram.

– Nagyon kedves kislány – dünnyögte John Minute –, aranyos teremtés. Nem rajongok különösebben a lányokért – folytatta megvető grimasszal –, de Maynél drágább, becsületesebb lényt el sem lehet képzelni. Olyan lány ő, aki nyíltan az ember szemébe mer nézni, mikor hozzá beszél. May igazán talpraesett nő.

Jasper Cole eredménytelenül próbálta elrejteni a mosolyát.

– Maga meg mi az ördögöt vigyorog? – fakadt ki John Minute.

– Csak arra gondoltam, hogy May aztán nem ismer lehetetlent – válaszolta a másik.

John Minute sarkon fordult.

– Jasper – mondta –, ha egyszer megnősül, azt szeretném, ha egy Mayhez hasonló lányt venne el. Sőt, ami azt illeti, őt még én is szívesen feleségül venném.

– Ha nem csalódom, ehhez Franknek is lenne néhány szava – felelte a másik a kávéját kevergetve.

– Frank?! – horkant fel John Minute. – Mi köze van ehhez Franknek? Az ördögbe is, Frank azt csinálja, amit mondanak neki. Ő egy szerencsés csillagzat alatt született fickó, bár szerintem azért akad benne némi gazemberség is. Miért is ne próbálkoznék meg vele…

Jasper felpillantott.

– Igen?

– Felejtse el – dünnyögte John Minute.

Szokása szerint hosszasán elüldögélt a vacsoraasztal mellett, félig ébren, félig szunyókálva, elmélkedve. Jasper kézbe vette az egyik újságot és belemélyedt. Szinte minden estéje ugyanígy telt, kivéve azokat az eseteket, amikor Londonban tartózkodott. Éppen egy neves tudós cikkét olvasta, ami a rádium sugárzásáról szólt, amikor John Minute folytatni kezdte az egy órával azelőtt félbe szakított beszélgetést.

– Azért néha kissé aggódom May miatt.

Jasper letette az újságot.

– Aggódik, de miért?

– Maradjunk annyiban, hogy aggódom, jó? – morgott a másik. – Szeretném, ha nem kérdezősködne ennyit, Jasper. Néha elviselhetetlenül idegesítő tud lenni.

– Rendben van, megértem a nyugtalanságát – felelte a megbízható titkár türelmesen –, tudom, hogy minden oka megvan rá.

– Felelősséget érzek May iránt, már pedig én utálok minden nemű felelősséget. Elvégre a gyerekek iránti felelősség…

Kínosan összerándult, majd témát változtatott és néhány napig nem is hozta szóba a dolgot.

Helyette új témára terelte a beszélgetést.

– Úgy hallom, itt járt Smith őrmester, míg nem voltam idehaza – mondta.

– Igen, ma délután volt itt.

– Találkozott vele?

Jasper bólintott.

– És mit akart?

– Amennyire a szavaiból kivehettem, önnel akart találkozni. Ha nem tévedek, régebben említette, hogy iszik.

– Iszik?! – legyintett a másik megvetően. – Ezt már nem is lehet iszákosságnak nevezni, valósággal vedeli az italt. Magának mi a véleménye Smith őrmesterről? – tudakolta.

– Szerintem felettébb kíváncsi személy – válaszolta a másik őszintén –, és nem értem, miért okoz annyi gondot magának, hogy takargassa, miért küldözget neki pénzt minden áldott héten.

– Egy szép napon talán majd meg fogja érteni – felelte Minute, és a jövendölése valóra is vált. – Jelenleg elég, ha annyit tud, hogy a problémámnak két megoldása lehetséges, az egyik felettébb kellemetlen, a másik valamivel kevésbé. Így érthető módon, a kettő közül a kevésbé kellemetlenre esett a választásom, ami nem más, mint heti járadékot fizetni Smith őrmesternek. Ez még mindig jobb, mint feldühíteni – mert egész biztosan felingerelném, ha nem fizetnék neki.

Lassan felállt a székéből és kihúzta magát.

– Mellesleg – folytatta – Smith őrmester igencsak nehézkes segítőtárs. Jól ismerem, de évekbe telt, mire sikerült kiismernem. A munkám során, Jasper, számos furcsa emberrel kellett összeismerkednem és sok furcsa dolgot meg kellett tennem. Kétlem, hogy ezek tetszetősen mutatnának nyomtatásban, noha koránt sem vagyok olyan érzékeny, mint ahogy azt az újságokban állítják. Ha így lenne, már évek óta a síromban feküdnék. Amit viszont Smith őrmester tud rólam, mégis érzékenyen érint. Az emberek sok mindent összehordanak narkotikumokról meg más hasonló mocsokról. Ezért nyilván megérti, mikor azt mondom, hogy a Smith őrmesternek hetente futtatott pénzösszeg lényegében kettős célt szolgál. Kábító és ugyanakkor meg…

– Megelőző – segítette ki a másik.

– Ez a helyes kifejezés – bólintott John Minute –, néha kissé nehezen fog az agyam – tizenhét éves koromban még nem tudtam leírni a saját nevem és tizenkilenc éves koromban két „n"-nel ejtettem ki.

Újra felkacagott.

– Szóval kábító és megelőző – ismételte egy újabb fejbólintás kíséretében. – Ez jellemző Smith őrmesterre. Veszedelmes ördögfióka és még nagyobb gazember.

– Wiseman rendőr viszont… – kezdte Jasper.

– Wiseman rendőr viszont azért veszedelmes ördög, mivel hülye – csattant fel John Minute, beletúrva ujjaival szürke, göndör hajába. – Mit keresett itt Wiseman rendőr?

– Nem járt itt – mosolygott Jasper. – Csak út közben találkoztam vele és egy kicsit elbeszélgettünk.

– Jobb elfoglaltságot is találhatna magának – mérgelődött John Minute durván –, az a seggfej zsaru már háromszor is beidézett. De egy szép napon még kirúgatom a rendőrségtől.

– Tulajdonképpen nem is olyan rosszindulatú fickó – csillapítgatta Jasper Cole. – Lehet, hogy ostobának tűnik, de amúgy szerény, rendes, törvénytisztelő ember.

– Mondott legalább valami említésre méltót? – tudakolta John Minute.

– Csak annyit, hogy Smith őrmester rendszerető ember.

– Az igaz, hogy senkit sem ismerek, aki nála rendszeretőbb lenne – jelentette ki a másik maró iróniával. – Főként, ha jól a pohár fenekére nézett. A kötelességtudás álarca mögé rejtőzve persze már ő maga is sokszor megszegte a törvényt, csak még nem bukott le. Nos, azt hiszem ideje lesz nyugovóra térni – tette hozzá a kandallópárkányon lévő órára pillantva. – Holnap bemegyek a városba; látni szeretném Mayt.

– Netán nyugtalanítja valami? – érdeklődött Jasper.

– A bank, ami nyugtalanít – válaszolta az idős férfi.

Jasper Cole rezzenéstelen arccal figyelte.

– Mi baj van a bankkal?

– Nincs vele semmi különös, sőt az a tudat, hogy a drágalátos, tiszteletreméltó unokaöcsém, Frank Merril, az egyik fiókjuk könyvelője, minden kétséget kizár számomra a stabilitásukat illetően. De az égre kérem, mikor hagy már fel ezzel a rossz szokásával, hogy folyton arról faggat, „miért történt ez, vagy „miért teszem azt?

Jasper a válasz előtt rágyújtott egy szivarra.

– A legkézenfekvőbb módja, hogy az ember a világ folyásáról értesüljön az, ha kérdéseket tesz fel.

– Akkor faggasson valaki mást! – harsogta John Minute már az ajtóból.

Jasper újra kézbe vette az újságját, de nem sok örömét lelhette a cikkben, amit olvasott, mert John Minute öt perccel később újra megjelent az étkezőben, de ezúttal már zakó és nyakkendő nélkül, mivel nyilván vetkőzés közben támadt valami fontos közlendője.

– Holnap reggel küldjön egy táviratot a Gwelo Deeps igazgatójának, és kérdezze meg tőle, hogy van-e valami jelentenivalója. Ami azt illeti, gondolom, tud róla, hogy maga a társaság titkára – nemde?

– Én volnék? – kérdezte Jasper csodálkozva.

– Eddig Frank volt az, de kétlem, hogy jelenleg foglalkozna a munkával. Az lesz a legjobb, ha tájékoztatom a történtekről, mert a végén még valami nagy pácba kever a közjegyzőnél. Igazgatótanácsi ülést kéne tartanunk.

– Értesítsem róla az igazgatókat is? – érdeklődött Jasper ártatlan ábrázattal.

– Gondolom, ártani nem árthat – válaszolta John Minute. – Tisztában vagyok vele, hogy én vagyok az elnök, de eddig még sosem volt rá szükség, hogy ülésezzünk. Nem bánnám, ha megtudná Franktól, hogy mikor jöttek össze utoljára.

Ismét eltávozott, hogy negyedórával később újra megjelenjen, de ezúttal már pizsamában.

– A May által irányított szervezet nyilván pénzszűkében szenved. Érdeklődhetne a titkáruknál. Nyilván van titkáruk. Részemről készenlétben leszek. Ha bármire szükségük lenne, küldje csak el nekik.

Odasétált a tálalószekrényhez és kevert magának egy szódás whiskyt.

– Az utóbbi három-négy alkalommal éppen nem voltam idehaza, amikor Smith telefonált. Ha holnap is eljönne, mondja meg neki, hogy amint visszajövök, találkozom vele. Aztán zárja be előtte az ajtót. Nehogy beengedje a házba azt a szamarat, Wilkins!

Jasper bólintott.

– Most nyilván azt hiszi rólam, hogy enyhén szólva ütődött vagyok, nemde, Jasper? – kérdezte az idősebb férfi, aki továbbra is ott állt a tálalószekrénynél, poharával a kezében.

– Efféle gondolat soha meg sem fordulna a fejemben – jelentette ki Jasper. – De ha a véleményemre kíváncsi, ön néha elég furcsán viselkedik és hajlamos rá, hogy eltúlozza a magát körülvevő veszélyeket.

A másik a fejét csóválta.

– Tudom, hogy erőszakos halállal fogom végezni. Mikor Zuluföldön jártam, egy öreg varázsló csontot dobott és elmondta a jövőmet. Magának még sose volt efféle élménye?

– Nem mondhatnám, hogy volt – válaszolta Jasper halvány mosollyal.

– Felőlem akár ki is nevethet, de akkor sem mondhatok mást, hogy részemről hiszek benne. Kétszer is megjósolták a jövőmet, egyszer a King’s kraalban történt, másodszor pedig Echowe-ban és mindkét varázsló ugyanazt, jósolta nekem: hogy erőszakos halállal fogok meghalni. Általában nemigen aggasztottam magam emiatt, de úgy látszik, öregszem, ezért élek a rendőrségtől körülvéve, mintha ki tudja, milyen törvénytisztelő ember lennék. Elvégre a törvénytisztelők mindig is tartottak azoktól, akik fittyet hánynak a törvény betűjére és lassacskán jómagam is kezdek ebbe az állapotba kerülni. Nevessen ki, de egyre többet nyugtalankodom, ha idegent látok a ház körül téblábolni. Viszont az sem mellékes, hogy nekem több ellenségem jut egy négyzetyardra, mint az emberek többségének az egész országban! Most nyilván azt képzeli, hogy látomásaim vannak és védőőrizet alá kéne helyezni. Csakhogy egy gazdag ember sosem vértezheti fel magát eléggé – folytatta félig magának, félig a fiatalembernek –, a legkülönbözőbb népségekkel találkozom ebben az országban, akiknek úgy lettem bemutatva, mint „John Minute, a milliomos". És tudja, mit mondtak ezek az alakok, amikor hátat fordítottam nekik?

Jasper bölcsen úgy döntött, hogy inkább nem kockáztatja meg a választ.

– Azt mondták – folytatta John Minute – úgy a fiatalok, mint az idősek, úgy a gonoszak, mint a tisztességesek – hogy bárcsak meghalna és rám hagyna valamennyit a vagyonából.

Jasper csendesen vigyorgott.

– Nincs valami túl jó véleménnyel az emberiségről.

– Egyáltalán nincs véleményem az emberiségről – helyesbített a főnöke –, most pedig már tényleg ideje nyugovóra térni.

Jasper hallotta a másik felfelé tartó súlyos lépteit a lépcsőn, aztán az emeleti folyosón. Várt még egy darabig, míg meghallotta az ágy reccsenését. Ezután becsukta az ablakokat, gondosan megvizsgálta az ajtó zárait, majd felment az első emeleten lévő kis hivatali dolgozószobájába.

Becsukta az ajtót, majd előhúzta a tárcáját és miután vetett egy pillantást az arcképre, előhúzott egy levelet, ami ezen az estén érkezett, de még nem volt rá alkalma, hogy felbontsa. Voltaképpen a postás ügyes közreműködésének köszönhette, hogy sikerült zsebre