Az úszó halál

E. A. RODRIGUEZ

(BARSI ÖDÖN)

AZ ÚSZÓ HALÁL

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-344-816-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi Ödön jogutódja

ELŐSZÓ

A hosszú vonat, mint valami mesebeli hatalmas hernyó, fúrta bele magát az egyre sűrűbb, borsószínű fojtogató ködbe. A kerekek ritmikus csattogása egyre lassabb lett, mintha még a mozdony is csak tapogatódzva tudna előrejutni.

Eleinte a különös kép szórakoztató, sőt mondhatnám határozottan idegmegnyugtató volt számomra és boldog voltam, hogy a jegyiroda bájos kisasszonyától nem engedtem magam lebeszélni arról, hogy ebben az időben nekiinduljak. Sőt még örültem is, amikor Londonban beszálltam, hogy a vonaton kevés az utas és én kényelmesen utazhatom. Nemsokára azonban az egyedüllét határozottan unalmassá vált és én felkerekedtem, hogy társaság után nézzek.

Abban a vagonban, amelyben én utaztam, azonban egy teremtett lelket sem találtam. Elhatároztam, hogy átmegyek az étkezőkocsiba, ott biztosan van valaki, ha más nem, hát a pincérek.

A következő kocsiban, mikor az összekötő ajtón benyitottam a folyosó túlsó végén, egy utazósapkás férfi fejét pillantottam meg. Csak egy pillanatra láttam, mert mire az ajtó becsukása után ismét odanéztem, már eltűnt, mégis úgy rémlett, mintha az egyik fülkébe kémlelt volna be, vigyázva, hogy a bent lévők meg ne lássák. Ezt ugyan inkább unalmában csapongó fantáziám termékének tulajdonítottam. Amint a fülke mellett elhaladtam önkéntelenül is bepillantottam. Egy férfi ült a fülkében. Az arcát nem láttam, mert egy hatalmas újságba temetkezve olvasott, csak a sportruhájának különös mintájú szövete maradt meg emlékezetemben. A folyosó végén körülnéztem, kerestem azt az embert, akit ott eltűnni láttam, de az előtér üres volt. Továbbmentem az étkezőkocsiba, annál is inkább, mert feltételeztem, hogy a férfi csak oda mehetett.

A keresett férfit nem láttam, csak két álmos pincért és egy szélesvállú fiatalembert, aki feketekávéját szürcsölgetve, látható élvezettel temetkezett bele könyvébe. Fel sem pillantott mikor az asztalához értem. Azt hittem észre sem vesz, annál inkább meglepett, amikor minden átmenet nélkül megszólalt.

– Foglalj helyet, old boy! Rögtön kész vagyok ezzel a fejezettel! – mondta, kezével a szemben levő székre mutatva és nyugodtan olvasott tovább.

Meghökkenve állottam meg. Ha a hangjáról nem, úgy erről a szokásáról meg kellett ismernem egykori osztálytársamat, Harry Hughest, a londoni Scotland Yard detektívfelügyelőjét.

Kimondhatatlanul megörültem a nem várt szerencsének. Szerettem volna a nyakába ugrani, de azután jobbnak láttam csendesen leülni. Megrendeltem a kávémat és alig vártam, hogy végre befejezze az olvasást. De Hughes, mintha ott se lettem volna, olvasott tovább és látható nagy érdeklődéssel merült el olvasmányába, mely címlapja után ítélve egy detektívregény volt.

Hughes egyszerre nagyot kacagott és becsapta a könyvet.

– El se hiszed, mennyire örülök, hogy itt vagy – fordult hozzám mosolyogva, mindkét kezét felém nyújtva.

– Tényleg nem tudom elképzelni! – válaszoltam duzzogva. – Egyébként sajnálom, hogy megzavartalak. Amint látom a „nagy mestert" sokkal jobban érdekelte ez a detektívregény, mint a régi pajtása!

De bármennyire is igyekeztem, Hughesra nem tudtam haragudni. A lényében volt valami, amivel pillanatok alatt minden haragot le tudott szerelni.

– Ne haragudj öregfiú – intett le Harry –, sőt inkább örülj. Ha nem tudnád, éppen a te regényedet olvastam és annyira érdekelt Lady Harmor ékszere, hogy amíg a titkát meg nem tudtam, képtelen voltam a könyvet letenni!

− Ezt jól esik hallani, másrészt cseppet sem hízelgő, hogy a szerző jelenlétében kineveted a művét!

– Tévedsz! – válaszolta nevetve Hughes. – Magamon nevettem, hogy a legkézenfekvőbb megoldásra nem gondoltam… Tudom! Azt akarod mondani, hogy mi hivatásos rendőrök egy regényt nem tudunk megfejteni, viszont egy bűnügyet utolsó részletéig kinyomozunk!

– Úgy van! – bólintottam.

– Roppant egyszerű. A regényírónak könnyebb a helyzete, mint egy valódi bűnösnek. A regényíró egyszerűen nem írja meg azt, amit nem akar tudomásul adni, a tettes viszont nem akadályozhatja meg, hogy én azt is meglássam és megtudjam, amit ő nem akar… Különben, ha alkalmam lesz rá, egyszer a gyakorlatban is bebizonyítom neked.

– Hálásan köszönöm! – csaptam le örömmel, még mielőtt Harry meggondolhatta volna magát. – Egyben megígérem, hogy én mindent úgy fogok leírni, ahogy történt!

– Rendben van!… De hagyjuk ezt a témát, örülök, hogy szabadságra mehetek és kiszellőztethetem a fejemet.

– Hova utazol?

– Velencébe. Pár napot ott töltök, azután felülök egy hajóra, bebarangolom a Földközi-tengert és úgy térek vissza Londonba. Három hét szabadságom van és ezalatt még újságot sem akarok olvasni, nemhogy bűnügyekkel foglalkozni! És te hova tartasz?

– Majdnem oda ahova te. Velencével szemben van Piranó, egy kis fürdőhely vagy jobban mondva halászfalu. Csendes hely, ahol remélem, nyugodtan dolgozhatom. Két regénnyel szeretnék Londonba visszatérni.

– Remélem ezúttal valami szentimentális történetre fog téged megihletni a tengerpart holdsütötte ezüstös fövenye! – nevetett Harry. – Egy olyant írj, amilyent a kollégiumban írtál!

Ezzel azután már a témánál is voltunk, az együtt eltöltött iskolaéveknél. Szó szót követett és én teljesen megfelejtkeztem a sportruhás emberről és a másik titokzatosnak vélt alakról.

A csatornán szörnyű viharban keltünk át és őszintén bevallom egész idő alatt a kabinban feküdtem. Másnap este Triesztben elváltunk azzal, hogyha ősszel visszatérek Londonba, felkeresem.

Akkor még nem is tudtam, hogy sokkal hamarabb fogok Hughessel találkozni.

I. FEJEZET

AZ ÚSZÓ HALÁL

Első pillanatban senki sem akart hitelt adni Colman bárónak, aki kétségbeesett erővel úszott a part felé és torkaszakadtából kiáltozott:

– Cápa!… Cápa!

Az Adriának isztriai részén eddig még jóformán sohasem mutatkozott a tengeri alvilág gonosztevője és így érthető, hogy a fürdővendégek csak akkor gondoltak a menekülésre, amikor mintegy 20 yardnyira a bárótól felbukkant a vízből a félelmetes hal jellegzetes hátúszója. Most már mindenki menekült; az emberek egy része úszva, másik része pedig a sekély vízben gázolva igyekezett megközelíteni a partot.

Nem szégyellem bevallani, hogy az első menekülők között értem partra, de viszont én voltam az első, aki a báró segítségére siettem. Beugrottam a mólónál horgonyzó motorcsónakba és néhány pillanat múlva már teljes sebességgel a báró felé száguldottam. A kormány mellől jól láthattam a kardszerű uszonyt, amely makacsul a báró nyomában maradt.

Colman báró kitűnő gyorsúszó volt és ez a körülmény mentette meg az életét. Egyetlen egyszer sem pillantott hátra, nagyon jól tudta, hogy a legkisebb időveszteség is végzetes lehet. Fejét mélyen befúrta a vízbe és erőteljes karcsapásokkal haladt előre… Már 20-30 yardnyira megközelítettem az úszót, mikor a cápa hirtelen eltűnt… Valószínűleg a motorom erős berregése riasztotta el a vérszomjas bestiát. A báró mellé kormányoztam a motorost és a kimerült embert besegítettem a csónakba. Colman mozdulatlanul elterült a fedélzeten és csak akkor tért magához, mikor a parthoz közeledtünk.

Félórával később Colman báróval együtt ebédeltünk a Palace Hotel teraszán. Az átélt izgalmak nem hagytak nyomot asztaltársam markáns arcán. Mosolygott…

– Az ön segítsége nélkül aligha ülnék most itt… Örök hálára kötelezett, Mr. Emott.

– Ez túlzás – hárítottam el a báró köszönetét. – Elsősorban pompás úszásának köszönheti a megmenekülését… Sohasem láttam még embert így úszni.

A báró arcáról eltűnt a mosoly.

– Ne felejtse el Mr. Emott, hogy az életemért úsztam… Egyébként nem ez az első cápakalandom… Hallott már ön valamit a hírhedt Sydney-i öbölről?

– Őszintén szólva, nem! – vallottam be.

– Nos, a Sydney-öbölben a tengeri fürdőket erős drótháló védi, de még így is villamos szirénákat szólaltatnak meg, ha cápauszony bukkan fel a vízből… Természetesen könnyelmű emberek mindig akadnak, és így történt, hogy egy idősebb angol hölgy és egy fiatal leány minden előzetes figyelmeztetés dacára kiúsztak a tengerbe. Már visszafelé igyekeztek, mikor a cápa megtámadta őket… Csak látta volna uram, hogy milyen gyorsan úszott a két hölgy!… Különösen a mamától nem vártam volna hasonló nagyszerű teljesítményt. Szegény, utoljára úszott életében!… A cápa a derék asszonyság régimódi fürdőtrikójától sem riadt vissza és lehúzta a víz alá. A tenger mélyéből felszálló vérfelhő jelezte csak a tragédia színhelyét. A leányt sikerült megmenteni. A matrózok eszméletlen állapotban emelték be a csónakba…

– Engedelmet kérek, ha egy pillanatra háborgatom az urakat – szólalt meg mellettem egy ismerős hang.

Felpillantottam.

Signor Martino, a hotel mozgékony, napbarnított arcú titkára állt az asztalunk mellett.

– Foglaljon helyet, signor – mondta a báró vidáman –, és szóljon mindjárt a pincérnek, hogy hozhatja a cápaszeletet!

– Az Istenért!… Halkabban uram – suttogta Martino elfehéredve. – Igazán nem kívánatos, hogy feltűnést keltsünk. Az eset így is nagyon kellemetlen… A fürdővendégek nagyon izgatottak.

– Ami érthető – jegyeztem meg akaratlanul elmosolyodva.

A titkár olyan iszonyattal tekintett rám, mintha legalább is egy Medúza-fejet látna szelíd és határozottan rokonszenves arcom helyett.

– Csodálom, hogy önnek van kedve tréfálni!… Három vendégünk bejelentette, hogy délben sürgősen elutazik… Köztük Lord Downes is, aki pontosan 10 év óta szerencsélteti megjelenésével a szállodánkat.

Colman báró vállát vonogatta.

– Elismerem, hogy ez igen kellemetlen, de ha szabad érdeklődnöm, mi közünk nekünk ehhez?

– Sok, uram!… Nagyon sok!… – válaszolta Martino gyorsan. – Ugyebár ön pillantotta meg először az izé… akarom mondani az izé…

– Nos, mondja már ki! – mordult rá Colman. – A cápát gondolja?

– Azt – suttogta a titkár verejtékező homlokkal. – Azt a szörnyű halat… A báró úr bizonyára csak úgy vélte, hogy egy ilyen „pesce cane" támadta meg. Az igazgatósággal megállapítottuk, hogy alkalmasint egy ártatlan delfin ijesztette meg a fürdőzőket… Vagy talán csak egy kis delfinetto okozta a zavart…

– Nagyon kérem báró úr, hogy a vendégeink érdekében szíveskedjék ezt a kis helyreigazítást a helybeli lap szerkesztőjével közölni.

A báró ökle keményen csapott az asztal lapjára.

– Hány éve nyaralok itt? Erre feleljen, signor!

A titkár szinte összecsuklott, mintha csak érezte volna, hogy Colman báró kérdése mire irányul.

– Öt éve – válaszolta csaknem hangtalanul.

– Nos, akkor tudhatná, hogy nem szoktam hazudni!

Kellemetlen csend támadt. Martino kis idő múlva ismét összeszedte magát és makacsul folytatta a kilátástalan harcot:

– A báró úr szava szentírás és éppen ezért nagyon kérjük, hogy legyen a segítségünkre… A szálloda érdekében közölje néhány vendéggel, hogy alkalmasint tévedett… Ha nincs is teljesen meggyőződve erről, akkor is tegye meg az ügy érdekében… Elvégre is a cápát olyan könnyű összetéveszteni a delfinnel! … Az egyik is hal a másik…

– Emlős! – vágtam közbe.

– …A másik is halnak néz ki – folytatta a titkár zavartalanul. – A báró úr igazán nem akarhatja, hogy a vendégeink sorra elutazzanak… Ön sokat utazott báró úr és kitűnően ismeri az Adriát!… A Quarneróban időnként valóban előfordulnak a cápák, de itt az isztriai partokon még nem volt erre példa!… Kérve kérem, hogy a vendégeink érdekében nyilatkozzék és legalább is ne állítsa határozottan, hogy cápát látott.

Colman az asztalra könyökölt és élesen szemügyre vette a titkárt, aki zavartan elhallgatott.

– Kedves Martino!… Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy cápa ólálkodik