Hogyan kell a nőkkel bánni

BÄCHER IVÁN

HOGYAN KELL A NŐKKEL BÁNNI

Tárcák

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Göncöl Kiadó

Korrektor: Békyné Kiss Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-284-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Bächer Iván

VILÁGÖRÖKSÉG

DUBARRY

Hétfő van, vagyis inkább kedd. Az ember elgondolkozik azon, mi legyen.

Gondolja, eleget költött a hét végén, szerdáig jó lenne kenyéren, tejen túl nemigen venni mást. Körbekoslat tehát, mi van, miből lehetne dolgozni, gazdálkodni.

Rögtön látja az ember, van egy karfiolja neki. Nem is olyan kicsi. Még múlt csütörtökön vette, és valahogyan nem került rá sor. Kicsit már szürkül, nem nagyon, de azért az nem lehet kérdéses, hogy föl kell most már használni okvetlenül.

Lengyelesen főzte a múlt előtti héten, rántani hétvégeken szokott inkább az ember, a leves valahogy most nem esik jól, s ekkor, különösen miután a fagyasztóból egy karajdarabnak látszó tárgy is kikoppan, ekkor belobban az ember agyába: Dubarry.

Sertésszeletek Dubarry módra. Nem túl bonyolult, nincs sok vesződség vele, s legalábbis lehetősen ehetős. De miközben az ember langyos vízbe vagy mikróba teszi a fagyott húst, majd rózsáira bontja a karfiolt, s fölteszi főni, csak utána böngész egy kicsit ennek a Dubarrynak, akiről csak annyi rémlik fel, hogy XV. Lajos szeretője volt, és e minőségében elég sok katyvaszt csinált.

És miközben az ember fölszeli a még kicsit fagyott húst, elég vékonyra, mert klopfolni aztán nem ajánlatos az ilyet, mert szétreped a szelet. Szóval, közben elgondolkozik azon, hogy ez a nő negyvenhét évet élt, hiszen 1746-ban született és 1793-ban nyakaztatta le Robespierre, akire – jellemző – épp oly büszkék a franciák, mint a fejvesztett grófnéra.

Hm, gondolja az ember, miközben zsírt hevít, s a lisztbe mártott hússzeleteket kezdi átsütni kicsit. Mi minden bele tud férni negyvenhét évbe.

Kezdődik az egész azzal, hogy az ember egy adóhivatalnok leánya. Abba már bele lehet borzongani. Ráadásul ez az adóhivatalnok korán meghal, a leányzó tehát kezdésnek az árvaság mesterségét tanulja ki. Aztán kolostorban nevelkedik, majd tanulmányait egy előkelő párizsi kuplerájban folytatja. Alighanem itt is piédzsdízik.

Ekkor megáll az ember, mert a hús kisült, és megfőtt a karfiol is, lehet a tepsit vajazni, s lefektetni a hússzeleteket.

Alighanem így járt el ez a Marie Vaubernier is, aki új munkahelyén ismerkedett meg Jean Dubarryval, aki bemutatta új nőjét XV. Lajosnak, aki az akkoriban kötelező etikettet követve, azonnal ki is próbálta azt. Az uralkodó oly mértékben volt elégedett, hogy gyorsan keresett valakit a társaságban, akihez hozzáadhatná az asszonyt, hogy mindig kéznél lehessen így. Ez a valaki lett aztán a már családos Jean Dubarry Vilmos nevezetű testvére.

Így lett Máriából Dubarryné. A hoppon maradt János pedig, ahogy az korrupt, romlott, a vég felé rohanó rendszerekben szokás, kapott egy kis hallgatási pénzt. Mária udvarban betöltött státusa végképp megszilárdult a nagy rivális, Pompadour asszony halála után.

Hihetetlen ribilliók következtek ekkor, de mi csak szépen, nyugodtan fektessük rá az ő karfiolját a hússzeletekre, és kezdjünk el valami tejfeles, tojássárgájás, reszelt sajtos masszát kutyulni rá, mit sem zavartatva magunkat attól, hogy az ételünk névadója elcsapta a miniszterelnököt, elkergette a parlamentet, bolondot csinált a franciákból egészen, egészen addig, amíg a XV. Lajos nem bírta tovább a strapát és elhalálozott.

Míg a koszt aranybarnára sül, elgondolkodhatunk az emberi sors forgandóságán: Dubarry grófnő ott zárta, ahol kezdte, XVI. Lajos kolostorba csukatta ugyanis, és ha onnan később ki is szabadult, a forradalom már nem kegyelmezett neki.

A vérpadon méltóságteljesen viselkedett, tudta, hogy neve már örökre fönnmarad. A guillotin mellől állítólag azt kiáltotta oda az őrjöngő csőcseléknek: Soha ne feledjétek olvasztott vajjal meglocsolni a tetejét, hülye parasztok!

VILÁGÖRÖKSÉG

Már ahogy az autó befordul a városba, és elhagyja a minden efféle várost szükségszerűen keretező lakótelepet – ahogy errefelé is mondják: blokkokat –, s föltünedeznek az első régi házak, más szóval házak, elébb pár tizenkilencedik századi, majd inkább már csak két-három-ötszáz évvel elébb emelt épületek, már valami érződik, valami furcsaság.

De csak, amikor az egykori piactéren, a hatalmas kálvária tövében kiszállunk a kocsiból, és kezdünk sétálgatni körbe, akkor jövünk rá majd, mi ez a furcsa.

Az idő szép, a város gyönyörű, s nem mondható elhanyagoltnak sem. Sőt! A hatalmas gótikus, reneszánsz patríciusházak egy része tökéletesen helyreállítva ragyog a tavaszi fényben, más épületek tatarozása szemmel láthatóan folyik, ha nem is serényen. Rend és tisztaság honol mindenütt. A Szent Katalin-templom minden részlete tökéletesen helyreállítva mutatta a késő gótika csodáit, a városháza tornya hibátlanul magasodik a főtér fölé, s mint hamarosan hallik, a százados zenélő szerkezet is működik hibátlanul. A Lövik Károly megénekelte Leányvár büszkén fehérlik fenn az egyik hegyen, a másikon pedig a Kálvária szép temploma áll kiglancolva szintén. Egyedül Petőfi egykori iskolája roskadozik kissé elhanyagoltan a piactér felső végén, s mögötte a gyönyörű reneszánsz kapuzatú ház, ahol a költő lakott, az fáradtas egy kicsit. De amúgy az egész városban hibátlan a rend.

A hegyek közé ékelt bányászváros fönnmaradt, túlélte a századok megpróbáltatásait, fönnmaradt az új évezredre is. Nem hiába hirdeti határában táblicska: a világörökségnek része.

És mégis. Valami nagyon furcsa van benne mégis.

Mi nem először vagyunk itt, de akit hoztunk magunkkal, Istvánka, ő életében először jár a Felvidéken.

Istvánka erdélyi. Ha nem is gróf már egészen, de beceneve az egykori földbirtokos kisfiának járó patriarchális megszólításból maradt fönn. (A nagymamának még kezet csókoltak az utcán a parasztok – a legvadabb Ceausescu-érában is. Mi persze Istvánkát nem ezért tiszteljük.)

Engem – jó néhány pesti gyerekhez hasonlón – Istvánka vezetett be Erdélybe, ő erdélyezett engem el.

Kalauzolásával történt túráinkat próbáljuk most viszonozni egy kis felvidéki kóstolóval éppen.

Istvánka most csodálkozva, révedezve mászkál a gótikus, reneszánsz, barokk házak között, és mondogatja: „Nahát! Majd azt mondja: „Kicsit olyan, mint Segesvár.

Istvánka gimnáziumba Segesvárra járt. Német – pontosabban szász – tannyelvűbe, mert ott akkor még csak olyan volt.

Pár éve elvitt volt iskolájába, megmutatta érettségi tablójukat is. És megmutatta a harmincból azt az egyet, aki – tizenöt évvel az érettségi után – még Romániában él.

Mondjuk most neki, hogy azért Segesvár mégis más, régebbi, no meg nem volt bányaváros, de ő közbevág, hogy nem azért van a hasonlatosság, hanem mert ott sem lakik segesvári senki már.

És akkor látjuk, hogy mi a furcsa a mai Selmecen.

Hogy nincsen benne ember.

Selmecbánya belvárosa szinte teljesen lakatlan.

Később, hazatérve böngésztem kicsit. Mikszáth így ír Selmecről: „Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel, s elérzékenyülten sóhajtasz föl: Hát még itt is emberek laknak?"

Hát nem. Itt már nem laknak emberek.

Selmecbánya kísértetváros lett.

A kapuk, a szépen rendbe hozott hatalmas, százados kapuk mellett nem virít névtábla sehol.

A főtér felújított házainak falán hatalmas táblák hirdetik: Sale!

Egy város, amely eladja főterét.

Egy város, amely eladja szívét.

És nem csupán a központban, de szinte az egész történelmi városmagban, láthatóan alig lakik néhány ember. És vajon közülük is hány van olyan, akinek itt élt a nagyapja, dédapja, apja akár…

Bandukolunk a kísértetvárosban. Istvánka elmeséli közben, hogy Segesvár is része a világ örökségének, fönn van a listán. De most komolyan fontolgatják, hogy leveszik onnan. Mert készül összedőlni.

Ugyanis az elmúlt években sok eső esett arrafelé, és alámosta a középkori házakat.

Igaz, hogy a középkor óta máskor is előadódott csapadékosabb idő, de éppen ezért a városka lakói rendkívül leleményes vízelvezető rendszert építettek ki – valamikor a tizenharmadik, tizennegyedik század fordulóján.

A rendszer ma is megvan, sőt működőképes is.

Csak nincsen, aki működtesse éppen.

Ugyanis a működtetőképes lakosságot valamikor a hetvenes évek folyamán a román állam eladta. A német állam pedig megvette azt.

A segesvári házak egy része ma üresen áll, másik részébe pedig új népesség költözött. Velük sincsen semmi baj. Csak az az egy, hogy e betelepülők épületgépészeti ismeretei a középkori szászság ez irányú tudásától le vannak maradva kissé.

Úgyhogy most a város összedől.

Ezt meséli el Istvánka, miközben megyünk a kihalt Selmecen keresztül vissza az autó felé.

Már éppen szállnánk be, amikor az egyetlen működő restaurácia ajtaján egy asszonyt látunk kilépni. A vékony, alacsony néni teljesen fekete ruhát visel. Kezében ételhordót szorít. Szigorú, szemüveges arcát kék kendő szegélyezi. Lassan megy a templom felé. A hatalmas, kihalt főtéren rajtunk kívül ő az egyetlen alak. Nem néz ránk, megy, mint valami élő bábú, mint aki nincs is itt, mint aki nem itt van. Mondom Istvánkának, szólítsa le gyorsan, ő tud mindenféle régi németeket is. István már épp mozdulna, mikor az öregasszony a Katalin templom egyik bezárt – mindegyik zárva van – ajtajához ér. Leteszi az éthordót, a vaskorlátot fogva, nehézkesen, de letérdel s odakinn, a kihalt utcán csendesen imádkozni kezd. Istvánka megdermed, nézi, nézi a selmeci németet vagy tótot, vagy magyart tán, de biztosan az egyik utolsót, aki nem volt és nem is lesz semmiféle örökségnek része, se világnak, se szlováknak, se németnek, se magyarnak soha.

Istvánka visszafordul. „Menjünk, igyunk egy sört."

SZÍVLÖVÉS

1905. július elsején Bródy Sándor magyar író Bécs közelében, a Semmering melletti Schottwiesben önnön mellkasába lőtt.

A golyó a szívburok alatt, az ötödik és hatodik borda között hatolt a mellkasba, és megsértette a tüdőt. A Wiener Allgemeines Krankenhaus sebész főorvosa, dr. Frank megoperálta a beteget, a golyót kivette, s az írót végül is visszaadta az életnek.

Bródy negyvenkét éves volt ekkor, túl nagy irodalmi és színházi sikereken, két – fő – asszonyon, öt gyereken. Túl akart lenni, úgy látszik, már mindenen.

De hát min? Pontosan mi volt az, amit nem bírt ez az erős és gesztusos ember?

Mert gesztusos volt, igazi úr, formaérzéke biztosabban működött, ha élt – vagy, mint ez esetben, ha halt –, mint ha írt. Mert írt darabot, regényt, novellát, cikket, néha jót is. De az élet, az élés – ez volt fő műfaja, ebben volt korszakos, iskolát ebben teremtett.

Mit üzent hát ezzel az opusával, a szívlövéssel, mit üzent közönségének? És mit utókorának?

Mert üzent és hatott azonnal. A korabeli lapok címoldalára került, írók, hírlapírók, kollégák, barátok kutakodtak lázasan az indítékok után. Ennek a sikerületlen öngyiloknak nagy és szép magyar irodalma támadt. Egyebek között írt róla Ady, Krúdy, a „keresztény fiú" Hunyady Sándor, Komlós Aladár, megszámlálhatatlan, mára feledett riporter és maga az érintett, a tettes-áldozat is később, nemegyszer.

A kortárs és kései okoskodók rámutattak, hogy a halál, a halás mindig is erősen foglalkoztatta a majdnem megboldogultat, aki öngyilkossággal már gyermekkorában is próbálkozott. Azon sem csodálkoztak, hogy nemigen gondolt a fönnmaradókkal: Bródy az életet ünnepelte, magát az életet, de se nem a magáét, se nem senkiét. Nem érzett felelősséget se felebarát, sem asszony, sem gyerek iránt soha.

„Az Élet? Minden mindegy. Az a fő, hogy szépen vágjuk magunkat keresztül rajta…" – mondta Adynak. Mikor kórágyához sereglő újságíró cimborák érdeklődtek a tett indítéka felől, Bródy azt felelte – mikor beszélt, véres hab jelent meg szája szegletében –, az idegborulástól rettegett.

A kortársak magyarázták a tettet pénzügyi zavarokkal is, mások nőügyekről rebestek, hogy ugyanis elszerették volna szeretőjét, s ő ahhoz nem volt szokva addig. Ő maga beszélt később valami olyast, hogy orvosai hátgerincsorvadást diagnosztizáltak volna nála, s a kínos nyomorékságot akarta beelőzni a pisztolylövéssel. De okolták a közönség elpártolását, hogy a komolyabbra forduló író kiment a divatból. De az értő tudósok írtak a zsidóságát vállaló, az egykor liberális Magyarországon sikereket arató, az egész nemzetnek író magyar író tragédiájáról is.

Mindenben lehet némi igazság.

De az igazságot magát, annak lényegét csak a nagy utód – aki nem csupán élésben, de írásban is hasonlóan zseniális tudott lenni – írta meg.

Ady, persze.

De előbb figyeljünk vissza a dátumra kicsinyt.

Lapozzuk vissza a históriás könyveket.

1905. Ez év legelején fölborul a dualizmus negyven éven át szilárd és hatékony rendszere. A januárban, februárban megtartott választásokon megbukik a Szabadelvű Párt. Tisza István lemond. Ha a győztesek kapnak kormányalakítási megbízást, akkor vége a világnak. A Monarchiának, pontosabban. Magyarország független lesz egészen. Pillanatokon belül elbukik tehát. 1905. június 18-án megalakul Fejérváry Géza „darabontkormánya. E kormány félhivatalos lapja lesz Ady lapja, a Budapesti Napló. A lap alapító-főszerkesztője Vészi József (nagy téma, vissza kell térni rá), a – nemzetáruló – kormány sajtófőnöke. A sajtóirodába beledolgozott Ady is. Oroszországban forradalom van, melynek melléktermékeként ütik a zsidókat. Galíciából jönnek is a kaftánosok, a száz év előtti kor afgánjai. A kormány paktumot köt az ekkor mindenekelőtt általános választójogot követelő szociáldemokratákkal. A gyerekek miatt jegyezzük meg: az akkor még igen nagy Magyarországon a nemzetiségek már túlsúlyra jutottak. Egy demokratikus választójog egy olyan magyar parlament „veszélyét hordozta magában, melyben a magyarság képviselői kisebbségbe kerülnek. Jó hazafinak és jó demokratának lenni egyszerre igencsak bajos lett. A Fejérváry-kormány ellen nemzeti ellenállás hirdettetik meg. A megyék nem fizetnek adót, nem adnak katonát. Az egykor szabadelvűek riadtan hallgatnak.

Kevesen tudták: nem történt semmi különös – megkezdődött a huszadik század csupán. Amelynek az utolsó évében egy szomszédom, még az újlipótvárosi Phönix-házban, átadott két kötet rongyos paksamétát, mondván, biztosan tudom még hasznát venni egyszer. Ez a Magyar Herkó Páter című „szatirikus" hetilap két -1901-es, illetve 1905-ös – bekötött évfolyama volt.

Hát most hasznát vettem, különösen az utóbbi évi példányoknak. Megérezhettem belőlük egy kor légkörét, melyet a szárazabb történelemkönyvek nemigen sugároznak át.

A Herkó Páter szélsőjobboldali élclap volt, mely magát polgárinak és nemzetinek nevezte. Humora száz év után ismerős, ijesztőn ismerős.

Szabadjon egy jellemző viccel indítani a példák sorát:

„– Tegnap Pakson kétszer leütött a ménkű.

– Tett kárt?

– Egy zsidót talált el.

– Csak?"

Efféle versezetekkel van teli a lap mindegyik száma:

„Mert sántább csak nincsen, / Mint aki most vezet. / Akármit is mond rá / A Vészi nyelvezet. / Bokányi Jakabok / Evangelizálnak /Szaporodik híve / Az ördög-egyháznak. / A liberalizmus / Gyümölcse most érik. / Általjár ez mindent / Utolsó csepp vérig."

A lappéldányok utolsó oldalán az egész kolumnás hirdetés imigyen indult: „Pártoljuk a keresztény sajtót! Mondá dr. Horning Károly báró, Veszprém tudós püspöke a Szent-István Társulat legutóbbi nagygyűlésén. Bizony! Így kell tenni, hogy magunkat megoltalmazhassuk a teljes elzsidósodástól…"

A lap minden példánya teli van a menekülő „muszka zsidók" elleni közleményekkel, bőven sorjáznak a cigányviccek, az ironikus politológiai eszmefuttatások tengeréből pedig ezt emelném ki találomra, tényleg:

„A nemzetközi cucilisták mióta fönn jártak a minisztériumban, meg is kötötték a szt. szövetséget, most már aztán tudhatja legalább a király is, hogy nincs se isten, sem haza. Hát királyra sincs szükség, csak Bokányira, aki vezeti őket a szarvuknál fogva, mint az ökröt. No, nem értem, hogy jóravaló magyar iparos hogyan bízhatja a sorsát egy ilyen emberre, a kinek még a kancsi nézése se jó. A miniszter parolázott velük, mert így gondolkozhatott, hogy ha már az egész ország ellene van, legalább ez a faczér bádogos legyen a részén a bandájával, a melyeknek 2/3-ad része csak morva meg sziléziai kikergetett anarchista… Hogy húznám a fejükre a zabos zsákot, aztán úgy hajtanám őket kaloppba neki a Dunának."

Hazaáruló liberálisok, velük paktáló szocialisták, idegenszívűek, zsidók és cigányok – íme együtt a klérus által megtámogatott „nemzeti" oldal ellenségei.

És akkor most idézzük Adyt. A Budapesti Napló 1905. július 5-i számában szépen, szabatosan leírta, miért lőtt golyót Bródy Sándor a maga szívébe.

„Széplitteratúrában természetes, vér-a-vérből fia a legújabb magyar társadalomnak Bródy Sándor. Igaz szólaltatója, jellegzetes művészlelke. Utána vágtattunk tűzzel, gyönyörűen, naivan Európának… Ennek a korszaknak meg kellett hoznia a szépirodalomban is a maga kifejezőjét. Ennek látjuk mi Bródy Sándort. A hevesi televénynek minden csíragazdagsága benne van az ő lelkében. Magyar, ha ezerszer is akartak ellene bizonyítani. Nagyon magyar, s olyan magyar, ki bízó, hatalmas lelkével nem tudta, s nem akarta ismerni azokat az árkokat, melyek a küzdelmes századokban elsáncolták a magyar géniuszt a boldogan fejlődő, nyugati nemzeti géniuszoktól…

A magyar társadalom nagy Nyugatra lendülése ingamozgás volt csak. Sok lelket zuhantatott ez meg az új Magyarország fiai, türelmetlen, előretörekedő fiai között… Az önáltatás semmiben sem sikerült. A példa mutatja: a politikában sem… És nem mindenkinek adatik meg könnyen kibírni a lehetetlenség konstatálását."

Próbáljuk elképzelni, milyen érzéssel vette kezébe a Herkó Páter 1905-ös lapjait Bródy Sándor. Az a Bródy, aki 1848 eszméjén és legendáin nőtt fel. Az a Bródy, aki a Szentföldre látogatva így írt: „… Még az olajfák hegyénél is szebb nekem a Tisza fűzese, a jegenyesor, a felföldi falvak alján. Ó, magyar föld, ó, szent Magyarország, Jézus falujában, az égben kitárom feléd karom." Képzeljük el, mit érzett Bródy, látván a „nemzeti sajtót elborító efféle „cucilistázó szövegek garmadáját, az a Bródy, aki lélekben mindig szocialista volt.

Nem nehéz elképzelni, mit érzett. Hisz száz év telt el azóta csupán. S láthatjuk: száz év alatt Magyarországon semmi nem változott. Csak az inga leng szakadatlanul, hol erre, hol arra, momentán épp megint a turulszárnycsapástól hangos, szörnyűséges Ázsia felé.

LELET

Tavaly kora nyáron Losoncon jártam, könyves barátomnál, Tominál. Tomi boltja a belváros egyik mellékutcájában található, de azért igazi centrum: az egész egykori polgárház, mind az öt vagy ki tudja, hány szobájával könyvesbolt, antikvárium, kávézó, teázó, kulturális és társasági központ.

Losonc nyelvhatáron lévő magyar város volt, református város, a Kármán család városa, volt aztán iskolaváros, iparváros, volt zsidó város is. Ma mindezeknek legföljebb nyomuk van, ha van. A legutóbbinak egyébként igen markáns. A város közepén levő hatalmas, kopár grundon magasodó irdatlan zsinagógarom. Bauhorn Lipót műve egyébként. (Nem a rom, hanem amiből az lett.)

Losonc nem virágkorát éli éppen.

De még élheti azt. Profitálhat abból például, amiből eddig csak hátránya fakadt: hogy határváros ugyanis. Most egyik napról a másikra hídváros lehet belőle. De most még kicsit olyan, mint a zsinagógája. Viszont, mint minden rom, teli van lelettel. A leletek egy része természetszerűen landol Tomi antikváriumában. Ha egy öreg tanár, egy öreg lelkész, egy öreg magyar kihal, a hasznavehetetlennek minősített könyveket ide veti az új koroknak közönyös árja.

Izgatottan és szomorúan bugáztam egy elsüllyedt polgárváros fönnmaradt könyvleletei közt.

Sok minden egyéb után egy sarokba tolt asztalkán lévő kis könyv- és iratkupacra lettem figyelmes. Épp csak belenéztem, s azonnal sejtettem, mi lehet az. Alkudoztam kicsinyt, majd háromezer koronának megfelelő forintért egy zacskóban elhoztam a paksamétát. Otthon aztán kiemeltem egy darabot abból, üvegben kitettem falamra azt, a többit pedig egy cipősdobozba tettem – lányos atya vagyok, sok cipősdobozom van. A dobozra vignyettát ragasztottam, ráfilctollaztam szépen: „losonci lelet", s a dobozt a felső polcra tettem. Most levettem a dobozt, és szépen, akkurátusan áttanulmányoztam a lelet tételeit.

Az első dokumentum a Magyarországi Szállítási és Közlekedési Munkások Országos Szövetsége ügyrendi szabályzata volt, melyet az 1912. július 14-én tartott közgyűlés fogadott el. A kiadványt a Világosság könyvnyomda rt. gondozta, Budapest, VIII. Conti-utca 4.

Ezt követte A Magyarországi Üvegesmunkások Országos Szövetségének Alapszabálya. Címlapján megismételve, hogy mindenki értse: Statuten des Landesverbandes der Ungerländischen Glasarbeiter. És sorjáznak a leletek: Utasítások a Vas- és Fémmunkások Bizalmi Férfiai részére. 1904. Spatz Henrik könyvnyomdája. VII. Dob-utcza 55. Egy fekete tagkönyv: Magyarországi Általános Bőrmunkások Szövetsége, magyarul: Verband der Allgemeinen Lederarbeiter Ungarns. Név: Tajthy József Az Újpesti Fuchsnál nyomott könyvecske minden adata kétnyelvű. Jaures Az emberiség és szocializmus nagy halottja. Írta Kunfi Zsigmond. A brosúra megjelent a Népszava kiadónál. (Akkor még magára adó napilapnak természetesen volt könyvkiadója.) Lassalle Ferdinánd az alkotmányról írott brosúrája Somogyi Béla fordításában 1911-ből. Rögtön ezután egy megsárgult napilap: A Népszava 1920. február 20-i, pénteki száma, a címlapon hatalmas fekete betűkkel: Somogyi Bélát meggyilkolták. A lap mind a hat oldala vastag gyászkeretben jelent meg.

Aztán a Világosság könyvtár egyik kis sárga füzete bukkan fel a kupacból, benne Anatole Francé két gyönyörű novellája: a Pontius Pilatus és a Laeta Acilia. Kunfi Zsigmond fordításában. Majd a magyar evangélikus egyház istentiszteleti rendje, aztán időszerű tanácsok a magyar háziasszonyok számára, aztán Imre Sándor írása Széchenyi születésének 150. évfordulójának alkalmából, aztán Kamatmutató, föld- és terménymérő, faköböző, és egyéb számítások sillabuszai, aztán egy népszerű tudományos füzet a babonák ellen 1912-ből, aztán A Magyarországi Munkásdalegyletek Szövetségének Alapszabályai, aztán Sebetic Raimund A Kard-vívás című gyönyörű kis brosúrájának harmadik kiadása, mely Eder István által nyomtattatott Pozsonyban.

És így tovább. Egy múlt századfordulón élt losonci szervezett munkás, esetleg egyben helyi szociáldemokrata vezető házi könyvtárának morzsái – a dokumentek belső borítóján nem található semmiféle pecsét.

Elég egyszer végigpergetni, s száz év teltével beleszagolhat az ember valamibe, ami nincs: a művelt, öntudatos, olvasó, vitázó, kardalozó és akár kardozó, de a szabályokat mindig betartó, gondolkodó, fegyelmezett, szervezett, európai magyar munkás világába.

Munkás van. Tudjuk, látjuk, bőrön érezzük. Kizsákmányolt, mégpedig úgy, ahogy