A Karamazov testvérek

FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ

A KARAMAZOV TESTVÉREK

I.

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Sós Zoltán

ISBN 978-963-344-738-3

Fapadoskonyv.hu Kft.

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Európai Könyvkiadó 1982

Borító: Papp Norbert

ISBN 978-963-329-712-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Makai Imre jogutódja

Anna Grigorjevna Dosztojevszkajának ajánlom{1}

Bizony, bizony mondom néktek: ha a földbe esett gabonamag el nem hal,{2} csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.

(János evangéliuma, XII. 24.)

A SZERZŐ ELŐSZAVA

Most, hogy belefogok hősömnek, Alekszej Fjodorovics Karamazovnak életrajzába, egy kissé zavarban vagyok. Mégpedig azért, mert bár hősömnek nevezem Alekszej Fjodorovicsot, magam is tudom, hogy korántsem nagy ember, így hát előre látom az effajta elkerülhetetlen kérdéseket: ugyan mivel tűnik ki a maga Alekszej Fjodorovicsa, hogy hőséül választotta? Mi különöset cselekedett? Ki ismeri, és miről híres? Én, az olvasó, miért fecséreljem az időmet arra, hogy az ő életének eseményeit tanulmányozzam?

Az utolsó kérdés a legvégzetesebb, mert csak azt válaszolhatom rá: „Talán majd maga is meglátja a regényből." Jó, de ha elolvassák a regényt, és mégse látják meg, ha nem értenek egyet azzal, hogy az én Alekszej Fjodorovicsom figyelemre méltó ember? Azért beszélek így, mert ezt fájó szívvel előre látom. Az én számomra figyelemre méltó, de erősen kétlem, hogy sikerül bebizonyítanom az olvasónak.

Az a bökkenő, hogy bár talán cselekvő ember, mégsem határozott és kiforrott egyéniség. Egyébként a mai világban furcsa is volna kiforrottságot követelni az emberektől. Talán csak egy dolog eléggé kétségtelen: furcsa ember, szinte már különc. Csakhogy a furcsaság és a különcség inkább árt, semmint jogcímet ad a figyelemre, kivált amikor mindenki a külön részek egyesítésére törekszik, meg arra, hogy valami általános értelmet találjon az általános értelmetlenségben. A különc pedig a legtöbb esetben – különálló és elszigetelt jelenség. Nem igaz?

Ha nem értenek egyet ezzel az utóbbi tétellel, és azt válaszolják: „Nem, vagy „nem mindig, akkor talán bátorságra kapok hősöm, Alekszej Fjodorovics jelentőségét illetőleg. Mert nemcsak az áll, hogy a különc „nem mindig" különálló és elszigetelt jelenség, hanem ellenkezőleg, az is előfordul, hogy olykor épp ő hordozza magában az egésznek a lényegét, csak hát kortársai valami szélvihar folytán egyelőre mind elszakadtak tőle…

Én különben nem bocsátkoznék ilyen fölöttébb unalmas és homályos fejtegetésbe, és nekivágnék minden előszó nélkül: ha tetszik, elolvassák így is, úgy is; ám az a baj, hogy az életrajz ugyan egy, de – két regény lesz belőle. A fontosabb a második regény: hősöm tevékenysége napjainkban, sőt épp a jelen pillanatban. Az első regény pedig még tizenhárom évvel ezelőtt játszódott le,{3} és szinte nem is regény, hanem csupán egy mozzanat hősöm zsenge ifjúságából. Ezt az első regényt semmiképp se hagyhatom el, mert enélkül sok minden érthetetlen lenne a másodikban. Csakhogy ezáltal még bonyolultabbá válik eredetileg is nehéz helyzetem: ha egyszer én magam, az életrajzíró is úgy vélem, hogy egy ilyen szerény és nem eléggé határozott hősnek talán egy regény is sok lenne, akkor miért állok elő mégis kettővel, és mivel magyarázzák ezt a nagyképűséget?

Mivel e kérdések megoldásában tanácstalan vagyok, úgy döntöttem, hogy egyáltalán nem is oldom meg őket, átsiklok rajtuk. A jó szemű olvasó természetesen már rég kitalálta, hogy kezdettől fogva ide akartam kilyukadni, úgyhogy csak bosszankodik rám: miért fecsérlem e meddő szavakat meg a drága időt. Erre már pontosan tudok felelni; először is udvariasságból fecsérlem a meddő szavakat meg a drága időt, másodszor pedig ravaszságból, mondván: de hiszen én előre figyelmeztettem egyre s másra. Egyébként én szinte örülök annak, hogy „az egésznek lényegi egysége mellett" magától két történetre szakad regényem: az olvasó – ha az elsőt megismeri – már maga is megállapíthatja, érdemes-e nekifogni a másiknak. Persze senkit se köt semmi – bárki akár az első történet második lapja után félredobhatja a könyvet úgy, hogy soha többé fel ne üsse. De hát vannak olyan finom lelkű olvasók, akik okvetlenül végig akarják olvasni a könyvet, hogy ne tévedjenek elfogulatlan véleményükben; ilyen például minden orosz kritikus. Hát épp az ilyenekkel szemben könnyebbül meg mégis a szívem: minden gondosságuk és lelkiismeretességük ellenére is a legjobb jogcímet kínálom nekik arra, hogy a történet első epizódjánál abbahagyják a regényt. Nos hát ennyi az egész előszó. Teljességgel elismerem, hogy fölösleges, de ha már megírtam, csak hadd maradjon! Most pedig térjünk a tárgyra!

ELSŐ RÉSZ

ELSŐ KÖNYV

EGY KIS CSALÁD TÖRTÉNETE

1

FJODOR PAVLOVICS KARAMAZOV

Alekszej Fjodorovics Karamazov a harmadik fia volt Fjodor Pavlovics Karamazovnak, járásunk egyik földbirtokosának, akinek tragikus és rejtélyes halála oly nagy feltűnést keltett annak idején (sőt, még most is emlegetik nálunk); ez pontosan tizenhárom évvel ezelőtt történt, és a maga helyén majd beszélek is róla. Egyelőre csak annyit mondok erről a „földbirtokosról" (így nevezték nálunk, bár jóformán soha életében nem lakott a birtokán), hogy furcsa, de azért eléggé gyakran előforduló típus volt, nevezetesen a hitvány és züllött, ráadásul ostoba emberek típusa, ám az olyanfajta ostobáké, akik kitűnően tudják intézni a maguk sötét vagyoni ügyeit – bár alighanem csakis azokat. Fjodor Pavlovics például jóformán semmivel, egészen kis birtokkal kezdte, folyton a mások asztalához tolakodott ebédelni, minden alkalmat megragadott az élősködésre, amikor azonban meghalt, vagy százezer rubel készpénz maradt utána. Ennek ellenére világéletében mindig egyike volt az egész járás legostobább bolondjainak. Újra megismétlem: itt nem butaságról van szó – az ilyen bolondok többnyire eléggé okosak és ravaszok –, hanem éppenséggel ostobaságról, mégpedig valami különleges, nemzeti jellegű ostobaságról.

Kétszer nősült meg, és három fia volt – Dmitrij Fjodorovics, a legidősebb, az első feleségétől, a másik kettő: Ivan és Alekszej pedig a másodiktól. Fjodor Pavlovics első neje a szintén járásunkbeli Miuszov családból, egy eléggé gazdag és előkelő, nemesi földbirtokos famíliából származott. Nem magyarázgatom különösebben, hogyan is történhetett meg, hogy egy jó hozományú, ráadásul szép, és ami a fő, talpraesett és okos lány – amilyenek oly gyakran kerülnek mostani nemzedékünkben, de fel-feltűntek már a múltban is – feleségül ment egy ilyen hitvány „senkiházihoz, ahogy akkor széltében-hosszában nevezték Karamazovot. Hisz – még a régebbi, „romantikus nemzedékből – ismertem én egy hajadont, aki többévi titokzatos szerelem után, noha különben bármikor a legnyugodtabban feleségül mehetett volna az illető úrhoz, mégis azzal végezte, hogy maga agyalt ki magának legyőzhetetlen akadályokat, és egy viharos éjjel egy szirthez hasonló magas partról egy eléggé mély és sebes folyóba vetette magát, és bele is veszett, kizárólag a tulajdon szeszélye miatt, csakis azért, hogy hasonlítson Shakespeare Opheliájához, eladdig: ha az az oly rég kiszemelt és megkedvelt szirt nem annyira festői, ha csupán egy lapos, prózai part van a helyén, valószínűleg egyáltalán nem is követ el öngyilkosságot. Ez megtörtént eset, és bízvást feltehetjük, hogy a legutóbbi két vagy három emberöltő alatt sok ilyen vagy effajta eset történt a mi orosz életünkben. Ehhez hasonlóan Adelaida Ivanovna Miuszova cselekedete is kétségtelenül idegen eszmék visszhangja volt, „s rab eszmék szülte idegesség".{4} Talán női önállóságát akarta ezzel bizonyítani, szembe akart szállni a közszokásokkal, rokonainak és családjának zsarnokságával, készséges képzelete pedig, mondjuk: csak egy pillanatra, meggyőzte, hogy Fjodor Pavlovics, minden élősdisége ellenére, mégiscsak egyike a jobb világ felé tartó jelenkor legbátrabb és legcsúfondárosabb embereinek, holott csak kaján pojáca volt és semmi több. A dolog pikantériáját csak fokozta, hogy szöktetéssel zajlott le, és ez nagyon hízelgett Adelaida Ivanovnának. Fjodor Pavlovics pedig akkoriban már csak társadalmi helyzeténél fogva is örömest kész volt minden ilyen csínyre, mert szenvedélyesen vágyott arra, hogy karriert csináljon bármi áron is; ilyen rangos famíliába beférkőzni, a hozományt megkaparintani pedig fölöttébb csábító volt. Ami a kölcsönös szerelmet illeti, olyasmi alighanem egyáltalán nem volt sem a menyasszony, sem az ő részéről – Adelaida Ivanovna minden szépsége ellenére sem. Úgyhogy a maga nemében talán ez volt az egyetlen eset Fjodor Pavlovics élete során, aki világéletében a legbujább ember volt, és az első intésre egy pillanat alatt kész volt hozzátapadni bármilyen szoknyához. Csakis ez a nő volt az egyetlen, aki a szenvedélyt illetőleg nem tett rá semmilyen különösebb hatást.

Adelaida Ivanovna közvetlenül a szöktetés után rögtön átlátta, hogy csupán megveti a férjét, és ennyi az egész. Így aztán a házasság következményei rendkívül gyorsan jelentkeztek. Jóllehet a család eléggé hamar beletörődött a történtekbe, és ki is adta a szökött leány hozományát, a házastársak között a legrendetlenebb élet és örökös jelenetek kezdődtek. Azt beszélték, hogy ezeknek során a fiatalasszony összehasonlíthatatlanul nagyobb lelki nemességről és emelkedettségről tett tanúságot, mint Fjodor Pavlovics, aki – mint most már ismeretes – akkor mindjárt zsebre vágta feleségének minden pénzét, vagy huszonötezer rubelt, mihelyt azt megkapta, úgyhogy ezek az ezrek az asszony számára attól fogva teljesen elvesztek. Azt a kis falut és azt az eléggé szép városi házat pedig, amelyeket az asszony szintén hozományul kapott, egy megfelelő okmány hitelesítése útján sokáig, teljes erejével igyekezett a maga nevére átíratni, és ezt bizonyára el is éri, már csak a miatt a – hogy úgy mondjam – megvetés és utálat miatt is, amelyet orcátlan zsarolásával és rimánkodásával szünes-szüntelen keltett a feleségében, már csak az asszony lelki kimerültsége miatt is – hagyjon már neki békét! De szerencsére közbelépett Adelaida Ivanovna családja, és megzabolázta a harácsolót. Biztosan tudjuk, hogy a házastársak közt gyakran verekedésre került sor, de a fáma szerint nem Fjodor Pavlovics volt az, aki ütött, hanem Adelaida Ivanovna, e pompás testi erővel megáldott, türelmetlen, heves és merész barna hölgy. Végül otthagyta a családot: megszökött Fjodor Pavlovicstól egy tanító-szeminaristával – aki már-már az éhhalál szélén állt –, és Fjodor Pavlovics gondjaira hagyta a hároméves Mityát. Fjodor Pavlovics rögtön egész háremet rendezett be a házban, és féktelenül szilaj dáridót csapott, a szünetekben pedig bejárta csaknem az egész kormányzóságot, és boldog-boldogtalannak sírva panaszkodott Adelaida Ivanovnára, amiért az elhagyta őt; eközben olyan részleteket is kitálalt, amilyeneket minden férj halálosan szégyellne kiteregetni a házaséletéről. Ami a fő: szinte kellemes volt, sőt hízelgett neki, hogy ország-világ előtt eljátszhatja a megbántott férj nevetséges szerepét, és túlságosan is kiszínezve leírhatja sérelmének részleteit. „Azt hihetné az ember, hogy valami rangot kapott, Fjodor Pavlovics, annyira elégedett, minden bánata ellenére is – mondták neki a gúnyolódók. Sokan még azt is hozzátették: örül, hogy ismét egy újféle pojácamaskarában jelenhet meg, és – hogy még hatásosabb legyen a móka – szántszándékkal úgy tesz, mintha nem venné észre helyzetének nevetségességét. Egyébként ki tudja, hátha csakugyan a naivság beszélt belőle. Végre sikerült a szökött asszony nyomára bukkannia. Kiderült, hogy Pétervárott van szegény, ahová a szeminaristájával költözött, és ahol ádázul belevetette magát a legemancipáltabb életbe. Fjodor Pavlovics nagy hűhóval máris készült Pétervárra, persze maga se tudta, miért. Akkor mégis bizonyára útnak indult volna, de miután ez az elhatározása megszületett, mindjárt úgy vélte, most különösképpen joga van ahhoz, hogy az út előtt, gondűzőül, ismét belevesse magát a legféktelenebb dorbézolásba. Feleségének családja épp azalatt kapta meg Pétervárról az asszony halálhírét: hirtelen meghalt valami padlásszobában, egyes pletykák szerint tífuszban, mások szerint meg éhen pusztult. Fjodor Pavlovics részegen értesült nejének haláláról; azt beszélik, futásnak eredt az utcán, és örömében mindkét karját az ég felé emelve azt kiabálta: „Mostan bocsátod el, uram…{5} Mások szerint pedig sírt-zokogott, mint egy kisgyermek, annyira, hogy – miként mondják – minden utálat ellenére, szánalom volt még ránézni is. Nagyon meglehet, hogy ez is, az is igaz, vagyis hogy örült is visszanyert szabadságának, és siratta is szabadítóját – mindezt egyszerre. A legtöbb esetben az emberek, még a gazemberek is, sokkal naivabbak és gyermetegebbek, mint általában hisszük róluk. Sőt, még mi magunk is…

2

TÚLAD AZ ELSŐ FIÁN

Természetesen el lehet képzelni, milyen nevelő és milyen apa lehetett ez az ember. Mint apával, pontosan az történt vele, aminek történnie kellett, vagyis teljességgel elhanyagolta Adelaida Ivanovnával nemzett gyermekét, nem mintha haragudott volna rá, nem is valamiféle sértett férji önérzetből, hanem egyszerűen azért, mert tökéletesen megfeledkezett róla. Mialatt ő mindenkit a könnyeivel meg a panaszaival untatott, a házát pedig bűnbarlanggá változtatta, Mityát, a hároméves kisfiút Grigorij, a ház hű szolgája vette szárnya alá, úgyhogy ha akkoriban ő nem gondoskodik róla, talán nem is akad senki, aki inget váltson a gyermeken. Ezenkívül úgy esett, hogy eleinte mintha anyai ági rokonsága is megfeledkezett volna róla. Nagyapja, vagyis maga Miuszov úr, Adelaida Ivanovna édesapja, akkor már nem élt; özvegy hitvese, Mitya nagyanyja, Moszkvába költözve súlyos betegségbe esett, nagynénjei pedig egymás után férjhez mentek, úgyhogy a fiúcskának csaknem egy évet Grigorij inasnál kellett töltenie: a cselédszobában laknia. Egyébként ha Mitya eszébe jut is a papának (hisz valójában csak kellett tudnia létezéséről), az megint a cselédházba száműzi, mert a gyermek úgyis csak zavarja a dorbézolásban. Ám történetesen hazaérkezett Párizsból Pjotr Alekszejevics Miuszov, a megboldogult Adelaida Ivanovna unokatestvére, aki később hosszú éveken át külföldön élt, akkor pedig még nagyon fiatal, de a többi Miuszovtól elütően felvilágosult, fővárosi vágású, külföldet járt, ezenkívül egész életében európai gondolkodású ember, életének vége felé pedig a negyvenes-ötvenes évek egyik liberálisa volt. Pályafutása alatt mind Oroszországban, mind külföldön kapcsolatban állt korának sok liberális emberével, személyesen ismerte Proudhont, Bakunyint,{6} és immár vándorlásainak vége felé különösen szerette elmondani emlékeit a negyvennyolcas párizsi februári forradalom három napjáról, célozgatva arra, hogy kis híján maga is részt vett benne a barikádokon. Ez fiatal korának egyik legboldogítóbb emléke volt. A régi számítás szerint körülbelül ezerlelkes, tehermentes birtoka volt. Pompás birtoka közvetlenül a város alatt terült el, és határos volt híres kolostorunk földjével; Pjotr Alekszandrovics e kolostorral még egészen fiatal korában, mihelyt megkapta örökségét, rögtön egy végeszakadatlan pert indított valamiféle halászati vagy fakitermelési jogért – nem tudom pontosan –, mindenesetre állampolgári kötelességének tartotta, hogy mint felvilágosult ember, pert indítson a „klerikálisok" ellen. Amikor meghallotta, mi történt Adelaida Ivanovnával, akire természetesen emlékezett, sőt egykor fel is figyelt, és amikor megtudta, hogy Mitya árván maradt, minden fiatalos felháborodása és Fjodor Pavlovics iránti megvetése ellenére, beleavatkozott a dologba. Akkor találkozott először és ismerkedett meg Fjodor Pavloviccsal. Kereken kijelentette, hogy magára kívánja vállalni a gyermek nevelését. Később mint jellemző vonást sokáig mesélgette, hogy amikor Fjodor Pavlovics előtt szóba hozta Mityát, az egy ideig úgy viselkedett, mintha sejtelme se volna, miféle gyermekről is van szó, és valósággal meglepődött, hogy őneki itt valahol a házban van egy kisfia. Ha Pjotr Alekszandrovics elbeszélésében talán volt is némi túlzás, azért mégiscsak kellett lenni benne valami valószerűnek is. Ám Fjodor Pavlovics csakugyan egész életén át szeretett színészkedni, egyszeriben eljátszani valami váratlan szerepet az ember előtt, és ami a fő: néha teljesen szükségtelenül, sőt éppenséggel a maga rovására, mint például ebben az esetben is. Ez a vonás egyébként jellemző rendkívül sok, Fjodor Pavlovicsnál jóval különb, sőt éppenséggel igen okos emberre is. Pjotr Alekszandrovics nagy hévvel fogott hozzá a dologhoz, úgyhogy (Fjodor Pavloviccsal együtt) kijelölték a gyermek gyámjának, mert az anyja után mégiscsak maradt egy kis vagyona: háza és birtoka. Mitya valóban át is került ehhez a nagybácsihoz, de mivel annak családja nem volt, és mivel birtokügyeit elintézve – pénzjövedelmet biztosítva – hosszú időre mindjárt sietett vissza Párizsba, a gyermeket az egyik nagynénjére, egy moszkvai úrhölgyre bízta. Miután Párizsban meggyökerezett, történetesen ő is megfeledkezett a gyermekről, kivált amikor kitört az a februári forradalom, amely annyira felgyújtotta képzeletét, és amelyet többé egész életében sem tudott elfelejteni. A moszkvai úrhölgy pedig meghalt, így hát Mitya a néni egyik férjes lányához került. Azt hiszem, hogy azután még negyedszer is fészket cserélt. Erre most nem térek ki részletesen, annál kevésbé, mert még sok mindent el kell mondanom Fjodor Pavlovicsnak erről az elsőszülöttjéről, úgyhogy egyelőre csak azokra a legszükségesebb tudnivalókra szorítkozom, amelyek nélkül nem is kezdhetem el a regényt.

Először is: Fjodor Pavlovics három fia közül ez a Dmitrij Fjo­dorovics volt az egyetlen, aki abban a hitben nőtt fel, hogy mégiscsak van némi vagyona, és ha eléri a nagykorúságot, független lesz.{7} Kamasz- és ifjúkora zűrzavarban telt el: a gimnáziumot nem fejezte be; később egy katonaiskolába került, aztán a Kaukázusban találta magát, előléptették, párbajozott, lefokozták, megint előléptették, sokat korhelykedett, és viszonylag sok pénzt elherdált. Pénzt csak nagykorúságának elérése után kapott először Fjodor Pavlovicstól, addig egy csomó adósságot csinált. Magát Fjodor Pavlovicsot, az apját is csupán akkor látta először és ismerte meg, amikor nagykorú lett, és eljött városunkba, csakis avégett, hogy a vagyonáról tárgyaljon vele. Úgy látszik, atyja már akkor sem tetszett neki: rövid időt töltött nála, és mindjárt el is utazott, mihelyt kapott tőle bizonyos összeget, meg valamiféle egyezséget kötött vele a jövedelem további folyósításáról; figyelemre méltó tény, hogy Fjodor Pavlovicstól ez alkalommal a birtoknak sem az értékéről, sem a jövedelmezőségéről nem sikerült megtudnia semmit. Fjodor Pavlovics akkor (ezt is jegyezzék meg) első pillantásra észrevette, hogy Mityának túlzott és helytelen fogalmai vannak a birtokáról. Fjodor Pavlovics nagyon örült ennek, mert megvoltak a maga külön számításai. Mindenesetre levonta azt a következtetést, hogy a fiatalember könnyelmű, duhaj, szenvedélyes, türelmetlen, korhely, akinek csak az a fontos, hogy időnként bezsebeljen valamit, és akkor – természetesen csak rövid időre – rögtön lecsillapodik. Hát épp ezt kezdte kiaknázni Fjodor Pavlovics, vagyis kisebb koncokkal, időnkénti küldeményekkel igyekezett megúszni, és a végén úgy alakult, hogy amikor Mitya, türelmét elvesztve, négy év múlva, immár másodszor megjelent kisvárosunkban, hogy egyszer s mindenkorra elintézze ügyeit az apjával, legnagyobb ámulatára egyszeriben kiderült: már jóformán nincs is semmije, már összeszámolni is nehéz, mennyit kapott, pénzben már fel is vette birtokának egész ellenértékét Fjodor Pavlovicstól, sőt lehet, hogy éppenséggel tartozik neki; ilyen meg ilyen egyezségek alapján, amelyeket ekkor és ekkor épp az ő kívánságára kötöttek, nincs is joga többé semmit sem követelni stb. stb. A fiatalember megdöbbent, hazugságot, csalást gyanított, szinte kikelt magából, és majd megháborodott. Éppen ez a körülmény idézte elő azt a katasztrófát, amelynek leírása első, bevezető regényem tárgyát, helyesebben: a burkolatát alkotja. De mielőtt rátérek erre a regényre, beszélnem kell még Fjodor Pavlovics másik két fiáról, Mitya öccseiről, és el kell magyaráznom, honnan is termettek.

3

A MÁSODIK HÁZASSÁG, A MÁSODIK

ÉS A HARMADIK GYERMEK

Fjodor Pavlovics, miután lerázta a négyéves Mityát, nagyon hamar másodszor is megnősült. Ez a második házasság vagy nyolc évig tartott. E második, szintén nagyon fiatal nőt, Szofja Ivanovnát egy másik kormányzóságból hozta, ahová egy zsidócskával együtt valami jelentéktelen ügyben utazott. Fjodor Pavlovics, noha dorbézolt, ivott és botrányosan viselkedett, sohasem hanyagolta el tőkéjének befektetését, és ügyecskéit mindig sikeresen bonyolította le, noha persze majdnem mindig aljasul. Szofja Ivanovna árva lány volt gyermekkora óta, rokontalan, valami sötét szerpapnak a lánya, s jótevőjének, nevelőjének és kínzójának, Vorohov tábornok özvegyének, az ismert öreg generálisnénak gazdag házában nőtt fel. Részleteket nem tudok, de annyit hallottam, hogy ezt a szerény, szelíd, alázatos nevelt lányt egyszer a hurokról vették le, amelyet a kamrában egy szögre kötött – annyira nehéz volt elviselnie ennek a minden bizonnyal nem rossz, de a semmittevéstől tűrhetetlen zsarnokká fajult öregasszonynak a rigolyáit és örök szemrehányásait. Fjodor Pavlovics felajánlotta kezét, tudakolóztak felőle, és kidobták; erre, miként az első házasságakor, azt ajánlotta az árva lánynak, hogy megszökteti. Nagyon-nagyon meglehet, hogy a lány a világért se megy hozzá, ha idejében több részletet tud meg róla. De hát egy másik kormányzóságban történt a dolog; meg aztán mit is érthetett volna egy tizenhat éves lány azon kívül, hogy jobb akár a folyónak menni, mint jótevőjénél maradni. Így aztán az egyik jótevőjét egy másikkal cserélte fel szegény. Fjodor Pavlovics ezúttal egy vasat se kapott, mert a tábornokné megharagudott, nem adott semmit, sőt a tetejébe mind a kettőjüket megátkozta. De ez alkalommal nem is számított rá, hogy kap valamit: csakis az ártatlan lány kivételes szépsége és főleg szűzi megjelenése csábította, szinte megbabonázta őt, a züllött kéjencet, aki mindeddig csakis a nyers női szépséget szerette. „Akkor mint a borotva hasított a lelkembe ez az ártatlan szempár – mondogatta később, szokása szerint undorítóan vihogva. Egyébként ebben a romlott emberben bizonyára ez is csak buja vágyat kelthetett. Miután semmiféle hozományt se kapott, nem sokat teketóriázott feleségével, és arra hivatkozva, hogy az asszony úgyszólván „bűnös vele szemben, hogy ő valósággal „a kötélről vágta le, azonkívül kihasználva bámulatos béketűrését és alázatosságát, valósággal lábbal tiporta a legelemibb házastársi illemet is. Ott, a felesége szeme láttára, rossz nőket csődített a házába, és orgiákat rendezett. Jellemző vonásként megemlítem, hogy Grigorij, ez a mogorva, buta, makacs, okoskodó szolga, aki gyűlölte Adelaida Ivanovnát, az előző úrnőjét, ezúttal pártját fogta új gazdasszonyának, védelmezte, és szolgától szinte eltűrhetetlen módon veszekedett miatta Fjodor Pavloviccsal, sőt egyszer erővel szétzavarta az orgiát és mind az ott összeverődött, feslett nőszemélyeket. Később ez a gyermekkorától fogva megfélemlített fiatal teremtés olyan idegbetegséget kapott, amely többnyire a köznép körében, falusi asszonyoknál fordul elő, akiket épp e betegségük miatt nyavalyatörősöknek neveznek. Az asszony ettől a szörnyű hisztérikus rohamokkal járó betegségtől gyakran még az eszét is elvesztette. Ennek ellenére két fiút szült Fjodor Pavlovicsnak: Ivant és Alekszejt, az elsőt házasságuk első esztendejében, a másikat három évvel később. Amikor meghalt, a kis Alekszej alig négyéves volt, és bármilyen furcsa is, én tudom, később is egész életében emlékezett anyjára – természetesen csak mintha álmában látná. Anyjuk halála után ezzel a két gyerekkel is pontosan ugyanaz történt, mint az elsővel, Mityával: apjuk teljesen megfeledkezett róluk, elhanyagolta őket, és ugyancsak Grigorijhoz, az ő házába kerültek. Ott is talált rájuk az a zsarnokoskodó öreg tábornokné, anyjuk jótevője és nevelője. Még élt, és az azóta eltelt egész nyolc év alatt se tudta elfelejteni a rajta esett sérelmet. „Szofjájának élete folyásáról suba alatt az egész nyolc év során teljesen pontos értesüléseket szerzett, és amikor hallotta, milyen beteg, milyen szörnyűségek történnek körülötte, fennhangon kétszer vagy háromszor is azt mondta társalkodónőinek: „Úgy kell neki, a hálátlanságáért sújtotta ezzel az Isten!"

A tábornokné Szofja Ivanovna halála után pontosan három hónappal váratlanul személyesen megjelent városunkban, és egyenest Fjodor Pavlovics házába sietett; alig félórát töltött kisvárosunkban, de sok mindent intézett. Estefelé járt az idő. Fjodor Pavlovics – akit az egész nyolc év alatt nem látott – pityókosan fogadta, úgy hírlik, hogy a tábornokné, mihelyt megpillantotta, minden bevezetés nélkül adott neki két betyáros, csattanós pofont, üstökön ragadva háromszor felülről lefelé rántotta, aztán se szó, se beszéd, egyenest a cselédházba indult a két kisfiúhoz. Miután első pillantásra észrevette, hogy mosdatlanok és piszkos fehérneműben járnak, nyomban adott még egy pofont magának Grigorijnak is, és kijelentette, hogy mind a két gyermeket elviszi magához, aztán úgy, ahogy voltak, kivezette, takaróba bugyolálta, kocsijába ültette, és el is vitte őket a maga városába. Grigorij úgy tűrte ezt a pofont, mint egy hűséges rabszolga, egy goromba szót se szólt, amikor pedig a hintóhoz kísérte az öreg úrnőt, mélyen meghajolva, hatásosan azt mondta, hogy „az Isten majd megjutalmazza az árvákért. „Azért te mégiscsak mamlasz vagy! – kiáltotta oda neki a tábornokné, és már indult is. Fjodor Pavlovics, miután meghányta-vetette az egész dolgot, úgy vélte, hogy az jó dolog, és amikor formálisan beleegyezett, hogy a két gyermeket a tábornokné nevelje, az okmánynak egyetlen pontját sem utasította el. A kapott pofonok históriáját pedig ő maga hordta szét az egész városban.

Úgy esett, hogy hamarosan a tábornokné is meghalt, de végrendeletében fejenként ezer rubelt hagyományozott a két apróságra, „taníttatásukra, azzal, hogy az egész összeget okvetlenül rájuk kell költeni, de úgy, hogy fussa belőle egészen a nagykorúságukig, mert ilyen gyermekeknek még ennyi alamizsna is bőven elég, ha pedig valakinek kedve tartja, hát nyissa ki a bugyellárisát ő maga, és így tovább, és így tovább. Én magam nem olvastam a végrendeletet, de hallottam, hogy igenis volt benne valami efféle furcsa és túlságosan is eredetien megfogalmazott pont. Az öregasszony fő örököse mindenesetre egy becsületes ember: Jefim Petrovics Polenov, az illető kormányzóság nemességének vezetője lett. Ahogy Fjodor Pavloviccsal levelezni kezdett, mindjárt sejtette, hogy abból nem lehet pénzt kivasalni még a saját gyermekei nevelésére sem (kereken ugyan sohasem tagadta meg, csak köntörfalazott minden ilyen esetben, sőt néha érzelgősen ömlengett is), ő maga vette hát pártfogásba a két árvát, és különösen megszerette a kisebbiket, Alekszejt, úgyhogy az sokáig ott nevelkedett a családjában. Kérem az olvasót, hogy ezt mindjárt az elején jegyezze meg. És ha egész életére hálás lehetett valakinek a két fiatalember a neveltetéséért és a taníttatásáért, akkor épp ez a Jefim Petrovics volt az, a legnemesebb lelkű és legemberségesebb ember, amilyen csak ritkán akad. Érintetlenül megőrizte a kisfiúknak a tábornoknétól örökölt ezer-ezer rubeljüket, úgyhogy mire nagykorúak lettek, a kamatokkal együtt kétszeresére nőtt a két összeg, nevelni pedig a saját pénzén nevelte őket, és természetesen ezernél sokkal többet költött rájuk fejenként. Egyelőre most se bocsátkozom bele gyermek- és ifjúkoruk részletes elbeszélésébe, csupán a legfontosabb körülményeket említem meg. Egyébként az idősebbről, Ivanról elmondok annyit, hogy túl komoly, magába zárkózó – de korántsem gyámoltalan – kamasszá serdült, mert már alig tízéves korában a tudatára ébredt annak, hogy mégiscsak idegen családban, kegyelemkenyéren élnek, és hogy az ő apjuk olyan valaki, akiről még beszélni is szégyen stb. stb. Ez a fiú nagyon korán, szinte már csecsemőkorában (legalábbis így hallottam) egészen rendkívüli, ragyogó képességet árult el a tanulásban. Pontosan nem tudom, de valahogyan úgy történt, hogy alig tizenhárom éves korában megvált Jefim Petrovics családjától, és átkerült egy moszkvai gimnáziumba, s egyszersmind teljes ellátásra egy tapasztalt és akkoriban híres pedagógushoz, Jefim Petrovics gyermekkori barátjához. Később maga Ivan mesélte, hogy mindez – mondhatni – Jefim Petrovicsnak „a jó cselekedetek iránti szenvedélyéből eredt, akit magával ragadott az a gondolat, hogy zseniális képességű gyermeket zseniális nevelőnek kell nevelnie. Egyébként amikor a fiatalember a gimnázium elvégzése után beiratkozott az egyetemre, már sem Jefim Petrovics, sem a zseniális nevelő nem élt. Mivel Jefim Petrovics nem intézkedett kellőképpen, és a zsarnokoskodó tábornoknétól gyermekkorában örökölt, a kamattal együtt ezerről kettőre szaporodott pénz kézhezvétele a sok különféle, nálunk teljességgel elkerülhetetlen formaság és hercehurca miatt elhúzódott, a fiatalembernek az első két egyetemi évében igen sanyarú volt az élete, mert egész idő alatt maga volt kénytelen eltartani magát, és ugyanakkor tanulnia is kellett. Meg kell jegyeznem: akkoriban még csak próbálkozni sem akart azzal, hogy levélben apjához forduljon – talán büszkeségből vagy megvetésből, de talán abból a hideg, józan megfontolásból, amely azt súgta neki, hogy a papától úgyse kap semmilyen vagy valamelyest is jelentős támogatást. Bárhogyan volt is, a fiatalember egy cseppet sem esett kétségbe, hanem igenis munkát szerzett: eleinte húszkopejkás leckéket adott, később meg hol egyik, hol másik újság szerkesztőségébe szaladgált, és „Szemtanú" aláírással vitt egy-egy utcai balesetről szóló, tízsoros cikkecskét. Azt mondják, ezek a cikkecskék mindig olyan érdekesen és izgalmasan voltak megírva, hogy hamarosan közkedveltté váltak, és a fiatalember már csak ezzel is bebizonyította gyakorlati és szellemi fölényét mindkét nembeli tanulóifjúságunknak azzal az igen népes, örökké nyomorgó és szerencsétlen részével szemben, amely a két fővárosban rendszerint reggeltől késő estig ostromolja a különféle újságokat és folyóiratokat, de jobbat nem tudván kitalálni, egy és ugyanazt ismételgeti: örökké csak francia fordítást vagy másolást kunyerál. Ivan Fjodorovics, miután megismerkedett a szerkesztőségekkel, később se szakította meg a kapcsolatot velük, és utolsó egyetemi éveiben egymás után jelentek meg különféle szakmai tárgyú könyvekről szóló, igen tehetséges bírálatai, úgyhogy még irodalmi körökben is ismertté vált. Egyébként csak a legutóbbi időkben sikerült véletlenül egy csapásra magára irányítania az olvasók jóval szélesebb körének különös figyelmét, akkor azonban egyszerre nagyon sokan felfigyeltek rá, és megjegyezték a nevét. Ez eléggé érdekes eset volt. Ivan Fjodorovics immár az egyetem elvégzése után, amikor a kétezer rubeljén külföldi utazásra készült, az egyik nagy lapba egyszer csak egy furcsa cikket írt, amely még a laikusok figyelmét is felkeltette, és főként amely számára nyilvánvalóan teljesen ismeretlen témáról szólt, mivel ő természetrajz szakot végzett, a cikk pedig az egyházi törvénykezésnek akkoriban mindenfelé feszegetett kérdésével foglalkozott. Néhány, e kérdésről korábban nyilvánított véleményt boncolgatva, kifejtette a saját nézetét is. A lényeg a cikk hangjában és egészen meghökkentő végkövetkeztetésében rejlett. Az egyházpártiak közül sokan határozottan a maguk emberének tartották a szerzőt. Ámde azokkal együtt tapsoltak neki a polgári törvénykezés hívei, sőt még az ateisták is. Végül néhány éles eszű ember megállapította, hogy az egész cikk vakmerő tréfa és gúny csupán. Ezt az esetet elsősorban azért említem meg, mert a cikk idejekorán eljutott a városunk közelében levő híres kolostorba is – ahol nagy volt az érdeklődés az egyházi törvénykezés körül támadt vita iránt{8} –, és igen nagy meglepetést keltett. Amikor pedig megtudták a szerző nevét, csak fokozta az érdeklődést, hogy az illető városunk szülötte, és „annak a Fjodor Pavlovicsnak" a fia. És lám, éppen ekkor váratlanul megjelent nálunk maga a szerző.

Miért látogatott el hozzánk akkor Ivan Fjodorovics? Emlékszem, ezt a kérdést már abban az időben is szinte aggódva tettem fel magamnak. Ez az oly végzetes látogatás, amely oly sok következmény forrása lett, számomra később is sokáig, csaknem örökre talány maradt. Mindent összevetve különös volt, hogy ez az annyira művelt és látszatra annyira büszke és óvatos fiatalember betoppan egy olyan förtelmes házba, egy olyan apához, aki egész életében tudomást se vett róla, nem is ismerte, nem is emlékezett rá, és aki – bár természetesen semmi szín alatt, a világért sem adna pénzt a fiainak, ha kérnének – mégis örökké rettegett, hogy egyszer csak Ivan és Alekszej is megjelenik, és pénzt kér. És lám, ez a fiatalember megtelepszik egy ilyen apa házában, vele lakik vagy két hónapig, és olyan jól megférnek egymással, hogy jobban se kell. Kivált ez az utóbbi körülmény lepett meg nemcsak engem, hanem másokat is. Pjotr Alekszandrovics Miuszov, Fjodor Pavlovicsnak – az első felesége révén – távoli rokona, akiről fentebb már beszéltem, akkor éppen megint nálunk, vagyis a város környéki birtokán tartózkodott, miután hazalátogatott Párizsból, ahol immár végleg letelepedett. Emlékszem rá, éppen ő csodálkozott a legjobban, amikor megismerkedett a fiatalemberrel, aki rendkívül felkeltette az érdeklődését, és akivel néha nem minden belső fájdalom nélkül mérte össze tudását. „Büszke ember – mondta akkor Ivanról –, mindig megkeresi a maga kopejkáját, most is van pénze külföldi útra, hát mit akar itt? Egészen világos, hogy nem pénzért jött az apjához, mert az semmi esetre sem ad. Az italt, a kicsapongást nem kedveli, és az öreg mégse tud meglenni nélküle, annyira összemelegedtek!" Ez igaz is volt; sőt a fiatalember szemmel láthatóan hatott az öregre: az olykor mintha már hallgatott volna rá, jóllehet rendkívül, sőt sokszor ördögien konok volt; néha még viselkedni is tisztességesebben viselkedett…

Csak később derült ki, hogy Ivan Fjodorovics részben bátyjának, Dmitrij Fjodorovicsnak a kérésére – az ő ügyében – jött, akit szintén csaknem ugyanakkor, közvetlenül ideutazása előtt ismert meg és látott életében először, de akivel egy fontos dologban – ez inkább Dmitrij Fjodorovicsot érintette – már Moszkvából való elindulása előtt levelezni kezdett. Hogy mi volt ez a dolog, a maga idejében majd minden részletében megtudja az olvasó. Ennek ellenére még akkor is rejtélyesnek találtam Ivan Fjodorovicsot, amikor már erről a különleges körülményről is tudtam, idejövetele pedig változatlanul megmagyarázhatatlan maradt.

Hozzáteszem még, hogy Ivan Fjodorovics akkor mintegy a közvetítő és a békítő szerepét játszotta apja és bátyja, Dmitrij Fjodorovics között, aki akkor nagyon összeveszett apjával, sőt formális pert is indított ellene. Ismétlem, ez a kis család akkor jött össze először ebben az életben, és némely tagjai akkor látták egymást először életükben. Csak a legfiatalabb fiú, Alekszej Fjodorovics került korábban hozzánk, mint a bátyjai: körülbelül már egy éve nálunk élt. Éppen erről az Alekszejről a legnehezebb beszélnem ebben a mostani, bevezető történetben, mielőtt színre léptetném magában a regényben. De őróla is kell bevezetést írnom, már csak azért is, hogy előre megmagyarázzak egy nagyon furcsa mozzanatot, nevezetesen: jövendő hősömet regényének első jelenetében a szerzetesjelöltek csuhájában vagyok kénytelen bemutatni az olvasónak. Igen, akkor már körülbelül egy éve a kolostorban élt, és úgy látszott, hogy egész életére oda akar visszavonulni.

4

A HARMADIK FIÚ: ALJOSA

Aljosa akkor mindössze húszesztendős volt (bátyja, Ivan a huszonnegyedik, mindkettejük bátyja, Dmitrij pedig huszonnyolcadik évében járt). Mindenekelőtt kijelentem, hogy ez az ifjú, Aljosa, egyáltalán nem volt fanatikus, sőt – legalábbis szerintem – még misztikus sem. Előre és egyszer s mindenkorra kimondom a véleményemet: csupán koraérett emberbarát volt, és ha a kolostorba vezető útra tért, csakis azért tette, mert akkoriban az volt rá a legnagyobb hatással, és a világi gyarlóság sötétségéből a szeretet világossága felé törekvő lelke számára ez jelentette, hogy úgy mondjam, az eszményi kivezető utat. És ez az út csakis azért volt rá ilyen hatással, mert azon találkozott akkor egy szerinte rendkívüli lénnyel, Zoszimával, kolostorunk híres sztarecével, akihez rajongó szívének egész első, forró szeretetével ragaszkodott. Egyébként nem vitatom: már akkor is, sőt egészen a bölcsőtől kezdve nagyon különös volt. Igaz is – már említettem, hogy bár anyja halálakor csupáncsak négyéves volt, egész életére megmaradt emlékezetében az arca is, a becézgetése is, „mintha elevenen itt állna előttem. Ilyen emlékek megmaradhatnak (ezt mindenki tudja) még zsengébb, akár kétéves korból is, de egész életünkben csak mint fénypontok csillannak elő a homályból, csupán foszlányai egy óriási képnek, amely e kis foszlányok kivételével teljesen elmosódott és eltűnt. Pontosan így volt ez ővele is: jól emlékezett egy csendes nyári estére, a nyitott ablakra, a lenyugvó nap ferde sugaraira (épp ezek a ferde sugarak vésődtek emlékezetébe a legjobban), a szoba sarkában levő szentképre, az előtte égő örökmécsre, a kép előtt térdelő, fel-felsikoltva, fel-felkiáltva, szinte hisztérikusan zokogó anyjára, aki karja közé kapta, és olyan erősen átölelte, hogy már fájt – úgy imádkozott érte az Istenanyához, majd öléből kirántva, mindkét kezével a szentkép felé nyújtotta, mintha az Istenanya oltalmába ajánlaná… És ekkor hirtelen beszalad a dajka, és rémülten kiszakítja őt anyja kezéből. Micsoda kép! Aljosa arra is emlékezett, milyen volt akkor az anyja arca: őrjöngő, de gyönyörű, már amennyire ő meg tudta jegyezni, mondta. De nem akárkit avatott be e visszaemlékezéseibe. Gyermek- és ifjúkorában inkább visszahúzódó és szűkszavú volt, de nem bizalmatlanságból, nem félénkségből vagy emberkerülő mogorvaságból, sőt ellenkezőleg: egészen más, valamiféle belső, egészen személyes, másokra egyáltalán nem tartozó töprengés miatt, amely azonban az ő számára annyira fontos volt, hogy aközben szinte megfeledkezett másokról. De szerette az embereket. Láthatólag egész életében fenntartás nélkül bízott az emberekben, de azért soha senki se tartotta sem együgyű, sem gyermeteg embernek. Volt benne valami, ami azt jelezte, azt sugallta (szintén egész életén át), hogy ő nem akar az emberek bírája lenni, nem akarja vállalni az ítélkezést, és nem is ítél el senkit semmiért. Sőt úgy látszott, hogy a legkisebb gáncsoskodás nélkül – bár sokszor igen keserűen és szomorúan – mindent megengedhetőnek tart. E tekintetben már odáig jutott, hogy még a legzsengébb ifjúsága idején se tudta senki meghökkenteni vagy megijeszteni. Amikor húszéves korában ide jött az apjához, igazán a legmocskosabb bűnbarlangba, ő, a tiszta, szűzies fiú, csak szótlanul visszahúzódott, ha már nem bírta tovább nézni a többieket – de a megvetés, az elítélés legcsekélyebb jele nélkül. Apja pedig, aki valamikor élősdi, tehát épp ezért könnyen sértődő, túl érzékeny ember volt, és aki eleinte bizalmatlanul, sőt zordan fogadta („túl sokat hallgat, és túl sokat morfondírozik magában), nemsokára, alig két hét múltán, már ott tartott, hogy roppant gyakran elkezdte ölelgetni, csókolgatni, igaz, részeg könnyek közt, ittas érzelgősséggel, de azért látszott, hogy őszintén és mélyen megszerette, úgy, ahogy a magafajta nyilván soha nem is szerethet meg senkit…

De hát ezt a fiatalembert, bárhol megjelent, mindenki szerette, és ez így volt már kisgyermek kora óta. Amikor Jefim Petrovics Polenovnak, jótevőjének és nevelőjének házába került, annyira megnyerte a család minden tagját, hogy teljesen édesgyermeküknek tekintették. Pedig hát olyan kicsi korában lépte át a küszöböt, amikor még gyanítani sem lehet a gyermekben semmilyen számító ravaszságot, furfangot vagy készséget arra, hogy ügyesen kivívja mások tetszését, behízelegje és megszerettesse magát. Így hát az a képesség, hogy különös szeretetet ébresszen maga iránt – keresetlenül, egészen természetesen –, benne magában rejlett, mondhatnám: vele született. Ugyanez történt az iskolában is, holott látszatra éppen azok közé a gyermekek közé tartozott, akik inkább bizalmatlanságot, néha gúnyt, sőt talán gyűlöletet keltenek társaikban. Ő például gyakran eltűnődött, és mintegy elkülönült a többiektől. Gyermekkora óta szeretett félrehúzódni egy sarokba és olvasgatni, a pajtásai mégis annyira megszerették, hogy tanulóéveiben mindvégig bízvást az osztály kedvencének lehetett nevezni. Ritkán volt pajkos, sőt még vidám is ritkán, de aki rátekintett, mindjárt látta, hogy ennek korántsem valami benne lappangó mogorvaság az oka; hogy épp ellenkezőleg: kiegyensúlyozott és derűs. Sohasem akart kitűnni a vele egyívásúak közül. Talán éppen ezért soha senkitől se félt, ugyanakkor pedig a fiúk mindjárt látták, hogy nem henceg a rettenthetetlenségével, mert úgy hatott, mintha nem is tudná, hogy ő bátor, és semmitől se fél. A sértést sohase tartotta számon. Megesett, hogy a sértés után egy órával már válaszolt a sértőnek, vagy maga elegyedett szóba vele, mégpedig olyan bízó és derűs arccal, mintha egyáltalán nem történt volna közöttük semmi. Nem mintha ilyenkor véletlenül elfelejtette vagy szándékosan megbocsátotta volna a sérelmet, csak éppen nem tartotta sérelemnek, és ezzel végképp lebilincselte, meghódította a gyermekeket. Csak egy olyan vonása volt, amely a legalsón kezdve a legfelsőig a gimnázium minden osztályában állandóan arra ingerelte társait, hogy tréfát űzzenek vele, de nem kaján gúnyból, hanem csak azért, mert az szórakoztatta őket. Ez a vonása az eszelős, őrületes szégyenlősség és szemérmesség volt. Hallani se bírt bizonyos, a nőkre vonatkozó szavakat és beszédeket. Ezeket a „bizonyos szavakat és beszédeket, fájdalom, nem lehet kiirtani az iskolákból. Szívben-lélekben tiszta fiúk, szinte még gyermekek, az osztályban bizalmasan vagy fennhangon is szeretnek beszélni olyan dolgokról, képekről és jelenetekről, amilyenekről gyakran még katonák sem beszélnek, sőt a katonák sok mindent nem tudnak, nem értenek abból, amit e téren már jól ismernek a mi értelmiségi és magasabb társadalmi rétegeinknek még olyannyira fiatal gyermekei. Erkölcsi romlottságról itt talán még nincs szó, nincs itt igazi, romlott, belső cinizmus sem, de van külső, és épp ezt tartják ők gyakran valami finom ínyencségnek, utánzásra méltó, hetyke modornak. Látva, hogy „Aljoska Karamazov az ujjaival gyorsan bedugja a fülét, valahányszor „az kerül szóba, néha csak azért is csapatostul megálltak mellette, erőszakkal elrángatták kezét a fülétől, és trágárságokat kiabáltak mind a kettőbe, ő meg rúgkapált, levetette magát a padlóra, és fektében is igyekezett eltakarni a fejét, de egyetlen szót se szólt, minden szitkozódás nélkül, némán tűrte a sérelmet. Végül aztán békében hagyták, és már nem csúfolták „kislánynak, sőt ebből a szempontból sajnálkozva néztek rá. Itt említem meg, hogy minden osztályban mindig a legjobb tanulók közé tartozott, de sohasem lett a legelső.

Amikor Jefim Petrovics meghalt, Aljosa még két évig tanult a kormányzósági gimnáziumban. Jefim Petrovics vigasztalhatatlan hitvese, csaknem rögtön a temetés után, hosszú időre Olaszországba utazott az egész családdal, amely csupa nőnemű személyből állt. Aljosa pedig két hölgynek, Jefim Petrovics valami távoli rokonainak a házába került – akiket azelőtt soha nem is látott –, hogy milyen feltételekkel, azt ő maga se tudta. Az is nagyon jellemző vonása volt, hogy sohasem törődött azzal, kinek a költségén él. Ebben tökéletes ellentéte volt bátyjának, Ivan Fjodorovicsnak, aki átnyomorogta az első két egyetemi évét – de a saját keresetéből tartotta fenn magát –, és aki már gyermekkorában keserűen érezte, hogy kegyelemkenyéren él jótevőjüknél. De azt hiszem, Alekszejnek ezt a jellemvonását nem lehetett nagyon szigorúan megítélni, mert aki csak egy kicsit is megismerte, az idevágó kérdés felvetődésekor rögtön meggyőződhetett arról, hogy Alekszej kétségtelenül amolyan jó bolond fiú: mihelyt akár egész vagyon kerülne a kezébe, gondolkodás nélkül odaadná az első szóra vagy jótékony célra, vagy akár csak egy ügyes szélhámosnak is, ha kérné. És különben is, mintha egyáltalán nem ismerte volna a pénz értékét – ezt természetesen nem a szó betű szerinti értelmében mondom. Ha zsebpénzt kapott, amit egyébként sohasem kért, vagy hetekig nem tudta, mit csináljon, vagy pedig borzasztó könnyelműen bánt vele, úgyhogy az egy pillanat alatt eltűnt. Pjotr Alekszandrovics Miuszov, aki a polgári tisztesség és pénz dolgában nagyon kényes volt, egyszer később, amikor már jól szemügyre vette Alekszejt, a következő aforizmát mondta róla: „Talán ő az egyetlen ember a világon, akit ha egy garas nélkül egyedül hagynak egy ismeretlen, milliós város valamelyik terén, semmiképp se pusztul el, nem hal éhen, nem fagy meg, mert az első pillanatban jóltartják, rögtön szállást kínálnak neki, vagy ha nem kínálnak, hát mindjárt kér ő maga, és ez őneki sem kerül semmilyen megerőltetésbe, semmilyen megalázkodásba, a szállásadójának sem okoz semmi kellemetlenséget, ellenkezőleg, inkább talán örömet szerez."

Gimnáziumi tanulmányait nem fejezte be; még egy teljes éve volt hátra, amikor váratlanul kijelentette a két hölgynek, hogy apjához utazik egy ügyben, amely hirtelen eszébe jutott. Azok nagyon sajnálták, és alig akarták elengedni. Az út nem került sokba, így hát a hölgyek nem engedték, hogy zálogba tegye óráját – amelyet jótevőitől kapott, mielőtt külföldre utaztak –, hanem bőven ellátták pénzzel, sőt új ruhával és fehérneművel is. De ő visszaadta a pénz felét, és kijelentette, hogy okvetlenül harmadik osztályon akar utazni. Amikor megérkezett városunkba, atyjának első faggatózására: „Tulajdonképpen miért jöttél ide, mielőtt befejezted volna a tanulást?" – nem válaszolt kereken, hanem, ahogy mondták, szokatlanul tűnődő volt. Nemsokára kiderült, hogy az anyja sírját keresi. Állítólag maga is bevallotta, hogy csakis azért jött ide. De aligha ez volt ideutazásának kizárólagos célja. Az a legvalószínűbb, hogy akkor maga sem volt tisztában vele, és sehogyan sem tudta volna megmagyarázni, hogy voltaképpen mi támadt fel hirtelen a lelkében, mi sodorta valami új, ismeretlen, de immár elkerülhetetlen útra. Fjodor Pavlovics nem tudta megmutatni, hol temette el második hitvesét, mivelhogy sose járt a sírnál, amióta behantolták a koporsót, oly sok év múltával pedig teljesen elfelejtette, hol is temették el annak idején az asszonyt…

Ha már szóba került Fjodor Pavlovics – ezt megelőzően sokáig nem a mi városunkban lakott. Második feleségének halála után három-négy évvel Dél-Oroszországba utazott, végül Odesszában találta magát, és egyfolytában több évig ott is élt. Eleinte megismerkedett – a saját szavai szerint – „sok zsidóval, zsidócskával, zsidrákkal és zsidrihámmal, a végén pedig már nemcsak a zsidók, hanem „az izraeliták is szívesen fogadták. Alkalmasint életének ebben a szakaszában fejlesztette ki magában a pénz kicsikarásának és összekovácsolásának különleges tudományát. Aljosa idejövetele előtt alig három évvel tért vissza ismét, immár végleg városunkba. Régi ismerősei úgy találták, hogy rettenetesen megöregedett, holott még korántsem volt olyan nagyon öreg. Viselkedni pedig nemhogy finomabban, hanem talán még otrombábban viselkedett. Például: a régi bohócból előütközött az a pimasz törekvés, hogy most másokból csináljon bohócot. Ugyanúgy szeretett nőkkel orgiázni, mint azelőtt, de talán még undorítóbban. Rövid idő alatt sok új kocsmát alapított a járásban. Látni lehetett, hogy van talán százezre is, vagy alig valamivel kevesebbje. A város és a járás lakosai közül sokan mindjárt kölcsönt kértek tőle, adott is, természetesen a legbiztosabb zálogok fejében. A legutóbbi időben valahogy megpetyhüdött, valahogy kezdte elveszteni egyensúlyát és beszámíthatóságát, valósággal hebehurgya lett, egy-egy dolgát másképp fejezte be, mint ahogy elkezdte, valahogy elhagyta magát, mind gyakrabban és gyakrabban berúgott, és ha nincs Grigorij, a régi inas, aki az évek során szintén jócskán megöregedett, és aki néha már-már úgy ügyelt rá, mint egy nevelő, Fjodor Pavlovics élete nem folyt volna különösebb gondok nélkül. Aljosa megjelenése mintha még erkölcsileg is hatott volna rá, mintha ebben a korán megvénült emberben feléledt volna valami abból, ami már rég kihunyt a lelkében. „Tudod-e, hogy őrá hasonlítasz, a nyavalyatörősre? – mondogatta gyakran Aljosának, ahogy elnézegette. Mindig így emlegette megboldogult feleségét, Aljosa anyját. A „nyavalyatörős sírját végül is Grigorij inas mutatta meg Aljosának. Kivitte a városi temetőbe, és egy távoli zugában mutatott neki egy olcsó, de rendes öntöttvas táblát, amelyen még felírás is volt: a megboldogult neve, rangja, kora, halálának éve, sőt alul rá volt írva egy négysoros szöveg, amolyan, a köznép körében általánosan használt ősrégi sírvers is. Aljosa nagy meglepetésére kiderült, hogy ez a tábla Grigorij műve: a saját költségén ő állíttatta a szegény „nyavalyatörős sírjára, miután Fjodor Pavlovics – akit már rengetegszer bosszantott a sír emlegetésével – fütyülve nemcsak a sírra, hanem mind az emlékeire is, végül elutazott Odesszába. Aljosa semmi különösebb érzelmességet nem árult el anyja sírjánál; csak végighallgatta Grigorij komolykodó és bölcselkedő elbeszélését a tábla felállításáról, lehajtott fejjel ott állt egy darabig, aztán egyetlen szó nélkül elment. Attól fogva talán egy álló esztendeig se járt a temetőben. De Fjodor Pavlovicsra ez a kis epizód is megtette a hatását, mégpedig nagyon eredeti módon. Egyszeriben fogott ezer rubelt, és elvitte a kolostorunkba, hogy misézzenek hitvesének, de nem a másodiknak, nem Aljosa anyjának, nem a „nyavalyatörősnek, hanem az elsőnek, annak az Adelaida Ivanovnának a lelke üdvéért, aki el-eldöngette. Aznap este leitta magát, és szidta a barátokat Aljosa előtt. Ő maga korántsem volt vallásos ember; talán még soha egy ötkopejkás gyertyát se gyújtott egy szentkép előtt sem. Furcsa rohamaik – érzelmi kitöréseik és hirtelen támadt gondolataik – vannak az ilyen teremtményeknek.

Már mondtam, hogy nagyon megpetyhüdött. Ábrázata ekkoriban már kiáltóan tanúskodott egész addigi életének jellegéről és lényegéről. Az örökké pimasz, gyanakvó és gúnyos tekintetű apró szeme alatt csüngő, hosszú, húsos zacskón s a kicsiny, de kövérkés arcát keresztül-kasul szeldelő mély ráncokon kívül még hegyes álla alá is odakerült egy tarsoly módjára hosszúkásan fityegő, nagy, húsos ádámcsutka, és mindez valami undorítóan buja külsőt adott neki. Vegyük hozzá még a széles, élveteg, duzzadt ajkat, amely mögül csaknem teljesen elszuvasodott, fekete fogak apró csonkjai látszottak ki. Valahányszor megszólalt, csak úgy fröcsögött a nyála. Egyébként ő maga is szeretett tréfálkozni az arca rovására, noha láthatólag meg volt elégedve vele. Különösen – nem túl nagy, de igen vékony és erősen horgas – orrára szokta felhívni a figyelmet: „Igazi római orr – mondogatta –, az ádámcsutkával együtt hamisítatlan ókori római patríciusábrázat a hanyatlás korából." Erre szemmel láthatóan büszke volt.

Aljosa anyja sírjának megtalálása után eléggé hamar, váratlanul kijelentette neki, hogy kolostorba akar vonulni, és hogy a szerzetesek hajlandók befogadni jelöltnek. Egyben elmagyarázta, hogy ez leghőbb vágya, és hogy tőle mint apjától ünnepélyes beleegyezést kér. Az öreg már tudta, hogy Zoszima, az öreg szerzetes, aki a kolostor melletti remetelakban vezekelt lelke üdvéért, rendkívüli hatást tett az ő „jámbor fiacskájára".

– Ez a sztarec persze a legbecsületesebb barát köztük – szólalt meg, miután eltűnődve, némán végighallgatta Aljosát, akinek kérésén egyébként jóformán nem is lepődött meg. – Hm, hát oda akarsz menni, én jámbor fiacskám?! – Mámoros volt, és a száját egyszeriben széles, félrészeg mosolyra húzta, melyből azonban nem hiányzott a furfang és az italos ravaszság. – Hm, szinte előre éreztem, hogy körülbelül ide lyukadsz ki; el tudod képzelni? Hisz tulajdonképpen ez is volt a célod. Nos hát ott a kétezer rubeled, azt hiszem, elég az hozzájárulásnak, de meg én se hagylak el, angyalom, soha, akár most is befizetem érted, amit kell, ha kérik. Mert ha nem kérik, hát minek tolakodjunk, nem igaz? Hisz te alig költesz pénzt; akár a kanári: két szem egy héten… Hm. Nézd, egy kolostorban van egy kertek alatti kis telep; arrafelé mindenki tudja, hogy ott csakis „kolostori asszonyok laknak" – így hívják őket –, azt hiszem, vagy harminc nő… Én jártam ott, és tudod, az nagyon érdekes, persze csak a maga nemében, a változatosságot illetőleg. Csak az a baj, hogy szörnyű nagy a russzizmus, francia nők még egyáltalán nincsenek, pedig lehetnének, mert pénz van ott garmadával. Ha megtudják, majd jönnek is. De itt nincs semmi, itt nincsenek kolostori asszonyok, csak barát van vagy kétszáz. Tisztességesen élnek. Böjtölnek. Elismerem… Hm. Egyszóval a barátok közé vágyol? Pedig én sajnállak, Aljosa, hidd el, igazán megszerettelek… Egyébként ez kedvező alkalom: majd imádkozol értünk, bűnösökért, mert túl sokat is vétkezünk már, ahogy itt tespedünk. Mindig gondolkoztam azon, ki fog énértem imádkozni. Van a világon olyan ember? Mert én – talán el se hiszed, kedves fiacskám – borzasztóan buta vagyok ebben a tekintetben! Borzasztóan. De látod: akármilyen buta vagyok is, azért mindig gondolok, mindig gondolok erre, persze csak ritkán, és nem szüntelenül. Hisz lehetetlen, szoktam gondolni, hogy az ördögök elfelejtenének engem szigonnyal leráncigálni magukhoz, ha meghalok.{9} De szeget is üt a fejembe: szigony? Hát honnan van az nekik? És miből való? Vasból? De hol kovácsolják? Van ott valami gyáruk? A szerzetesek ott, a kolostorban, bizonyára feltételezik, hogy például a pokolnak van mennyezete. Én pedig hajlandó vagyok hinni a pokolban – de csak mennyezet nélkül; így valahogy finomabban, felvilágosultabban, vagyis lutheránusosabban hat. De hát lényegében nem mindegy, hogy van-e mennyezete, vagy nincs mennyezete? Nem, mert épp itt van a kutya eltemetve! Ha ugyanis nincs mennyezet, akkor nincsen szigony sem! Ha pedig nincs szigony, el kell vetnünk minden egyebet is, de így megint csak hihetetlen az egész: hát akkor ki ráncigál le engem szigonnyal? Mert ha engem nem ráncigálnak le, akkor hol van igazság ezen a világon? Il faudrait les inventer,{10} ezeket a szigonyokat, éppenséggel az én számomra, csakis az én számomra, mert ha te tudnád, Aljosa, milyen alávaló vagyok én…

– Nincsen ott szigony – szólalt meg halkan és komolyan Aljosa, miközben erősen figyelte apját.

– Igen, igen, csak az árnya van ott a szigonynak. Tudom, tudom. Úgy, ahogy egy francia leírta a poklot{11}: „J’ai vu l’ombre d’un cocher, qui avec l’ombre d’une brosse frottait l’ombre d’une carrosse."{12} Honnan tudod te, lelkem, hogy ott nincs szigony? Ha egy darabig ott leszel a barátoknál, majd más nótát fújsz. Egyébként csak menj, kutasd ki az igazságot, aztán gyere vissza, és mondd el: mégis könnyebb lesz átmenni a másvilágra, ha az ember biztosan tudja, mi van ott. Meg aztán illendőbb helyed is lesz ott a barátoknál, mint nálam, egy iszákos vénember meg rosszlányok között… bár terád, akár egy angyalra, nem ragad itt semmi… Alighanem ott se ragad, hisz épp azért engedlek oda, mert reménykedek ebben az utóbbiban. Hisz az eszedet nem ette meg a fene. Lobogsz egy darabig, aztán kialszik a lángod, meggyógyulsz, és visszajössz. Várni foglak, mert érzem, hogy te vagy az egyetlen ember a földön, aki nem ítél el engem; hisz érzem én ezt, kedves kis fiam, lehetetlen is volna nem éreznem!…

És még el is pityeredett. Érzelgős volt. Gonosz és érzelgős.

5

A SZTARECEK

Egyik-másik olvasó talán azt gondolja, hogy ez az én fiatalemberem beteges, rajongó, gyengén fejlett alkat, sápadt álmodozó, csenevész és vézna ember lehetett. Ellenkezőleg: Aljosa akkoriban jó alakú, makkegészséges, pirospozsgás, derűs tekintetű tizenkilenc éves kamasz volt. Sőt akkoriban igen szép is volt: arányos, középtermetű, sötétszőke, szabályos, bár egy kissé hosszúkás, tojásdad arcú, egymástól távol ülő, ragyogó sötétszürke szemű, nagyon tűnődő és látszatra nagyon nyugodt fiú. Azt mondhatják, hogy a piros orca még nem zárja ki sem a fanatizmust, sem a miszticizmust; de én azt hiszem, hogy Aljosa igenis realistább volt, mint bárki más. A kolostorban persze fenntartás nélkül hitt a csodákban, de a csodák szerintem sohasem ejtik zavarba a realistát, és nem is a csodák hajlítják a hit felé. Az igazi realista, ha nem hívő, mindig talál magában erőt és képességet arra, hogy ne higgyen még a csodának se, ha pedig a csoda megcáfolhatatlan tényként áll előtte, akkor inkább a saját érzékeinek nem hisz, semhogy lehetségesnek tartsa azt a tényt. Ha mégis lehetőnek tartja, csak mint olyan természeti tényt fogadja el, amelyet mindeddig nem ismert. A realistánál nem a csoda szüli a hitet, hanem a hit a csodát. Ha egyszer a realista hinni kezd, akkor éppen realizmusánál fogva okvetlenül el kell fogadnia a csodát is. Tamás apostol kijelentette, hogy nem hiszi el az Úr megjelenését addig, amíg nem látja, amikor pedig látta, azt mondta: „Én Uram, én Istenem! A csoda késztette arra, hogy szilárdan higgyen? Az a legvalószínűbb, hogy nem; hogy csakis azért hitt, mert hinni akart, és lelke mélyén már akkor odaadóan hitt, amikor azt mondta: „Nem hiszem el, amíg nem látom.

Talán azt is mondják, hogy Aljosa nehézfejű, fejletlen volt, nem végezte el a gimnáziumot stb. Az igaz, hogy nem fejezte be tanulmányait, de nagy igazságtalanság lenne azt állítani, hogy nehézfejű vagy buta lett volna. Csak megismételhetem, amit fentebb már mondtam: csupán azért lépett erre az útra, mert akkor ez volt rá a legnagyobb hatással, és a sötétségből a világosság felé törekvő lelke számára ez jelentette egyúttal az eszményi kivezető utat is. Vegyük még hozzá, hogy részben már a legújabb nemzedékhez tartozó, tehát természeténél fogva becsületes ifjú volt, aki sóvárog az igazságra, keresi és hisz benne, amikor pedig megtalálta, arra sóvárog, hogy lelkének teljes erejével rögtön ki is álljon érte, mielőbb valami hőstettet hajtson végre, és mindenképpen arra vágyik, hogy ezért a hőstettért akár mindenét feláldozza, még az életét is. Sajnos ezek az ifjak nem értik, hogy az életük feláldozása a legtöbb ilyen esetben talán a legkönnyebb áldozat, és ha például fiatalságtól pezsgő életükből nehéz tanulásra, tudományra kellene feláldozni öt-hat évet – csakis azért, hogy megtízszerezzék erejüket ugyanannak az igazságnak a szolgálatára és ugyanannak a hőstettnek a véghezvitelére, amelyet magukban dédelgetnek és meg akarnak valósítani –, ez az áldozat, lépten-nyomon látjuk, igen sokuknak meghaladná az erejét. Aljosa csupán egy mindnyájukéval ellentétes utat választott, de ugyanúgy szomjúhozott arra a mielőbbi hőstettre. Mihelyt komoly töprengés után áthatotta az a meggyőződés, hogy van Isten és halhatatlanság, egészen természetesen rögtön azt mondta magában: „A halhatatlanságért akarok élni, és felemás megalkuvást nem fogadok el. Ha viszont úgy dönt, hogy nincs Isten és halhatatlanság, pontosan ugyanígy, rögtön az ateistákhoz és a szocialistákhoz csatlakozik (mert a szocializmus nemcsak munkáskérdés, nemcsak az úgynevezett negyedik rend kérdése, hanem legfőképpen ateista kérdés, az ateizmus jelenkori megtestesülésének, egy olyan babiloni toronynak a kérdése, amelyet ugyancsak Isten nélkül építenek, de nem azért, hogy a földről elérjék az eget, hanem hogy lehozzák az eget a földre). Aljosa szinte furcsának, sőt lehetetlennek érezte, hogy ugyanúgy éljen, mint addig. Megmondatott: „Ha tökéletes akarsz lenni, oszd szét mindenedet, és kövess engem.{13} Aljosa így szólt magában: „Nem adhatok oda a minden helyett két rubelt, és a kövess engem helyett nem járhatok csupán misére." Kisgyermekkori emlékei közt bizonyára megmaradt valami a környékbeli kolostorról is, ahová talán el-elvitte az anyja misére. Talán hatottak rá a lenyugvó nap ferde sugarai is ott, a szentkép előtt, amely felé nyavalyatörős anyja nyújtogatta. Erősen töprengve talán csak azért jött akkor hozzánk, hogy megnézze: az a minden van-e itt, vagy itt is csak az a két rubel – és ekkor találkozott a kolostorban ezzel a sztareccel.

Ez a sztarec, ahogy fentebb már elmagyaráztam, Zoszima sztarec volt; itt kellene néhány szót szólni arról is, hogy egyáltalán kik azok a sztarecek a kolostorainkban, de sajnos ezen a téren nem érzem magamat eléggé biztosnak és hozzáértőnek. Mégis megpróbálok néhány szóval, felületes ismertetés formájában, elmondani egyet-mást. Először is: a hozzáértők, a szakemberek azt állítják, hogy a sztarecség és a sztarecek nálunk, a mi orosz kolostorainkban csak nemrégen, alig száz éve jelentek meg, holott az egész pravoszláv Keleten, különösen a Sinai és az Athosz hegyen már jóval több mint ezer esztendeje léteznek. Azt is állítják, hogy a legrégibb korban nálunk, a kijevi Oroszországban is volt sztarecség, illetve okvetlenül kellett lennie, de az Oroszországra zúduló csapások, a tatárjárás, a zavaros idők következtében – és mivel Konstantinápoly meghódítása után megszakadt a korábbi kapcsolat a Kelettel – ez az intézmény feledésbe merült nálunk, és a sztarecek kihaltak. A sztarecséget a múlt század vége felé Paiszij Velicskovszkij, egy nagy aszkéta (így nevezik) és tanítványai keltették ismét életre,{14} de még manapság, majdnem száz év múltán is csak igen kevés kolostorban áll fenn, sót néha valósággal üldözték, mint Oroszországban teljesen szokatlan újítást. Nálunk Oroszországban kivált Kozelszkaja Optyinában, egy híres pusztaságban virágzott fel.{15} Ki és mikor plántálta el a környékbeli kolostorba is, nem tudnám megmondani, mindenesetre már a harmadik sztarecnemzedéket tartották számon, és Zoszima volt az utolsó sztarec, de már ő is majd meghalt a gyengeségtől és a betegségektől, és nem is tudták, kit állítsanak a helyébe. Ez a kérdés fontos volt kolostorunk számára, minthogy a mi kolostorunk mindaddig nem vált nevezetessé semmivel: nem voltak benne sem szentek ereklyéi, sem Isten küldte csodatevő szentképek, még történelmünkhöz fűződő dicső hagyományai se voltak, és történelmi hőstettekkel sem szerzett érdemeket a haza előtt. Éppen a sztarecek révén virágzott fel és terjedt el a híre egész Oroszországban: a zarándokok több ezer versztáról seregestül tódultak hozzánk az egész országból, hogy lássák és hallgassák őket. Mi is tehát a sztarec? A sztarec az az ember, aki a saját lelkébe és a saját akaratába olvasztja a lelkedet és az akaratodat. Ha sztarecet választottál, le kell mondanod a saját akaratodról, és teljes önmegtagadással oda kell adnod, hogy csakis neki engedelmeskedjék. Az, aki erre ítéli magát, önként vállalja ezt a próbatételt, ezt a szörnyű életiskolát, abban a reményben, hogy a hosszú próbatétel után legyőzi magát, és annyira ura lesz önmagának, hogy egész életén át tartó vezekléssel végül elérheti az immár teljes szabadságot, vagyis az önmagától való függetlenséget, és elkerülheti azoknak a sorsát, akik egészen életük végéig sem találják meg magukat önmagukban. Ez a találmány, vagyis a sztarecség, nem valami elmélet szüleménye, hanem manapság immár ezeréves gyakorlatból származott a Keleten. A sztarec iránti kötelesség nem az a szokásos „engedelmesség, amely megvolt a mi orosz kolostorainkban is. Itt intézménnyé vált, hogy mindazok, akik alárendelik magukat a sztarecnek, egész életükben csakis neki gyónnak, és elszakíthatatlan kapcsolat áll fenn a megkötő és a megkötött között. Hallottam például, hogy egyszer, a régi kereszténység korában, egy ilyen vezeklő nem teljesített valami penitenciát, amelyet kirótt rá a sztarec, hanem eltávozott a kolostorból, és átvándorolt egy másik országba, Szíriából Egyiptomba. Ott sok-sok nagy tett után végre méltónak találtatott, hogy kegyetlen kínzásokat és vértanúhalált szenvedjen el a hitért. Amikor pedig az egyház, immár szentként tisztelve, el akarta temetni, a szerpap felkiáltására: „Jelöltek, távozzatok! – a koporsó a vértanúnak benne fekvő holttestével együtt hirtelen felrándult a helyéről, és kilódult a templomból; és ez így ment háromszor. Csak ekkor tudták meg végre, hogy ez a szent vértanú megszegte az engedelmességet, elhagyta a sztarecét, és ezért a sztarec engedelme nélkül még nagy tettei ellenére sem nyerhet bűnbocsánatot. Csak amikor odahívták a sztarecét, és az feloldozta a vezeklés alól, akkor sikerült végre eltemetni. Mindez persze csupán ősi legenda, de itt van egy nemrég történt eset: egy ma is élő szerzetesünk az Athosz hegyen vezekelt a lelke üdvéért, amikor a sztarece egyszer csak azt parancsolta neki, hogy hagyja el Athoszt – amelyet lelke mélyéből megszeretett, mint egy szentélyt, mint egy csendes menedéket –, és zarándokoljon el előbb Jeruzsálembe, a szent helyekre, aztán menjen vissza Oroszországba, északra, Szibériába: „Ott a te helyed, és nem itt." A megdöbbent és bánat sújtotta szerzetes Konstantinápolyban felkereste az egyetemes pátriárkát, és könyörögve kérte, oldja fel a vezeklés alól; erre az egyetemes egyházfejedelem azt válaszolta neki, hogy még ő, az ökumenikus pátriárka sem oldhatja fel, sőt az egész világon sincs és nem is lehet olyan hatalom, amely feloldhatná a sztarec kirótta penitencia alól, kivéve annak a sztarecnek a hatalmát, aki rárótta. Ily módon a sztarecek bizonyos esetekben korlátlan és megfoghatatlan hatalommal vannak felruházva. Ez az oka annak, hogy eleinte sok kolostorunkban valósággal üldözték a sztarecséget. Ugyanakkor a nép mindjárt nagyra becsülte a sztareceket. A mi kolostorunk sztareceihez például csak úgy özönlöttek az egyszerű emberek, de a legelőkelőbbek is, hogy előttük leborulva meggyónják nekik kétségeiket, bűneiket, szenvedéseiket, és tanácsot, útmutatást kérjenek tőlük. A sztarecek ellenfelei ezt látva, egyéb vádakon kívül azt kiabálták, hogy itt önkényesen és könnyelműen lealacsonyítják a gyónás szentségét, holott ha akár szerzetesjelölt, akár világi ember folyamatosan kiönti lelkét a sztarec előtt, az korántsem szentség formájában történik. A sztarecség végtére is gyökeret vert, és fokról fokra meghonosodik az orosz kolostorokban. Ám az is igaz, hogy az ember erkölcsi újjászületésének, a rabságból a szabadság és az erkölcsi tökéletesedés felé törekvésének ez az immár évezredes, kipróbált eszköze kétélű fegyverré is válhat, mivel némelyeket az alázat és a végleges önuralom helyett esetleg épp ellenkezőleg, a legsátánibb büszkeséghez, vagyis nem a szabadsághoz, hanem bilincsekhez vezet el.

Zoszima sztarec vagy hatvanöt éves volt, földesúri családból származott; valaha, egészen korai ifjúságában katonáskodott, és mint főtiszt a Kaukázusban szolgált. Kétségtelen, hogy Aljosát valami különleges lelki tulajdonságával ejtette ámulatba. Aljosa ott lakott a sztarec cellájában, aki nagyon megszerette, és befogadta magához. Meg kell jegyeznem, hogy Aljosát, bár akkor már a kolostorban lakott, még nem kötötte semmi, kijárhatott, ahová jólesett, akár napokra is, és ha papi ruhát viselt, csakis önként tette, hogy ne üssön el a kolostorbeliektől. De természetesen ez neki magának is tetszett. Aljosa ifjúi képzeletére erősen hatott az a nagy tekintély és dicsőség, amely állandóan körülvette az ő sztarecét. Zoszima sztarecről sokan azt mondták: mivel hosszú éveken át magához engedett mindenkit, aki felkereste és kiöntötte előtte a szívét, aki tanácsra, gyógyító szóra szomjúhozott – olyan sok feltárt titkot, bánatot és vallomást fogadott lelkébe, hogy végül már olyan kifinomult éleslátásra tett szert, hogy ha csak rápillantott egy-egy hozzá zarándokló idegen arcára, rögtön kitalálta, miért jött, mit akar, sőt: mi gyötri, mi furdalja lelkiismeretét, így aztán meghökkentette, zavarba ejtette, néha valósággal megijesztette a jövevényt azzal, hogy megfejtette a titkát, mielőtt még egy szót is szólt volna. Emellett Aljosa szinte mindig azt vette észre, hogy azok közül, akik először keresték fel a sztarecet bizalmas beszélgetés végett, sokan, sőt csaknem mindnyájan félve, nyugtalanul léptek be hozzá, de majd mindig derűs örömmel távoztak, és a legkomorabb arc is boldogra vált. Aljosát rendkívül meglepte az is, hogy a sztarec egyáltalán nem volt szigorú; ellenkezőleg, mindig csaknem vidám volt az emberekkel való érintkezésben. A szerzetesek azt mondták róla, hogy minél bűnösebb valaki, annál inkább ahhoz vonzódik lelkével, és a legbűnösebbet szokta megszeretni a legjobban. A szerzetesek körében még életének legvége felé is akadtak olyanok, akik gyűlölték és irigykedtek rá, de ezek már megfogyatkoztak, és csak hallgattak, bár volt köztük néhány igen híres és a kolostorban igen tekintélyes személy, mint például az egyik legöregebb barát, aki túl buzgón teljesítette hallgatási és böjtölési fogadalmát. De az óriási többség most már mégis kétségtelenül Zoszima sztarec pártján állt, sőt nagyon sokan teljes szívükből, forrón és őszintén szerették; néhányan pedig csaknem fanatikusan ragaszkodtak hozzá. Ezek kereken megmondták – ha nem is hangosan –, hogy szent, ehhez már nem is férhet kétség, és előre látva, hogy hamarosan meghal, az elhunyttól már a legközelebbi jövőben, sőt azonnal csodákat vártak – és nagy dicsőséget a kolostor számára. A sztarec csodatevő erejében fenntartás nélkül hitt Aljosa is, mint ahogy fenntartás nélkül hitt a templomból kirepülő koporsó legendájában is. Látta, hogy azok közül, akik beteg gyermekükkel vagy felnőtt rokonukkal jöttek és könyörögtek a sztarecnek, hogy tegye rájuk a kezét, és mondjon imát értük, sokan rövidesen, sőt némelyek mindjárt másnap visszatértek, és a sztarec előtt leborulva, könnyezve hálálkodtak neki betegük meggyógyításáért. Valóban gyógyulás volt-e ez, vagy csupán természetes javulás a betegség folyamatában – Aljosa számára ez a kérdés nem is létezett, mert immár feltétlenül hitt tanítójának szellemi hatalmában, és a sztarec dicsősége mintegy az ő diadalának is számított. Különösen meg-megremegett a szíve, és csak úgy ragyogott, valahányszor a sztarec kiment a remeteház kapujánál az ő megjelenésére várakozó zarándoksereghez, azokhoz az egyszerű emberekhez, akik csakis azért özönlöttek ide Oroszország minden zugából, hogy lássák őt és áldását kérjék. Leborultak előtte, és sírva csókolták a lábát, csókolták a földet, ahol állt, jajgattak, az asszonyok feléje nyújtogatták gyermekeiket, mások meg nyavalyatörős betegeket vezettek elé. A sztarec beszélgetett velük, rövid imát mondott értük, megáldotta és elbocsátotta őket. Az utóbbi időben betegségének rohamai miatt néha annyira legyengült, hogy alig tudott kimenni cellájából, úgyhogy a zarándokok néha napokig vártak megjelenésére a kolostorban. Aljosa számára az sem jelentett kérdést, miért szeretik annyira, miért borulnak