Szélcsend

BERKESI ANDRÁS

SZÉLCSEND

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-390-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

1.

Forgách Bálint 1985. január 5-én múlt 50 éves. Tíz évvel azelőtt nevezték ki a Vegyi Üzemeket Tervező és Kivitelező Vállalat vezérigazgatójának, azóta háromszor nyerték el a Minisztertanács és a SZOT vörös zászlóját. Forgách joggal érezte úgy, hogy a vállalat sikereiben az ő munkája, szaktudása, irányító tevékenysége is jelentősen közrejátszott. Nemcsak az elnyert kitüntetésekre és címekre volt büszke, hanem arra is, hogy a vállalat nyereségéből minden évben négy-öt százalékkal többet fordíthattak bérfejlesztésre az országos átlagnál. Ennek a kiemelt bérezési politikának az lett az eredménye, hogy az iparág legképzettebb szakemberei ajánlották fel titokban vagy nyíltan munkájukat a vállalatnak. Forgách Bálint nagyszerű menedzsernek is bizonyult, szűkebb vezérkarával gondosan kidolgozta azt a taktikai irányvonalat, amelyet a külföldi versenytárgyalásokon a vállalat megbízottainak követniök kellett. Néhány alapvető dologra rendkívül kényes, érzékeny volt, mint például a megalapozott szakértelemre, a pontosságra, a gyors, de kellően megfontolt döntésekre, a határidők betartására. Nem tűrte el a lazaságot, a hányavetiséget, a hazai vagy külföldi tárgyalásokon részt vevő munkatársaitól megkövetelte a kulturált viselkedést, amely magába foglalta a tárgyalásokon ismertetett, szakmailag megalapozott véleményt éppúgy, mint a korszerű, ízléses öltözködést.

– Önök – mondta a külföldre utazó munkatársainak – nemcsak a vállalatunkat képviselik, hanem hazánkat is, a magyar népet. Ezt egyetlen pillanatig se felejtsék el.

Forgách középtermetű, szikár, barázdált arcú férfi volt, sűrű, barna haját télen-nyáron rövidre nyíratta, világoskék szemével gyanakvás nélkül, őszinte bizalommal nézett az emberekre, tekintete ilyenkor felhőtlen, barátságos volt, de szikrázott, és vihar tombolt benne, ha észrevette, hogy munkatársa vagy valamelyik üzletfele ostobának nézi, vagy be akarja csapni őt.

Titkárnője, a szőke hajú Wágner Adél istenítette főnökét, és évek óta abban reménykedett, hogy Forgách közelebbi kapcsolatba kerül vele, végül is – és ezt Adél nagyon jól tudta – rosszul élt feleségével, Klárival, a Hazafias Népfront függetlenített kerületi titkárával. Adél azt is nagyon jól tudta, hogy főnökének nincsenek sem tartós, sem futó nőügyei, szabadidejében a szénhidrogének izomerizációs tulajdonságaival foglalkozik, különösen érdeklik őt az aromás szénből és hidrogénből álló vegyületek – mint például benzolok, munkaidejének lejárta után képes órákat eltölteni a laborban, ahol kísérletezik és bonyolult számításokat végez. Adél harmincöt éves, elvált asszony volt. Munkáját most is, mint minden reggel azzal kezdte, hogy felbontotta a postát – 1985. március 20-a volt, szerda. Jól beszélt franciául, s amikor elolvasta Abdel Abu Ahmar vezérigazgató Szumbatrából, az Olajipari Kombinátból küldött udvariasan, de mégis határozottan fogalmazott levelét, nem volt kétsége afelől, hogy szeretett főnökének, ha elolvassa Ahmar levelét, fel fog emelkedni a vérnyomása. Arra gondolt, hogy néhány napra elfekteti a levelet, ám amikor azt olvasta, hogy Ahmar úr a levél másolatát megküldte tudomásulvétel végett a TESCO-nak is, lemondott tervéről, mert biztosra vette, hogy Krupa doktor perceken belül keresni fogja főnökét. Adél nemcsak Forgáchot féltette, hanem Szabolcsi András mérnököt is, mert a levélből világosan kiderült, hogy a játék most Szabolcsi kapuja előtt folyik, és Krupa doktor nem hagyja ki a váratlan helyzetet, hanem gyilkos erővel belövi a labdát Szabolcsi kapujába. Pedig szegény mérnök úrnak van most baja éppen elég. De hát ő tervezte a szumbatrai kombinátot, ő készítette el a számítógépes gyártási programot, az építkezés során ő utazott Észak-Afrikába (irigyelték is ezért őt sokan), ő ellenőrizte a műszaki, főleg elektronikus berendezések szerelését, kipróbálását. Adél azt is tudta, hogy Krupa doktor miért szeretné elgáncsolni Szabolcsi Andrást. Az elmúlt évben arra kérte őt, hogy kislányát, Krupa Anikót az egyetemi felvételi vizsgán segítse, s ha nem sikerülne teljesítenie a felvételihez szükséges pontszámokat, szóljon a kislány érdekében. Adél „véletlenül" végighallgatta a telefonbeszélgetésüket.

– Mégis, hogy gondolod? – kérdezte Szabolcsi.

– Jaj, András – mondta Krupa –, ne játszd meg a naiv kisfiút. Neked egyetlen szavadba kerül.

– Egyetlen szavamba?

– Igen. Egyetlen szavadba. Mégiscsak te vagy az egyetemi docens, az Akadémia levelező tagja, a vizsgabizottság elnöke, a hadiipari…

– Kérlek, hagyd abba – vágta el a szóáradatot Szabolcsi, majd azt mondta: – Figyelj rám, Pali, ha a lányod megfelel, felvesszük, ha nem sikerül a felvételije, nem segíthetek. Ezt ne kívánd tőlem. Szervusz. – Szabolcsi letette a kagylót.

Adél újból átolvasta a levelet. Igen, ez Szabolcsi ellen szól, és ezt a ziccert Krupa doktor nem fogja kihagyni, nem, mert a lányát nem vették fel az egyetemre, Krupa pedig nem felejt, az első alkalommal visszaüt, és ezt a visszaütést kedvesen, mosolyogva csinálja, de aki közelebbről ismeri őt, az tudja, hogy a szegletes, csontos arcára feszülő megtévesztő mosolyt a féktelen düh, az elvakult bosszú szülte.

Adél mélyet sóhajtott, aztán becsukta a postakönyvet, megigazította szőke haját, felállt, és izgalmát leplezve bement Forgách Bálinthoz.

Hangtalanul csukta be maga mögött a párnázott ajtót és az asztalhoz ment.

– A posta, Forgách elvtárs – mondta, és az igazgató elé tette a sötétbordó könyvet.

– Köszönöm, Adél – bólintott a vezérigazgató.

– Parancsol kávét?

– Majd később. – Cigarettára gyújtott, nézte a csinos fiatalasszonyt. – Édesanyja hogy van?

– Nem jól, de hallani sem akar a műtétről.

– A szövettani vizsgálat eredményét már közölték?

– Sajnos rosszindulatú a daganat. De anya…

– Megmondták neki az eredményt?

Adél bólintott.

– Nem lehetett eltitkolni. Bárány professzor megmagyarázta neki, hogy ha most leveszik a bal mellét, megakadályozhatják a nagyobb bajt. De anyával nem lehet beszélni. Nem engedem, hogy levegyék a mellem és kész, mondta. Tessék megmondani, most mit csináljak?

– Beszéljek vele?

– Nagyon kedves, igazgató elvtárs, de mit mondana neki?

– Fogalmam sincs. – Forgách megnyomkodta széles homlokát. – Tulajdonképpen igaza van, Adél. Bárány után én mit mondhatnék neki? – A postakönyvre bökött az állával. – Van benne valami érdekes?

– Ahmar úr írt Szumbatrából.

– Nafene! Mit akar a jó öreg olajos efendi?

– Reklamál. Szerinte valami baj van a gyártási programmal, a vezérlőteremben percenként kigyulladnak a hibákat jelző lámpák, megakad a termelési folyamat, nagyok a veszteségek. A levelet legfelülre tettem.

– Köszönöm. – Intett Adélnak, hogy elmehet. A titkárnő könnyű léptekkel elhagyta a szobát. Amikor becsukta az ajtót és egy pillantást vetett Forgáchra, látta, hogy az igazgató már a levelet olvassa. Alighogy leült az asztalához, megszólalt a telefon. Adél felvette a kagylót.

– Vegyiműveket… – kezdte, de Krupa erélyes hangja félbeszakította a megkezdett bemutatkozást:

– Maga az, Adél?

– Én vagyok.

– Kézcsókom, Krupa vagyok. Kapcsolja, kedves, Forgách elvtársat.

– Kapcsolom. – Beszólt az igazgatónak. – Krupa doktort kapcsolom.

– Szervusz, Forgách elvtárs.

– Parancsolj.

– Megkaptad már Ahmarék levelét?

– Most olvastam el.

– Eredetiben vagy magyar fordításban?

– Miután jól beszélek franciául, természetesen eredetiben olvastam el a levelet.

– Persze, elnézést. Akkor, gondolom, érted, hogy miről van szó.

Forgách nagy önuralommal tartotta féken indulatát. Nem szerette Krupát, beképzelt, felfújt hólyagnak, bulistának tartotta őt.

– Miután franciául beszélek, és hülye sem vagyok, pontosan értem és tudom is, hogy miről van szó. Abban viszont csak reménykedem, hogy hamarosan megtudom, hogy hova akarsz kilyukadni. Ámbár vannak némi sejtéseim. Hallgatlak.

– Nem értem, miért vagy ennyire sértődékeny. Elvégre a mi jó hírünk forog kockán.

–Legfeljebb némiképp az is. De tudtommal a szumbatrai kombinátot mi terveztük, a versenytárgyaláson, mint fővállalkozó, mi nyertük meg a pályázatot és így a kombinátot – viszonylag tisztességes nyereséget elérve – mi építettük fel, és kulcsra készen adtuk át Abdel Ahmar úrnak és az igazhívők csapatának.

– Nézd, Forgách elvtárs, én értem a gúnyt, a tréfát is. De szeretnélek figyelmeztetni, hogy én már annak idején megmondtam, hogy a Szabolcsi-féle koncepció…

– Megmondtad. És akkor mi van? Én bízom Szabolcsiban, felelősséget vállalok érte. A kombinát két éve már, hogy hibátlanul működik, most gyártási zűrök vannak, de az okait nem ismerjük.

– Bocsáss meg, most mit szándékoztok tenni?

– Elküldöm Szabolcsit Szumbatrába.

– Éppen őt?

– Igen, őt. Ő készítette el a gyártási programot, ő irányította a tervezést, az építkezés műszaki vezetője is ő volt. Nyugodtan értesítheted az ottani embereidet, hogy Szabolcsi András hamarosan Szumbatrába utazik.

– Te tudod. De ne feledd, te vagy mindenért a felelős. Az egyszemélyi felelős. Én mindenesetre a beszélgetésünkről készítek egy „Emlékeztetőt".

– Azt hiszem, az helyes lesz. Hát akkor a jó ég áldjon. – Legszívesebben úgy fejezte volna be a mondatot, hogy a jó ég szakadjon rád. Letette a hallgatót, aztán az ajtóhoz sétált, majd vissza az ablakhoz, kétszer-háromszor, hogy némiképpen megnyugodjon. Kis idő múlva kiszólt Adélnak:

– Telefonáljon Szabolcsinak, hogy jöjjön át hozzám.

Néhány perc múlva magas, karcsú, erősen őszülő hajú, negyvenöt éves férfi lépett be Forgách irodájába. Fehér köpenye alatt világoskék inget viselt, nyakkendője sötétkék volt, vékony fehér harántcsíkozással.

– Hívattál – mondta Szabolcsi.

Forgách bólintott. Felvette az asztalról Ahmar levelét és átadta a mérnöknek.

– Tessék, olvasd el.

Szabolcsi elolvasta a levelet kétszer egymás után, aztán visszaadta.

– Fogalmam sincs, hogy mi történhetett.

– Lehet, hogy rossz a program.

– Két évig jó volt? A programot számítógép vezérli. A gép nem téved. Lehet, hogy megváltoztatták.

– Miért tették volna? – A karosszékre mutatott. – Ülj le.

Szabolcsi leült, hosszú lábát a karosszék alá húzta.

– Miért tették volna? – ismételte meg a kérdést. – Te is tudod, hogy mi a teljesen automatizált gyártási eljárást korszerűsítettük és továbbfejlesztettük a nyugatnémet Hauseréktól vásárolt licencek módosításával. Ahmarék olyan termékeket is előállíthatnak sivatagi körülmények között, amelyek alkalmasak hadiipari felhasználásra. Mindannyian tudjuk, hogy a kombinátban nemcsak a kőolaj finomítása folyik, hanem a szénhidrogének elemi részecskéinek manipulálása is. De barátaink mással is foglalkoznak. Persze ez az ő dolguk. Sajnos én Budapestről nem tudom megtalálni a hibát. Küldjék el a gyártási dokumentációt, a jelenlegi programot, az adatokat rávisszük a gépre…

– Nem, nem – tiltakozott Forgách. – Az adatokat nem fogják Budapestre küldeni, de a hibákért felelősek vagyunk. Ezért úgy döntöttem, hogy te fogsz elutazni Szumbatrába, mégpedig néhány napon belül.

Szabolcsi elsápadt, ideges mozdulatokkal cigarettára gyújtott.

– Bálint – mondta és kapkodva kifújta a füstöt –, én nem mehetek. Most nem.

– Hogyhogy nem mehetsz?

– Nem hagyhatom itt Andreát.

Forgách hirtelen maga előtt látta a szép arcú, tizenöt éves Andreát a tolókocsiban. Jól emlékezett arra a tavaly novemberi versenyre, melyet az új színes televízióján nézett végig. Andrea felemás korláton a döntőbe jutott és esélyes volt az ezüst- vagy bronzéremre. A két és félszeres csavart szaltó leugrassál akarta meglepni versenytársait és a nézőket, de nem volt elég a lendülete az ugráshoz, olyan rosszul esett a hátára, hogy eltört a gerince, a rohammentő szállította be az Idegsebészeti Klinikára, ahol az első orvosi vizsgálat quadroplaegiát állapított meg.

Szabolcsira nézett.

– Semmi változás nincs az állapotában?

– Csak annyi, hogy kapott egy könnyebb, esztétikusabb tolókocsit.

Forgách cigarettára gyújtott.

– És nem lehet segíteni azon a gyereken?

– A mi idegsebészeink szerint nem. Bárdos szerint viszont…

– Bárdos a háziorvosotok…

– Igen.

– Halljuk, Bárdos mit mond?

– Tegnap este a tévét néztük – emlékezett vissza Szabolcsi az este történtekre –, egyszer csak egy szerelmi jelenetnél Andi felsikoltott és sírógörcsöt kapott. Bárdos azonnal egy nyugtató injekciót adott neki. Letérdeltem mellé, nyugtattam, Andi, kislányom, semmi baj. Öleltem, csókolgattam, ő pedig egyre görcsösebben sírt. Apa, mondta, én ezt már nem bírom tovább. Mi lesz velem? Meg fogsz gyógyulni, mondta Bárdos. Úristen, láttad volna Andit. Gyűlölet volt a tekintetében, amikor Bárdosra nézett. Hazudsz, doki, kiabálta neki, éppen úgy hazudsz, ahogyan apa meg anya. Márti is odajött, ő is letérdelt hozzá. Iszonyú fájdalom látszott az arcán. Andrea, mondta, mi nem hazudunk neked. Sem apád, sem én. És a doki sem hazudik. Hidd el, mi azt akarjuk, hogy újból versenyezz. Láttam, hogy tekintetét a vitrinben elhelyezett serlegekre, érmekre, egyéb díjakra emeli, aztán a falon függő fotókon pihenteti. Én nem akarok többé versenyezni, mondta nyugodtabban, én csak lábra akarok állni, csak menni, futni akarok. Mi is azt akarjuk, mondtam neki, kislányom, én nagyapa szeretnék lenni. Higgy bennem, és én mindent elkövetek, hogy meggyógyulj. A kezemet a mellére szorította. De hogyan gyógyulok meg? A professzor úr azt mondta, nincs segítség, hogy nyomorék maradok. Bíró professzor téved, mondta Bárdos, Kisibaja prof Münchenben a klinikáján már sikerrel gyógyított meg efféle sérüléseket. Andrea legyintett, mintha azt mondta volna, lám, ez a ti vigasztaló hazugságotok, aztán bekerekezett a szobájába.

– Ki az a Kisibaja? – kérdezte Forgách.

– Japán professzor. Idegsebész. Állítólag specialista.

– És ezt a mi idegsebészeink nem tudják?

– Beszéltem Bíró doktorral – mondta Szabolcsi. –Ő hallott Kisibajáról, de sarlatánnak tartja, kuruzslónak, és nem javasolja, hogy Andit államköltségen vigyük Münchenbe.

Forgách elgondolkodva nézett Szabolcsira.

– András, az nem lehet, hogy Bírónak igaza van?

A mérnök keserűen kifakadt.

– Lehet, hogy igaza van. De az én lányom lett nyomorék. Kötelességem, hogy mindent megpróbáljak.

Forgách felállt, az ajtóhoz ment és kiszólt:

– Adél, legyen szíves, hozzon be két kávét és valami töményebb innivalót.

– Vodka megfelel?

– Jöhet. – Forgách becsukta az ajtót, és Szabolcsira nézett. – Mondd csak, szerinted az a próbálkozás mennyibe kerül?

– Sok ezer dollárba.

– És mennyi dollárod van?

Szabolcsi rögtön válaszolt:

– Egyetlen centem sincs. És rokonaim sem élnek Nyugaton, akik segíthetnének.

– Akkor hogy akarsz több ezer dollárt szerezni?

Szabolcsi cigarettája már majdnem a filteres szopókára égett. Elnyomta a csikket a kristály hamutartóban, aztán széttárta a karját.

– Még nem tudom – mondta. – Lehet, hogy kirabolok egy OTP-fiókot vagy egy utazási irodát.

Forgách nem válaszolt, mert Adél lépett be, tálcán hozta a feketéket csészében és a két vodkát egy üveg tonikkal. A tálcát az asztalra tette, megkérdezte, van-e szükségük Forgách elvtárséknak még valamire, a vezérigazgató fölemelte a karját, tenyerét Adél felé fordította, ami azt jelentette; köszönjük, most már semmire sincs szükségünk. Adél elbűvölő mosollyal nézett imádott főnökére, aztán Lollo Brigidát utánzó léptekkel kiment az irodából. Forgách mindaddig követte Adél fenekének ritmikus mozgását, amíg be nem csukódott mögötte az ajtó, de különös módon Adél csábító mosolya továbbra is ott lebegett a párnázott ajtón. Forgách arra gondolt, hülyeség az ő puritánsága, Adél nyílt szívvel adja a lapokat, ő pedig, mint az ötvenes évek begyepesedett agyú puritánjai, nem meri felvenni a lapot. Forgách egy pillanatra lehunyta a szemét, kikapcsolta agyának videóját, aztán kávéját kavargatva Szabolcsira nézett.

– Andris – kezdte nyugodt, kimért hangon. – Tudod, hogy Andit mennyire szeretem. Valamikor a térdemen lovagoltattam. Nagyon szeretném én is, ha meggyógyulna. Adnék is neked dollárt, amennyi csak kell, de nem adhatok, mert nincs. – Felemelte a vodkáspoharat.

– Ezt mindenesetre Andi gyógyulására iszom.

– Arra szívesen iszom én is – mondta Szabolcsi és biztosra vette, hogy főnöke őszintén beszél.

Ittak.

Forgách az asztalra tette a poharat és nem a tálcára, tudta, hogy Adél ezért neheztelni fog, de most nem érdekelte, valamelyik kis ördög az ördögök közül azt súgta neki, hogy most jött el a gonoszkodás ideje, gonoszkodjon csak Adéllal, gonoszkodása eredményes lesz.

– Nos, Andris, dollárom nincs – mondta. – De van egy épkézláb javaslatom.

– Éspedig? – Szabolcsi kíváncsian nézett Forgáchra.

– A szumbatrai kombinátban termelési problémák merültek fel. A gépsorok indokolatlanul leállnak, az ellenőrző műszerek hibákat jeleznek, olyan hibákat, amelyeket a számítógépek nem tudnak helyesbíteni…

Szabolcsi közbe akart szólni, mondván: Bálint, kérlek, mindezt már részletesen ismertetted velem, mire való ez az ismétlés, de nem ezt mondta mégsem, amikor közbeszólt.

– Bálint, kérlek, hidd el, az alapanyagok összetételét, elegyesítését és folyamatos adagolását a számítógép vezérli, ott nem lehet hiba.

– És az nem lehet, hogy maga a gyártási program hibás?

Szabolcsi rosszkedvűen nézett Forgáchra. Bálint ennyire fafejű lenne? Értelmes embernek ismerte meg, többi között ezért is lettek barátok.

– Bálint, az előbb már beszéltünk róla, a programot – ismétlem – én készítettem el, két év óta hibátlanul működött, ami azt bizonyítja, hogy tökéletesen megfelelt az előírásoknak.

– Igen, ezt tudom. De most nem is erről van szó.

– Hanem miről?

– A lányodról.

– Mi köze van Andinak a szumbatrai kombinát hoz?

– Annyi, hogy téged küldünk Szumbatrába. Mondjuk két-három évre. Annyi idő alatt összegyűjtőd a műtéthez szükséges dollárokat. Gondolom, ezt Andi is megérti. Azt hiszem, Andin csak így segíthetünk. Vállalod?

– Vállalom. A pokol fenekére is elmennék, hogy Andin segíthessek. Tehát két-három év?

Forgách bólintott.

– Ennyi idő alatt – gondolom – megtakaríthatod a műtét elvégzéséhez szükséges összeget.

– Biztosan. Köszönöm, Bálint.

– Ne köszönj semmit. Te nagyon jól tudod, hogy a tartós künntartózkodás nem könnyű. A magatartási szabályok szigorúak.

– Tudom – mondta Szabolcsi –, de elviselem. Andiért minden áldozatra hajlandó vagyok. Nem dohányozhatok? Leszokom a dohányzásról. Nem ihatok? Egy korty alkoholt sem fogok lenyelni.

– Nemcsak erről van szó, Andris – mondta tanári, magyarázó hangon Forgách.

– Hanem miről?

– Te a szakmában, hogy vadászhasonlattal éljek, nemes vad vagy. Vadászni fognak rád. Provokációknak leszel kitéve.

– Túl feketén látod vagy látjátok az ördögöt –mondta Szabolcsi. Kik provokálnának? Angolok? Amerikaiak? Nevetséges lenne a kémholdak korában.

– Lehet, hogy nevetséges. Nem tudom. Vezérigazgató vagyok, és nem felderítő vagy ilyesmi. – Forgách összehúzta szemöldökét, orrnyerge fölött két mély ránc képződött.

– Mondok neked valamit, Andris. – Ha én a CIA embere lennék, akkor te engem nagyon érdekelnél.

– Tréfálsz? – kérdezte Szabolcsi nevetve.

– Nem, András, nem tréfálok – mondta Forgách –, te végül is tagja vagy néhány olyan ipari bizottságnak, amely a hadiipari fejlesztéssel foglalkozik. A kémholdak nem fényképezhetik le a bizottság üléseit, nem vehetik hangszalagra az ott elhangzottakat.

Szabolcsi elkomolyodott. Töprengő arccal nézett a vezérigaz-gatóra.

– Akkor most, ha megengeded, én mondok neked valamit. Szarok a kémekre meg az amerikaiakra. Az angolokra is. Engem csak a lányom gyógyítása érdekel. Semmi más. Pénzt akarok keresni, hogy kifizethessem Kisibaja számláját. Ami nem lesz kevés… Mindenért fizetni kell. A szobáért, a betegágyért annyit kérnek naponta, mint nálunk a Hiltonban. És felszámolnak mindent, mint egy előkelő étteremben, a lenyelt fájdalomcsillapítókat, minden beadott injekciót, az éjszakai ügyeletet és így tovább. Kisibaja nem kap állami támogatást. Persze mondjuk egy nyugatnémet betegnél más a helyzet, mert a klinikai költséget vagy annak nagy részét a biztosítóintézet megtéríti. Számításunk szerint Andi műtétje mindennel együtt húsz-huszonötezer dollárba kerül.

– Szumbatrában – mondta Forgách – működik egy klinika, magyar orvosok is dolgoznak ott. Márti műtősnő, vidd magaddal, biztosan szívesen vennék. Ketten mégiscsak gyorsabban összegyűjtenétek a szükséges összeget. Segítek, ha akarod.

– Előre is megköszönöm.

– Semmit se köszönj, András. A vállalat, ha úgy tetszik, az ország érdeke, hogy Szumbatrába menj. És az is, hogy Mártát magaddal vidd. – Felállt, jelezve, hogy a maga részéről befejezte a beszélgetést. – Akkor én intézkedem. Beszélek az egészségügyiekkel is. –Kezét nyújtotta. – Szervusz, András. Mártit és Andit csókolom.

– Kösz, megmondom nekik. – Megszorította Forgách kezét, és szinte más emberként ment ki a vezér szobájából, s ami nagyon régóta nem történt meg, most megkerülte Adél asztalát, lehajolt hozzá, és megcsókolta a homlokát.

Hát ezzel meg mi történt, kérdezte gondolatban Adél, és úgy nézett a távozó után, mintha bolondot látott volna. Nem is állta meg, hogy ne mondja el főnökének, mit gondolt Szabolcsiról.

– Bolond? Mert megcsókolta a homlokát?

– Igen. Évek óta rám sem néz. – Adél a poharakat és a csészéket a tálcára rakta.

– Nem bolond. Azért csókolta meg magát, mert jó az ízlése. Vagy nem tudja, hogy maga nemcsak csinos, de kívánatos asszony is?

– Úristen, Forgách elvtárs, mindjárt leejtem a tálcát. Komolyan mondja, hogy csinos vagyok?

– És kívánatos. – Forgách mosolygott. – De a tálcát ne ejtse le. És ne remegjen a keze, végül is nem történt semmi. Szabolcsi megcsókolta a homlokát, én pedig megállapítottam, hogy maga nagyon csinos. Most pedig menjen és küldje be Dránusz doktort.

Tíz perc múlva doktor Dránusz Péter, a külföldi kapcsolatokért felelős osztály vezetője aranykeretes szemüvege mögül figyelmesen nézett Forgáchra. Dránusz doktor sovány, középmagas, barna hajú, harmincöt éves agglegény volt. Bőre télen-nyáron szinte egyformán barna. Egészséges életet élt, reggel fél hatkor kelt, még a szemét sem mosta meg, magára kapkodta tréningruháját, lábára húzta Adidas cipőjét, és a Balzac utcai lakásából lefutott az utcára. Télen-nyáron, ha esett, ha fújt, átszaladt a Margitszigetre az uszodáig, ott gimnasztikázott néhány percig, utána váltakozó iramban visszafutott az otthonába. Alaposan lezuhanyozott, előbb forró vízzel, utána hideggel, mire végzett a fürdéssel, addigra a lakás is kiszellőzött. Beágyazott, reggelit készített, rendszerint tojást sonkával, narancslevet ivott, a reggelihez pedig teát. Hétfőn és csütörtökön egy levelet hagyott az asztalon Mari néninek, a takarítónőjének, hogy mit vásároljon be, mit vigyen a tisztítóba és mit hozzon el onnan, esetleg mit főzzön, egyszóval részletesen leírta kívánságait, óhaját, csak a takarításról nem írt semmit, mert nem akarta a jó öreg Mari nénit magára haragítani.

Dránusz apja diplomata volt, édesanyja belgyógyász főorvos, rendezett anyagi körülmények között éltek. Tulajdonképpen tizennyolc éves koráig szinte megszakítás nélkül külföldön tartózkodtak; Londonban, Párizsban, Bonnban, középiskoláit is ezekben a városokban végezte el, miután végleg hazaköltöztek, beiratkozott a Közgazdaságtudományi Egyetem külkereskedelmi szakára, és azzal párhuzamosan a veszprémi egyetemen levelező hallgatóként vegyészmérnöki diplomát is szerzett.

Huszonöt éves korában lett a Vegyi Üzemeket Tervező és Kivitelező Vállalat dolgozója, még abban az évben, 1970-ben szülei öngyilkosságot követtek el. Apja halálos beteg volt, rosszindulatú rákos daganat támadta meg a tüdejét, a műszeres orvosi vizsgálat megállapította, hogy az esetleges műtéttel már elkéstek, a betegség megtámadta egyéb szerveit is. A szülők úgy döntöttek, hogy nem várják meg az iszonyú fájdalmakkal járó halált, elébe mennek, és fájdalom nélkül végeznek magukkal. Dránusz mindezt abból a búcsúlevélből tudta meg, amelyet édesanyja írt neki. A levél lényege az volt, hogy férje nélkül nem tud és nem is akar élni. Követi őt, megnyugodva isten akaratában és a természet rendjében. Dránusz tisztességgel meggyászolta, eltemette szüleit, és végezte tovább a dolgát. Csak jó és kedves vagy kedvesebb ismerősei voltak, barátai nem, mivel jó anyagi körülmények között élt, válogathatott a csinosabbnál csinosabb nők közül. Becsületes volt, mert az első vagy második találkozás alkalmával közölte partnerével, hogy házasságról ne essék szó, mert ő nem nősülni akar, hanem barátkozni, szórakozni, szeretkezni. A nők kedvelték az egészséges és jóképű férfit, nemcsak férfiasságáért, hanem bőkezűségéért is, mert Dránusz nem volt kicsinyes, olykor-olykor szép és értékes ajándékokkal lepte meg barátnőit, arról nem is beszélve, hogy a legjobb helyekre járt velük vacsorázni. Szülei devizaszámláján jelentős összeg volt, s apja felhatalmazása alapján a számláról ő is kivehetett pénzt, akár a teljes betétösszeget is, megengedhette magának, hogy csak márkás nyugati gyártmányú gépkocsival járjon. Szülei négyszobás budai villalakását természetesen ő örökölte, nem adta el, hanem a Külügyminisztérium diplomáciai ellátószolgálatának adta bérbe, bérleti díjként majdnem kétszer annyit kapott, mint a havi fizetése. Anyja, miután Bonnból hazatértek, széfet bérelt az OTP kerületi igazgatóságán hármuk nevére. Szülei aranytárgyai a széfben voltak, de azokhoz még nem nyúlt. Megtörtént, hogy néhány darabot kivett és csupán a kíváncsiság kedvéért felbecsültette és nem lepődött meg a felbecsült összeg nagyságának a hallatán, közgazdász volt, mindig tudta, hogy mennyi az arany és a briliáns árfolyama.

Forgách szerette az okos, értelmes fiatalembert, az volt a tapasztalata, hogy a rábízott feladatokat gyorsan és megbízhatóan teljesíti. Tudta, hogy munkatársai szeretik, jó kollégának tartják, s Forgách azt is Dránusz javára írta.

Kezet fogott vele, hellyel kínálta meg, érdeklődött egészségi állapota iránt, vagyis a megszokott közhelyekkel kezdte, és csak jó darab idő után tért a lényegre.

– Péter, ha jól emlékszem, magának rokona Varnyay Dénes sebész főorvos.

– A nagybátyám – mondta Dránusz – Édesanyám öccse.

– Úgy tudom, Varnyay most a szumbatrai kórház sebészeti osztályát vezeti.

– Igen, negyedik éve.

– Milyen viszonyban vannak?

– Hogy is mondjam? – Dránusz mutatóujját a homlokára tette, megnyomkodta. – Szóval amolyan kellemes, jól elviselhető rokoni viszonyban. Azt tudom, hogy a sebészeti klinikán meg a minisztérium illetékes osztályán nem nagyon szerették.

– Ugyan miért nem?

– Ahogy anyámtól tudom, azt mondták rá, hogy nagypofájú, demagóg. És mindezt azért, mert keményen odamondogatott az illetékeseknek, bírálta a vezetést, a kórházi állapotokat, a szervezetlenséget. Anyám szerint már régen ki kellett volna nevezni őt tanszékvezető egyetemi tanárnak. – Dránusz cigarettára gyújtott. – De ami furcsa és különös a dologban, azok is, akik utálták vagy gáncsolták őt, beteg hozzátartozóikat vele műttették meg. Én a magam részéről remek fejnek tartom.

– Tudna beszélni vele telefonon?

– Miért ne? Akár most is, ha nincs a műtőben. – Az órájára nézett. – Az időeltolódás két óra, Szumbatrában már dél elmúlt.

Forgách behívta Adélt. Közben Dránusz leírta egy papírlapra a számot, és átadta a titkárnőnek.

– Hívja fel azt a számot, és kérje Varnyay doktort a telefonhoz, és kapcsolja be. Kérheti igen sürgősre. – Adél bólintott és kiment.

– Miről van szó, Forgách elvtárs?

A vezérigazgató átadta Ahmar levelét Dránusznak.

– Olvassa el.

– Igen, értem. Ez elég kellemetlen – mondta Dránusz, de mi köze van ehhez a nagybátyámnak?

– Arról van szó – mondta Forgách –, hogy Szabolcsit küldöm a kombinátba. Azt akarom, hogy vigye magával a feleségét, aki műtősnő. Jó volna, ha Varnyay alkalmazni tudná őt. Ez a vállalat érdeke lenne.

– Értem. Szabolcsi mennyi időre utazna Szumbatrába?

– Három évre, mondjuk.

– Szívesen elmennék vele. Csodálatos vidék. Két éve három hetet töltöttem ott nagybátyám vendégeként az egyik kis barátnőmmel. Felejthetetlen napok voltak.

Csengett a telefon.

– Varnyay doktor van a vonalban – mondta Adél.

Forgách átkapcsolt, és a hallgatót átadta Dránusznak.

– Halló, Dránusz Péter vagyok.

– Megismertem a hangodat, te senkiházi. Mi van? Történt valami?

– Dénes, a következőről van szó. Az egyik munkatársam három évre a kombinátba megy tanácsadónak…

– Hogy hívják?

– Szabolcsi András. Nagy fej. Egyetemi tanár, az Akadémia levelező tagja, és még sok minden mást is csinál. Ő tervezte annak idején a kombinát egy részét, ő készítette el a gyártási programot…

– Ami, ahogyan itt mondják, bedöglött.

– Szabolcsi majd rendbe hozza. Arról van szó, hogy a felesége is vele megy.

– Mihez ért?

– Műtősnő. Osztályon felüli. Oda kéne venni magadhoz. Lehet róla szó? Nagyon fontos lenne.

– Oké. Felveszem. írok a TESCO-nak, ti pedig intézkedjetek az illetékeseknél. Rendben van?

– Köszönjük, Dénes.

– Mi van a nőkkel, fiú?

– Nagy a kínálat. Lehet válogatni. De egyre drágábbak, mert sok a külföldi, és a valutát jobban szeretik, mint a forintot.

– No, ebből ennyit. Inkább mondj valamit az akadémikusról. Szabolcsi?

– Igen. Szabolcsi András. Negyvenöt éves, kellemes, művelt ember, jól beszél franciául, angolul. Köszönöm, Dénes. Hamarosan írok.

– Szervusz, fiú. Sok szerencsét.

Dránusz letette a hallgatót.

– Úgy néz ki, hogy minden oké. Fölveszi. De itt mi intézzük el az illetékeseknél a munkavállalási engedélyét.

– Nos, Péter, ez a maga dolga lesz. Egy: ír hivatalosan Abdel Abu Ahmarnak, megírja, hogy Szabolcsi mérnököt küldjük a kombinátba. Gondoskodjanak megfelelő lakásról stb. stb. Megbeszéli a szükséges feltételeket a TESCO-val, a külügyi előadó intézkedjen az útlevélről, a vízumokról és így tovább.

– És a felkészítési tanfolyam?

– Beszélje meg a külügyiekkel.

– Minden rendben lesz, Forgách elvtárs.

– Köszönöm. Bízom magában.

Dránusz Péter jó érzésekkel telve hagyta el Forgách szobáját.

2.

Szabolcsiéknál, bármennyire tagadták is, Andrea balesete óta ideges, feszült volt a hangulat, pedig mindannyian fegyelmezték magukat, csakhogy ez a szülőknek nagy energiájába került, mert ahányszor a tolókocsiban ülő Andreára néztek, összeszorult a torkuk. Márti volt mindannyiuk között a legzaklatottabb, nemcsak azért, mert Andrea anyja volt, és őszinte, mély baráti szálak is fűzték lányához, hanem azért is, mert mint műtős, ismerte a sebészet, az idegsebészet lehetőségeit, eredményeit, és jószerivel semmi esélyt sem látott Andrea meggyógyítására. Olvasott ugyan a szaklapokban olyan cikkeket és tanulmányokat, hogy a harántsérüléses betegeknél vannak biztató és reményt keltő próbálkozások és kísérletek, a részleteket nem ismerte, szó esett a cikkekben arról, hogy gerinccsigolyák szilárd vázának rögzítése után az ingervezetést meg lehet teremteni donorok gerincvelőjének beültetéseivel vagy bizonyos idegsejttenyésztéssel. Thurzó Marci doktor, a főnöke, a klinikán azt mondta, marhaság, nehogy már elhiggye a cikkíró agyrémét, ez megvalósítható egy tudományos-fantasztikus filmben, de nem a század valóságában, ez éppolyan marhaság, mint az a közlés, hogy a japán orvosoknak sikerült szintetikus úton előállítani a kromoszómák kettős spirálját. Hát persze hogy előállították, mint demonstrációs taneszközt, de az életet ma még laboratóriumi körülmények között nem lehet megvalósítani. És mégis, Márti, mint a halálos betegek, valami csodában bízott, lehet, hogy éppen most fedezik fel Andrea betegségének gyógyszerét, gyógymódját, miért ne gyógyíthatná meg valaki a bénulást okozó gerincsérült betegeket. Mártinak büszkesége volt Andrea, a legszebbnek, a legokosabbnak, a legügyesebbnek találta őt, s a versenyek után örömmel fogadta a gratulációkat. Természetesen ott ült minden hazai versenyen, és lélegzet-visszafojtva izgult, amikor Andrea a gyakorlatokat végezte. Biztos volt benne, hogy lánya hamarosan világbajnok lesz. Nem lett az, és most nem bírta tudomásul venni, hogy Andrea a haláláig tolókocsijának a rabja lesz, tehetetlen, aki mások segítségére szorul. Sokszor felébredt éjszakánként, és üres tekintettel bámulta a sötét mennyezetet, és azon tűnődött, hogy mi lesz Andreával, ha ők meghalnak. Most még szerencse, hogy itt lakik velük anyja is, aki egész