Szent Szilveszter éjszakája

HEGEDÜS GÉZA

SZENT SZILVESZTER ÉJSZAKÁJA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1973

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-284-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

KILENCSZÁZKILENCVENKILENC

Minthogy az emberek már a legrégebbi századokban sem tudtak jól számolni, a 999. esztendőben Róma-szerte elterjedt az a hír, hogy ennek az évnek legvégén, pontosan Szent Szilveszter napjának éjszakáján fejeződik be az első évezred. A pápa ugyan több ízben is kihirdettette, hogy az évezred éppen egy évvel később, az 1000. év szilveszterén végződik be, és a második évezred 1001-gyel kezdődik, hiszen az első évezred is az első évvel kezdődött – ezt sehogyan sem akaródzott elhinni. Amit a pápa mondott, azt különben is gyanakodva fogadták Rómában, mivelhogy II. Szilvesztert nem annak rendje és módja szerint választották meg az arra illetékes, bíborban járó egyházfők a pápai trónra, hanem az előbbi pápa csúfos kivégeztetése után a német császár egyszerűen kinevezte pápának egykori házitanítóját, a francia Gerbert doktort. De még ennél is nyomósabb ok volt a gyanakvásra az a bizonnyal nem alaptalan hír, hogy ez a Gerbert doktor – akinek a nevét francia módra Zserbernek ejtették, s akit Róma népe itáliai formában Dzserbertónak mondott – boszorkányos dolgokat szokott művelni, és többet foglalkozik a számok rejtelmeivel meg a pogány arabus varázslók könyveivel, mint ahogy az illenék nemhogy Krisztus földi helytartójához és Szent Péter utódjához, de akármelyik lelkében valóban hívő keresztényhez. Hiszen az is köztudomású volt, hogy Gerbert – aki császári akarat folytán előbb különböző magas egyházi rangok viselője volt –, mielőtt a mostani császár tanítójává emeltetett volna, keresztény hívő lélekhez igen méltatlan módra a hitetlen mórok közt, a kordovai egyetemen tanulta a gonosz tudományokat, majd ugyanott tanította a számok rejtelmeit is a hitetlenek számára. Ezért azután Rómában gyanakodva fogadták mindazt, amit az új pápa kinyilvánított; tehát azt se hitték el neki, hogy az ezredik esztendő nem 999 szilveszterén ér véget.

Az pedig igazán nem volt mindegy, hogy mikor ér véget az ezredik év, hiszen ki ne tudta volna, hogy Szent János, a Látnok, könyvének huszadik fejezetében, annak is a hetedik strófájában megjövendölte: „És amikor eltelik az ezer esztendő, a Sátán eloldatik az ő fogságából." Majd a következő versek részletesen beszámolnak arról, miképpen is fog végbemenni az Utolsó Ítélet. Afölött pedig vitázni is veszedelmes, hogy amit Szent János megjövendölt, igaz-e vagy sem, hiszen a Jelenések Könyve a Szentírásban vagyon, az Újtestamentum legvégső szövegrésze, tehát minden szava igaz. Mert ha az írásnak csak egyetlenegy szava nem úgy igaz, ahogy írva vagyon, akkor igazán nem lehet tudni, hogy mi igaz az egészből. Tehát, aki Szent János egyetlen szavát kétségbe vonná, az magát a Szentírást vonná kétségbe. Így hát nem lehet kétséges, hogy az ezer év leteltével itt az Utolsó Ítélet. S minthogy a varázsló hírű pápának nem lehet elhinni, hogy a második évezred, amely sohasem fog elkezdődni, csak 1001. újévkor kezdődnék, tehát bizonyosra vehető, hogy a világ vége 999 utolsó percében, Szent Szilveszter éjszakájának éjféli órájában következik be.

Rómában tehát 999 decemberében nagy volt a rémület.

De közben az emberek csak óvatosan mertek rémüldözni, ugyanis a pápa nemcsak azt hirdette, hogy még nem fejeződött be az ezredik esztendő, hanem azt is, hogy a világnak nem lesz vége sem most, sem jövőre. A pápa azt állította, hogy Szent János jelenéseit nem szó szerint kell értelmezni, hanem valami rejtelmes jelkép módjára. Ezt ugyan szintúgy kevesen hitték el Szilveszter pápának, de hangosan ellene sem merészeltek szólni. Annál kevésbé, mert maga a császár is itt ült már jó másfél esztendeje Rómában, és az ő páncélos német lovagjai itt zörögtek fel és alá az utcákon. S aki a világ végéről beszélt, azt elfogták, és bevitték az Angyalvár pincebörtöneibe.

Ezekben a decemberi napokban egyébként is sok embert vittek azokba a pincebörtönökbe. Ha az utcákon sokaság gyülekezett, és a lovagok észrevették, egy-kettőt azonnal elfogtak. Ha valaki hangos szóval szólni merészelt az utcán járókelőkhöz, azt is bevitték. Aki kocsmában túl hangosan beszélt, az is könnyen az Angyalvárban találta magát; de néha az is, aki túl sokat hallgatott, amikor mások beszéltek. Ezért azután inkább zárt ajtók mögött suttogták rémülten, hogy itt a világ vége. S a kocsmákban vagy az utcákon csak akkor verődött össze a tömeg egy-egy rémületet terjesztő megszállott szavainak meghallgatására, ha úgy vélték, hogy nincs a közelben német fegyveres. S ahol a lovagok, apródjaik és fegyverhordozóik feltűntek az utcasarkon, ott az emberek szétfutottak, s még az idegen házak kapui alól sem kergették el azokat, akik a lovagok elől futottak oda menedéket keresve.

Igaz ugyan, hogy mostanában ezek a lovagok legföljebb az Angyalvárba vitték az elfogottakat, és általában két-három nap múlva bántatlanul kiengedték a foglyokat, de jól emlékezett Róma a nyári napokra, amikor szamárháton vezették végig az utcákon a megcsonkított János pápát. Levágták az orrát, a fülét, kiszúrták a szemét, azután világcsúfjára végighurcolták a szamár hátán, hadd lássa egész Róma, hogy jár az, aki feltámad a császár ellen. És amikor már mindenki tudomásul vehette a csúfságot, akkor ölték meg a rosszul járt pápát. És ugyanakkor sok helyütt folyt vér a római utcákon, ugyanakkor fejek tucatjai hullottak le az Angyalvár bástyáján… Akkor vették a fejét Crescen…

De ezt a nevet nem is merte senki se végigmondani.

Legföljebb éjszaka történt, hogy a sötét utcán gazdátlan hang elkiáltotta ezt a nevet… Néha meg nappalonként váratlanul összeverődött az egyik-másik mellékutcán a tömeg, s egy kőre fellépett egy megszállott, afféle tépett csuhájú szent ember, és idézte Szent János jelenéseit, bűnbánatra és vezeklésre biztatta az embereket, hisz itt vagyon már az Utolsó Ítélet órája.

Ez a december langyosan meleg időszak volt, ami nem is ritka Rómában. Azaz hogy az északról jött német lovagoknak az volt a véleményük, hogy kellemesen langyos ez a december. De ha valaki a déli és mindig forró Szicíliából érkezett, az alaposan hűvösnek érezte azt, amit a németek melegnek mondanak. A rómaiak pedig nem mondták sem hidegnek, sem melegnek, mert így szokták meg. És nem is gondoltak ezen az év végén az időjárásra, mivelhogy a világ végével voltak elfoglalva. S olykor újra meg újra eszükbe jutott egy név, de ha el is kezdték kimondani, legföljebb odáig jutottak el, hogy Crescen… s akkor ijedten elhallgattak, mert még abból is baj származhat, ha valaki kiejti ezt a nevet.

Róma egyébként zegzugos nagyváros volt. Új és omladékos házak zsúfolódtak benne egymásra. Nem egy templomát még réges-régen pogány isten templomának építették. Oszlopos házak mellett komor lakótornyok meredtek. Ezekben gazdag családok éltek. A szegények nyomorúságos kunyhókban zsúfolódtak. Az Angyalvárban – amelyet a néhai Hadrianus császár sírboltjából építettek át erődítménnyé – nemcsak börtönök voltak, hanem ott lakott a császár is; lehetőleg a közelébe, a római módos emberek otthonába költöztek kényszerű vendégekként a német lovagok. És Szent Péter régi templomának szomszédságában lakott a varázslóhírű Gerbert doktor, aki a császár parancsa folytán, II. Szilveszter pápa néven ült Szent Péter trónusán.

999 decembere is már a végéhez közeledett.

A NAGYON SZOMJAS NŐSTÉNY RÓKA

Azon a környéken, ahol egykoron a régi, világbirtokló Róma nagy hírű főtere – a Forum Romanum – terült, keskeny és görbe utcák összefutásánál a házak kis, sokszögletű teret formáltak. Itt állt a Nagyon Szomjas Nőstény Rókához címzett kocsma. Ezt a vendéglátó italosházat valamikor sokkal egyszerűbben Szomjas Nőstény Farkasnak hívták, s a bolthajtásos kapu fölött jó szemmel még fel is lehetett ismerni a hajdan kontárkézzel odafestett, de azóta alaposan lekopott cégérképet, amelyen egy farkas két lábbal emelt kupából itta a bort. Hanem amióta a német császár hol ideköltözik az Angyalvárba, hol meg távol van ugyan, de minden pillanatban visszatérhet a városba, és ezek a kiszámíthatatlan indulatú lovagok itt zörögnek fel és alá az utcákon, nem tanácsos farkast vagy éppen nőstény farkast emlegetni. Hiszen aki farkasról vagy éppen nőstény farkasról beszél, az gyanússá válhat, hogy arra a régi farkasasszonyra gondol, aki egykoron Romulust és Remust szoptatta. S aki Romulusra gondol, esetleg egyúttal arra is gondolhat, hogy Rómának mégsem kellene urának vallania a német császárt. Az ilyen veszedelmes gondolatok bajt hozhatnak az emberre, tehát legjobb nem is emlegetni a farkast. A kocsma tulajdonosa már régóta húzódozott farkashoz címezni az ivóházat, és a törzsvendégek is helyeselve vették tudomásul, hogy a farkasasszony neve rókaasszonyra változott. A Szomjas Nőstény Farkas tehát előbb Szomjas Nőstény Rókává szelídült, majd egyszer egy idegen vendég játékosan Nagyon Szomjas Nőstény Rókának nevezte – talán saját pillanatnyi nagy szomjúsága folytán – a kocsmát, és ez a név egyszeriben úgy ráragadt a házra, hogy tulajdonosa is így beszélt saját borméréséről. A kocsmárost azóta is, hogy a farkas rókává változott, mindenki csak Rókamesternek hívta. Nem is igen tudták, mi volt a keresztségben kapott igazi neve. Már felesége is Rókamesternek mondta, s mindenki igen találónak tartotta ezt a nevet, minthogy a Rókamester sovány is volt, vörös is volt, ravasz képű is volt. Természetesen feleségét is általában, mint Rókaasszonyságot emlegették, ámbár a nagy termetű, nagy hangú és buzgón templomba járó asszonyságra ez a nevezet már nem is volt olyan azonnal jellemző. Rókamesterék már nem voltak fiatal emberek, két fiuk rég felnőtt volna, ha nem viszi el őket jó tíz esztendeje a fekete himlő, amely apjuknak is felszántotta a fél arcát, ámbár a kocsmárost legyőzni nem tudta. Lányaik közül, akik életben felcseperedtek, férjnél voltak jól kereső fiatal mesterembereknél. Hanem a kocsmáros szülők még öregek sem voltak, jól bírták a munkát, eszükbe sem jutott, hogy abbahagyják a pénzkeresést. Úgy vélték, hogy halálukig összekuporgathatnak annyit, hogy idővel nagyon pompás temetésük lehessen, nagyon nagy befolyású pap mondjon lelkük üdvéért misét, minthogy bizonnyal könnyebben jut üdvösségre, akiért a magasságokban kedvelt főpapi ember jár közbe a mennyei hatalmaknál. S remélték, hogy még az ilyen drágának tervezett gyászszertartás után is marad annyi pénz a pántos ládákban, hogy tisztes örökséget hagyhatnak a leányaiktól származó fiúunokákra, akiket fiaik elhaltával mindenkinél jobban szerettek. Várták is, hogy azok a kisfiúk mihamarabb kamasszá serdüljenek, hátha valamelyiküknek kedve támadna az apai mesterség helyett a nagyapa kedvderítő kocsmapultjához állni, s idővel örökölni a Nagyon Szomjas Nőstény Rókát.

No, természetesen ebben a 999. esztendőben Rókamester és felesége is kénytelen volt újra meg újra szorongva gondolni arra a lehetőségre, hogy esetleg semmivé válik minden tervezgetésük pompás temetésről, hatékony gyászmiséről, örökségről és a kocsma folytatásáról, hiszen Szent Szilveszter éjszakáján bizonnyal elkövetkezik az Utolsó Ítélet, amikor minden és mindenki megméretik. Rókaasszonyság buzgóbban is járt templomba, Rókamester félfontos gyertyát öntetett Szent Péter temploma részére. Az ilyen kegyességeknek jó hatásuk lehet amaz ítéletkor. De a világ végéről ők is keveset beszéltek, mint ahogy vendégeik is csak ritkán emlegették, mivelhogy könnyen az Angyalvárban találhatta magát, aki a pápai tilalmat megszegve az év végén bekövetkező rémületes dolgokról beszélt.

December 30-án kora délelőtt még senki sem járt a Nagyon Szomjas Nőstény Rókában. Üres volt a bolthajtásos ivó is, és a ház elé állított hosszú, kecskelábú asztal, a két paddal sem csábított még vendéget. Rókamester nem is csodálkozott, az utóbbi napokban igen-igen megcsappant a kocsma forgalma. Városszerte suttogták, hogy a borivás vagy éppen a gyorsan részegítő pálinkafogyasztás súlyosan esik latba az Utolsó Ítéletkor. Régi törzsvendégek egyszeriben elmaradtak. Igaz, hogy néha be-betért valami ismeretlen duhaj társaság, s hangoztatván, hogy most már minden mindegy, úgyis elpusztul minden, részegeskedéssel kívánta tölteni a végső napokat. De az ilyen vendégeket, bárha könnyű pénzzel fizettek, Rókamester nem kedvelte. Nem szerette volna, és főleg felesége nem szerette volna, hogyha odafönt a mennyei magasságokban úgy vélnék, a derék kocsmáros egy húron pendül a magukat kárhozatra szánt garázdákkal.

De az efféle félelmükben duhajkodók rendszerint csak az esti besötétedés idején érkeztek, mivel sötétségben nagyobb a félelem. Ilyen derült délelőttön, amikor az égbolt oly nyáriasan azúrkék, és a nap oly szelíden melegíti az embert, szinte el sem lehet képzelni, hogy holnapután elpusztul a világ.

Rókamester tehát egyedül álldogált a boltíves kapuban, hol az égre nézett, hol a kis térbe torkolló görbe, keskeny és szokatlanul néptelen utcákba. Arra kellett gondolni, hogy az emberek, úgy látszik, mind vagy a templomokban zsúfolódnak, vagy odahaza imádkoznak. Rókaasszony is hátul, az ágyasház térdeplőjén áhítatoskodik. Mostanában, ha nincs vendég, akit kiszolgáljon, szüntelenül az éghez könyörög. És ezt férje is igen helyesnek, sőt hasznosnak vélte.

Egyszerre azután az egyik utca felől a térre lépett egy férfi. Ismeretlen volt, Rókamester legalábbis még sohasem látta, de esküdni mert volna, hogy idegen.

Az idegen nem volt ritkaság Rómában. Különösen kalmárfélék fordultak meg gyakran a városban, s a tapasztalt szem könnyen fölfedezte, hogy melyik észak-itáliai, ki jött Nápolyból. Az olyan sokat látott kocsmáros, mint Rókamester, még a velenceit is meg tudta különböztetni a ravennaitól, beszédjéről gyanította, ki a provence-i, és ki érkezett Frankföldről. A németeket, még ha nem is voltak fegyveres lovagok, mindenki könnyen felismerte nyelvükről, öltözékükről és modorukról, hiszen ezek még akkor is parancsoló hanglejtésben beszéltek, ha megkérdezték, hogy merre van az Angyalvár. Lehetett azonban éppen mostanában még egyéb érdekes idegeneket is látni Rómában. A múltkoriban lengyel urak és papok jártak a pápánál. Róma népe megbámulta a díszes lovasokat, és senki sem tudta, hol is lehet az a Lengyelország, ahonnét érkeztek. Nemrégen azután magyar követség járt itt. Ezeket még jobban megcsodálták, mivelhogy a magyaroknak félelmetes nevük volt a nagyapák idejében, amikor zsákmányoló magyar lovasok száguldoztak Itália-szerte is. Idősebbek még emlékeztek az egykori litániára: De sagittis Hungarorum libera nos Domine – A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket.

Ezek a mostani magyarok azonban egyáltalán nem nyilazó szándékkal jártak Rómában. Ünnepi követségben keresték a pápát. Papjaik csaknem úgy festettek, mint az észak-itáliai főpapok, lovagjaik fegyvere, öltözéke a német lovagokra emlékeztetett. Néhányan egy ízben beültek Rókamester kocsmájába is. Nagyon különös nyelven beszéltek. De hát a kocsmában nem kell tudni a kocsmáros nyelvét, úgyis ki lehet találni, hogy aki leül a kecskelábú asztal mellé, az bizonnyal bort akar inni. És ha pénze van, ihat is.

Rókamester tehát sokféle idegent látott már, de erről a most felbukkanó férfiról sehogyan sem tudta megállapítani, miféle-kiféle. Öltözéke dél-itáliaira vallott, de szakálla nyíratlan volt, s ezért jó hosszan ereszkedett mellére. Ugyanakkor ez a hosszú, fekete szakáll gondosan fésültnek látszott és csillogott, úgy