Még a kapanyél is elsülhet

KERTÉSZ ÁKOS

MÉG A KAPANYÉL IS

ELSÜLHET

TÖRTÉNELMI REGÉNY

Az én Évámnak

és Demény Pali bácsinak

szeretettel

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Ab Ovo, 2001

Korrektor: Békyné Kiss Adrien

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-374-634-9

©Fapadoskonyv.hu Kft.

© Kertész Ákos

Ezerkilencszáznegyvennégy tavaszán Przemyśl még mindig meglehetős romhalmaz volt. A szovjet csapatok az első, 1939-es támadáskor is jól összelőtték, a német légitámadások is otthagyták a nyomukat negyvenegyben, amikor a két szövetséges, a német nácik és a szovjet bolsevisták egymásnak estek a lengyelek feje fölött. A német csapatokon kívül ott lapultak a Honi Hadsereg egységei is, meglehetősen ambivalens érzésekkel, mert nem tudták eldönteni, az oroszokat állítsák-e meg a németeket segítve, vagy a németeket támadják szovjet segítséggel.

Londonból vártak egyértelmű parancsot, de az késett.

Este keresztülhajtott a városon egy magyar katonai teherautó, amolyan táborijármű-segélyhely, műhelykocsi; úgy tűnt, egyenesen a frontról jött, pedig az még akkor meglehetősen messze volt ide. Úttalan utakon, sártengeren át jöhetett, a tetejéig agyagos volt, szélvédőjén csak azon a két szűk lyukon lehetett kilátni, amit a gyatra ablaktörlő lapát kapart a rászáradt sárga sárba. Gyanút nem keltett, se a németek, se az a néhány magyar egység, amelyik a németek mellett állomásozott, nem tartóztatta föl.

Duplafülkés műhelykocsi volt. Mente Ernő gépkocsizó és tábori szerelő törzsőrmester ebben a kocsiban élt két és fél éve. A külvárosban a kocsi beállt egy udvarba olyan határozottan, mintha ismerné járást. Mente kiszállt, oroszul valami kaját kért, és egy nagy marmonkannába vizet. Aztán, miután a zárt rakodótérben, a „műhelyben" eltöltött két órát – valószínű, hogy evett, fürdött, talán kimosott valamit… – visszamászott aludni a duplafülke hálóhelyére.

A Honi Hadsereg illegálisan dekkoló katonái a kocsiról tudták, hogy ha magyar és egyedül jött, akkor hozzájuk tartozik. Azért beszél a fickó tört oroszsággal, mert nem tud lengyelül, valamit nyilván szállít a műhelykocsiban a lengyel ellenállóknak, így titkát tiszteletben tartották és nem kérdeztek tőle sokat.

Van mit enned?

Van.

Kell még valami?

Egy kis víz.

Vodka? – kérdezte vigyorogva egy tejfelesszájú újonc, de a nagy, cserzett bőrű, vörös szakállú veterán medve komoran rázta fejét. – Nyet.

Az a külvárosi épület a Honi Hadsereg egy titkos telepe volt, és éjjel a lengyelek egy-egy őrjárattal biztosították a bázist. A nulla óra harmincas öttagú őrjárat valami gyanús fehér kísértetet látott a magyar műhelykocsi mögött. Óvatosan megközelítették, és kiderült, hogy egy lány kuporog szovjet katonai fehér alsóneműben, és pisil. Megszólították, a lány be akart menekülni a magyar kocsijába, ezt megakadályozták, és kiderült, hogy a tizennyolc év körüli nőszemély egy árva szót nem tud lengyelül, csak oroszul. Nehéz volt elfogni, mert védekezett, mint egy vadmacska.

Mindenesetre behurcolták a „zsákmányt", mert orosz kémnek nézték. Kérdésükre, hol a fölsőruhája, megtagadta a választ, sőt, attól kezdve minden választ megtagadott. Játszotta a némát. A feje fölött közben azon vitatkoztak a lengyel harcosok, hogy itt helyben kivégezzék-e vagy passzolják tovább a parancsnokságra; az utóbbi mellett döntöttek, hogy ott kihallgathassák, hátha kiszedhető belőle valami fontos információ.

Jó, passzoljuk, de előbb basszuk meg. Partiba akarták vágni, öten. A csaj, ahogy ez tőle várható volt, ellenállt, öten alig bírtak vele, látszott, hogy nagyon tud bunyózni; mintha önvédelmi és közelharci katonai kiképzést kapott volna. Egyszerre valaki belökte az ajtót: méghozzá egy őrült, vörös szakállú magyar törzsőrmester, aki davajgitárral, pisztollyal és oroszul ordítva támadt rájuk. (Az őrség nem ismerte, ők nem találkoztak vele, amikor este megérkezett.) Maguk is fegyver után kaptak, de a magyar géppisztolya már okádta a tüzet, a sorozattól egy lengyel meghalt, a többi föl akarta venni a harcot, de Mente Ernő, mint egy Sonderkommandós, az orosz csajjal együtt két perc alatt harcképtelenné tette a maradék négy lengyelt. Aztán revolverrel kényszerítette az egyiket: azonnal hívja Kowalczyk őrnagyot. Oroszul beszélt. A lengyel, a Mente Ernő pisztolyával a halántékán, telefonált.

Hogy hívnak, magyar?

Én vagyok a Holló. Add ide azt a kurva telefont. Hé, Kowalczyk?

Holló vagy? Mondd a jelszót!

Nyista jelszó. De nálam a cucc!

Mondd a magyar neved!

Nem ismered meg a hangom, Kowalczyk?! Mente Ernő vagyok, a Voron! És ezek az állatok partiba akarták dobni Verocskát, a kurva istenüket, egyet kénytelen voltam kilyukasztani.

Egy óra múlva ott vagyunk. Add vissza még a lengyelt. Zbygnev? Magyarországot megszállták a németek. Ma. Vége a nyaralásnak! Együtt fogunk dolgozni a kommunista ZWW-vel és a Népi Gárdával is. A magyar fegyvereket hozott, szovjet fegyvereket – nekünk! Ja, és a lány két éve van a magyarral. Ukrán. Fogadott lánya, szerelme, csicskása, harcostársa, mindenese. Olyan katona, mint egy különlegesen képzett kommandós. Úgy bánjatok vele, mint szövetséges tiszttel!

A lengyel letette a telefont. A másik szólalt meg, akit Mente tökön rúgott, és szétmázolta kicsit az orrát. A lány ruszki katona?

A francot, mondja Mente ékes orosz nyelven. Árva. De fegyverrel bánni tud. Én tanítottam.

Mente és Vera visszavonultak a kocsiba, vártak. Nemsokára egy ütött-kopott Adlerrel megérkezett Kowalczyk és még három férfi.

Kowalczyk megnézte a fegyvereket. Rakodjatok ki. Ezt a három embert el kell vinni Zakopanéba Ładisław Szymanowskihoz.

Megőrültél? Menetlevél nélkül végigkocsikázzam Lengyelországot?

Van üres menetlevelünk. Lebélyegezve.

És hova irányítsz? Pan Szymanowskihoz Zakopanéba?

Nowy Szańskban állomásozik a 07/32-es magyar határőr hegyivadász század és Szabó Árpád őrnagy. Oda.

Az ki?

Barát. Ad melléd egy magyar hegyivadászt, az fog elkísérni Ładisławhoz Zakopanéba. Ennek a három embernek mielőbb Magyarországon kell lennie. Megszálltak benneteket a németek.

Mi az, hogy bennünket? Magyarországot? Mikor…?!

Ma.

A kurva életbe! Értem. Indulunk. A rohadt életbe…

A műhelykocsiban, hátul az ukrán lány, Verocska beszélgetni próbált a lengyelekkel. Oroszul. Ukránul. Magyarul. (Magyarul erős akcentussal, de folyékonyan beszélt, elvégre több mint két éve volt Mente Ernővel.) A lengyelek hallgattak, mint a csuka. Verocska hirtelen kibiztosította a géppisztolyát, és a lengyelekre fogta. Kezeket a tarkóra, mondta oroszul – ezt mindhárom lengyel értette. A lány a hátára lendítette a géppisztolyt, ellenben elővette és kibiztosította a pisztolyát is, és a térdére fektette.

Megőrültél, te liba!? Mi a Honi Hadsereg tisztjei vagyunk! Futárok. Tábornoki paranccsal megyünk Magyarországra.

Nem voltatok hajlandóak szóba állni egy szövetségessel, csak mert ukrán. Vagy mert nő. Mindegy. Gyanúsak vagytok nekem. Amíg a törzsőrmester ide nem jön, addig nem mozdultok. És kezeket a tarkóra, hányszor mondjam?! Még egyszer nem mondom: lövök!

A londoni irányítású Honi Hadsereg két tisztje ellilult a lány arroganciájától, de a harmadik elnevette magát. Hogy hívnak, kérdezte oroszul.

Vércse, mondta a lány.

Én meg Miecisław Mazurkiewicz vagyok, a lengyel Honi Hadsereg őrnagya, kraszivaja gyevuska, és tetszel nekem. Irigylem a magyar kapitányodat.

Na, csak beszélsz te oroszul…! Én meg ukrán vagyok, a Vércse. (A nevét most sem adta ki.) És a magyar nem kapitány, hanem törzsőrmester. És csak maradjon a kezed a tarkódon. Majd ő megmondja, mikor teheted le.

Régi, tizennyolcadik századi óbudai sarokház, egyemeletes; udvara legalább háromszor akkora, mint a később épült bérházaké. A tér felőli főhomlokzati részen a híres óbudai „Szeitli", vagy ahogy a negyvenes években már elegánsan nevezték, a Goldenschloss, azaz Aranykastély vendéglő, melynek az étterme benyúlik a hatalmas udvarba, ezt a részt talán a századfordulón építették. Teteje majdnem az emeleti gangig ér, és a belső, udvari fal két oldalán támaszkodik a házhoz, az udvar egyharmad részét foglalva el. Előtte a sárga keramit-kockákon nyáron még a kerthelyiség is elfér.

Az utca felőli homlokzat alatt, a pincében a Kerek-féle pékműhely működött, amíg a zsidótörvények miatt tönkre nem ment, fölötte volt a péküzlet, a helyén ma Rauch Egon, férfifodrászat található. 1944 márciusa van, vasárnap.

Az Aranykastély éttermének szellőzői egy kétszer két méteres árokra nyílnak, mely az első emeleti gang alatt húzódik. Ide lejutni gyakorlatilag nem lehet, mert át kell mászni a gang korlátján, onnan átugrani az étterem tetejére az árok fölött; körülbelül 1 méter 70 centimétert vízszintesen; és onnan le az árokba, ez újabb két méter, de már függőlegesen. Fölmászni lehetetlen, hacsak valaki nem ugrik föl két méter magasra. Lapul azonban a gang takarásában a falnál egy ócska létra (olyan avítt, hogy már mindenki figyelmét elkerüli), amivel fel lehet jutni a ganggal szemben az étterem tetejére. Onnan vissza kell ugrani a gangra úgy, hogy az ember elkapja a korlátot, és a lába pontosan a korlát két-két vasoszlopa közé kerüljön, különben lezuhan.

Ehhez a művelethez nem kell akrobata vagy kaszkadőr, Kerek Géza tizenkét éves srác, Kerek Sándor bácsi, a pék unokája, már három éve így közlekedik teljes biztonsággal (csak a szülei meg ne lássák). Lent a sarokban kiselejtezett kutyaól található, abban lakik – ha éppen nem fenyegeti veszély – Slajmi, a hatalmas termetű fekete nősténymacska, aki olyan, akár egy kisebb fekete párduc, Kerek Géza legjobb barátja. Nem az egyetlen, mert például Gyuricza Paja és Bogner Gyurka is a legjobb barátja, de Slajmi más. Ő és Géza összetartoznak: két test egy lélek.

Géza alig múlt négyéves, amikor Slajmit hazahozta a nagyapja, mert a pékségben (meg az egész házban, ahol pékség is, vendéglő is volt) elszaporodtak az egerek és a patkányok. A macska, amikor az öregúr meghozta, alig volt hathetes, és a Nagypapa beledobta Géza ölébe (amíg megnő), és azt mondta: a tiéd! Ezt a nagyapa abban a percben már el is felejtette, de a macska is, a kisfiú is komolyan vették.

Bogner Gyurkának, a Bogáncsnak, akivel együtt jártak oviba, volt egy Slajmi nevű macskája, de az nemrég elpusztult. Géza a barátja Slajmi cicája emlékére az új macskát is Slajminak nevezte el, de erről csak Géza tudott, a Bogáncs, néhány gyerek az óvodából, és természetesen a macska maga. Apa és Anya, Nagyapa és Fancsi néni, nagyapa húga, egyébként vénkisasszony, aki a gyerekek körében valamiért közutálatnak örvendett, mind-mind úgy tudták, hogy a macska neve Cigány. Kazimir úr, egykori első segéd adta a macskának ezt a nevet, mert, mint tudjuk, szénfekete volt.

Azonban Bogner Gyurkának a Bogáncs mellett még egy ragadványneve volt, méghozzá éppen a Cigány, mert fekete volt, mint egy hindu. Géza később ugyan megismerte Bogáncs feketeségének a titkát, azt ugyanis, hogy szefárd zsidó, de akkoriban még csak nem is sejtette, egyáltalán nem foglalkozott ilyesmivel. Viszont úgy vélte, a szűk baráti körben nem lehet egyszerre két Cigány, és a barátja megboldogult macskáját is félig föltámasztották azáltal, hogy a hozzájuk került újabb macskának a Slajmi nevet adták. (Valódi cigányokat, romákat, akkor még az Aranykastély zenészein kívül nem ismert Géza, úgy ez a szempont nem játszott közre a névadásnál.)

Azt viszont ösztönösen érezte, hogy a Slajmi névnek apja nem fog örülni. Hogy miért, meg nem mondta volna négyéves korában, de egy kisgyerek antennái még nagyon érzékenyek. Tudta, hogy a „Slajmi" hangsor valamiért idegen a Kerek család szellemétől. így aztán sose nevezte Slajminak a Cigányt a család jelenlétében.

Egyszer azonban Bogner Gyurka fehér ingben és fekete lakkcipőben látogatóban volt Géza barátjánál, és fennhangon érdeklődött Slajmi iránt. Géza egy darabig eleresztette füle mellett a kérdést, de a Bogáncs nem tudta, mi van a háttérben, és erősködött. Géza végül kelletlenül odavetett pár szót, hogy nem tudja, hol van… De Kerek András fölfigyelt, és a kisfiúk lelepleződtek. Este, amikor már egyedül voltak, Apa a haragtól kivörösödve kiabált, égnek állt még a gyér vöröses haja is, és azt kiabálta, hogy ezt a ronda jiddis szót meg ne hallja még egyszer a házában.

Gézának sejtelme sem volt róla, mi az, hogy jiddis, miért jiddis szó a Slajmi, miért ronda egy jiddis szó egyáltalán, és arra sem gondolt, hogy mindez azzal függhet össze, hogy Bognerék zsidók. Inkább úgy vélte, hogy a jiddis olyasmit jelenthet, hogy sóher, csóró, proli, mert Bogneréknek tényleg nem volt pékműhelyük meg üzletük, semmilyen üzletük nem volt, a Bogáncs apukája is, anyukája is gyári munkás volt: cipőfelsőrész-készítő a Kozma Cipőgyárban, ott ismerték meg egymást.

Amikor Klein József (egyesek szerint Jakab) beállt honvédnak, nem gondolt az ükunokájára. Arra gondolt, hogy a negyvennyolcas forradalom kitörését követő antiszemita zavargások után végre fölfogták ezek a buta magyarok, hogy a magyar zsidók komolyan gondolják, hogy ők is magyarok. Mózes-hitű magyarok. Klein József ugyan már itt született, de a nagypapája még odaát Ukrajnában, és épp eleget mesélt otthon a kozák pogromokról ahhoz, hogy az egész ópécskai Klein família örüljön neki, hogy ebben az országban befogadták őket, és hogy őszintén hálásak legyenek új, választott hazájuknak, Magyarországnak, és ezt be is akarják bizonyítani.

De ez annak idején nem volt ilyen komplikált; Klein József (egyesek szerint Jakab) voltaképp nem akart bizonyítani semmit, azt csak a család magyarázta bele később. Ő csak azt tudta, hogy híre ment: jön a muszka! Mármost muszka vagy kozák: ez az Oroszországból menekült zsidónak egyre ment. Ha utánunk jött a muszka, akkor bizony fegyvert kell fogni, és miután a magyar szabadságharc katonai vezetői föleszméltek végre, hogy minden fegyverforgatóra, illetve tábori felcserre és kirurgusra szükség van a haza védelmében, és elfogadták immár honvédnak az egy esztendeje jelentkező