És eljön az Ő országa: szomorú játék

GRENDEL LAJOS

ÉS ELJÖN AZ Ő ORSZÁGA

(szomorú játék)

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Kalligram Könyvkiadó, Pozsony

Borító: Geri Zsófi

978-963-374-136-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Grendel Lajos

FŐBB SZEREPLŐK

AZ ELBESZÉLŐ

Ingrid

továbbá

Richard Wagner, a bűvös ávós

Az ezredes

Nepomuk, elmegyógyász

Dodó

Sixtus – megszállottak

Bonifác

A fő-fő biztosítási ügynök

Telonius

Szergej – biztosítási ügynökök

Először semmit sem tudsz, Mindent tudsz.

Később valamit tudsz már, Valamit nem tudsz még.

Majd talán sokat tudsz, Ugyanannyit nem tudsz.

Végül mindent tudsz, Semmit sem tudsz.

(TSÚSZÓ SÁNDOR: NÉGY ÉVSZAK)

ELSŐ RÉSZ

Az Elbeszélő még a forradalom előtt egy ifjúsági táborban ismerkedett meg Ingriddel. Nem sejtette, hogy évek múlva egy időben jut válságba a viszonyuk és akad el egy regénnyel, mely éppen az előbbi kapcsolat válsága miatt lesz érdektelen a számára. A tábornak egy rút kisváros adott tíz napra otthont. Az Elbeszélőt J. hozta el a Škodáján Pozsonyból, és velük tartott még I. is. Ők is elbeszélők voltak, azonkívül barátai az Elbeszélőnek. Sejteni lehetett, hogy a tábor szervezői azért kérték fel előadni éppen őket, mert bátorítást vártak tőlük, s szerették volna megtudni, hol húzódnak a szólásszabadság határai. Az Elbeszélő és barátai megfeleltek a várakozásnak. A hallgatóság szemtelen és provokatív kérdésekkel bombázta őket a jelen levő titkos ügynökök nem kis örömére. Mivel esett és kutya hideg volt, a szervezők mindenkit betereltek egy tágas fabarakkba. Ingrid valahol hátul ült le, az Elbeszélő nem ismerte még, s nem is emlékezett rá, hogy látta volna az előadás alatt. A lányt később mutatták be neki. A tábor egyik szervezője szólt az Elbeszélőnek, és vezette oda Ingridhez, majd tapintatosan kettesben hagyta őket.

A beszélgetést Ingrid kezdeményezte, s tíz percnél nem tartott tovább. Megdicsérte az Elbeszélő egyik korábbi regényét, s ezzel mindjárt az elején belefojtotta a szót az Elbeszélőbe, aki utálta, ha a könyveiről beszélnek. Őt kizárólag a még meg nem írt könyvei foglalkoztatták. De ezt nem mondta meg a lánynak. Inkább úgy tett, mintha lelkes volna és kíváncsi a lány véleményére. Ingrid nem látszott megilletődöttnek, magabiztossága és kategorikus ítéletei már-már zavarba ejtették az Elbeszélőt, aki nem bánta volna, ha a lány legalább egy fél mosollyal jelzi, nem kell mindent komolyan venni, amit mond, s hogy egyáltalán: könyvekről beszélni olyasmi, mint éhgyomorra felidézni egy kiadós vacsora emlékét. Az Elbeszélő mégis elbűvölve hallgatta őt. Egy-két órával később semmire sem emlékezett abból, amit Ingrid mondott, a hangját azonban még napok múlva is hallotta. Ingrid nem is gyaníthatta, hogy a szép hangjával nyerte meg őt. A lány pontosan artikulált, akár egy előadóművész; minden vessző, pont, pontosvessző és gondolatjel a helyén volt mondanivalójában. Az Elbeszélőt megragadta a lány hangjának érzelmi telítettsége, színes vibrálása, a véleményéből és ítéleteiből kisugárzó vallomásosság. Időbe tellett, amíg rájött, a könyv a lány számára valószínűleg ürügy volt csupán, hogy üzenjen neki valamit. Az üzenetet a hanglejtés, a váratlan szünetek, egy-egy szokatlan helyre, szótagra kitett váratlan hangsúly közvetítette. Az Elbeszélőnek egy-egy pillanatig az volt az érzése, hogy Ingrid nem is magyarul, hanem csak valamilyen, a magyarhoz hasonló nyelven beszél. Azt sem tudta eldönteni, szépnek vagy csúnyának látja-e Ingridet; ez a kérdés is csak napokkal később vetődött föl benne, mert szerette volna a lány arcát felidézni magában, de csak a hangját hallotta szüntelenül, azt a különös muzsikát, amelynek mélysége és szépsége volt.

Második alkalommal akkortájt találkozott Ingriddel, amikor Richard Wagner megérkezett a szanatóriumba, hogy hozzáfogjon egy furfangos, a maga nemében zseniális terv kivitelezéséhez, amelyet élete fő művének tekintett, s amely, egy kis szerencsével párosulva, pályájának zenitjére röpíthette volna. Az Elbeszélő, természetesen, akkor még hírét sem hallotta Richard Wagnernak, az ügynöknek; ő a zeneszerző Richard Wagner némely művét ismerte csupán. Az Elbeszélő nagy zenebolond volt, annak ellenére, hogy egyetlen hangszeren sem játszott, amióta tizennégy éves korában egy futballmeccs miatt lekéste a zongoraóráját, s nem mert (de nem is akart!) többé a zenetanárnő szeme elé kerülni.

Ezen a nyáron az Elbeszélő féléves ösztöndíjban részesült új regénye befejezésére, s mivel a könyv kéziratának a háromnegyed részével már elkészült, tulajdonképpen féléves fizetett szabadság hullott az ölébe. Ösztöndíjából szerényen élt, de alkalmi írások tiszteletdíjából havi jövedelmét megemelte annyira, hogy nem kellett mindennap talponállóban étkeznie, hanem olykor a drágább éttermek konyháját is megismerhette. Hajdanvolt két feleségével is felújította rövid időre a kapcsolatát. Az Elbeszélő mind a kétszer szerelemből nősült, de mind a két alkalommal elhamarkodottan döntött, rövid ismeretség után. Úgy volt a nősüléssel, mint az írással. A közlés kedvéért írt, nehezen viselte volna, ha művei íróasztalfiókban porosodnak hónapokig, esetleg évekig. Sok vesződségébe és vívódásába került, amíg a közlési kényszer görcsét leküzdötte, amíg meggyőződött arról, hogy a kéziratok fektetése vagy átdolgozása csak a javára válik írásai színvonalának. Még jóformán bele sem szeretett a későbbi első feleségébe, máris a nősülés gondolatát forgatta a fejében, mintha a házasságkötés lenne a szerelem értelme. Egyetemi hallgató volt, amikor először nősült, s még mindig egyetemista, amikor az első felesége elhagyta, mert az ő gondoskodásnak álcázott zsarnokságát nem bírta elviselni. Sokáig tartott, mire az Elbeszélő belátta, hogy a házasságot nem szabad összetéveszteni a regényírással, s hogy a felesége végső soron nem regény vagy elbeszélés, amelyet verejtékes munkával ő alkotott, ezért nem tarthatja fogva egy dossziéban, mint valami kéziratot. Ennek ellenére nemsokára egy másik nővel is megismételte ugyanazokat a hibákat. Aztán többé nem kísérletezett a nősüléssel. Életében ugyan jöttek-mentek a nők, ő azonban vigyázott, hogy ne szeressen beléjük.

Ezen a nyáron az Elbeszélő sokat utazott, és aránylag keveset foglalkozott magával. Amióta a második felesége is otthagyta, az utazás, a szüntelen helyváltoztatás életeleme lett. Később a Richard Wagnerről szóló egyik történetből megtudta, hogy az ügynök életfilozófiája is a szüntelen helyváltoztatás kényszeréből indul ki. Ám az Elbeszélő nem a halál elől futott, mint Richard Wagner, hanem az életét szerette volna teljesebben megélni. A kalandokban, az események kaotikus kavargásában megragadható magasabb rendű teljesség csábította, mivel ebben a teljességben, gondolta, semlegesíthető a halálfélelem. A rendezett polgári élet az ő számára a halál elé tartó egyirányú menetelésnek tűnt fel, melynek a családalapítás vagy az utódok nemzése egy-egy állomása csupán. A produktív individualizmust az Elbeszélő mindig többre becsülte a kollektív alávetettségnél, nyájszellemnél vagy a fajfenntartási ösztönnél. Ezért mindig csak rövid távú célokat tűzött maga elé. A kollektív gesztusokat elnéző mosollyal helytelenítette, mint afféle oktalan, gyermeteg felbuzdulásokat, amelyek a valóság félreismerésén alapszanak, olyan vágyakon és képzelgéseken, amelyekben a lélek túlbecsüli erejét, hogy aztán szárnyaszegetten és sértődötten szállást csináljon a kishitűségnek. A léleknek együtt kell öregednie a testtel, gondolta, mert az öreg testben lakozó fiatal lélek tulajdonosa lehet ugyan kellemes vagy megható jelenség, de legalább annyira nevetséges, mint egy villamosított vasúti pályára bocsátott század eleji gőzmozdony.

Ezen a nyáron az Elbeszélő mégis aláírt egy kiáltványt, amelyet a földalatti ellenzék bocsátott ki, jóllehet a rövid távú cél, amely megfogalmazódott benne – a diktatúra enyhítése – legalább annyira megvalósíthatatlannak látszott, mint a középkorban a holdutazás. Az Elbeszélő feladta előkelő semlegességét, és elkötelezte magát, ennek pedig nem igazán örült. Barátai keresték meg a kiáltvánnyal, s azt az Elbeszélő kétszer is gondosan elolvasta, mielőtt tollat ragadott volna, hogy odakanyarítsa nevét a szöveg alá. Barátai nem erőszakoskodtak, a legcsekélyebb érzelmi vagy morális zsarolástól is tartózkodtak, ellenben felhívták a figyelmét azokra a veszélyekre, amelyek a kiáltvány aláírásával együtt járnak. Minden zsarolásnál többet nyomott a latban, hogy a barátai gondoltak rá. Az Elbeszélő maradéktalanul egyetértett a kiáltványban foglalt követelésekkel, a szöveget akár ő is írhatta volna. Mindazonáltal bosszantotta, hogy kötelessége teljesítése közben föladta elveit, s így produktív individualizmusát súlyos csapás érte. Ráadásul elkötelezettsége nem volt egészen őszintén a szívéből fakadó. Egy percig sem hitt abban, hogy értelmes dolog kiáltványokat firkálni és aláirkálni. Az efféle kiáltványok megjelenése után a diktatúra rendszerint bekeményített, elkezdte zaklatni, üldözni, bebörtönözni az aláírókat, s ezt a gusztustalan színjátékot a népnek nevezett tömeg szemrebbenés nélkül végignézte, és még tapsolt is hozzá. Az Elbeszélő olyasmihez adta a nevét, aminek az értelmében és sikerében nem hitt, és csatlakozott egy földalatti csoporthoz, amelyből a barátain kívül jóformán senkit sem ismert.

Barátai egytől egyig csóró fiatalemberek voltak, még csak tegnap alapítottak családot, a hó végére már alig futotta a fizetésükből kenyérre és tejre, újságcikkeiket az utolsó betűig átfésülték a mindenféle zord és koros rovatvezetők és főszerkesztők, akik hamar megtanultak alakoskodni, ha egyszer meggyűlt a bajuk a titkosrendőrséggel. Az Elbeszélő barátainak ennélfogva volt is vesztenivalójuk, meg nem is. Bármikor börtönbe csukhatták őket, s szabadulásuk után elveszítették az állásukat, és tartós létbizonytalansággal meg rendőri megfigyeléssel kellett szembenézniük. Mindnyájan kissé sápadtak voltak és soványak, mint akiket szüntelenül az Eszme foga rág. Olyan dolgokon töprengtek örökkön örökké, amelyeket az emberi faj évezredek óta nem képes megoldani, akár istenhívő, akár ateista alapra helyezkedik. Az Elbeszélő nem rokonszenvezett nyugtalanságukkal, ám értette és bizonyos fokig tisztelte is szándékaik tisztaságát. Életének arra a korai szakaszára emlékeztették őt szüntelenül, amikor ő is sovány volt még, s mindenféle zavaros társadalomboldogító eszme kavargott a fejében. Az Elbeszélőnek már volt vesztenivalója, és ezért kissé szégyellte is magát. Úgy gondolta, ahhoz, hogy bármiről hitelesen írhasson, egy idő után el kell felejtenie mindent, amit az úgynevezett valóságról megtudott.

Éppen ezért, amikor az Elbeszélő újra találkozott Ingriddel, kevésbé volt fölényes, mint akkor, a művelődési táborban. Második találkozásuk készületlenül érte, és megzavarta. Az Elbeszélőt barátai „forradalmi" tanácskozásra hívták meg egy vidéki városba, amelynek az első, érdemi részéből kirekesztették őt, s csak a konspiratív részt követő forradalmi sörözésen vehetett részt. Az előzmények azonban sokat sejtettek. Az Elbeszélő alig fért fel a vonatra. A berlin–budapesti gyorsvonat dugig telve volt keletnémetekkel, akik nemcsak a kupékat szállták meg, hanem teljes hosszában a folyosókat is, s csak a vak nem látta, hogy itt most elkezdődött valami, ezt a lavinát tankok sem állítják meg, ez az exodus, egy nép tüntető kivonulása a hazájából, több és más, mint száz demonstráció vagy sztrájk. Az Elbeszélőt lenyűgözte a németek fegyelmezettsége és elszántsága. Nem ittak és nem lármáztak, hanem tiszteletet parancsolóan csöndesek voltak, már-már ünnepélyesen komolyak. Mindenki tudta róluk, hogy nem nyaralni utaznak; tudta a kalauz, tudta a vasúti rendőrség, és tudták a határőrök és a vámosok is, akik ekkora tömeget nem mertek visszafordítani. Az Elbeszélő sejtette, hogy közel van már a nagy felfordulás pillanata. Ám tartott tőle, hogy ez is csupán rövidke, lázas epizód lesz két restaurációs korszak között. Nem hitt abban, hogy egy forradalom bármit is megoldhat. A keletnémet menekülők azonban, úgy látszik, tudtak valamit, amit az Elbeszélő még nem tudott. Irigyelte őket ezért, meg csodálta is, meg a szíve mélyéig szerette ebben a pillanatban, és azt kívánta, hogy mindnyájan, az utolsó szál emberig, akadálytalanul átjussanak a határon.

A forradalmi sörözésre kiszemelt kocsmából ragyogó kilátás nyílt az esztergomi bazilikára, a csonka Duna-hídra, és szinte a lábuk előtt csordogált folyamatosan tova, Budapest irányába, a trianoni országhatár. A híd, amelyet a háború végén robbantottak föl, monumentális csonkaságával akár a történelem monumentális értelmetlenségét is jelképezhette volna. Traverzei mögött a szeptemberi délután párába burkolódzó horizontján felrémlett Auschwitz és az orosz gulágok lidérces képe, s az Elbeszélő szinte hallotta az önmagába visszazáruló történelem kapuján a lakat kattanását, mely csaknem úgy sértette a fülét, mint a halál pillanatát megelőző sikoly vagy a nyakszirt diszkrét roppanása egy gondosan megtervezett és pedánsan végrehajtott akasztás végén. Az Elbeszélő barátai, bár röstellték és csak suttogva, szégyenlősen merték bevallani, még vártak valamit a történelemtől. Ha mást nem, legalább a diktatúra végét. Ebbéli várakozásukban az Elbeszélő is osztozott. Ő azonban attól tartott, hogy ami ezután következik, az hasonlatos lesz a keletnémetek rokonszenves ámokfutásához. Persze, gondolhatták, a romokon mindig kisarjad valami fű. Annak, amire várt, az Elbeszélő csak az elejét látta, mint egy kardból a markolatot. Barátai valamivel optimistábbak voltak. Úgy tettek, mintha épp az imént konzultáltak volna a történelem kormányosával, aki mellesleg egy kedves, bohém, de megbízható fickó, a kapitány és az elsőtiszt bizalmasa. Jókedvük hamarosan megfertőzte az Elbeszélőt is, sőt minden ok nélkül mámoros hangulat ragadta magával. Nem a sörtől, egész biztosan nem.

Ekkor toppant be Ingrid. Bevonulását az Elbeszélő kissé színpadiasnak találta, de ez a színpadiasság nem tűnt begyakorolt modornak, ily módon közönségesnek sem, hanem inkább természetesen elegánsnak és módfelett öntudatosnak. A lány eleganciája belülről sugárzott. Ingrid nem tehetett róla, hogy elegáns, ahogy másvalaki sem tehet arról, hogy lompos vagy közönséges. Vérvörös kosztüm volt rajta, s kosztümben másképpen illik járni, mint farmerban. Ahogy első alkalommal a hangja, most az, ahogy végigvonult az asztalok között, nyűgözte le az Elbeszélőt. Mindjárt kissé meg is sértődött rá, mert a lány csak kimérten biccentett felé, s a helyi irodalmi kör vezetőjének az asztalához ült le. Ettől kezdve az Elbeszélőt fárasztotta a parttalan, intellektuális-sznob fecsegés. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy mitévő legyen. Úgy forgolódott a helyén, hogy Ingrid a látómezeje középpontjába kerüljön. Egy darabig beérte azzal, hogy szemez vele. Azt remélte, hogy a lány átül hozzá, de ez a pillanat egyre késett. Az Elbeszélő kezdte elveszíteni a türelmét, s kétségbe vonta mindenki más jogát arra, hogy kisajátítsa magának a lányt. Cselekednie kellett, mégpedig azonnal. Szinte révületben emelkedett fel a helyéről, s ment át a lány asztalához, ahogyan csak a határozatlan, mindig habozó emberek képesek hirtelen cselekedni, a döntéskényszer prése alatt, vak ösztöneikre bízva magukat.

– Jöjjön. Sétáljunk egyet – mondta.

– Miért? – kérdezte a lány.

– Mert itt nagy zaj van. Nem lehet beszélgetni.

Ingrid kivárt egy pillanatig, mintha még nem tudná, mennyire engedheti közel magához az Elbeszélőt.

– Miről akar beszélgetni? – kérdezte hűvösen.

– Akármiről – felelte az Elbeszélő.

Ingrid elmosolyodott, de ez a mosoly nem az Elbeszélőnek szólt, hanem az asztaltársainak, akiknek mintegy elnézését kérte.

– Jó – mondta. – De ne menjünk messzire.

Az első győzelem kissé megviselte az Elbeszélőt, s már nem is érzett nagy kedvet a sétához. Ingrid még sóhajtott is, mintha terhére volna az Elbeszélő tolakodása. Az Elbeszélő később többször is megtapasztalhatta, milyen fontos Ingridnek, hogy mások a lehető legkedvezőbb képet alakítsák ki róla. Ezért sokszor a teljes önfeladásig képes volt elmenni. Mielőtt nyilatkozott volna valamiről, előbb ravaszul kipuhatolta a társaságában levő személyek véleményét, s aztán az övét a számára akkor épp legfontosabb személy véleményéhez igazította. Olykor több véleményt is tartalékolt, mert nem tudhatta előre, melyik lesz majd az adu. Az Elbeszélőt ez addig idegesítette, amíg rajta nem kapta magát azon, hogy sokszor neki is több, egymásnak ellentmondó véleménye van a dolgokról.

Leballagtak a lépcsőkön, s nem messze a komptól leültek az egyik padra, egy öreg gesztenyefa lombjának az ernyője alá. Ingrid, leheletnyi pátosszal a hangjában, azt mondta:

– Én tulajdonképpen maga miatt utaztam ide. Szerettem volna újra látni. Nagyon sokat gondolok magára.

(ÜGYNÖK, ROMLOTT GONDOLATOKKAL) – Legszebb férfikorának utolsó napjaiban Richard Wagner tudomást szerzett róla, hogy valamilyen díjszomjas regényíró, akinek a nevét sem hallotta még, könyvet ír az ő mozgalmas életéről és híres tetteiről. Az illető, aki a hírt besúgta neki, azt is tudni vélte, hogy a könyv címe És eljön az ő országa lesz. A hír hallatán az ügynök először éktelen haragra gerjedt, majd indulatai csillapultával elhatározta, hogy utánajár a dolognak. A besúgók jelentései ugyanis nem mindig bizonyultak megalapozottaknak, nemegyszer csupán személyes sértődöttség vagy bosszúvágy sarkallta őket arra, hogy ellenségeik iránt föltüzeljék az Iroda haragját. Ezért Richard Wagner elhatározta, hogy meglátogatja az írót, és megpróbál a bizalmába férkőzni.

A sokat látott és tapasztalt ügynök vajmi keveset tudott az írókról. Azonkívül, hogy bajkeverők, szinte semmit sem. Az írók viselt dolgaival és az irodalommal az Iroda egy másik osztályán foglalkoztak, amelyet néhány éve egy Bernard Shaw fedőnevű ügynök irányított. Richard Wagner inkább a komolyzenét kedvelte, főleg Richard Wagner műveit. Zsenge ifjúkorában elolvasott ugyan néhány regényt, ezek azonban vagy csöpögtek az érzelgősségtől, vagy olyan mérhetetlen unalom áradt belőlük, hogy Richard Wagner messzire elkerülte a könyvtáraknak és könyvesboltoknak még a tájékát is. Arra a következtetésre jutott, hogy a regényírók könyveit főként csak regényírók olvassák, s hogy egyszerű halandó számára nem létezhet nagyobb tragédia, mint bekerülni egy regény szereplői közé, s ott nevetség vagy unalom tárgyává válni.

Richard Wagner, természetesen, álnéven mutatkozott be az írónak, és hamar megkedveltette magát vele. Elborozgatott az íróval, s mindenféle humoros történetekkel traktálta, hogy felvidítsa, mert az írónak olyan savanyú ábrázata volt, mintha a másnapi reggelijére sem telne a pénzéből. Napközben az író többnyire egy cellányi helyiségben körmölt, vagy mások kéziratait javítgatta, amit az ügynök alantas, de legalábbis ízléstelen foglalatosságnak tartott. Olyasminek, mintha mások magánéletében turkálna, s még örömét is lelné benne.

– Máshoz nem értek – tárta szét a karját az író, s csipetnyi gőg érződött a hangjában.

Ezt a gőgöt más alkalmakkor nem mutatta ki az író, Richard Wagner azonban így is megütközött rajta, hogyan lehet büszke arra valaki, hogy semmihez sem ért. Mert az irodalomhoz érteni annyi, mint semmihez sem érteni. Azt persze belátta, hogy nem lehet mindenki ügynök vagy besúgó – ezek már amúgy is sokan voltak a pályán –, de lehet más tisztességes kenyérkereset után is nézni. Abból, hogy valaki nem ügynök vagy spicli, még nem következik, hogy feltétlenül írónak kell lennie. Bizonyára azért szomorú és azért ír regényeket, gondolta hát, mert haragszik a világra. De bizony, megint csak melléfogott.

– Nem haragszom a világra – mondta az író. – Elfogadom a világot olyannak, amilyen. Alapjában véve semmi közöm hozzá, ámbár a része vagyok.

Az író vallomása, melynek őszinteségéhez kétség nem férhetett, fölháborította az ügynököt. Olyannyira, hogy értetlenkedésének ekkor is, ezután is többször hangot adott. A világot igenis szeretni kell, vagy gyűlölni, vagy szeretni is meg gyűlölni is egyszerre, mert csak így lehet megváltoztatni s kiküszöbölni belőle, ami rossz. Akinek a világ sorsa közömbös, meg sem érdemli, hogy éljen, és részesüljön a javaiból. Richard Wagner tudta, hogy kissé kemény szavakat használ, ám az írót nem volt képes jobb belátásra bírni. Az úgy nézett rá, és olyan bárgyún hallgatott, mintha még sosem tette volna ki a lábát a lyukból, ahol mások idétlen kézirataival piszmog. Tehát kedélybeteg, állapította meg Richard Wagner.

– Dehogy vagyok kedélybeteg – tiltakozott az író. – Ha kedélybeteg lennék, egy sort sem tudnék leírni. Csak feküdnék otthon a díványon, és koplalnék.

S ebben volt is valami igazság, talán még a valaminél is több. Az írón nehéz lett volna felfedezni a koplalás vagy az álmatlanság tüneteit. Éppen ellenkezőleg: jó bőrben volt, a szeme alatt nem látszottak karikák, s a járása is peckes volt, mint egy katonatiszté. Sohasem panaszkodott, nem csúfolódott mások balfogásain, nem irigyelte kollégái sikereit. Egészen közönséges civil volt, akár a többi civil a városban, s úgy járt-kelt az emberek között, mintha valami határozott célja lenne a világban. Nem vetette meg az élet apróbb örömeit, de az élvezeteket sem hajszolta mindenáron. Senki sem mondta volna róla, hogy író, ámbár Richard Wagnernak nem volt egészen letisztult képe arról, milyennek is kellene egy írónak lennie. Csak annyit tudott, hogy másmilyennek.

Egyszer aztán sikerült leitatnia az írót, s akkor végre használható vallomást csikart ki belőle.

– Eladtam a lelkemet az ördögnek – mondta az író komoran.

– Csakugyan? Ez nagyon különös. Hogy történt? – kérdezte Richard Wagner, és majd kibújt a bőréből izgalmában.

– Ifjúkoromban elszerettem az egyik barátom kedvesét. A barátom utána öngyilkos lett. Pedig én nem is voltam igazán szerelmes a lányba. Csak azt hittem akkor, hogy szerelmes vagyok.

– Ó – mondta Richard Wagner. – Hát ez bizony szomorú történet. Tehát ön azért ír, hogy visszaváltsa a lelkét az ördögtől?

– Dehogyis – mondta az író. – Azt úgysem lehet. Ez még soha senkinek sem sikerült.

Richard Wagner türelme most már végképp elfogyni látszott. Az volt az érzése, hogy az író a bolondját járatja vele. Úgy döntött, ettől kezdve nyílt lapokkal játszik.

– Akkor mégis miért ír? Bizonyára van valami oka? – kérdezte.

– Pénzért – vágta rá az író.

S ekkor különös dolog történt. Richard Wagner megnémult. Mivel nem szólalt meg, nem lehetett tudni, a felháborodástól pirosodott ki és fúvódott fel az arca, vagy mérgében, hogy így rászedték. Akkorára dagadt a feje, mint egy léggömb, amely mindjárt szétpukkan. Nagy dérrel-dúrral, köszönés nélkül távozott, történelmi nevéhez nem éppen méltó módon, csak egy füstcsík s valami kellemetlen, csípős bűz maradt utána. Az író törhette a fejét, ki volt ez a furcsa alak. De hogy nem képzelődött, tanúsíthatta a pincér is, aki fancsali ábrázattal állapította meg nem sokkal később:

– Igen furcsa szaga volt az úrnak, aki az imént távozott.

– Romlott gondolatok járhatnak a fejében – vélte az író.

Párás, nyirkos novemberi délután volt, az Elbeszélő a sebtében ácsolt tribün mögött didergett a sorára várva, hogy elharsogjon néhány lázító mondatot a tömegnek, amely szinte betöltötte a hatalmas teret, de még a térbe torkolló mellékutcákat is, és olyan áhítatos csöndben hallgatta a szónokokat, mintha valami párját ritkító, nagy szabadtéri istentiszteleten venne részt. Nem sokkal előbb egy idős író, a rendszer egyik oszlopa, azt mondta az Elbeszélőnek: „Marhaság novemberben forradalmat csinálni. Mindenki fázik majd, és hazamegy. Egyébként is, mióta vagy te forradalmár?"

Az Elbeszélő valójában soha, semmilyen körülmények között, évekkel az események után sem gondolta azt, hogy forradalmár lett volna. Csupán beleunt abba, hogy mindenki nevelni akarja, hogy kiskorúnak tekintik, hogy a nap minden órájában tökfilkók magyarázzák neki, hogy osztályszempontból melyik végén helyesebb feltörni a lágytojást, vagy hogyan kell kanalazni a bablevest. Nevelte a párt, a szakszervezet, a „munkahelyi kollektíva", talán még a Vöröskereszt is. Ezekben a kellemetlen tapasztalatokban nagyon sokan osztoztak vele, és ezek az emberek most kijöttek a térre, hogy ország-világ színe előtt demonstrálják, elegük van abból, hogy kiskorúnak nézik őket. Ilyen pofonegyszerűnek látszott az egész. A rendőrség tétlenül szemlélte az eseményeket, a katonák a laktanyákban maradtak. Az Elbeszélő – eléggé el nem ítélhető módon – azon tűnődött, hogy ezek az emberek bizonyára mind nagyon jó nevelést kaptak, s most nem tesznek mást, mint hogy lecserélik a régi nevelőket újakra, akiktől megint csak azt várják, hogy neveljék őket, legföljebb kissé másképpen; mert a világ természetes rendje az, hogy az egyik oldalon ott vannak a nevelők, a másikon pedig azok, akiket nevelnek. Legyen csak a felelősség terhe továbbra is a nevelőké. Ha majd nem úgy nevelnek, ahogy kell, őket is elkergetik. Ilyesmin töprengett egy keveset, s közben rumos teával melegítette magát a csípős, nyirkos hidegben. De egy idő után kezdett nem ízleni neki a tea.

Eszébe jutott, hogy valamikor régen azt mondta neki egy öreg paraszt rokona, hogy egy napon mindent el kell felejtenie, amit megtanult, azért, hogy a tudása anyaggá változzék, mert enélkül a tudás nem tudás, hanem csak ismeret, dísz vagy cicoma a személyiségén, aminek semmi hasznát sem veszi az életben. Az öreg paraszt kissé habókos ember hírében állt, nem is volt igazi paraszt, jóllehet a földet művelte; inkább filozófus volt, akinek furcsa, kusza gondolatok kavarogtak a fejében, amikor az eke szarvát tartotta, s ha az egyik évben megnősült, felesége a másik évben elvált tőle. Filozofálgató parasztokkal, úgy látszik, nem tudnak mit kezdeni az asszonyok, mondta az öreg az Elbeszélőnek. Az Elbeszélő sem vette komolyan őt, amit pedig a felejtéssel kapcsolatban mondott, badarságnak tartotta. Később azonban gyakran eszébe jutott ez a mondat. Az öreg paraszt néhány éve átköltözött a túlvilágra, a negyedik felesége temette el, aki csak azért nem hagyta ott, mert alig öt hónapja volt a felesége. Az öreg temetése napján az Elbeszélő egyre csak ezen a mondaton rágódott, mintha örökségként hagyta volna rá a megboldogult, vagy a bosszantására, hogy fejtse meg, ha tudja, mit akart vele mondani. Talán olyasmit akart mondani, gondolta az Elbeszélő, hogy az egyik ember gondolkodás nélkül is helyesen cselekszik, amíg a másik a sok tépelődést követően is helytelenül. Minden a belső iránytűtől függ. De egyáltalán nem biztos, hogy erre célzott.

Az Elbeszélőt bosszantotta, hogy az öreg parasztnak ebbe a tudálékos mondatába így belegabalyodott, mert egészen másról készült írni, ezt a mondatot csak bevezetőnek szánta. De mindegy. Végtére is megtanulta már, hogy a valóságban nincs bevezető mondat, se végszó, ott minden mondat összefügg mindegyikkel, legföljebb az egyiknek nagyobb súlya van, a másiknak kisebb. Aztán az is lehet, hogy az öreg paraszt pontatlanul fogalmazott, és fölcserélte a sorrendet. Elfelejteni valamit nem lehet csak úgy, parancsszóra. S mi legyen azokkal, akik soha semmit nem tanultak meg, ezért nincs is mit elfelejteniük? Akik úsznak az árral, mert ár mindig van?

Mivel óvakodott attól, hogy tanácsokat osztogasson, az Elbeszélőt sokan önzőnek tartották, közönyösnek és cinikusnak, ő pedig azzal védekezett, hogy aki semmilyen tanácsokat nem ad, az legalább rossz tanácsokat sem adhat. Hasonlóképpen gondolkodott öreg paraszt rokona is – ő viszont nem fogadott el tanácsokat, s amikor a legtöbb munka volt a szövetkezetben, otthon maradt, és a hasát süttette. A lógásból mindenféle kellemetlenségei származtak, de ő nem törődött a kellemetlenségekkel, és bizonyára előbb-utóbb minden feleségét a sírba vitte volna, ha az asszonyok nem kapnak idejében észbe. Ők azt hitték, hogy az öreg lusta.

– Mért nem mész dolgozni? – kérdezte valamelyik (talán mindegyik) asszony az öregtől.

– Ma gondolkodom – felelte az öreg.

Ettől a választól az asszonyok begorombultak, mint mindentől, ami a gondolkodással kapcsolatos, s az öreg néha elmélázott azon a furcsaságon, hogy az asszonyok miért gurulnak dühbe, ha valaki gondolkodik a társaságukban, s miért gondolják azt, hogy a gondolkodás nem munka.

De a gondolkodás miatt az Elbeszélőnek is meggyűlt néha a baja a feletteseivel, s ilyenkor eszébe jutott egyik tanárának az intelme:

– Ne gondolkodj, hanem tanulj!

Ebből az Elbeszélő azt a fanyar igazságot szűrte le, hogy ha a gondolkodás betegség, akkor erre a betegségre a tanulás a legjobb gyógyszer. Az ember tehát vagy gondolkodik, vagy tanul, s e kétféle cselekvés között összeférhetetlenség áll fenn. Következtetései helyességéről egyetemi tanulmányai során győződött meg, az orosz megszállást követő első években, amikor a gondolkodó tanárok zömét eltávolították az egyetemről, hogy megneveljék őket; hogy ezentúl ne gondolkodjanak, hanem inkább tanuljanak, hogy megtanulják végre azt, hogy az ember vagy