Névben él csak

IGNÁCZ RÓZSA

NÉVBEN ÉL CSAK

Történelmi regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Papp Norbert

978-963-374-416-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

I. RÉSZ

Csatájuk a védelmezett

népjog csatája volt,

melyet szent eskü, szent kötés

ellen zsarnok tiport;

kiket megkímélt a halál,

a férfi bajnokok,

vagyontalan földönfutók,

hazátlan vándorok…

Bajza József: Apotheozis, 1834

EGY, KIT MEGKÍMÉLT A HALÁL

Amennyi felhőt kora tavaszon viharos szél egybeverhet, hajnaltájt a Nagy-Szamos mentére mind rászakadt. Zuhogott reggelig. Víz lepte a folyó menti országutat, sáros lé a túlparti rétet. A város felé vezető út lefelé lejtett. Lejtőn túl, mérföldnyire ismét emelkedő. A lejtő és a kaptató közé lerohant ár tóvá terült.

A két ló vontatta, félig rakott szénásszekeret már az útszakasz kezdetén kerékagyig lepte a víz.

De akkor már nem esett. Mire odáig értek, az utolsó felhőfoszlány is eltakarodott. A szétáradt víz elnyugodott. A felragyogó napnak egy-egy sugára még gyöngén meg is csillant a lóláb még nem kavarta, távolabbi felszínen.

Néhány ölnyivel odébb már a lovak szügyéig felfreccsent a sárga lé. A lovak szorgalmatos kínnal, türelemmel vonszolták elébb-elébb a félig rakott szénásszekeret.

Szekér elején szénakötegre tett deszka a bak. Fülére húzott tótkalap a kocsison. Útiláda a saroglyában. Széna alatt az is. S középütt, félig fekve-kuporogva, nyakáig szénával betakarva: az utas.

Nyolcadik napja utaznak. Előbb Eperjesről Tokajba. Odáig jól rugózó kocsin. Az utas is az első ülésen. Mikor nagy kerülővel Erdélybe értek, akkor támadt a riadalom; minden útkereszteződésnél igazoltatnak. Egy egész hadosztálynyi lengyel szabadságharcost Erdélybe internáltak. A Dwerniczky-ezred katonái nem bíznak a Metternich meghirdette amnesztiában. Nem mennek haza Lengyelbe. Inkább ide. Itt várfogság vár rájok. De szökdösnek. Azért igazoltatnak útelágazásoknál. Amelyik elinalhat, azt az idevalósiak befogadják, etetik, itatják. Elrejtik. Azt is útközben hallották, Enyed város előtt, hogy az ottani diákok diadalmenettel vonultak a lengyel katonák elé. S abból a kollégistáknak veszedelmük támadt. Katonák! Mikor volt ő katona! Egyéni módon utazik. Egyik „rokonától" a másikig. A többiek együtt maradtak. Ők is megszökdösnek, ha tehetik. Katonák! Jó-e, hogy nem találkozott velük? Régi bajtársakkal? Nem a Dwerniczky ezredével harcolt. A zászlósokkal. Mikor a varsói zászlósiskola Piotr vezetésével a Belvedere-kastélyt, a Konstantin rezidenciáját megostromolta, ő is, ő is.

Megvackolódott a szénatakaró alatt. – Ostobaság, kutya sem igazoltatott. Ennek a Gergelynek a gondolata, hogy utazzam, parasztszekéren, félig fekve, a szénával takarva. Kolozsvártól mindmostanig meg nem zavart senki. Kimászom innen. – Sáros, hideg víz loccsant a széna alól kidugott lábára, s hogy kitekintett:

– Árvíz?!

– Nyughasson, szekretárius úr! – A bakról Gergely hátrakiáltott. – Csak egy kicsinyt kiáradott a Szamos. Meg itt a gübbenőben meggyülemlett a víz. Gyü te!

A földes út sárrá lucskosult pora a kerékagyra tapadott. Inkább csúszott, mint forgott a kerék. Mintha szántalppá válott volna. A lovak homlokán habbá sűrűsödött a veríték. A fel-felfreccsenő sáros lé még a bal szélső szemellenzőjén is átcsapott, s a ló szemébe csorrant. A ló horkantott, fejét rázta, s fél szemét becsukta. De húzott. Lépést tartva a jobb oldalival, lassan, kínlódva, mégis pontosan vonta a szekeret a vízlepte út kellős közepén. Az országút, ha látszanék, meddig út s mikor sánc, tán kanyarodnék is. Kétoldalt útárok. Ha belehúznának, elnyelnének lovat, szekeret s utast. Ha elvétenék, s ráfordítanák a szekeret, hogy itt fulladjunk – jöhettünk volna lóháton is. Ha nincsenek ezek a málhák. De felpakoltak. Emerich onkli. Die Gräfin Eufrozina. Sie sagen: „nagyasszony". Sohasem fogom tisztességesen megtanulni ezt a nehéz magyar nyelvet, pedig én, én… Hogy is van? Születtem Zsolnán, Héthárson, nem, Eperjesen, nem… – a papírok nem áznak el az útiládában, de már a hátam merő lucsok.

Kiemelte vállát a széna alól. Tengernyi víz, amerre néz. A Visztula nem volt ilyen széles, mikor először átúsztattunk George-zsal. A tokaji főispán. Akinél megháltunk. Ő mondta, hogy megint körözik George-ot. Párizsból visszaszökött. Galíciába tart? Krakkauba? Talán Ferencék segítik. Talán általuk. Ha még ott maradhattam volna a… a Laura közelében…

„Ne szólítson onklinak! Ő: Ferenc „bátyám. „Ha már két ízben megkímélt a halál, vigyázz! – így mondta… Hijj, a keservit a törött vállamnak, lázam is lehet, megfáztam. Megkímélt a halál! „Hogyha harmadszorra megkörnyékez a halál, az legalább élemedett korodban essék, s most menj!…

Felordított:

 – Kiülnék maga mellé, Gergely!

– Talán rosszul van?

– Nein, nein, alles gut.

– Beszélhet, uram, keresztyénül is! – kiáltott hátra Gergely. – Sehol egy fia lélek, magunk vagyunk, csak a lovak, a víz s az Isten… hogy az úristen…! – a kocsis visszakapta a fejét. A bal szélső ló botlott, a szekér megbillent, a jobb szélső nyomban okosan egy arasznyit jobbra húzott s megállt. Nem borultak ki.

– …megsegítsen továbbra is! – fordította fohászkodásra a káromkodásnak indult ordítását Gergely, és döcögősen felnevetett.

– Bajban bízni kell, Ost… izé, szekretárius úr.

Tudta Gergely, hogy kit fuvaroz több mint egy hete. Csak hát tilos mondani.

– Csak egy kicsinyég tűrhessen még, uram. Ha túl leszünk a bajon, kiülhet, ejnye te!

Mondta, de ő is alig tűrhette, hogy csak nem fogy már el a víz alóluk. Most még jobban lep. De ez a hely immár a dombhajlat alatti mélyedés kell hogy legyen.

– No, virágszálam, Liebling, az édesanyád ne nyerítsen utánad, s ezer bocsánat, de a te érdekedben is történik – szónokolta Gergely nagy ékesen, s azzal hatalmasat ráhúzott Liebling vizes hátára.

Fájdalmasan felnyihhant Liebling az ostorcsapásra, füle feszült, ina megremegett. Rántott egy nagyot a szekéren. Társa, Komisz, kéttenyérnyi távolra tőle, erre úgyszintén nekilódult. És nem csúsztak vissza az enyhe kaptatón. Lassan haladtak. Tíz perc múltán már csak a lovak csülkéig ért a víz. Másik tíz perc múltán már csak a kerékráf hengeredett sárban. S mikor a már majdhogynem száraz útra kapaszkodtak fel, honnan órával ezelőtt lefuthatott a víz, felsejlett előttük a városba vezető köves út.

Megálltak. A hajtó leszállt, a száraz csutak helyett a tenyerével törölgette, simogatta a két remegő lovat. Aztán az utasához fordult:

– Tessék a ládára kuporodni, szekretárius uram!

– Hova? – kérdezte. Még mindig a lucskos szénán hevert.

– Ejnye no, hát a ládára. Megálljon, lekaparom róla az ázott szénát, tán szárazabb az alatt. S csak kibírja, nincs mán sok hátra. No így! – mondta, hogy az utast ráültette a letisztogatott ládára, maga fel a bakra s indított. Rázott a saroglyabéli ládaülés kegyetlenül. Fel-feldobta ültéből az utast.

– Fogóddzék a szekér ódalába! – mondta Gergely. – Úgy, úgy, jól van, megyünk mán. Urasan.

A fáradt lovak, hogy jobb utat éreztek patáik alatt, gyorsabban trappogtak a város felé, melyet Deésnek írtak, Dézsnek mondottak az Úrnak 1833. esztendejében. Mintha ott nem is lett volna égiháború. A Szamos-parti város belterületét gátak védték fellegszakadástól, kisebb árvizektől. Ahogy az utast emelgette-ejtegette a saroglyaülés, úgy látta meg először a tavaszodó vidéket. Mintha mozogna az is. Emelkedne, süllyedne. Vagy a láz is tette, hogy vibrált előtte egész új, ismeretlen világa?

Közelről zöldellő dombokat, távolabbról odakéklő hegyeket látott.

– Amaz ott messze tán a Cic-hegy vagy hogy hívják – mondta Gergely –, tudtam a többi nevit is, mikor itt szolgáltam volt a főispán úrnál. Hát itt biza már kitavaszodott.

A messzi Cic-hegy lankáin már elvirulóban sárgult a hó-

virág; a rózsahegyi temető dombja kéklett a mezei ibolyáktól; csak a malatoni hegyhát, az az agyagos földű, barnállott virág, zöld lomb nélkül. Temető az is. A reformált hitűeké. Azt nem zöldellő fák ékesítették; regementnyi kopjafa s egy-egy hosszú, fehér sírkő rémlett fel onnét, új a legtöbbje. Gergely az ostorával a Malaton felé bökött:

– Oda földelték volt el két esztendeje a legtöbb kolerásat.

Az utas összerándult. A határsorompónál, a kordonnál, amit a kolera ellen állítottak, mikor mentek, menni akartak Sárosba, azon a verekedésen törött a válla.

Akkor én még Martin Ignacy Ostr… én nem, nem, akkor még az voltam, de ma én Ő vagyok, a másik Márton! Nem szabad többé erre gondolnom. Én… fázom.

Frissítő tavaszi szél lengett szemközt vélek, de ahogy elértek a város végére, a földszintes polgárházak közé szűkült utcába, nem vágott már élesen. Gergely úgy döntött magában, hogy nem okítja tovább az utasát, inkább a lovakat nógatja, hogy mielőbb helybe jussanak. Lesz a szekretáriusnak ideje megnézni majd, ami látnivaló van ezen a városon. A módos polgárházak kapufáira kiakasztott cégéreket, a csizmadiaszín jelvényét, a mészárosok céhének a padlásablakból kifityegtetett zászlaját, a boltokat, melyek mint megannyi fecskefészek, úgy tapadtak egy hatalmas, égre törő épület köré. Az utas felejtette egy hosszú pillanatra gondját-búját, s felfényesedő szemmel rácsodálkozott a deési nemes polgárok módos-komótos, földszintes házai fölé tornyosuló pompás épületre. A piactéren, mintha a nap után kapaszkodnék, úgy szökkent ég felé a reformált hitűek hatalmas templomának karcsú tornya; Krakkóban sincsen ehhez fogható, terméskőből emelt nemes gótika. S olyan sem, hogy a szent kereszt helyett csillogó sárgaréz gömbön villóddzék a napsugár.

– Az a parancs – szólt hátra Gergely –, hogy a kastély bejáratához hajtsak, ne a megyeházához, most itt eltérünk. A Szamos-parti kapuhoz.

Az egyemeletes ház, amelyet a deési polgárok tisztelete kastélynak címzett, okiratok bizonysága szerint II. Rákóczi Ferenc udvarháza volt a XVIII. század elején. A fejedelem száműzetése után elkobzott házat őfelsége Mária Terézia császárnő hallerkeői Haller Pál grófnak adományozta, nem éppen ingyenjutalmul, hanem a háromezer váltó forintért, és azzal a kikötéssel, hogy az csakis a fiágra örökíthető – természetesen csakis az esetben, ha a soron következő Haller fiak is császárhűségben leledzenének. Haller fié volt a pénzen vásárolt Rákóczi-ház 1833 tavaszán is: Jánosé. Másod-unokatestvére ő a sebesi Hallereknek, akik a bujdosót ideirányították. Megépült már akkorra Deésett az emeletes, pompás vármegyeháza, János gróf már két esztendeje abban is lakott családjával egyetemben, fent a főúri módon berendezett teljes első emeleten, ahol nagyebédlő, két szalon, több háló- és vendégszoba is találtatott. Földszinten voltak a hivatali helyiségek, a megyei tanácsterem, azok alatt, jól megépített pincékben a vármegye börtöne, a porkolábok lakásai. A megyeháza tágas udvarán még egy komótos istálló is épült, János gróf, Szolnok-Doboka főispánja hat lova részére, kocsiszín is a fedeles, csukhatós-nyithatós hintajának. Azon szokott minden áldott délben körbekocsikázni Deés városában, s néhanapján azon utazott a Deéstől csak három mérföldre levő pompázatos barokk kastélyába a kaplyoni Hallereknek. A Rákóczi-házban, mióta a megyeháza megépült, csak amolyan másodrendű vendégek számára tartott fenn egy-egy vendégszobát. Nagyobbik részében úri kaszinót létesített a főispán. S volt egy jókora helyiség is a hátsó traktuson, a Kis-Szamos felől, amit bérbe adott imaházul a deési ortodox zsidóknak.

A megérkezőket Gyurkó hajdú fogadta a hátsó traktus kapujában. A deszkabakról fürgén leugró Gergellyel összeölelkezett.

– No, csakhogy megvagytok! Komám, hát elhoztad-é épen a szekretáriust?

Gergely segítette le a szekérről a magas, sovány, hirtelenszőke, pelyhes állú, huszonkét esztendő körüli fiatalembert. Fekete zsinóros dolmányán szénatörek, nadrágja szára, csizmája sáros-vizes.

– Isten hozta, szekretárius úr! – köszöntötte a hajdú. – Ő kicsit megingott, ahogy földet ért, és némán fejet hajtott a hajdú felé.

– A málhát, az útiládát! – mondta Gergelynek, s búcsúzásra nyújtotta a kezét, amit az megilletődve elfogadott. De nemcsak kezet kellene adnia ennek a derék embernek. Baljával a zsebébe nyúlt. Búcsúzáskor egy maroknyi aranyat csúsztatott abba Bánóné – vagy hármat kimarkolt.

– Meg ne sértsen, szekretárius uram! – mondta Gergely – Parancsra tettem, amit tehettem, meg osztán menekültnek… vagyishogy, ejnye! Te se tartsd a markodat, komám, míg a szekretárius urat szolgálod! – mordult Gyurkóra. – No, Isten áldja meg. Ezennel épségben átaladom. Oszt te, Gyurkó! Ennék, innék előbb, kifognék, etetnék, vagy egy órácskát hadd pihenjenek a lovak is. Amint lehet, fordulok. Míg Gerláig érek, csak lefut már az útról a víz. Ferstánden?

– Fer – felelte Gyurkó. – Az a parancsolat, hogy egyelőre odafel lakjék. Mosdódjék, egyék, aludjék s pihenjen. A méltóságos fispán uram reggel, tán holnapután reáérkezik, hogy első harangozás után fogadja. A megyeházán. A kancelláriában. Majd én eligazítom oda. Tetszik érteni magyarul?

– Tudok – mondta –, még kevéset tudom.

– A nem sok! – nevetett Gyurkó. – Minálunk fő a mosdózás, szekretárius uram – két kezét összedörzsölve mutatta a kézmosást. – Mivelhogy látom, fázik, viszek fel ahajt egy kis pályinkát is, egyszóval – folytatta a sok szót – a fispán úr nagy tudós ember. Azt tartja, hogy a kollera sem vitt vóna el annyi embert, nekem két testvéremet, Isten nyugusztalja őköt. A provizor úr családjából két ártatlan kisdedet, tetszik üsmerni? Ignátz nevezetű, közbül való ember, de nem nagyon rossz ember a lentebbvalókhoz. Vitt az, már hogy a kollera, még a fennen való urakból is egyet-egyet, mivelhogy, úgy mondja a fispán úr, hogy régebben uraknál sem vót rendjin a mosdódzás ceremóniája, mivelhogy ők evés után szokták az ujjuk begyit a mártogatótálba leöblögetni, tudom én. Mennyi tálat tartogattam én, míg benső inas voltam odatúl Kaplyonban! Ha nagyúri vendég vót, hát még az arany mosdódzótálacskát is elévették, s én tartottam elébek, ahogy kellett, a törlőkeszkenő a karomon… Kiöregedtem, uram, a sok hajlongásból, osztán idetettek, itten még odaát a zsidóknál is kéne takarítsak, de nem hagyják, hogy az szpurkát, hogy én nem vagyok közibék való, vagyis tréfli, ők úgy mondják. Való igaz, a fispán úr parancsolatja, hogy evés előtt kell kezet mosdózni, ez az ő tudós találmánya meg parancsolatja, tetszik érteni?

– Jawohl – bólogatott az egyik lábáról a másikra dűlő, imbolygó szekretárius –, a málhámat kérem, a ládát szeretném én…

– Ne tessék fáradni, majd felviszem. Te, Gergő komám, a konyhába igyekezzé. De nehogy a vizesdézsába mosd le magadról az út sarát, hé! A szakácsné asszony csorrant egy csepp vizet a csiporból a csülködre, ha szépen meginstálod, osztán megyek én is frustukolni, ha tisztába tettem a szekretárius urat.

Recsegő falépcsőn vezette fel a sokbeszédű öreg hajdú egy fehérre meszelt falú szobába. Volt abban ágy, párna, pokrócok, durván ácsolt, gyalulatlan deszkatetejű, kecskelábú asztal, asztal előtt nemesen faragott öblös, uras karosszék. Üres hely, kereken a falak mentén akár öt utazóládának is. Az övét az ablak alá tette a hajdú, láda kulcsa a belső zsebben, igen, megvan, a képet kendőbe takargatta, remélhetően nem érte karcolás, zúzódás a hosszú utazás alatt. A Laura kis, falemezre festett képe, Lórit írt rá, nem Laurát. Az a kép az útlevelem. Személyem identitásának igazolványa… Most nincsen erőm kirakodni. Az alacsony mennyezetre nézett. Azt négy megfeketedett gerenda támasztotta. Felnyújtott kézzel a gerendába fogódzott. A vasrácsos ablak felől számítva az elsőnek mondhatón kampós szög. A szögön régi, elfakult kalendárium fityegett. Madzagon. Sovány, vékony kalendárium. Több lapja, a hátsók kitépve. Fedelén vaskos, fekete betűkkel az évszám: 1830. Nem mosott kezet.

Mikor Gyurkó felhozta s az ablak alá a fal mellé állította a ládát, meglehet beszélt akkor is hozzá azon a nyelven, melynek csak minden második szavát érti. Ruhástul, sáros csizmástul hanyatt feküdt a pokróc borította ágyon. Nézte merőn az évszámot a kalendáriumon. Ki tépdeshette ki az év utolsó hónapjának lapjait? Mikor kitépte, eltüntette? Elégette? Csak kalendáriumból lehet kiszaggatni, eltépni, örökre eltüntetni, megsemmisíteni az elmúlt hónapokat, heteket, napokat, ami megtörtént, az van, megvan, most is… Hol van, hol vannak? Lóri megvan. Nekem nem Lóri, nekem: Laura! Nem! Gróf hallerkeői Haller Laura! Nem, nem, férjezett Wengersky Viktorné… Mama! Mama azt mondta, szeretné megérni, hogy megházasodjam; Lórit – nem tudta, hogy férjezett – lánynak nézte az alatt a pár perc alatt, míg találkozhattak, Krakkóban… Ezekre soha többé gondolnom sem szabad, nem szabad, nem kell… az eperjesi bálon milyen botrány volt! Júlia napja, február 16. 1832., mindegy már, az volt. Az év leghidegebb napja, mondotta Emerich onkli, fagyott; Lóri olyanféle ruhát viselt, mint a festményen. Mikor lefestették, még kisleány volt, én nem találkozhattam akkor vele, de, Ő, Ő, aki én lettem, Ő igen. Végezzünk a múltakkal. Megkímélt a halál, öcsém, kezdj új, neked új néven, új életet, új körülmények között, ez a sorsod! Miért?… Őt, Lóri azt mondta nekem, soha mást nem szeretett, csak Őt, akit ismert gyerekkora óta. Egy Haller kontesz nem lehetett egy közönséges ember felesége, egy intéző fiáé, egy orvosnak készülő közrendűé… Most én vagyok ezentúl Ő; Korinszky Márton, ifjú Korinszky Márton. Orvostudomány! Az orvostan-hallgatói papírjai az igazolványom, hogy Ő… annyi mint én. De egy Ostrowskyhoz, aki én voltam – Wladimir nyomban letette a címet, mikor az Alföldre küldték bujdokolni, valami Segedinbe, hová? – Laurát hozzám adhatták volna feleségül, ha én nem én vagyok, s nem ott, ahol, hanem… Megígértem Ferencnek, hogy nem, nem fogok megbolondulni. Olyan egyszerű volna. Ha a hallgatás elég volna! Ne kellene emlékeket hazudnom, mikor kérdeznek! Nem bírom… Jaj! Megint rázkódom…

Remegő kézzel lenyúlt az ágya mellé állított pálinkásbutykosért. Utolsó csöppéig kiszívta, gyomra megrándult, émelyedett, meleg öntötte el…

Haller János legújabb, még beosztás nélküli szekretáriusa másnap déli harangszóig egyvégtében aludott.

A deési ferencesek egy minutummal előbb kezdettek délre kongatni, mint a reformátusok. Riadót álmodott-e az éles, fülrepesztő kongatásra? Hány álomkép rohanhat át a már csak félig alvó agyán? Egy évszám lebegett az álmodó előtt, nem a kalendáriumé, hanem az a szám… A Kurier Polsky legfrissebb száma?

„…mikor nők, lányok s asszonyok is fegyvert fognak…"

„…a zászlósiskola növendékeinek diadala kezdet, kezdet a szervezett harc folytatására…"

„…Paulette Ostetzky katonaruhába öltözteti még a szobalányát is…"

Az újságok ellebbennek valahová, álmában mama beszél:

,,…csak te ne, te ne, kisfiam, te maradj meg nekünk a családért, a nevünkért… Milyen bájos leány a kis Laura…"

Aztán már csak hangok, mondatok. Beszélnek, vitatkoznak, arcuk nélküli hangok:

Czartorisky az élen…

Miért bíznál Alexander atyuska volt miniszterében?…

Becsületes, becsületes, a lengyel függetlenségért…

Több kell. Jobbágyfelszabadítás. Földet a népnek…

Július óta vesztegelünk. Franciaországban már elintézték, már…

A nemzeti függetlenség mindenekelőtt…

Három Ostrowsky aláírásával…

A saját hangját álmodta, s egy pillanattöredékre látta is magamagát Piotr Wysocky hadnagy előtt esküre emelt kézzel:

– Én, Martin Ostrowsky esküszöm…"

A reformátusok nagyharangja percnyi késéssel belebődült a ferencesek déli harangozásába. Arra ébredt, hogy azt mondja magában: „Már mindig ágyúzást álmodom, ha harangszó ébreszt. Most azt álmodom-e, hogy Stoczeknél…? Győzünk! A mieink, nem, nem… Vagy azt álmodom, hogy torkolattűz elől futok?… Futok Grohowból? Nem, ez nem Erperjes. Nem, nem nyitom ki a szememet, míg rá nem jövök, hol is vagyok…"

– Alszik szegény egy álló napja – hallatszott az ajtaja előtt. – Alszik, mint az összement tej. A csizmáját lehúztam, meg se nyikkant. Le én a vizes dolmányát is, azt sem vette észbe. A kulcsot meg a pénzit ami vót, az asztalra tettem, főszekretárius uram.

Középkorú, tömzsi, kopasz ember lépett be. Martin felnyitotta s nyomban újra becsukta a szemét.

A kis kopasz vette a láda kulcsát, nyitotta, és elkezdett kirakodni. A lábadozó felült az ágyon.

– Kérek – mondta magyarul –, nem fáradjon, én teszem.

A kis kopasz egy rend fehérneműt emelt ki a ládából, az asztalra hajította, és kivett a ládából egy selyemkendőbe csomagolt képecskét is.

– Ó, kép? Valaminő ereklye? Nem bántom. Segíteni jöttem. Persze nem ismerhetsz rám. Kiskölyök korodban láttalak, amice, Héthárson, igen, ott jártam megbízatással, Szirmayéknál, ahol édesatyád volt az intéző. Érdekes, úgy emlékeztem rád, hogy fekete vagy. Megszőkültél, Korinszky öcsém, pedig inkábbat szölke gyerkőcök lesznek feketékké felnőttkorukra, no semmi aggály. Személyemben jó barátot találsz. Nevem, ha nem tudnád, Dadai, Dadai Samu. A városi rossznyelvűek szerint a főispán balkeze, egyébként főszekretárius, és mindent én csinálok a megyén. Még nem láttad a grófot. Nocsak, ki az ágyból, ahon-e, most madártávlatból már meg is nézheted.

S már oda is ugrott, hogy kisegítse az ágyból Martint. De ő magától, eléggé frissen talpra állt. Dadai a vasrácsos ablakhoz vonta. Odalent, a kastély előtti terecskén, éppen lassan fordult a hatlovas hintó. Fedele leengedve, a hátsó ülésen fejedelmi tartású, díszmagyarba öltözött, ovális arcú, délceg férfiú ült. Martin azt hitte egy pillanatra, hogy Haller Ferencet látja, s majdnem felkiáltott, ez a délben kocsikázó ember Ferenc grófnál is délcegebb, szebb, ez…

– Megvesznek a grófért a némberek, amice – mondta Dadai –, de ő rá sem hederít, egyet kivéve. Csak az a passziója, hogy így levegőzzék naponta… S mutogassa magát. Egyébként azt izeni, feredj meg, tisztálkodj, majd felhoznak egy dézsa vizet. Meg hálóingben hálj, azt küldet neked, ha nincsen. Nem állhatja, hogy valaki, úrféle, a napi ruhájában háljon. Aztán csak gyógyulj, ő most nem ér rá, majd bemutatlak nála. Majd meg is leljük, hogy mire használhatunk, te! Te ilyen kuka vagy?

A hintó megfordult, és eltűnt a terecskéből nyíló utcában.

– Pardonnez moi, monsieur – mondta Martin –, je ne suis pas au courant avec les expressions convenables en langue hongroise, parce que…

– Nem rossz – mondta Dadai –, tán adhatnál majd francialeckéket valamelyik kis kontesznek, ámbátor van már nékik egy kis társalkodó barátnéjuk, aki jól beszél franciául, egy gyereklányka, a Malom Zsiga leánykája Kolozsvárról, a Lujzika, no meglátjuk. Csak kerül valami foglalkozásod. De hogy ennyire elfeledtél magyarul azok alatt a krakkói egyetemi éveid alatt?

Martin Varsóban született, ott élt, ott végezte a katonai iskolát, a „lengyel királyságban. Sohasem járt orvosegyetemre Krakkóban. Magában Krakkó köztársaságban is csak keveset, már a felkelés után… Hogyan tanulhatott volna meg hibátlanul magyarul Eperjesen? Ott a Hallerek is, Bánóné is franciául vagy németül szóltak hozzá, Emerich onkli meg, akit magyarul Imrének hívnak, szebben beszél lengyelül nála is. Ami beszédet közrendű Sáros megyeiektől hallott, az így-úgy érthető, de eléggé zavaros keveréke volt szlovák, latin, német s magyar szavaknak. Dadai kérdésére Eperjesen ellesett afféle „sárosi beszédfoszlányok emléke csengett vissza emlékezetébe, hogy:

„Szervusz, amice, wie gehts? Te jak zse prisli, abo talán eigenem Gelegenheit. Meg hogy: „Hat lyem tak zu Fuss per pedem apostolorum, weisst amicenko, kevés a dutki. Milyen czigaroviti kuris? Az a szökött jobbágy meg, az Emerich onklié… nem, itt, most, ha rágondolok is csak Imre grófot kell gondolnom!… Az a jobbágy, aki részt vett a hanusfalvi felkelésben, s akit agyba-főbe verettek, az azt mondta, így mondta: – Ez fájt minket. – S most őt nem fájdíthatja semmi, most hazudnia kell, hogy igen, kissé elfeledtem a magyar beszédet. Még nem tudok hazudni. Talán még győzöm hallgatással, talán hallgathatok, hiszen beteg vagyok, én…

– Pardonnez – mondta végre, s magyarul: – még nem érzek magamat egészen.

– Hagymázod volna? – kérdezte Dadai. – Van olyan, akinek az az agyára megyen, aztán rendesen beszélni is elfelejt. Javallom, csak beszélj sokat, hogy a rendes beszéded visszatérjen. A hallgatás különben sem menedék, amice. Mert csak meg kell hogy szólaljon a szóból élő ember. Tudod, mikor Eötvösék a fellázadt parasztokat a Felvidéken leverték, vagyis hogy mikor ment Eötvös büntetni mint kormánybiztos, s faggatták az elfogottakat, egyik azzal akarta kivágni magát, hogy ő nem fellázadt paraszt, hanem menekült lengyel. De hát nem sokat tudott volt lengyelül, aztán csak magyarul szólta el magát. A báró meg azt mondotta akkor… Tudsz latinul? Gondolom, tudsz, no, hogy: ,,Si tacuisses, polonus manuisses." Érted? Hát te azért ne hallgass, hogy beszédét felejtett magyar embernek látszódjál. Inkább hozok neked magyar könyvet, olvasnivalót, gyakorolj belőle, míg itt lábadozol.

– Köszönök – mondta Martin egy kis megkönnyebbült sóhajjal –, igazán köszönök mindent.

– Előre ne tedd ezt, amice. – Körülnézett. – Valami kaszten kéne ide neked a gúnyáidnak, ámbátor meglehet, hogy ha megkedvel a gróf, hát odaát lakhatsz majd a megyeházán. Vagy tán kihelyez valamelyik birtokra. À propos! Megvan-é az orvosi diplomád, vagy valaminő irat arról, hogy orvoskodtál?

Martin túl hevesen rázta a fejét, Dadai elmosolyodott.

Jámbor gyerekember ez. Azt tesz majd vele, amit akar. S ami hasznos. Azért – gondolta – segítek neki még egy cseppet, hogy rálegyen a maga maga-miheztartására.

– Ha valamelyik birtokra tenne ki, mondjuk Kendilónára, segédtisztségbe egykönnyen beletanulhatnál. Apádurad után. Eleget láthattad, nagy híres intéző volt apádurad, az idősebbik Korinszky Márton. Te, amice, megvan még az öreg?

Martin dühtől remegve harapta össze a száját. A könnye kiserkent a kínlódásban, míg végre kimondta magyarul, franciául, németül, ahogyan tudhatta, azt, hogy: ő nem idősebb Korinszky Márton fia.

– Csitt! – nevetett Dadai. – Te gyermek, te! Mindenki tudja, hogy ki vagy, grófocskám! De ezt most felejtsük el. Te, még szervuszt sem mondtál nekem.

– Szervusz, uram – mondta Martin.

– No jó. Ha véletlenül elébb életmagra kapnál, mintsem gondolom, s kimennél járkálni egyet, az is lehetséges, s azon sem ütődnék meg, ha miután eléggé kimosdóztál, magadtól állítanál bé a megyeházára. Invitálás nélkül csakis a főispáni lakásra lehet menni, ebédidőben, miután a déli kocsikázásból a gróf hazament. Te, amice, nagy úr az. Nem hinném, hogy hozzá foghatót láttál valaha is. A nagy ebédlőben örökké nyolc személyre van terítve, pedig csak hatan ülünk rendesen asztalhoz, az almáriumon kikészítve még négy teríték, tizenkét személyes a nagy asztal. Aztán aki arravaló vendég csak úgy beesik, az mind szívesen látott nálunk. Nagy liberális ember a gróf. Látod, én reformált hitű vagyok, aztán mégis ott mondom vélük ebéd előtt a pápista asztali áldást, igaz, eljárok egy-egy vacsorára a reformált papékhoz is. Azt sem veszi tőlem rossz néven. A zsidóknak is imaházat csinált itten a hátad megetti traktuson… Te, hogy minő szépséges zsidó hajadonok vannak ebben a városban! No, persze, azok nem járnak az imaházba, a zsidóknál nem való templomba a némber, meg nem is igen juthatsz hozzájuk. Igen féltik azokat a szüleik. De kerül némber neked is, ne félj, ha már úgy leszel, hogy megáhítod őket. Csak bízz Samuban. Én vagyok a megye, amice!

Dadai még egyszer körülnézett, mintha volna még valami elintéznivalója, mielőtt távozik. Az asztalra tett, bebugyolált képecskére esett a tekintete.

– Valami kép, mi az?

Martin gyorsan felkapta a bebugyolált csomagot, kibontott belőle egy alig arasznyi falemezt, gyorsan a fonákjára fordította, és odamutatta Dadainak. A falemezre festett képecskén, szálkás gót betűs, női írással, de magyar szöveggel írtan ez állt:

Korinszky Mártonnak örök barátnéja

Lóri

– Áá – mondta Dadai –, értem… – Mivel ezt végképpen nem érthette, de nem maradhatott alul a mindent jobban értésben. – Női kép?

– Igen – mondta Martin, de nem fordította a festett felére a falemezt. – Egy rámát… keret… szerzek majd neki – s máris féltékenyen visszabugyolálta a képecskét a selyemkendőbe.

– No, hát így vagyunk – búcsúzott Dadai. – Hoz Gyurkó enned s fürdened. Hát, grófocskám, ne riadj meg! Másodjára ígérem most, utoljára szólítottalak így. Gyógyulj egykettőre, s míg talpra állsz, a magyartanuláson kívül, gondolom, elmélkedjél egy kissé az izén, hogy úgy mondjam, a Korinszkyságodon is.

Mikor elment végre Dadai, a fiatalember visszafeküdt. A képet kibontotta. Nézte. Fiatal gyereklányt ábrázolt az, fehér estélyi ruhában. Csak rövid ideig ismerte az igazi Korinszky Mártont. A háború alatt. Csak azt tudta a magánéletéről…, amit későbben, Eperjesen néha Lóri mesélt róla. Ha Lórival nagy ritkán együtt lehettek. Ha ez a régi kép mesélne neki arról a Korinszkyról, aki ma ő kell hogy legyen!

Gyurkó szuszakodott felfelé a recsegő falépcsőn. A képet a párnája alá rejtette, és behunyta a szemét.

EGY ELKAPATOTT KISFIÚ

Ifjú Korinszky Mártont a csöppnyi Haller kontesz, Lóri nevezte el Tonkának. Elébb Mártonkának szólongatta a kisfiút, kivel naphosszat együtt játszhatott a tágas, szépséges varjúvári parkban. Talált a fiúra a név. Kissé tompa, nyomott orra volt, és Lórika a tompát is tonkának mondotta. Kristófka, vagyis a kis Korinszkynál nagyobbacska Csáky Kristóf, Bánó Ferencné familiáris apródocskája, Lóri után ugyancsak „hé te Tonkának" hívta a fiút. Legjobban azt szerették játszani, csak akkor persze, ha sem Christine, sem más gardedám, inas vagy lovászféle nem volt a közelben, hogy kivezették a Lórika póniját, elöl a nyeregben Lóri, megette Tonka. A hosszú lábú Kristóf futott mellettük mint kengyelfutó. Mindig lehagyta őket. Marci csak idővel lett a kis Korinszkyból. Ám úgy lehet, idejekorán. Mikor a tízesztendős fiút apja, Bánóné intézője, az eperjesi kollégiumba fölvett diákok közé békönyörögte.

Írt, számolt, pompásan rajzolt a kölyök hatéves korától fogva.

– A feleségem mellbeteg, nagytiszteletes uram – mondta az apa. – Egyébként tanult személy ő. Idáig tanétgatta a fiút erre-arra. A fiú azt is tudogatja, amit a kastélyban elleshetett, eltanulhatott. Tetszik tudni, Varjúvárott. Ott töltött a gyermek egész nyarakat Bánóné nagyasszony kegyes jóvoltából a grófi gyermekek köriben. S tán attól lett egy kissé, hogy úgy mondjam: magabízott. De tanult is ott, nagytiszteletes uram, jó dolgokat is. A Christine gouvernante-tól még francia szavakat is… Állj fel, Márton, te! Hogy mersz leülni engedelem nélkül a nagytiszteletes professzor úr előtt? Tedd össze a bokádat! Egyenesen állj, mint egy huszár! Ejnye!

– Maradj, fiú – intett Nemessányi Károly professzor. – Majd megtanulod te a régulát. Ha… ha netán idekerülhetsz.

– Én, engedelmével, bizonyosra remélem, hogy béveszi nagytiszteletes uram. Bízom benne, hogy idekerül. Ide jártam volna iskolába én is. Ennek előtte húsz esztendővel végeztem volt. Arra nem emlékezhetik nagytiszteleted, mivel még akkor nem itt tetszett tanítani.

A tanár szó nélkül, kérdőn ránézett a fiát ajánlgató apára. Bólogatott, mintha azt mondaná: jó, jó, mondja csak tovább. S az asztalára maga elé teregetett munkája fölébe hajolt.

– Igen elfoglalt ember vagyok, nagytiszteletes uram – folytatta a magáét Korinszky intéző –, három uradalom gondja a nyakamon. Alig ülhetek otthon. Ez az egy fiunk lett. Többet nem is mertünk kívánni, hogy szegény Wilhelmina…, az a feleségem neve, Göllner lány engedelmével, rokona az itteni patikáriusnak… erősen köhög mostanság. Az sem jó, hogy a gyermek örökké mellette legyen, meg hát kis vagyonú ember vagyok, uram. Kell hogy valami kenyérkereső, jobb foglalkozásra kitaníttassam a fiút.

Nemessányi, a botanika, a földrajz és történelem tanára pápaszemének üvege fölött az apára, majd a fiúcskára pillantott, s nyomban vissza a maga elé teregetett papirosára. Növényi ábrák voltak rajzolva arra. Az intéző szavaira még mindig nem válaszolt. A gyermek elunta a várakozást, tiszteletlenül előrehajolt, belekukkantott a professzor papirosába és felrikoltott:

– Olyat én is tudok rajzolni ám!

– Ejnye! Viselkedj, Márton! Míg nem kérdeztek, hallgass a neved!

– Úgy van – mormolta Nemessányi. – Pár pillanatnyi csönd támadt. A kisfiú egy pillanatig megint vigyázzban állott, de elunta a merevséget s nyújtózkodott.

– Én, ugyebár – gyürkőzött neki a magyarázkodásnak az intéző –, én feleségemmel és fiammal egyetemben katolikus hiten vagyok, mivelhogy…

– Az nem akadály, Korinszky uram – mondta a professzor.

– Az eperjesi evangélikus kollégiumban evangéliumi szellemben neveltetnek az arravaló ifjak, tekintet nélkül felekezetükre s akár nemzetiségükre is. Vagynak görög hitű, izraelita meg katolikus hiten élő szlovák diákjaink is.

– Ha felvenné, nagytiszteletes uram – fohászkodott neki ismét az intéző –, ha valaminő konviktusféle is akadna számára, hogy tán csak vakációra vigyem haza, ami költséggel járna, azt becsülettel előteremtem.

– Úgy. S ha a fiú itt tanulhatna, mivégre? Mit akarna neveltetni a fiából Korinszky uram?

– Haát, majd amire való leszen. Ha lesz. Vagy hát, azt ő kell hogy majd eldöntse, ha az alapvető tudnivalókat megtanulta. S a feje lágya benő.

– Már benőtt! – rikkantott közbe a kisfiú.

Korinszky szólt, sőt mozdult volna, hogy a neveletlen kölyköt nyomban elfenekelje, de szája sem nyílhatott, keze sem rebbenhetett még, Márton már hadarta a magáét:

– Már az egyesztendős klapecnek benő a feje lágya, professzor bácsi, én tudom, csak a csecsszopóknak, az egészen pirinyóknak tudja Pili bába néni a hüvelykujjával bényomni a feje lágyát, tudja, ha valaki rossz anya el akarná a kisbubáját rekkenteni.

– Elfeneklem, jaj – mondta az intéző, s félig-meddig felemelkedett ültéből. A professzor tele torokkal nevetett.

– Ugyan hagyja, hagyja. Üljön vissza már, no. Eszes kölyök. De megálljunk! Hol láttad te Pili bábát, hékás?

– Látni nem láttam, csak hallottam Katkától, mikor mosni volt nálunk.

– Úgy.

– Én ezt a rosszcsont kölyköt… én soha mostanig nem ütöttem meg, professzor uram, de hogy így orcátlankodik, én nem is tudom, mit tegyek…

– Hagyja csak. Nyugalom, Korinszky uram.

– De állj legalább, fiam, tisztességesen, illendő egyenesen a nagytiszteletes úr előtt!

– Jó, jó. Ne most nevelje, ezt hagyjuk. Márton!

– Igenis.

– Felelj te! Amilyen nagyeszes kölyöknek henceged itt magadat, tán bizony már azt is tudod, hogy ha bévennénk s tanulhatnál, mivé lennél?

Mártonka