A szépirodalom műfajai

HEGEDÜS GÉZA

A SZÉPIRODALOM

MŰFAJAI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Trezor Kiadó, 1993

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-314-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

BEVEZETÉS

A szépirodalom fogalmairól

Ingoványos területre került, aki a szépirodalom fogalmai közé tévedt. Már azért is, mert a különböző műszavakat korokról korokra, ezeken belül kultúrkörökről kultúrkörökre, ízlésvilágokról más ízlésvilágokra másként értik és értelmezik. Ráadásul, ahol egy-egy fogalom értékmérő is lehet, ott egyénenként különböző lehet a műszavak tartalma is. Korok és körök ítélték pornográfiának Boccaccio, Diderot, Maupassant novelláit és regényeit – manapság az olvasók és az irodalom szakértői ugyanezeket a műveket az elbeszélő irodalom klasszikusai közé sorolják. De hiszen Galsworthy Forsyte Sagá-ját a kényeskedők egy jó része afféle „bestseller"-nek ítéli, míg az olvasók és kritikusok századunk nagy epikus remekműveként tartják nyilván. Nem is beszélve az esztétikai és etikai értékelésekről. Van, aki a szépség gyönyörét éli át a nagy naturalisták – Zola vagy Hauptmann – olvasásakor és legalább annyian utálatosnak, egyértelműen csúnyának vallják ugyanezeket a műveket. Baudelaire költeményeit körülbelül ugyanannyian vélték vagy vélik erkölcsrontónak, károsnak, erkölcsileg tehát rossznak, mint ahányan erkölcsösségre nevelőnek, tehát jónak. – De alig-alig van vita, hogyha formájuk vagy tartalmuk alapján csoportosítják és választják el egymástól a szépirodalmi műveket. Persze itt se minden szakkifejezés egyértelmű, de általában egyetértenek az olyanfajta kérdésekben, hogy a Zalán futása elbeszélő költemény és nem szerelmi vallomás, de még csak nem is társadalmi dráma. Vagyis, ha könnyebb áttekintés okából a szépirodalom egészét műfajokra osztjuk, többé-kevésbé egyértelműen tudunk csoportosítani.

De a csoportosítás kezdete máris vitákra adhat okot. Hiszen mindenekelőtt azt a kérdést kell föltennünk, hogy mit jelent maga az irodalom és ezen a fogalmon belül mi a szépirodalom? Csak ezután kezdhetjük el a csoportosítást műfajokra, kijelölve egyben a műfajok egymást elválasztó határvonalait.

Az irodalom fogalmával kell kezdenünk.

Az irodalom szó vitathatatlanul az írás szóból és fogalomból következik. Latin alakja, a litteratura is a betűt jelentő littera származéka. És a legtöbb európai nyelv ezt a litteraturát sajátította el. Amit leírtak és amit leírnak és valamelyest közérdekű, az irodalom. A magánlevél, a kereskedelmi szövegek (könyvelés, raktárkönyv, adásvételi szerződés) nem irodalom, de ha felhasználható akár művészi célokra (például levélformában írt regény) vagy szakmai ismeretterjesztő (közgazdasági, műszaki) példázatnak – akkor már ez is irodalom, ha nem is nevezzük szépirodalomnak, hanem szakirodalomnak. De maga az írás, a legtágabb értelemben vett irodalom nem a szórakoztatás, az ember- és világábrázolás, a szépség gyönyörűsége miatt alakult ki. A korai kultúrák jelírásai, a későbbi ékírások és rovásírások, majd a föníciai nagy találmány, az egyes hangokat jelölő betűk nem azért keletkeztek, hogy imádságokat, szerelmi vallomásokat vagy hős elődök tetteit örökítsék meg, hanem kereskedő emberek raktár-nyilvántartására, szerződések rögzítésére, hitelügyletek feljegyzésére.

De ha már volt betű, ha kialakították az írást, akkor lírai érzelmeket és példaadó tetteket is le lehetett írni. Ezek a szerelmes érzések és ezek az emlékezések hajdani tettekről már akkor is léteztek, amikor még nem volt írás. De visszatekintve, a mi fogalmaink között már irodalom az írás előtti költészet, az írástudatlan nép körében keletkezett mese, mendemonda, közmondás is. És amikor az irodalminak tekinthető szövegeket fennhangon veszi tudomásul a hallgatva néző, a hanglemezről vagy rádióból hallgató, a moziban, tévén, videón veszi át a művek címzettje, a közönség – ezeket a már le nem írt szövegeket ugyanúgy irodalomnak tekintjük, mint a hajdani, még le nem írt népköltészetet. Fogalmilag tehát akár le sem írt vagy le sem írható szövegeket is irodalomnak mondjuk, ha mint leírhatókat vesszük őket tudomásul. De a szépirodalom ezeken belül olyan külön világot jelent, amely az emlékeztetésben, az ismeretterjesztésben, a jogi és közigazgatási értesítéseken, szabályokon és tudnivalókon kívül szórakoztatni, gyönyörködtetni, szépélményt adni kíván – beletartozik a művészetek fogalomkörébe. Ez esetben, bármi a tartalma és bármi az oktató-ismeretterjesztő célzata a szövegnek, ugyanúgy szépélményt adó művészet, mint a képzőművészet vagy a zene.

Ez a szépélmény-lehetőség különbözteti meg a szépirodalmat a szabályokat közlő vagy rendszerező írott szövegektől, a jogi, erkölcstani, illemtani rendszerezésektől, a műszaki leírásoktól, az ismeretterjesztő leírásoktól, vagyis a „szakirodalmak"-tól. Az összeírások, jegyzékek, tájékoztató szemlék irodalomnak is mondhatók, de nem szépirodalomnak. A házszabályok jegyzéke akkor se szépirodalom, ha az Országgyűlés törvénybe foglalt házszabályait tartalmazza, akkor se, ha lépcsőházban kifüggesztett közlemény arról, hogy mi tilos a lakásokban és a folyosókon.

A szépirodalom sokféle módon sokfélét közöl, de közös tulajdonsága és jellemzője, hogy az olvasó (vagy néző vagy hallgató) a szépség élményvilágával fogadja magába. Ez nem azt jelenti, hogy amit olvas vagy lát, annak okvetlenül a szépségében gyönyörködik, meglehet, hogy éppen az bosszantja, mennyire csúnya. De a csúnyaság is a szépség fogalomkörébe tartozik, a csúnya a szép értékrendjének negatív sarka. A csúnya nem azért csúnya, mert nem igaz, nem jó, nem hasznos, hanem azért, mert nem szép. A csúnyaság negatív szépségélmény. Egy szakleírás lehet igaz, ellenkező esetben hazug vagy téves. Egy lakójegyzék a kapu alatt lehet pontos vagy pontatlan, zavaros, útbaigazító vagy megtévesztő, de nem a szép vagy csúnya fokozatban ítéljük meg. Egy jogszabály lehet igazságos vagy igazságtalan, nem csúnya és nem szép. A tudományok ténymegállapításait lehet értelmesen vagy megzavaróan közölni. De a kétszer kettő az négy, vagy hogy mennyivel lesz könnyebb a szilárd test, ha vízbe mártják – ez igaz, de se nem szép, se nem csúnya.

Mégis megtörténhet, meg is történik, hogy a tudnivaló közlése, az ismeretterjesztés szövegezésének minősége folytán szépélményt is ébreszt. Nagyon régen, még a Kr. e. VIII. században a görög Hésziodosz „Munkák és napok" című, azóta is fennmaradt művével versben, hexameterben, az olvasóban szépélményt keltve foglalta össze a mezőgazdaság fontos tudnivalóit. Sok száz évvel később, a Kr. e. I. században egy római költő, Lucretius halhatatlan latin hexameterekben fejtette ki tudományos rendszerességgel összefoglalva a fizika és a csillagászat akkor ismert törvényszerűségeit. Nem tagadhatjuk, hogy ezek szépélményt is adva, egyben szépirodalmi, költői művek. De prózai mű is, habár tudnivalókat közöl, lehet olyan prózában írva, hogy kifejezésmódja szépélményt ad. Az ókori görög filozófus prózai beszélgetésekkel (dialógusokkal) közölte a világ egészére vonatkozó megállapításait. Sokan esküsznek Platón megállapításaira, még többen tagadják Platón igazságait. De sem akkor, sem azóta senki se tagadja, hogy ez a tudós a legszebben fogalmazó görög prózaíró. Ha igazat mond, ezt nagyon szépen mondja, ha téved, akkor mindenki másnál szebben téved. Több mint kétezer évvel később a német Schopenhauer ijesztően rossznak tart mindent, ami van és ami egyáltalában lehet. Filozófiai tanaival vagy nem tudunk kiegyezni, vagy amit mégis elhiszünk, az elszomorít. Ámde a legkomorabb igéket is olyan szép stílusban írja, hogy a szépség gyönyörével olvassuk tanulmányait. Nos, ezek a gyönyörködtető művek, akár versek, akár prózák, szépek is. Tehát ugyanúgy beletartoznak a szépirodalom fogalomkörébe, mint az izgalmasan érdekes kalandos regények vagy dalban kifejezett szerelmi vallomások. Amit hajdan tanítóköltészetnek, manapság prózai formákban írva esszének mondunk, ugyanúgy szépirodalom, mint az elbeszélő költészethez tartozó hősköltemények, a lírához tartozó bordalok vagy az összeütköző ellentéteket ábrázoló drámák.

A szépirodalom végtelen terjedelmű világát csakis úgy tekinthetjük át, ha megnyilvánulásait csoportosítani tudjuk, formai és tartalmi jellegüket el tudjuk választani egymástól. Ezért volt szükség nagyon régi időktől fogva a műfajok megállapítható ismérveire. Persze a műfajok nem egyértelműek, korokon és történelmi-társadalmi körökön belül különböző szempontok szerint választják el egymástól a műveket. Minden műfaj tovább csoportosítható, szükséges is, hogy csoportosítsunk, mert csak így tudjuk ezt a nagyon is tágas világot áttekinteni. Vannak, akik a műfaj szó helyett műnemet mondanak. De világosabbá teszi az áttekintést, ha a legfőbb különbségeket jelző műfaj alcsoportjait nevezzük műnemeknek. A dráma például a legáltalánosabb közös sajátosságokat hordozó csoport. Ezen belül különböztetjük meg a tragédia és a komédia, az egész estét betöltő és az egyfelvonásos, a versben és a prózában írt műnemeket. A lírai költészeten belül jól elkülöníthető a formájában, hangütésében könnyed dal, az emelkedett hangvételű, szenvedélyes óda, meg a szomorú érzelmeket megfogalmazó elégia. És így tovább. Ez az elkülönítés sohasem értékítélet, hanem jelleg meghatározás. Egy érzelmet, indulatot kifejező lírai vers önmagában nem jobb vagy rosszabb, szebb vagy csúnyább, igazabb vagy hazugabb, mint egy haragot megjelenítő tragédia vagy egy emberi gyöngeséget gúnyoló komédia és egyik se mérhető össze érték szempontjából egy régi hősöket felidéző hőskölteménnyel, vagy egy házasságtörésről szóló regénnyel. Sőt, az epikán – az elbeszélő műfajon – belül sem lehet érték megkülönböztetést tenni a különböző műnemű darabok között.

A szépirodalmon belül a más-más szempontok szerinti különböző értékrend igen eltérő értékítéletet hozhat létre. Más-más stíliránynak felettébb eltérő értékrendje van. Aki ízlése szerint a klasszikus formafegyelemhez vagy a szenvedélyeket és szélsőségeket ábrázolni igyekvő romantikához vonzódik, az esetleg idegenkedik a realizmustól és egyértelműen csúnyának tartja a naturalista irodalmi ábrázolást. A stílusokat lehet értékelni a szép-csúnya, a jó-rossz, az igaz és hazug mércéjével. A műfajokat nem. Az egyes művek értékeit össze lehet hasonlítani, a műfajokat nem. Ha egyszer megállapodtunk a műfajok egymástól különböző ismérveiben, akkor ezek azonosak minden korban és minden kultúrkörben. Azt persze tudomásul kell vennünk, hogy mi hagyományaink és esetleg újabb szempontjaink szerint hogyan különítjük el egymástól a fogalomköröket. Mi például a görög-római ókor óta a dráma műfaján belül megkülönböztetjük a tragédiákat, a komédiákat, majd ez a műnem jelosztás idővel kiegészült a színmű (vagy középfajú dráma) csoportjával. Ez az elkülönítés ismeretlen volt az ősi kínai dramaturgiában. Ott élesen megkülönböztettek „szerelmi és „katonai tárgyú drámákat, az előbbi családi, az utóbbi közéleti-háborús témavilágú volt, tekintet nélkül arra, hogy komor vagy vidám hangütésű volt-e. Az ősi hindu színjátszásban a tragédia lehetősége is ki volt zárva, mert a drámáknak az élet boldogságlehetőségeit kellett bemutatniuk. Amit mostanában „happy end"-nek neveznek, az kötelező volt a mindig családi-szerelmi tárgyú drámákban. Ezek a különbségek szintén nem értékítéletek. Ahogy a természettudományokban nem érték-ítéletek a matematikai, fizikai, kémiai vagy biológiai fogalmak. A műfajok 5 ezeken belül a műnemek csoportosítási szempontok, hogy könnyebben áttekinthessük a szépirodalom egész világát.

Az egész szépirodalomra közösen jellemző, hogy szövegük van. Hogy ki és mikor fogalmazta meg először az ősökről maradt emlékeket, a dicséreteket és rágalmakat, a szeretetteljes és a haragos érzéseket – ezt persze soha senki se tudta. Vagyis nincsenek dátumaink, hogy mikor és hol kezdődik a mese, a mendemonda, a hősköltemény, a szerelmi vallomás, az imádság, a munkadal. Hogy hol válik el a példaadó vagy botrányos életű elődökről és szomszédokról szóló mendemonda és az istenekről meg a velük kapcsolatot tartó ősökről szóló monda – ezt se jegyezte fel soha senki. Népköltészetnek szoktuk mondani azokat a közismert szövegeket, amelyekről senki se tudja, ki mondta először, de a szélesebb népcsoportok átvették, hagyományozták, számos pletykálkodó vagy énekmondó száján alakult. Ilyen népköltészet minden irodalom kezdete. Ezek az ősi és öröklődő szövegek már a kezdetektől fogva kétféle szövegformálással fejezhetők ki. Ha szótagjaik törvényszerű rendszerével, a hangsúly és a szótaghosszúság szabályos váltakozásával fogalmazódnak meg, akkor verses szövegnek nevezzük. Ha nem ilyen szótagok szerinti rendezettséggel, akkor prózának. Ebből a népköltészetben verses vagy prózai szövegmegoldásból alakult, bontakozott ki a már egyes dalnokok nevéhez fűződő, idővel ismert költők alkotta műirodalom. Szinte valamennyi műnem lehet verses vagy prózai és mindegyik népköltészeti előzményből fejlődött a civilizált társadalmak irodalmi művévé. A műfajok – minden témavilágban – ezt az utat járták meg. És nincs az a műfaj – legyen bár a tartalom és a hangütés magasztos vagy alpári, legyen filozófia, kaland vagy pornográfia –, amely szöveghullámzása szerint nem vers vagy próza. Írtak már verses művet a mi hazai irodalmi régmúltunkban „A fenyőfa hasznos voltárul és a zsindelykészítésről" és gyakorta írtak és írnak epekedő szerelmi vallomást prózában. A műfajhoz tartozás tehát nem jelent értéket sem a szép-csúnya, sem az igaz és hamis skáláján. Az idő múlása évezredek alatt se módosítja a műfaji hovatartozást. Ami a népajkon kibontakozott, elsuttogott vagy kórusban elénekelt babonás történet, az ugyanúgy epika (vagyis elbeszélő mű) marad, ha témáját évezredek múltán egy lélektani szempontok szerint ábrázoló, nyomasztó ballada vagy izgalmas bűnügyi novella dolgozza fel (tekintet nélkül arra, hogy szerzője lángeszű és nagyhírű költő, vagy olcsó hatásokra törekedő, hamar múló emlékű ponyvaíró).

De az értékrendek függvényei a történelemnek és a földrajznak. Ami erkölcsi emelkedettségével valamikor valahol lelkesít (vagy másokat elriaszt), az ezer évvel utóbb vagy ezer kilométerrel arrébb esetleg közömbös vagy éppen ellenkező értékű, mint előbb vagy másutt. Ha egy műről az a közvélemény vagy a szakmai értékelés, hogy klasszikus – ez magasra értékelés. Ha azt állítjuk, hogy pornográfia – megvető értékelés. Nézzünk csak egy igen rövid idő alatt és országonként bekövetkezett értékváltozást. A középkor vége felé élt olasz Boccaccio és a polgári fénykorban, a múlt század második felében élt francia Maupassant a prózai novellairodalom múlhatatlan emlékű mesterei voltak, de ezeket a szerzőket, illetve műveiket még a mi évszázadunk elején is a hivatalos erkölcstan és az olvasói közízlés egyértelműen pornográfiának (vagyis alantas disznólkodásnak) nevezte, és nagyanyáink korában az iskolából kicsapták azt a leányt, akiről kiderült, hogy akárcsak egyetlen művüket is elolvasta, vagy éppen el is suttogta, hogy mit olvasott. Ugyanezek a szerzők hivatalosan is, iskolai gyakorlatban is klasszikus művek, sőt kötelező olvasmányok lettek. De emlékezzünk csak, hogy nagyapáink, sőt talán olykor még apáink is milyen riasztó hangzavarnak hallottak egy-egy Bartók szerezte zeneművet, amely a mi fülünknek gyönyörködtető dallamvilág. De ízléstől, értékrendtől és bármitől függetlenül minden hallgatónak egyet kell érteni, hogy a legmagasztosabb Beethoven-szimfónia és egy léha operett-nyitány egyaránt zenekari mű, egy Rajfaello-madonna és a leggyengébb vásári festő botránykeltő szándékkal készített aktképe egyaránt nőt ábrázoló festmény. Egy himnusz (vagyis versben írt imádság) és egy politikai agitációnak készült csasztuska egyaránt valamiféle érzelemre hatni akaró lírai vers. A műfaj tehát önmagában soha és sehol se jelent értéket, de mint osztályozási szempont nélkülözhetetlen, mert időtől és kortól függetlenül olyan csoportosítást, lehetőséget nyújt, amely áttekinthetővé teszi a végtelen irodalom egészét.

***

Tudomásul vehettük, hogy nincs olyan naptári dátum, amelyről elmondhatnák, hogy az események elmondása, vagyis az epika, vagy az érzelmek, indulatok kifejezése, a líra akkor kezdődött. Az irodalomnak ezek a műfajai a történelem előtti korokban különböző tájakon népköltészetként kialakultak, fejlődtek, formálódtak. Mire az ember a civilizált korszakokba lépett, más területen, más-más korban, egymástól függetlenül volt már epikus és lírai költészet. A civilizációk kezdetén már közismert eposzoknak nagy múltjuk volt: a nemzedékről nemzedékre örökített regékről, időjárást és sorsokat formáló istenekről, emberi tettekről, főleg háborúzásokról, ősöknek tudott hősök sorsáról, istenek és emberek szerelmeiről tudósítottak. Ez a gyakran ,,naiv"-nak mondott epika lett mindmáig tartó érvénnyel indulása és alapja az epikus irodalmaknak. És az ugyancsak az őskorokból örökölt, istenektől rettegő, szerelmes vágyakat kifejező, munkát könnyítő népdalokkal kezdődik mindaz a líra, amely már a civilizáció fejlettebb körülményei között létre kelt lírai költészet kezdeteit jelentették, hogy idővel az emlékezés már azt is tudta vagy tudni vélte, hogy melyik műnek személy szerint ki volt az alkotója. Ezek mind időtlen kezdetek után és alapján torkolltak a már szervezett osztálytársadalmakba.

Nem így az epikától is, lírától is formájában, módszereiben különböző színjáték, és az ebben szereplő színészek egymásnak felelgető szövegei: a dráma. Érdekes, sajátos véletlen folytán ennek kezdete naptári dátum szerint pontosan tudható: Krisztus előtt 534 őszén (szeptemberben vagy októberben) egy Athén városába látogató társaság, a közeli Eleuszisz nevű falu Dionüszosz istennek templomában szolgáló papok különös álruhákba öltözve és furcsa maszkokkal álcázva eljátszottak egy addig ismeretlen játékot a görög földre – pontosabban Théba városába – érkező Dionüszosz isten kalandjairól. Ez a játék hamarosan Athén kedvelt szórakozása lett, s a dráma, mint új műfaj harmadiknak sorakozott az epika és a líra mellé. Ahogy akkorra már többféle epika és többféle líra is volt, néhány évtizeden belül a dráma szétvált különböző műnemekre: komoly tragédiákra, vidám komédiákra, az emberi gyöngeségeket gúnyoló szatír-játékokra. Mire tehát az ókori – előbb görög, majd latin – tudomány az irodalmat is rendszerezte, a csoportosítás megkülönböztette egymástól az epikát, a lírát és a drámát. Ez a csoportosítás nagyban-egészben mindmáig érvényes. Ámde akik tüzetesebben választották el egymástól a témaviláguk szerint más természetű műfajokat, bizonytalanok maradtak abban a kérdésben, hová tartozik az olyan irodalmi mű – akár versben, akár prózában –, amely nem emberi szándékokat, cselekedeteket, folyamatokat, összeütközéseket ábrázol, mint az epika és a dráma, és nem is érzelmeket-indulatokat fejez ki, mint a líra. Ha a vers vagy akár a próza felismert tényeket, gyakorlati tanácsokat közöl, filozófiai gondolatokat foglal költeménybe, észrevételeket fogalmaz meg, a világ eseményeiről vagy egyes emberek jellemérői-egyéniségéről (például síremlékeken jellemzi az elhunytat) – akkor itt nem volt fellelhető se cselekmény, se az érzelemvilág egyedi, személyes (szubjektív) bemutatása. Ez gondolati, illetve tényközlő tárgyilagos (objektív) költészet volt. Az irodalomtudomány gyakran és sokáig „gondolati költészet"-nek nevezte ezeket a műveket, amelyek igen lazán csatlakoznak az érzelmi lírához. De a valójában teendőket tanácsoló, módszereket ismertető, gondolatmeneteket népszerűsítő szövegek se nem epikaiak, se nem líraiak. A filozófiai gondolatokat és gondolatmeneteket összefoglaló filozófiai szövegeket kezdetben általában versekben fogalmazták, de Platón a Kr. e. IV. században már rendkívül költői prózában alkotta dialógusait, amelyeknek igazságait vagy hisszük vagy nem hisszük, de stílusát – mint már említettük – mindmáig a legszebb görög prózaként élvezzük. Voltak filozófusok és természettudósok, akik kitűnő költőknek bizonyultak. A későbbi évezredekben is nem egy filozófus és szaktudós olyan szépprózában írt, hogy azok is élvezettel olvassák, akiket nem az ismertetett tudomány, hanem a gyönyörködtető stílus köt le.

A hagyományos műfaji csoportosítás kezdettől fogva nem határolta el azokat a verses és prózában fogalmazott, kétségtelenül szépirodalmi műveket, amelyeknek oktató, ismeretterjesztő célja volt, GONDOLATOKAT KÖZÖLTEK. Az ókor óta gyakori tanító költemények, az egy-egy gondolatot tömören kifejező apró művek (versben epigramma, prózában aforizma), az a nemcsak olvasmányként ismereteket terjesztő, de egyben szépélménnyel gyönyörködtető próza, amelyet a XVI. század óta esszének neveznek, sehogyan se sorolható be a cselekményes epikába és drámába, de nem is szubjektív érzelmeket, lelkiállapotokat közlő líra. A legrégebbi tankölteményről is elmondhatjuk, hogy versben írt esszé, és az esszékről, hogy prózai tanköltészet. Fogalomzavar, amikor ezeket együtt „gondolati lírának" mondjuk, mint gyakran tankönyveink teszik. Ha át akarjuk tekinteni és rendszerezni az irodalmi műfajok világát, helyesnek látszik, ha a megszokott három, külön-külön nagy köröket magába foglaló műfajcsoport – epika, líra, dráma – mellé negyediknek odasoroljuk az oktatva gyönyörködtető (vagy gyönyörködtetve oktató), talán „didaktikusnak" nevezhető külön műfajcsoportot. (Minthogy ez epika is, a líra is, a dráma is görög szó, indokolt, hogy ezt a negyedik csoportot is görög szóval nevezzük.) Mi tehát ebben a négy műfajcsoportban fogjuk egymástól elkülöníteni a szépirodalmi műfajokat.

Voltak és vannak rendszerező kísérletek, amelyek egy-egy művet több műfajba sorolnak. Úgy hisszük, ez eleve tévedés. A lírai regény lehet igen költői hangú, de mégis elbeszél valamit, tehát epika. Az epikus dráma lehet túl cselekményes, de ellentéteket szembesít, s az összeütközéseket beszélgetésekben (dialógusokban) ábrázolja – tehát dráma. És bár igen szellemes régi meghatározás, hogy a ballada „tragédia dalban elbeszélve" – valójában röviden elmond egy eseményt vagy eseménysort, tehát epika. Nem is beszélve arról, hogy ez a szellemesség jellemezheti Arany János legtöbb balladáját, Goethe Erlkönigjét vagy Heine Lorelejét, de már Schiller novellisztikus kis elbeszélő költeményeire, Victor Hugó kisebb terjedelmű romantikus történeteire sehogyan sem alkalmazhatóak. A legdrámaibb vagy leglíraibb balladák is – bármilyen rejtelmesek is legyenek – elmondanak egy történést, tehát epikus művek. – Más kérdés, hogy olykor egy-egy művön belül olyan mozzanatokat olvashatunk, amelyek önmagukban más műfajcsoporthoz tartoznak. Goethe Faustjában a „Rokkadal", Schiller Wallenstein táborának befejező kórusa, a „Lovasnóta", Madáchnál Az ember tragédiájához? Hippia és Cluvia dala