Ember születik

MAXIM GORKIJ

EMBER SZÜLETIK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Papp Norbert

978-963-374-120-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Makai Imre jogutódja

EMBER SZÜLETIK

1892-ben, abban az éhínséges esztendőben történt, Szuhum és Ocsemcsiri között, a Kodor folyó partján, nem messzire a tengertől, ahol a hegyi patak tündöklő hullámainak víg csacsogásán is világosan áthallatszik a tenger habjainak tompa moraja.

Ősz volt. A Kodor fehér tajtéka közt sárga babérlevelek bukkantak elő, mint fürge kis lazacok; a parti kövön ültem és az járt az eszemben, hogy a sirályok és kárókatonák bizonyára szintén halnak nézik a leveleket, persze csalódnak és azért lármáznak ilyen sértődötten ott: túl a fákon, ahol a tenger locsog.

Felettem aranydíszbe öltöztek a gesztenyefák – lábam előtt sok-sok levél hevert, mint megannyi levágott emberi tenyér. A túlsó parti gyertyán gallyai már csupaszok és széttépett hálóként csüngnek a levegőben. A hálóban, mint rab madár, ugrál egy sárgásvörös hegyi harkály, fekete csőrével végigkopogtatja a fatörzs kérgét, kikergeti belőle a férgeket, az ügyes cinegék és galambszürke kúszómadarak – a távoli északról jött vendégek pedig felcsipegetik.

Bal kéz felé, a hegyek ormán esővel fenyegető, lomha, füstös felhők gomolyognak, árnyékuk végigkúszik a zöld lejtőkön, ahol az örökké változatlan puszpáng nő, a vén bükkök és hársfák odvában „mámor-mézet lehet találni, amely hajdan hajszál híján elpusztította a nagy Pompeius katonáit a maga részegítő édességével: egy szálig leverte lábáról a vaskemény római légiót. A méhek babér- és azálea-virágból készítik, a „járókelők pedig kiszedik az odvakból és búzalisztből sütött vékony lángosra – lavasra – kenve eszik.

A gesztenyefák árnyékában ülve én is éppen ezt a mesterséget űztem. Egy haragos dongó betyárosan összeszurkált, de nyugodtan mártogattam kenyeremet a mézzel teli bográcsba és a bágyadt őszi nap lanyha játékában gyönyörködve, falatoztam.

A Kaukázus őszidőben olyan, mint egy dús szentegyház, melyet nagy bölcsek építettek – hisz azok mindig nagy bűnösök is. Hogy lelkiismeretük fürkésző szeme elől eltakarják múltjukat, aranyból, türkizből, smaragdból megépítették ezt a roppant templomot, a leggyönyörűbb selyemmel szőtt szamarkandi, semahai szőnyegekkel aggatták tele a hegyeket, kifosztották az egész világot és mindent ide hordtak össze, a nap orcája elé, s mintha így fohászkodtak volna hozzá:

– „Tieidet a Tieidből, Néked ajánljuk fel, urunk!"

…Szinte látom, amint óriási, gyermekien vidámszemű, hosszúszakállú, ősz titánok jönnek lefelé a hegyről, ezerszínű kincseiket bő marékkal hintve díszítik fel a földet, vastag ezüstlemezekkel borítják be a hegycsúcsokat, a lejtőket pedig a százféle fák eleven szövetével – és kezük alatt őrülten pazarrá szépül ez az istenáldotta földdarab.

Gyönyörű sors – embernek lenni a földön! Mily sok csodálatosat láthatsz, milyen gyötrő kéjben hullámzik a szíved, ha csendes ámulattal állsz a pompás szépség előtt.

Na igen – néha nehéz az élet, egész melled megtelik égő gyűlölettel és a bú mohón szopja ki szíved vérét, de ez nem örök időkre szól. Hisz gyakran a nap is oly szomorúan néz az emberekre: annyit dolgozik értük, azok a kis emberkék meg nem hagynak békét egymásnak…

Persze, akad köztük sok jó is, de azokat is meg kell reparálni vagy – ami sokkal jobb – újjá kell gyűrni valamennyit.

…Bal kéz felé, a bokrok felett fekete fejek bukkannak fel: a tenger, a hullámok moraján és a patak zúgásán keresztül alig hallhatóan csendült át néhány emberi hang: az „ínségesek" mennek munkára Szuhumból Ocsemcsiribe, ahol műutat építenek.

Ismerem őket: arjoliak. Velük dolgoztam, velük vettem fel az este a bért is. De korábban indultam el, mint ők – még az éjjel –, hogy a tengerparton köszöntsem a napkeltét.

Négy férfi és egy csontos arcú, várandós fiatalasszony ballag ott. A menyecske óriási hasa szinte az orráig dagad, kékesszürke szemét ijedten tágra mereszti. A bozót felett látom sárga keszkenős fejét; úgy himbálódzik, mint kinyílt napraforgó-buga a szélben. A férje Szuhumban halálra zabálta magát csemegével. Egy barakkban lakott ezekkel a férfiakkal: jó orosz szokás szerint a maguk nyomorúságáról csevegtek, de olyan hangosan és oly sokat, hogy sopánkodásukat tán ötversztes körzetben is hallani lehetett.

Ezek mind végzet sújtotta, szomorú emberek, akiket sorsuk felkapott kiaszott, meddő szülőföldjükről, és mint a szél a száraz őszi levelet – idesodorta, ahol az ismeretlen természet pompája ámulatba ejtette, elkápráztatta, a nehéz munka pedig végképp lesújtotta őket. Mindenre zavartan pislogtak fakó, bánatos szemükkel, fanyarul mosolyogtak egymásra és csendesen mondogatták:

– Ej, ej!… Ez aztán a föld!…

– Szinte duzzad az élettől.

– Na igen, de azért – kő is akad.

– Szó ami szó: nehéz megmunkálni.

És eszükbe jutott a Kanca-kadarcs, a Száraz-rét, meg a Nyirkos-rét, s az otthoni tájak, ahol minden maréknyi rög dédapjuk hamva volt, ahol minden drága, szívükhöz nőtt, minden emlékezetes, mert arcuk verejtékével öntözték.

Élt velük egy másik asszony is: magas, egyenes, lapos, akár a deszka, nagy ló-állkapcsa volt, bágyadt tekintetű, bandzsi szeme feketéllett, akár a szén.

Esténként ezzel a sárga keszkenőssel a barakk mögé húzódott és ott egy kavicshalmon üldögélve, tenyerébe temetett arccal, oldalt hajlított fejjel, vékony, haragos hangon énekelte:

A kert alatt…

haragos zöld bokrok felett,

a fövenyen…

fehér gyolcsot teregetek…

alig győzöm

lesni daliás párom,

de már jön is…

csókkal, szerelemmel várom…

A sárgakendős rendszerint hallgatott, meg lehajtotta nyakát, a hasát nézegette, de néha hirtelen váratlanul lomhán, öblösen, férfiasan rekedtes hangon zendített rá a zokogó dalra:

a kedvesem,

be drága volt,

akit a sors

örökre elrabolt…

A déli éjszaka sűrű, fülledt homályában ez a zokogó dallam északra, a havas síkságokra, a hóvihar süvöltésére és a távoli farkasordításra emlékeztetett…

Azután a kancsal lázas betegségbe esett és ponyvából hevenyészett hordágyon beszállították a városba.

Hánykolódott rajta, nyöszörgött, mintha akkor is a kertek aljáról meg a fövényről szóló dalát énekelte volna.

…A sárgakeszkenős fej alámerült a levegőben és eltűnt.

Befejeztem a reggelit, levelekkel letakartam a mézes bográcsot, hátamra vettem tarisznyámat és somfabotommal az ösvény kemény talaját bökdösve már, én is utánuk indultam.

Már itt vagyok a keskeny, szürke útszakaszon. Jobbra a sűrűkék tenger hullámzik. Mintha láthatatlan asztalosok ezer meg ezer simítógyaluval egyengetnék: a fehér forgács zizegve fut a partra, ahogy kergeti a párás meleg szél, mely illatos, mint az egészséges asszony lehelete. Baloldalt dőlt török naszád siklik Szuhum felé, a vitorlákat pufókra fújta a szél, ahogy a tekintélyes szuhumi mérnök szokta volt felfújni kövér orcáit – nem csoda, ha olyan roppant komoly embernek látszott. Nem tudni miért, de halkan helyett mindig azt mondta: „hallgan", ámbár helyett meg „hámbátor".

– Hallgan! Mindjárt vitetlek a rendőrségre, hámbátor nagyon ügyes vagy…

Nagyon szerette a rendőrségre vitetni az embereket, és kellemes rágondolni, hogy minden bizonnyal már rég csontig rágták a síri férgek.

…Olyan könnyű a gyaloglás, mintha a levegőben úszna az ember. Kellemes gondolatok, tarkaruhás emlékek csendes kartáncot lejtenek agyamban; ez a kartánc olyan a lélekben, mint fehér hullámtarajok a tengeren: fenn rohannak, lent a mélyben higgadtan, csendesen úsznak az ifjúság derűs, hajlékony reménységei, mint fürge ezüsthalak a tenger mély vizében.

Az utat mintha a tenger felé vonzaná valami: amint ide-oda kanyarog, gyakorta közel kúszik a fövenyes sávhoz, ahová a hullámok is felszöknek. A bokrok, úgy látszik, szeme közé akarnak nézni a hullámnak, túlhajolnak az út szalagján, mintha integetnének a víz-sivatag kék térségeinek.

A hegyek felől fúj a szél – eső lesz.

…Csendes nyöszörgés a bokrok közt – emberi nyöszörgés, amely mindig oly bensőségesen megrázza a lelket.

Amint szétlibbentem a bozótot, látom, hogy hátával egy diófa törzsének támaszkodva, a sárgakeszkenős menyecske ül ott. Feje vállára kókad, szája rútul félregörbül, szeme őrülten dülled ki üregéből. Kezét óriási hasán tartja és olyan természetellenesen, borzalmasan liheg, hogy egész hasa görcsösen rángatózik, amint kezével szorongatja és sárga farkasfogait kivillantva tompán nyögdécsel.

– Mi az, megütöttek? – kérdeztem és lehajoltam hozzá. Mezítelen lábát összedörzsöli a hamuszürke porban, mint a légy, elnehezült feje hol erre, hol arra billen.

– Eredj innen!… Szemtelen… eredj innen – ripakodik rám rekedten.

Azonnal tisztában voltam: hányadán áll a dolog – egyszer már láttam hasonlót –, persze megijedtem, visszaugrottam; az asszony meg hangosan, vontatottan felüvöltött, pattanásig dülledő szeméből zavaros könnycseppek csordogáltak végig erőlködő bíborvörös arcán.

Ez megint visszahúzott hozzá. Földre dobtam tarisznyámat, teáskannámat és bográcsomat háttal a földre fektettem az asszonyt és be akartam hajlítani a lábát térdben. Ellökött magától, ököllel arcul és mellbe vágott. Megfordult és négykézláb, nőstény medve módjára dörmögve, hörögve indult tovább a bokrok közé:

– Gazember… Sátán!…

Karja beroggyant, arccal a földre zuhant, megint felüvöltött és lábait görcsösen nyújtogatta.

Az izgalom lázában villámgyorsan végigfutottam mindenen, amire még emlékeztem ezzel a mesterséggel kapcsolatban, hátára fordítottam, behajlítottam lábait – már kibuggyant a magzatburok.

– Feküdj nyugodtan. Mindjárt túl leszel rajta…

A tengerhez szaladtam, felgyűrtem a kabátom ujját, megmostam a kezemet, visszamentem hozzá és – bábává vedlettem.

Az asszony úgy vonaglott, úgy összekunkorodott, mint a nyírfakéreg a tűzben. Kezével paskolta a földet maga körül, a fonnyadt füvet tépdeste és erővel a szájába akarta gyömöszölni; földdel szórta be emberi formájából kivetkezett, ijesztő arcát és véraláfutásos, vadul forgó szemét. A burok már kipukkadt, a kis fejecske átfúródott rajta – nekem most az volt a kötelességem, hogy fékezzem a láb görcsös rángatózását, világra segítsem a gyermeket és ügyeljek, hogy az asszony ne dugjon gyepet eltorzult, bömbölő szájába…

Kissé szidtuk egymást – ő csak úgy a fogán keresztül, én se hangosan; ő – a fájdalom és nyilván a szégyen miatt, én – zavaromban, és mert gyötrő szánalom töltött el iránta.

– Uram Istenem! – nyöszörögte rekedten. Kék ajkait beharapta, tajtékot túrt, szeméből pedig – mely mintha hirtelen kifakult volna a napon – az elviselhetetlen szülési fájdalom bő könnye ömlött. Egész teste folyton kétrét görnyedve vonaglott.

– Takarodj innen, te pokoli fajzat!…

Gyenge, kificamodott kezével egyre ellökdös, én meg próbálok a lelkére beszélni:

– Te szamár! Szülj rendesen, hogy mielőbb túl légy rajta…

Gyötrő szánalom fog el; könnyei mintha szemembe fröccsennének, szívemet aggodalom szorítja össze. Kiáltás tódul torkomba és kiáltok is:

– Na, gyorsabban!

És ím, itt van a markomban egy vörös ember. Ha könnybe lábadt szemmel is, de látom: tetőtől talpig vörös és máris elégedetlen a világgal, rúgkapál, lázong, teli torokból bőg, pedig egy szál még összeköti az anyjával. Szeme kék, orra nevetségesen szétlapul a vörös, gyűrött arcon, ajka meg-megvonaglik és elnyújtva üvölti:

– Oá, oá, oá…

Olyan síkos, hogy még mindjárt kicsúszik a markomból. Letérdelek, ránézek és elnevetem magam: olyan jól esik nézni! És – el is felejtem, mit kell tovább csinálni…

– Vágd el… – suttogja halkan az anya; szemét behunyta; arca egészen beesett, földszínű, mint a hulláé, lila ajka alig rebegi:

– A bicskáddal… vágd ketté…

A késemet ellopták a barakkban – így hát keresztülharapom a köldökzsinórt, a gyermek öblös arjoli hangon bőg, az anyja meg mosolyog: látom, milyen csodálatosan megszínesedik mély szeme, kék tűz lobban fel benne – barna keze a szoknyáján kaparász, a zsebet keresi és véresre harapdált ajka ezt suttogja:

– Nem… bírom… egy madzag van a zsebemben… kösd el a köldökét.

Elővettem a madzagot, elkötöttem. Az asszony egyre fényesebben mosolyog, olyan jóságosan, olyan fényesen, hogy csaknem megvakulok ettől a mosolytól.

– Szedd össze magad, én megyek, megfürösztöm…

Az anya nyugtalanul dörmögi:

– Csak aztán vigyázz… óvatosan… ügyelj rá!

De ez a vörös ember egyáltalán nem követel óvatosságot: ökölbe szorítja kezét és úgy üvölt, mintha birokra akarna hívni:

– Oá, oá, oá…

– Ejnye te! Na, csak minél keményebben követeld – ragaszkodj a magadéhoz, öcsém, különben tüstént leharapják a fejed a kedves felebarátaid…

Különösen komolyan és hangosan kiabált, mikor először löttyent végig rajta a tenger tajtékos hulláma, mely jókedvében mindkettőnket megpaskolt; azután mikor meglapogattam a mellét, hátát, behunyta szemét, hánykolódni kezdett és fülsértően ordított. A hullámok egymásután loccsantak végig rajta.

– Na, csak lármázz, arjoli testvér! Kiabálj, ahogy a torkodon kifér…

Amikor visszatértem vele anyjához, az már megint szemét lehunyva, ajkát harapdálva feküdt: utolsó görcsei a méhlepényt távolították el. De hallottam, hogy fájdalma dacára is könyörgőn súgta nyögései és sóhajai közt:

– Add… add ide…

– Várj még…

– Csak add ide…

Remegő, bizonytalan kézzel kapcsolta szét mellén a blúzt. Segítettem kiszabadítani keblét, amelyet a természet húsz csecsemőre méretezett, rátettem meleg testére a karakán arjoli legénykét. Tüstént megértette a helyzetet és nyomban elcsitult.

– Te legszentebb, legtisztább – sóhajtotta az anya remegve és egyik oldalról a másikra hengerítette kócos fejét.

Halkan felszisszent, aztán elnémult.

Nemsoká megint felnyíltak azok a hihetetlenül szép szemek: a gyermekszülő asszony szent szemei, melyek kéken néznek a kék égre és hálás erőmet sugárzó mosoly tündöklik bennük. Az anya nehéz kezét felemelve lassan keresztet vet magára és csecsemőjére…

– Áldassék a neved, szeplőtelen Szűz Mária, ó, áldassék a neved!…

Szemében most kihunyt a fény. Sokáig hallgat, alig lélegzik, aztán határozott hangon, gyakorlatiasan utasít:

– Oldd ki a tarisznyámat!…

Kioldottam. Fürkészően, enyhe mosollyal nézett reám. Beesett orcáin és izzadt homlokán mintha leheletfinom pír derengett volna.

– Eredj félrébb!

– Csak ne sokat babrálgass itt!…

– Jó, jó, csak húzódj arrább!

Félrevonultam a bokrok közt. A szívem mintha kimerült volna, de a mellemben pompás madarak csicseregnek csendesen; oly édes ez az ének, hogy a tenger örök morajával együtt akár álló esztendeig is elhallgattam volna…

Valahol a messziségben hegyi patak csobog: mintha egy szűz suttogna szerelmeséről barátnőjének.

Az annak rendje-módja szerint bekötött sárgakendős fej a bokrok fölé emelkedett.

– Ej, ej, de hamar felcihelődtél!

Kezével a bokor gallyába kapaszkodva ült, mint az öntött szobor, vértelen szürke arca, szeme helyén óriási kék tavak csillogtak. Meghatottan suttogta:

– Nézd, hogy alszik!…

Édesen aludt, de szerintem semmivel sem különbül, mint más gyerekek, legfeljebb a környezetben volt némi különbség: egy halom pompás őszi levélen feküdt, olyan bokrok alatt, amilyenek nem igen nőnek az arjoli kormányzóságban.

– Feküdj le!…

– Nem… – ellenkezett és rázta megbicsakló fejét. – El kell vergődni… hová is?

– Ocsemcsiribe?

– Ez az! A mieink már jó néhány versztet gyalogoltak azóta…

– De hiszen te nem tudsz járni!

– És a Szűz Mária? Ő majd megsegít!…

Na, ha a Szűz Mária támogatja, akkor – hallgatni kell!

A bokor alá tekint az elégedetlenül felfújódó arcocskára; szeméből meleg, gyöngéd fényt sugároz, megnyalja ajkát és lassú kézmozdulattal simogatja mellét.

Tüzet rakok, két követ hengerítek mellé, hogy legyen mire állítani a teáskannát.

– Mindjárt főzök neked finom teát…

– Csakugyan? Csak itass meg – kiszáradt minden belső részem…

– Mi az: a földijeid faképnél hagytak?

– Dehogyis hagytak. Miért hagytak volna? Szántszándékkal maradtam hátra, mert egy kicsit be vannak csípve… Jól is van ez így: különben őelőttük kellett volna szülnöm.

Rám pillantott, eltakarta arcát könyökével, azután véreset köpve szégyenlősen elmosolyodott.

– Ez az első?

– Ez… Hát te kicsoda vagy?

– Amolyan emberféle…

– Azt én is látom. Feleséged van?

– Még nem szánta rá magát senki, hogy hozzám jöjjön…

– Füllentesz?

– Miből gondolod?

Lesütötte a szemét és elgondolkozott.

– Hát akkor honnan értesz ilyen asszony-dolgokhoz?

Most aztán igazán füllentettem.

– Tanultam én ezt. Egyetemen – hallottál már effélét?

– Hogyne?! A mi papunk öregebb fia is egyetemre jár: szintén papnak tanul…

– Na, hát én is olyanféle volnék. Megyek, hozok vizet…

Az asszony fia fölé hajtotta fejét, hallgatózott, lélegzik-e, azután a tenger felé tekintett.

– Meg kellene fürdenem, de a víz olyan idegen itt, miféle víz ez? Sós is, keserű is…

– Fürödj kedvedre – egészséges víz.

– Igen?

– Csakugyan. Melegebb is, mint a patakoké, mert az jéghideg…

– Te biztosan jobban ismered őket…

Bóbiskoló abház férfi lovagolt el mellettünk lépésben; apró inas lova fülét hegyezve sandított ránk kerek, fekete szemével – nyerített egyet. A lovas felserkent, felkapta bozontos prémsapkás fejét, szintén felénk pillantott és megint lehajtotta a fejét.

– Milyen otromba, ijesztő külsejű népség lakik erre felé – mondotta halkan az arjoli asszony.

Én elmentem a vízért. A kövek közt muzsikálva szökdel a kristálytiszta vízsugár, mely eleven, mint a kéneső; benne pajkos őszi levelek bukfenceznek – csodás látvány! Megmostam kezem, arcom, telemerítettem csajkámat. Amint megyek visszafelé, a bokrok közt látom, hogy az asszony izgatottan leskelődve térden csúszik-mászik a földön, a köveken.

– Mit csinálsz?

Egészen fakóra vált ijedtében és valamit maga alá dugott. Kitaláltam, miről van szó.

– Add ide, elásom…

– Ugyan, kedves?! Nem szabad! A fürdőszoba előtt, a padló alá kell azt ásni…

– Itt ugyan nem egyhamar építenek fürdőszobát!

– Te csak tréfálsz, de én félek! Még felfalja valami vadállat… Pedig ez a föld gyomrába való!…

Félrefordult, ideadott egy súlyos, nyirkos csomagfélét és halkan, szégyenlősen kérlelt:

– Minél mélyebbre, annál jobb, a Krisztus nevére kérlek… csináld lelkiismerettel, szánd meg ezt a kis csemetét!…

…Amikor visszatértem, azt láttam, hogy kezét előrenyújtva, támolygott visszafelé a tenger mellől, szoknyája övig nedves, arca kissé kipirult, és mintha belülről világítaná meg valami. Odasegítettem a tűzhöz és ámulattal gondoltam:

– Micsoda állati erő van benne!

Aztán teát ittunk mézzel; csendesen kérdezte:

– Abbahagytad a tanulást?

– Abba.

– Ivásra adtad a fejed, mi?

– Az ingem is elittam!…

– Ejnye, ejnye! Én emlékszem rád, már Szuhumban észrevettelek, amikor a főnökkel az elemózsia miatt veszekedtél; már akkor azt gondoltam magamban: úgy látszik, iszik, mint a csap, mert nem gyullad be egykönnyen…

Duzzadt ajkáról jóízűen nyalogatta a mézet, kék szemével folyton a bokor alá sandított, ahol a legifjabb arjoli édesen szundikált.

– Vajon milyen élet vár rá? – sóhajtotta és végignézett rajtam: – Segítettél… köszönöm… de hogy neki jobb-e így, vagy sem – azt igazán nem tudom…

Jóllakott, megivott néhány csupor teát, keresztet vetett – és amíg én összeszedtem a betyárbútort, álmosan ringatózva merengett, megint fakóra vált szemmel bámult a földre és latolgatott valamit. Aztán próbált feltápászkodni.

– Csakugyan indulsz?

– Indulok.

– Ügyelj magadra!

– És a Szűz Mária?… No, add ide a kicsit!

– Majd én viszem…

Némi szóváltás után engedett és szorosan egymás mellett útnak indultunk.

– Csak össze ne rogyjak! – mondta restelkedő mosollyal és vállamra tette a kezét.

Az orosz föld új lakója, egy ismeretlen sorsú férfiember karjaiban fekszik és egyenletesen, higgadtan szuszog. A tenger csupa fehér csipkés forgács, ameddig csak a szem ellát. Morajlik, parthoz csobban, cseveg a zizegő bokrokkal. A delen túlhágó nap vakítóan süt.

Csendeskén ballagtunk. A fiatal anya néha meg-megállt, mélyet sóhajtott, hátravetette a fejét, körülhordozta szemét tengeren, erdőn, hegyen és aztán fia arcára nézett. A fájdalmak könnyében vörösre ázott szeme megint csodálatosan kitisztult, megszínesedett és a kiapadhatatlan szeretet kék tüzében égett.

Egyszer megállt és azt mondta:

– Istenem, Uram! Milyen jó is így, milyen jó! Csak így ballagjak, mindig így ballagjak akár a világ végéig is. A fiacskám meg nőjön fel, igen, csak nőjön így a szabadban, anyja kebelén, az én édes kis magzatom…

…A tenger zúg, örökké zúg…

PUSZTÍTÓ FÁJDALOM

Egy fülledt nyáréjszaka a város egy isten háta mögötti utcácskájában különös látványban volt részem. Nagy tócsa közepén egy asszony állt, aki, mint a gyerekek szokták, ide-oda gázolt a vízben, hogy az iszap magasra felspriccelt. Közben trágár, különösen rímelő dalt kurjongatott.

Azon a napon nagy zivatar zúdult a városra, az utca piszkos, agyagos talaját az eső feláztatta. A tócsa igen mély volt, az asszony majdnem térdig állt benne. Hangja után ítélve erősen be volt rúgva. Ha a tánctól kifáradva összeesik, bizonyára belefullad az iszapos pocsolyába.

Magasra húztam csizmám szárát, beléptem a tócsába; megfogtam a táncoló asszony két kezét és kihúztam a szárazra. Első pillanatban, úgy látszik, megijedt; némán és engedelmesen követett. De aztán heves rántással kiszabadította jobb kezét, mellbevágott és hangosan ordította: – Segítség!

Újra visszalépett a pocsolyába és engem is magával húzott.

– Te ördög – mormogta magában. – Nem megyek. Nem kellesz. Hagyj békében… Segítség!

A sötétségből egy éjjeliőr merült fel. ötlépésnyire megállt és durván kérdezte:

– Micsoda botrány ez itt?

Megmagyaráztam neki, hogy az asszony könnyen belefulladhat az iszapba, ezért ki akarom húzni. Az éjjeliőr megnézte a részeg asszonyt, kiköpött, hangosan harákolt és parancsolóan mondta:

– Máska, gyere ki.

– Nem akarok.

– Mondom neked, gyere gyorsan!

– De nem megyek.

– Verés lesz, te dög! – jelentette ki az őr legnyugodtabban, s aztán kedélyes beszélgető hangulatban hozzám fordult:

– Ez idevaló, a Máska. Ha józan, csepűt szaggat. Van egy cigarettád?

Rágyújtottunk. Az asszony vidáman táncolt a pocsolyában és kiáltozott:

– Köpök a hatóságra! A magam hatósága én vagyok… Ha kedvem van, megfürdöm itt…

– Majd adok en neked fürdést – figyelmeztette a szakállas, megtermett, öreg éjjeliőr. – Majdnem minden éjszaka botrányt okoz és otthon fia van, egy nyomorék…

– Messze lakik innen?

– Agyon kellene verni – mondta az öreg, anélkül, hogy kérdésemre felelt volna.

– Ne vigyük inkább haza? – javasoltam.

Az éjjeliőr szakállába nevetett, cigarettájának tüzével arcomba világított és otthagyott. Nehéz csizmái cuppogtak a sárban. Távozás közben mormogta: – Vidd csak! De előbb nézd meg a pofáját!

A részeg asszony közben beleült a tócsába. Karjaival felkavarta a vizet és hamis, recsegő hangon énekelni kezdett:

„A me-esszi kék tengeren…"

Szorosan mellette egy nagy csillag tükröződött vissza az iszapos vizén. Ahogy a tócsa felülete hullámzani kezdett, a visszfény eltűnt. Újból a tócsába léptem, megragadtam az asszonyt a karja alatt, talpra állítottam és térdeimmel magam előtt lökve, a közeli kerítésig cipeltem. Védekezett és kihívóan hadonászott karjaival.

– Üss meg! Üssél!… Te gazember! Na, üss hát meg!

A kerítéshez toltam és megkérdeztem, hol lakik. Borzas fejét felemelte és sötét szemével rám nézett. Most vettem észre, hogy orra helyén csak egy csúnya széles sebhely van. Orra gyászos maradványa, mint valami gomb, emelkedett a magasba, összezsugorodott felső ajkán ugyancsak sebhely ült, hegyes fogai elővillantak. Megduzzadt arcán visszataszító mosoly játszadozott.

– Na, hát akkor gyere! – mondta.

Elindultunk. Egyre beleütköztünk a kerítésbe. Vizes szoknyája csattogott a lábain.

– Gyere, kedves – mormogta. Mintha lassan kijózanodott volna. – Magammal viszlek. Majd felvidítlak…

Nagy kétemeletes ház udvarába vezetett be. Óvatosan, mint valami vak, tapogatta ki útját szekerek, hordók, ládák és összevissza heverő fahasábok között. Végre a tűzfalnál egy lyuk előtt megállt és felszólított:

– Menj be!

A csúszós falon megtámaszkodtam és átfogtam kísérőmet. Síkos lépcsőkön mentünk lefelé. Ahogy előre tapogatóztam, kilincs akadt kezem ügyébe. Kinyitottam az ajtót. Sötét barlang küszöbén álltunk. Nem mertem tovább menni.

– Te vagy az, mama? – kérdezte egy halk hang a sötétségben.

– Én vagyok.

Korhadó holmik meleg gőze és valami különös szag – szuroké vagy kátrányé – állították el lélegzetemet. Aztán egy gyufa lobbant fel, a kis láng pillanatra egy halvány gyermekarcot világított meg, aztán kialudt.

– Ki jönne különben hozzád? Én vagyok – mondta kísérőm ide-oda ingadozva.

Újból fellobbant egy gyufaszál. Üveg csörömpölt. Egy satnya, furcsa kéz meggyújtott egy bádoglámpát.

– Ah, te szemem fénye – mondta az asszony és támolyogva a sarokba rogyott. A padlótéglákra széles fekvőhely volt készítve.

A gyermek ügyelt a lámpára, és amikor füstölni kezdett, lejjebb csavarta a kanócot. Finom, hegyes orrú arcocskája komoly volt, ajkai teltek és puhák voltak, mint egy leányé. Arca, mintha finom ecsettel festették volna, egyáltalában nem illett ebbe a sötét, nedves barlangba.

Amikor megigazította a lámpakanócot, különös sűrű szempillájú szemét merőn rám szegezte és megkérdezte:

– Részeg?

Anyja keresztbefeküdt az ágyon és horkolt.

– Le kellene vetkőztetni – mondtam.

– Hát vetkőztesd le – felelte a fiú és lesütötte a szemét. És amikor kezdtem lehúzogatni az asszony vizes szoknyáját, halkan és szakszerűen megkérdezte:

– Eloltsam a lámpát?

– Hogyhogy?

Hallgatott. Ránéztem, mialatt anyja liszteszsákként hányta magát ide-oda. A gyermek a padlón, az ablak mellett, egy ládában ült, amelyre fekete nyomtatott betűkkel volt ráírva:

Vigyázat!

N. R. & Co. RT.

Az ablakdeszka egy magasságban volt a gyermek vállával. A falon több sor keskeny polc csüngött, amelyeken cigaretta- és gyufadobozok álltak. A gyermek ládája mellett egy másik, sárga szalmapapírral beborított láda állt, valószínűleg az asztal. A fiú vékony, száraz karjait nyakán összekulcsolta és felfelé nézett, a sötét ablaküvegekbe. Az asszonyt levetkőztettem, vizes rongyait a tűzhelyre dobtam. A sarokban egy agyagtál állt; megmostam a kezemet, letörültem zsebkendőmmel és odaszóltam a gyermekhez:

– Nos, isten veled!…

Rám nézett és kissé selypítve kérdezte:

– Most eloltsam a lámpát?

– Ahogy akarod.

– Elmész? Nem fekszel le…

Kinyújtotta vékony karját és anyjára mutatott.

– …mellé!

– Mire? – kérdeztem ostobán és csodálkozva.

– Tudod magad is – mondta megborzongató elfogulatlansággal. Nyújtózkodott és hozzáfűzte:

– Valamennyien melléfekszenek…

Zavartan néztem körül.

Jobbra tőlem egy formátlan tűzhely szája ásítozott; tetején piszkos edények álltak. A sarokban, a láda mögött kátránnyal bekent hajókötéldarabok, egy csomó megszaggatott csepű, fadarabok és forgácsok hevertek. Lábaimnál hosszan elnyúlva egy horkoló sárga test feküdt.

– Maradhatok még egy kicsit veled? – kérdeztem a gyermeket.

Alulról rám nézett és úgy felelte:

– Most aztán reggelig nem