Hulló csillagok: Dunántúli végeken 1.

JANKOVICH FERENC

HULLÓ CSILLAGOK

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, 1951

Korrektor: Horváth Annamária

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-472-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Jankovich Ferenc jogutódja

ELSŐ FEJEZET

ÉJTSZAKAI LOVAS

„Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga?"

Szakadozott fellegek közt bujkált a félhold, majd fénylett, majd elhomályosult, mint a tükör, amelyre rálehellnek. Ha kiragyogott egy pillanatra a tenyérnyi kék égen, oly büszkén, sőt félelmetesen úszott a táj felett, mintha a fejérvári torony gombjáról indult volna meg... Majd, lóhátról nézve, úgy tűnt, mint a kirántott szablya; élesen villogott, ugrándozott az ég sáncai közt, magát a felhők turbánjai közé mártva... Úgy vagyon az, hogy harc van mindenütt, égen és földön harc! Más nem használ a hódítók ellenében, csak a jól forgatott fegyver a harcon. Mintha az ég is ezt példázná ezen a hol sötét, hol világos éjtszakán, a lenyugovás órájában, mikor szerte a hazában annyian emelik szemüket a csillagok felé: lent Eszéktől, föl Budaváráig, Esztergomban, Székesfejérvárban, jó Temesvárban és mindenütt, a szegény kis jó Magyarország török-szállta részein... Bizony, ideje volna, hogy lekerüljön tízéves helyéről, István király szentegyháza tornyáról is az a pogány ékesség! Rájuk férne a fejérvári polgárokra... De nem válik az le oly könnyű szerrel, oda vagyon kovácsolva oly erősen, hogy szablyával, szekercével kell onnan leverni... Ehez pedig erős kar kívántatik, olyan, mint nagy Thury György uramé.

A ló vágtatott, de lovasa már szedte össze gondolatait. a város felől nyargalt a rétségnek, óvatosan emelgetve szemét az ég iránt, mintha attól tartana, nem árulta-e el ott valami leselkedő, kontyos, muzulmán istenségnek magában őrzött gondolatát...? De az ég közönyösen néma volt s a hold, mint a habokkal küzdő csónak, állhatatosan bukdácsolt a Bakonyság felett. Békesség ült mindenfelé, sások és hosszú réti füvek levele, ha rezdült, és a rejtelmes rétség, a Bakonyi ködbevesző lábáig elnyúlva, hol barna színt, hol ezüstös mezt öltött. A ló nagyokat horkant és kákák tövén, a lappadó vízben, ezernyi béka ümmögött. Madársurranás, vadrécehápogás hangzott a nádas felől. Itt-ott óriás vízibuzogány feje feketéllett ki a mocsár tükréből. S a lassú légáramlás nádak és torzsok édeskés illatát görgette a lápok felett.

A lovas szorosabbra húzta a kantárt, és tenyerével a száguldó ló nyakára veregetett; a vágtából ügetésbe, majd lépésbe váltott át... Föllélekzett, körülnézett, úgy, mint aki nagy hirtelenséggel egy régi és kedves, gyermekkorából ismerős rengeteg közepében találja magát… Ez itt a Sárrét világa. Itt csurog a Gaja-patak is; ez folyja körül odabent a bástyákat, majd újból összeszedve az árkok vizeit, csillogva siklik át a Sárréten, kivezető utat szabva a mocsár rengetegéből, a nádverte ingoványok bozontos zsombékjai, törpe füzei s vízililiomjai közül, egyenesen Várpalota irányában... Idebent, a mocsár kellős közepében minden lépésre ügyelni kell s ahol kockázatos a járás, ott jobb a patak medrében gázolni tovább. Egy elvétett lépés – és már iszapba gabalyodhat a ló, mert ilyenkor megijed, kitör rajta a rémület s minél jobban veri magát, annál jobban süpped, csuszamlik alá, mígnem lassan és menthetetlenül elsüllyed a mocsár feneketlen torkában, sokszor a lovasával egyetemben.

A ló helyből ugrott visszafelé, prüszkölt, ki akart törni a járóútról; valami szöcske ugorhatott orrába. A lovas meg szinte gúzsba szorította térddel, kantárral és mintha nem is volna fontosabb dolga, türelmesen kivárta a helyben-tánc végét. Akkor nyaka hosszában megsimogatta az állatot s leugrott a nyeregből.

Most tűnt ki, minő izgatott: fejét fordítva, ajkát megnyitva, minden erejéből figyelt a város felé... De semmi nesz, semmi távoli dobogás vagy prüszkölés. Úgy látszik, üldözői lemaradtak a mocsár szélében... De hátha a palotai országúton vágnak elébe? Alig hihető! A török nem szereti az éjtszakai vállalkozást, az ilyen hirtelen jöttét, különösen a palotai országúton, ahol Thury György lovasai járnak... Aztán mit tudják azok az iszpáják, hogy a nádasba tűnt lovas voltaképen kicsoda és hova tart?... Úgy gondolta, legjobb, ha a patak mentén, Csór irányában halad és majd rátér az országútra, hogy mentülelébb elérje a palotai várat s még az éjtszakai órákban a nagy, híres várkapitány színe elé jusson és átadja neki a polgárok üzenetét... Hejh, még csak azok ülnek ám most tűkön, a jó fejérvári polgárok: Bebesi uram és Babolcsay énekes kanonok úr meg a többiek!... No, de most már nyugodtan alhatnak őkelmök...

A fekete ruhás férfi igazított egyet darutollas kalpagján, azután fölhágott a lóra és belegázolt a patakba, mely itt már négy-öt ölnyire kiszélesedve, tükrösen hömpölygött tova, a gubancos partok közt. A ló föltartotta farkát a levegőbe, de annak vége így is a vízbe ért... Csúnya víz, zavaros, hordalékos, és iszapos fenekű, – lovagunk, amennyire csak bírta, szintén fölhúzta lábát, de csizmája feje, sarkantyústul, belemerült…

Egy kőhajításnyival odébb ki is ugratott belőle és egy réti szekérúton haladt tovább, mit ismert még azon időkből, midőn, mint szigetvárosi gyerkőc, kiszökdösött a falak mögül halászni, madarászni, békát nyúzni a Sár-Rétjére... Egy savanyúkútra is emlékezett a mocsár szélében, meg is lelte és nagyot ivott a vödörből a kiállott izgalmakra. Túl érezte magát minden veszedelmen. Hisz a kúton túl már egyre inkább turfásodik a talaj, jó füves rétek és legelők következnek: ott szoktak legelészni Thury György uram szép, kövér marhái, míg körülöttük a palotai huszárok száguldoznak a végtelen mezőségben... Tiszta időben meglátni őket a fejérvári vörösbarátok tornyából, amint nagy körökben száguldoznak a réteken, keringélnek egymás körül, összecsapnak, kopját tőrnek s úgy játszadoznak ott, vagy ötven-hatvanan, mint a kergetőző gyerekek. Néha napján addig-addig köröznek, mígnem egész a várfalakig elmerészkednek, az őrszemekkel nagy hamarsággal megütköznek és van úgy, hogy még a hidakat is fel kell húzni előttük, mert oly nagyon jőnek, hogy tán még a piarcra is benyargalnának fene kedvükben... S miket nem kiáltoznak a falak alól, ha az iszpája tiszt nem áll ki valamelyikökkel bajt vívni, mert úgy találja, hogy odabent nyájasabb... „Pajazith, agg eb, vén disznó! Ne bújj el a vén asszonyok szoknyája mögé, hanem fordítsad felém az tar pofádat!... Szállj föl gebédre, nyissad meg az kaput és ha szív vagyon benned, habozás nélkül bizonyítsd meg!... Itt várlak, a Szigetvárosi híd alatt, engemet Huszár Péternek hívnak!... Pajazith, a vár főporkolábja, méregtől remeg a kapu mögött és herélt hangján kikiabál: „Rettegj, hitetlen eb, mert ha nem volnál huszad magaddal, bizony nem kegyelmeznék hitvány életednek, hanem habozás nélkül meggyőznélek és fejedet venném! Mire Huszár Péter akkorát kacag odalent, a kőfalak alatt, hogy a város túlsó szegletében, még a Budaikapunál is megállnak a járó-kelők. „Jer hát, vén bába, jó huszad magaddal és amit mondottál, tüstént bizonyítsd meg! Különben szajkómadárnak foglak nevezni és elküldöm neked az disznófarkat, hogy turbánodat ékesítsed vele, amiképen az rókafarkat is elküldöttem volt s mint hallom, viseled egészséggel...!" Pajazith hájas, piros arca színt vált a szégyentől, hasa föl-alá jár, mint a kovács fújtatója. Kirántja görbe, vágott hegyű kardját s elszántan hordozza végig tekintetét a piarci népen: ha akad-e vájjon oly vakmerő, ki mosolyogni merészel gyalázatján?... A fejérvári polgárok meg oly fából faragott ábrázattal járnak-kelnek dolgukra, mintha se fülük, se szemük nem volna és titkon nevetnek markukba...

De azért azt a sok csúfságot, mit Huszár Péter a végbeli török vitézeken elkövet, nehéz is odabent elviselni! Pajazith el is menekült innen, leste az első alkalmat, hogy máshova kerüljön... Mert Huszár Péter hol szép szóval hívogatja, hol ócsárló levéllel, vagy csúfondáros ajándékkal kényszeríti viadalra a várbeliek legjobbjait s amióta megjött a szép kikelet, úgyszólván nincsen hét ütközés nélkül... A béget, már ha a nevét hallja, a guta kerülgeti a bosszúságtól, mert bármiről volna szó: álljanak ki bár a legjobb vitézei a gyöpre, mind kopjatörésben, mind kardviadalban mindenkor ez az ördöngös Huszár Péter marad a nyeregben...! Csak ezen esztendőben is két török vitéznek vette már fejét és többet közülök csúffá vagy nyomorékká tett... Mondogatják, hogy Velicsán bég már annyira megsokallta, hogy ismételten küldött volna panaszlevelet a bécsi királyhoz, kérve Ferdinándust, hogy intené meg Thury György zabolátlan huszárjait, akik a békés török vitézekben és a mezei jószágokban hirtelen beütésekkel sok kárt tesznek; fékezné vakmerőségüket és tiltaná el mosdatlan szájokat az igazhitűek káromlásától. Magát Huszár Pétert pedig tiltaná el a fegyvernyugovás idején való kardviseléstől, mert amíg emez ördögnek kard lóg oldalán és ló vagyon lába közt, nem fér a bőrében... A panaszlevelet állítólag maga Ibrahim vitéz, a szultán zászlós agája Csókakőből, vitte volna fel a királyhoz, szép ajándékkal, négy iszpája kíséretében. Három hete immáron, hogy útban vannak, érkezésöket a bég és a fejérvár-környéki agák, fővitézek izgalommal várják... Hanem arról nem küld jelentést Velicsán bég, hogy amióta lábát a palotába tette, rab nők és gyermekek siránkozását hallani szüntelenül a palota pincéiből, hogy amely falu népe nem győzi az adót, ott rabokat hurcol be a szandzsákból, adó fejében, s a nők férjeiktől, a gyermekek anyjuktól elszakasztva, ott tengődnek sötét börtönben, kenyéren és vizén. Életöket csak azért nem veszi el a szőrös bég, mert pénzválságot szed értük. S ebből – miképen Bebesi uram, a város régi elsőbírája mondja – igencsak kitetszik, hogy a szőrös bég szemében az adó nem egyéb, mint közönséges rabszolgaváltság... De ki győzi a váltságot meg az adót ott, ahol egér sincs; mert a csűrök, kamrák mindenkor üresek és csak lézeng a jobbágy; ahol egy falu vagy egy egész tájék évenkint vagy még hamarabb cserél gazdát s váltogatva majd a vasas német, majd a kontyos török vitézek harácsolnak el mindent adó fejében?... A szerencsétlen asszonyok és gyermekek, akiket meg nem vált senki, életök végezetéig rabszolgák maradnak: kisázsiai, kaftános kereskedők, valóságos szakállas emberkufárok jönnek el messze földről a zsákmány hírére s viszik a világ négy tája felé, úgy árulják, adják-veszik a szegényeket, mint apróbarmot a piarcon... Azzal sem dicsekedik el a szőrös bég, hogy a polgárok házait, törvény ellenére, már másodszor is kifosztotta, elszedve tőlük azt is, mit hódoltságuk óta keservesen újra szereztek és a harácsolt holmiból egy szekérnyi szőnyeget, két láda arany- és ezüstholmit küldött már fel Budára, ajándékul a basa nevenapjára... Hát még, amit magának tartott meg a zsákmányból! Azt mondják, félországot megér az a sok templomi kincs... Mert a papokat meg cselvetéssel kopasztotta meg: szabad vallásgyakorlást engedett jövetele után majdnem három esztendeig, aztán egy szép karácsonynap lecsapott hirtelen a templomokra, papi házakra: összeszedte a kelyheket, kereszteket, szentségtartókat, a mindenféle régi, drága kegyszereket, miket javarészt még István és a régi magyar királyok ajándékoztak a papoknak és ezek, mint a szemükfényét, úgy őrizték: még annakidején, a vár elestekor befalazták, kövek és épületek alá rejtették, mert hallották, majd a szemükkel is látták, hogy a kincsre éhes török a sírokat is feldúlja, a halottakat is kiforgatja a szentegyházban, s a régi királyok ujjáról lehúzza a gyűrűt, a királynék nyakából letépi a láncot, kezükben lelt almáikat kétfelé fűrészeli, rézből vert koronáikat, pereceiket, jogaraikat darabokra töri... István király nagy szentegyházában, ahová messze földről zarándokoltak, hajdan, jámbor papok és ájtatos, gazdag keresztyének Fejérvárra: az oltárokat lerombolták, a sírokról leverték a szép márvány míveket és a szent király fehér márványból faragott, tölgyleveles nagy koporsója ma is török lovak itatóváluja a palotaistálló udvarán. Mi sem természetesebb, mint hogy a keresztyén polgárokat, rögtön, a jól sikerült újabb rablás után, eltiltotta hitük gyakorlásától is a szőrös bég és aki ellene szegült Velicsán akaratának, azt börtönbe vetette, kivégeztette, – holott törvény tiltja az oszmánoknak, hogy fegyvertelent gyilkoljanak, hódolt népet vallásában háborgassanak... Ám a budai basa szemet huny a fehérvári bég garázdálkodásainak, jóllehet a polgárok titokban panaszlevelet küldtek már neki, sőt magának a szultánnak is, Konstantinápolyba, vádat emelve a szőrös bég és főtisztjei ellen. A budai basa nem tett semmit, a szultántól pedig maga a hírnök sem tért vissza, ha ugyan egyáltalán odaért...

Mind ennek több esztendeje immár, de a polgárok állapotja nemhogy javulna, hanem egyre rosszabb. Mint maga a gyönyörűséges szentegyház, a régi káptalani iskola is katonai raktár és istálló lőn s a gyermekek nemcsak hogy keresztyén vallást és betűvetést nem tanulnak, hanem a férfineműek közülök egyenesen a mohamedán hitre téríttetnek, sőt a keresztyének iránti legkegyetlenebb katonaság, a vad janicsárnép közt neveltetnek föl. Maguk is megtanulták a török nyelvet, feledve a magukét, s velük egyetemben gajdolják az imádságokat, meg a mindenféle, lantos török énekeket és szenvedelmes virágnótákat és magyarul sokan már nem is tudnak...

Lovasunk elgondolkodva ügetett a gyér holdvilágban, nekifeledkezve múltnak és jelennek. Egyszercsak, nem messze, tüzet pillantott meg maga előtt a rétségben, Sár-Pöntölle határában. Szilaj pásztorok halat sütögettek nyárson, a Kótfa-hídnál. Nyugodtan tartott feléjük. Ahogy meghallották, a dobogást, fölegyenesedtek a tűz körül. Hárman voltak, egy öregember és két fiatalabb legényke; ezek egyike, látva a kibontakozó lovast, megfogta a hosszúnyelű szigonyt.

– Békesség – kiáltotta a lovas és letérve az útról, egyenesen odalovagolt a két összehajló, terebélyes nyárfa alá, a tűz közelébe. Polgárias öltözékű, szép sudár tartású, fiatal férfi volt; fejében magyar süveg, oldalán kard. – Nemde Thury György uram pásztorai vagytok?

– Azok vagyunk – mondta foghegyről a szigonyos.

Az öregember, kinek dérverte szemöldöke fölcsavarodott kétfelől a süvege peremére, békésebb hangon mondta:

– Sok a szúnyog, aztándék készülődünk vacsorára... Hát kegyelmed kicsoda és hova tart?

A nagyobbik legényke még mindig szorongatta a szigonyt és konokul szemlélgette a váratlan jövevényt. A fiatalabbik pedig, mintha mi sem történt volna, folytatta a halsütögetést. Fölemelte az előkészített nyársat a fűből s egyik végét a tűzben álló villára illesztette. A két nyúzott csuka egyszerre rángatózni kezdett, hosszú, kígyózó mozdulatokkal, mintha le akartak volna ugorni a frissen háncsok fűzfabotról; aztán csak tehetetlenül elnyúltak, megmerevedtek a parázs fölött...

– Átáztam kissé ebben az éjtszakában – szólt kitérőleg a lovas. – Engedelmetekkel megmelegszem egy kicsit.

Meg sem várva az öreg bólintását, leugrott a lóról, kantáron fogta s ő maga odaállt a tűzhöz közel... Ruhája vizes volt s telidesteli nádbóbiták rátapadt bolyhaival. Hosszú barna haja is csatakos, süvegje is, valamint válla is tele volt nádtörmelékkel és fűzfalevelek pörnyéivel.

– Török-járás nincsen erre? – kérdezte.

Az öreg rándított a vállán.

– Törököt csak akkor látunk, ha mi akarunk – úgymond –, azok ide be nem jönnek.

– De ne is! – mordult a szigonyos, elvetve fegyverét a tűz mellett.

A ló nagy szemgolyója piroslott a tűz fényében. Beljebb, a híd mögött, hol a nádasok a legelőkkel érintkeztek, mint imbolygó, nagy, világos árnyak, járkáltak a fejér-szölke ökrök az éjtszakában.

– Az ott a Szentgyörgyi-út, ugyebár? – mutatott a jövevény a hídon átvivő kis útra és már indulni készült.

Az öreg pedig, látva rajta, hogy magyar ember és hogy fontos útban lehet, barátságosan marasztalta:

– Megkínálnók egy falattal, ha nem siet – s fölemelte a fűből a másik nyársat is, amelyen két hal pirosodott már, azon érintetlen egészében... A jövevény elfogadta, kezébe fogta és úgy harapdálta a sós halhúst a hosszú szálkákról. Kobakot is nyújtott feléje az öreg, azt is elvette s ráköszöntötte az italt a kínálóra.

– Isten éltessen!

– Isten éltesse kegyelmedet is – viszonozta az öreg pásztor, aztán ő ivott a kulacsból. A két legényke némán tett-vett a tűz körül. A jövevény kezet nyújtott és már szállt volna föl a nyeregbe, amikor az öregember hozzátette: – Én az öreg Irtó vagyok. Ösmer-e?

– Hogyne ösmerném a nevedet! – hökkent meg a jövevény – A nagyhírű Irtó János apja?

– Az ám – mondta az, elkomorodva.

A jövevény csak állt, egy ideig összeszorított ajkkal nézett maga elé, mintha váratlanul eszébe jutott volna valami, majd ezt mondta:

– Jó vitéz volt, máig megemlegetik itet a falakon belül... De kendet is ám! – szólt vidámabb hangsúllyal, másra terelvén a szót. – Hát ez a két legényke? – mutatott a halsütögetők felé.

– Ezek itt a János fiai. Unokák... Ez a nagyobbik, a Jani, szakasztott olyan, mint az apja. Nincs maradása neki, menni akar ez is az apja után. Pedig alig múlt tizenhat éves, ráérne még egypár esztendeig... Hiszen no, tört már egy-két kopját a gyerek! Apja vére... Isten éltesse! – emelte rá a kulacsot másodszor is a jövevényre.

Az elértette a célzást, kénytelen-kelletlen bemutatkozott:

– Engemet meg Szécsén Pócz Mihálynak hívnak. Fejérvárból szöktem ki, a szigeti kapun... Nyargaltak is utánam, mígnem bevevém magamat az nádasokba.

Csend lett, csak a tökkobak kotyogása hallatszott. A jövevény elhallgatta, miért jött ki a városból, hova tart? Az öreg sem mondta, hogy hallotta volna nevét; legvalószínűbb az, hogy nem ismerte.

– Bizony, az én János fiam... – fohászkodott fel. – Sok törökkel elbánt ű az fejérvári gyöpön. Láttam, nem egyszer. Aztán, ki tudja, él-e, hal-e, hun van?... Nem hallott rúla valamit kegyelmed? Látom az ruhájárul, más emberek közt forgolódik, bizonyosan többet tud a világrul, mint a magam fajta... Kik volnának azok, akik megemlegetik itet a falakon belül?

– Hát csak úgy... a polgárok – mondta a jövevény kínosan, mint akit szaván kaptak, de aztán elmosolyodott. – Vitéz embernek sokáig híre marad.

– Hát arrul nem hallani odabent, hogy él-e az én János fiam? – ostromolta az öreg pásztor, szinte reá tapasztva csillanó tekintetét az ismeretlen arcára. De az csak vállát rándította felelet helyett és inkább a csukákat figyelte a nyárson, mint pörkölődnek a tűzben.

– Hogy él-e? – kapta föl a fejét a Jani gyerek. – Él! – kiáltotta oly határozottan, hogy a jövevény összerezzent. A fiú úgy nézett el a távoli éjtszakába, mintha maga előtt látta volna apját...

Az öreg csak bólongatta busa fejét.

– Lehet, hogy él – úgymond –, talán a Hét-torony valamelyikében! Oda került ahová a mi urunk, Török Bálint... Mert oda vitték, Konstanczinápolyba, úgy hallám... Olyan vitéz volt Irtó János, hogy szemével akarta látni itet a szultán! Hiszen csak azért csalták kelepcébe...

– A történetet ösmerem – mond a feketeruhás és most már csakugyan fölkészülődött a nyeregbe, arca elkomorult...

Amazok meglepve néztek rá, s nem is álmodtak róla, mi zajlik le hirtelen a furcsa magaviseletű ismeretlen lelkében, aki megint elmosolyodott, de magában szidta-átkozta a véletlent, hogy épen ezekkel a kellemetlen emberekkel kellett összeakadnia a Sár-Rétjében... Összeborzadt a gondolatra, hiszen annakidején épen ő írta meg Irtó Jánosnak a cselvető levelet... Akkoriban még börtönben ült, nem sokkal a szőrös bég Fejérvárra jövetele után. Életét, kiszabadulását köszönhette annak a levélnek. No, de semmi az, – csak annyi volt az egész, hogy Pajazith egy éjtszaka maga elé rendelte és faggatta, tud-e írni... Már írni hogyne tudott volna! Öröm és reménység töltötte el, hogy tán a porkoláb kegyébe férkőzhet; úgy kapaszkodott a megírandó levélbe, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba... „Akkor írjad", – mondotta a porkoláb és papirost, téntát tett elébe az asztalra:

Irtó János, vitézlő istrázsamesternek kezében, Csókakőben...

Kedves, szeretett Atyánkfia!... Kérnélek, vedd emlékezetedbe, hogy mikoron aprócska gyermek valál Enying-ben, én segéltem rajtad, mert, mint az nagyhírű és jó emlékezetű Török Bálintnak házi lelkésze, én magam ajánlottalak volt tégedet szegény jó urunknak, az nagy vitéz Török Bálintnak figyelmében. Annak köszönd, fiam, hogy jó vitéz vált belőled...

„Mostan pedig, az Jézus és Szűz Mária nevében, én kérlek tégedet, hogy te segélj rajtam és ha vagyon szívedben hála, úgy vigyél ki engemet és az szegény fejérvári papokat a városbul, hol bennünket az bitang, pogány törökök éjjel és nappal sanyargatnak... Mink a budai-kapu mellett, a törökbástyán megyünk le lajtorján, csütörtöknek éjfelében. Jámbor szándokunk, hogy a közeit Csókakőnek végvárában keresünk menedéket, míg onnan Isten és az Pápa segedelmével tovább nem futamodunk...

„Ne sokan jöjjetek, csak annyian az birka-akolhoz, fiam, hogy ha netán ütközésre kerülne sor, elegen volnátok. Mink is leszünk vagy ötvenen, fegyverrel, mert az őröknek bort adunk innya és mind valamennyi papok kimenekülünk a városbul…

„Isten segéljen bennünket, adjon szerencsét nekünk, tenéked pedig bátorságot! Ha jösztök, adjál jelt tűzzel, manap éjtszaka, a Vértesnek hegyérül...

Babolcsay kanonok.

Ezzel a cselvető levéllel fogták meg a törökök Fejérvárnak veszedelmét, Irtó János csókakői strázsamestert és nyolc huszárját 1557-ben. Mert a papok mind egytől-egyig szerzetes ruhába bújt törökök voltak, kik becsalogatták, majd bezárták lovastul Irtó Jánost és huszárjait a magas kőfallal kerített birkaakolba... Ő is ott volt, barátcsuhában, a törökfogta polgárok között, kik magyar szóval csalogatták a vitézeket. ..

– No, isten megáldja kendteket, sietek! – mondta a jövevény és hirtelen megsarkantyúzta lovát.

Kettőt-hármat dobbant a híd a ló patái alatt s a jövevényt elnyelte az éj, mint a felhők a holdat...

– Nem törökpárti volt ez? – kérdezte a nagyobbik fiú gyanakodva s szeme a szigonyra esett.

– De alighanem az. – vélte az öreg is a tűz mellett, ahogy visszagondolt a titokzatos emberre.

– Ilyenek adják el Magyarországot! – kiáltotta János fiú oly erős hangon, hogy azt még a tovanyargaló is meghallhatta.

Meg is hallotta, fejbe ütötte a kiáltás; de csodálatosképen nem háborította fel, sőt lovasunk még kissé elmosolyodott a képtelen gondolatra: mi lett volna, csakugyan, ha a reá bízott titokkal nem Thury György uramhoz, hanem egyenesen a szőrös bég elébe ment volna...? Hogy erre nem is gondolt!... No, de sebaj! Velicsán rettenetes bosszút állt volna a polgárokon, neki pedig mi haszna származott volna az egészből? Hiszen a török bizalmát, épúgy, mint a főpolgárokét, jószerével amúgyis bírja... Azaz, hogy a törökét már nem! Ohó!... Itt a főkérdés: mi lesz ővele most...? Szökésére, szerepére hamar rájönnek; úgy lehet, a polgárokból is kivallatják, ha valamiképen balul ütne ki a válalkozás. Úgy aztán nem is álmodhat arról, hogy lábát még egyszer a városba tegye... De ha sikerül? – tépelődött a ló hátán, kitüzesedő arccal. – Akkor ölébe hull rang, vagyon és a legfőbb polgárok közé tartozand Fejérváron... De hátha mégsem sikerül? Nos, veszíteni valója akkor sincs: nagy a föld háta és élelmesnek áll a világ, vaknak az alamizsnái... Valahol, tán épen Jó Thury György uram körül, majd csak megköti a lovát... S kezdi az életet elölről.

A ló nyargalt a Bakonyság irányába s a lovas elmélázott: hányódva jó- és balszerencse esélyei közt, mint az elvetett kocka... Magdolna képe is elébe villant, minő ártatlan, kedves, szép teremtés is ez a kis Magdolna és az sem lényegtelen körülmény, hogy Bebesi uram unokája, főpolgári ivadék... Ha sikerül a terv, házasság lehet ebből: az pedig kész utat jelent, akár a legmagasabb városi polcra is. Csak jerünk, siessünk!... Hiszen egyedül csak Thury György uramon áll vagy bukik az egész.

Már közel járt Palotához: előtte végsőt nyújtózkodott a rétség és a Bakony erdőlepte kis dombjai, mint hadseregből az előőrsök, úgy bocsátkoztak alá a hegy lábához... Cserjék feketéllő szórványaiból kisebb-nagyobb, világosabb térségek derengtek a szem elé; eltűnt a mocsárszag, szárazabb, metszőbb volt a lég; a hegygerinc mögött egyszerrecsak elbújt a hold. Itt vezetett a palotai országút, helyenkint pagonyok sűrűjébe rejtezve és csak a hegy horpadásainál villant elő egy-egy szempillantásnyira, a négytornyú vár felé tekergőzve.

A szentgyörgyi, erdei bekötő út tájékán lovasunk hirtelen megrántotta a kantárt, lova nagyot fújt. Egy csomó lovas ügetett lefelé az országútra, tömör csoportban. A hunyorító fényben csak Ibrahim vitéz szálas alakját, ezüstsisakos fejét pillantotta meg, aztán sarkantyút adott lovának és vágtatni kezdett Palota irányába. Közeledő dobogást hallott...

– Megállj, te, fene egye le az nyakadat!... vagy hegyibéd ugratok! – ütött fülébe egy kurjantás a háta mögül.

Meghúzta a gyeplőt s e pillanatban egy kis fekete, hosszúfarkú mén ugrott el mellette, majd, megtorpant s keresztbe állt az országúton... A nyeregben egy tömzsi, madárorrú, széles vállú férfi kuporgott, sarlóformán kunkorodó bajusszal. Fél kezében ijesztő nagy kopját csóvált a levegőben... Huszár Péter!

– Ki vagy te? – kiáltott rá a hőkölő lovasra.

– Magyar.

– Akkor hova futsz?

– Palota várába – hebegte.

– Böcsületes magyar ember más magyaroktúl meg nem futamodik – kiáltotta s közelebb ugratott, hogy a jövevény arcába nézzen. – Mi járatban volnál? – vágott föl a szemével a kis rókalováról.

Lovasunk is bátrabb hangot vett:

– Útonjáró polgár vagyok – huzakodott ki nyergében. És hogy mi járatban volnék, azt egyedül csak Thury György uramnak mondhatom meg. Ami pedig azt illeti, meg sem futamodtam volna, ha nem Ibrahim vitézt látom az imént, többed magával egyetemben – mutatott a sötétségben közeledő lovasok felé.

Huszár Péter végre elmosolyodott a bajusza alatt: – Nagy hős vagy... Szaladni tudsz... Amott vagyon a várkapu, mehetsz előttünk. De arra vigyázz, hogy hátra ne találj nézni, mert beleütöd az orrodat valami vasfélébe... No, indulj!

Már csaknem odaért a lovas csoport; hősünk pedig ajkát harapdálva, lassan poroszkált előttük... Már nem is bánta, hogy így történt; legalább nem ismeri föl Ibrahim lovag. Csak ez a hetyke, durva bánásmód, ez fúrta oldalát. Úgy látszik, ezek itt a palotai portyázok, akik a Bécs felől jövő Ibrahimot a móri országúton fogságba ejtették. Valahol a Fejérvár előtti erdőségekben kaphatta el őt ez a haramia...

Néhány lóugrásnyira a palánk-kaputól előbbre jártatott. De az őrök, (kik mindent hallottak az éjtszakai csendben) csak somolyogtak a híd elé ugrató polgáron, nem engedték be. Bezzeg, mikor a lovascsoport is odaért, Huszár Péter előtt egy pillanat alatt fölemelkedett a láncos híd és a tíz lovas megállás nélkül ügetett be a kapu alá, csattogtak a patkók a köves úton... Középütt Ibrahim és meg három török; körülöttük úgy szálingózott ide-oda a hat huszár, mint darazsak a méz körül.

Félrehúzódott előlük a sánc mellé. Ibrahim arca nem árult el meglepetést.

Végre egy őr kíséretében őt is befelé indították. Sötét volt a palánkok kőzött, a külső udvar a kis tarisznya-várakkal inkább egy lakatlan, üres akolhoz hasonlított. Sehol egy lélek... A lovascsportot pedig mintha a föld nyelte volna el. Sötét volt maga a négy tornyú vár is és ahogy beléptettek a belső kapun, a vastag kőfalak hideget lehelőn, komoran nehézkedtek köröskörül. A boltos, hosszú kapufolyosó végén négyszegű udvart kiszabó falak ágaskodtak mindenfelől, hogy körülnézni is rossz volt. Fönt, a kapu szája felett, némi világosság derengett az emeleten.

Leszálltak a nyeregből és a lovakat a falból kiálló karikához kötve, fölfelé indultak az épületbe, a kapufolyosó felől. A tekervényes és sötét kőlépcsőn egy újabb, kongó folyosóra értek föl; ott az őr megdöngette annak a szobának az ajtaját, ahonnan a fény derengett és hangja végigverődött a folyosón:

– Thury György uramat keresik!

– Kicsoda? – hangzott egy tiszteletreméltó, vastag hang és kilökődött az ajtó.

– Valami fejérvári polgár...

Egy nagy, szürkebajuszú és fonott üstökű, bikatekintetű férfi állt a szobában. Körülötte éles fegyverek a falon, mellette pedig a falhoz tolt asztalon peremükre állított, kisebb-nagyobb kürtök csillogtak a gyertyavilágban. A levegőben sűrű, bagaria-szag terjengett.

Keményen mérte végig a jövevényt, intésére ez belépett az ajtón.

– Nagy jó uram – kezdte a jövevény, törökösen, mélyen meghajolva. – Örvendek a ritka szerencsének, hogy szememmel láthatom kegyelmedet és a fejérvári polgárok nevében köszönthetem a legnagyobb hőst, kit négy nyelven dicsérnek a lantosok a világban. A szegény, sínylődő fejérvári polgárok az Úr pallosát látják kegyelmedben, és...

Ekkor a nagytekintetű vitéz türelmetlen mozdulatot tett és önérzetesen megszólalt:

– Én az főtrombitás vagyok. Nem ugyan az Úr pallosa, hanem csak Thury uramnak főtrombitása. Nevem Sötétkuthy Dániel. Kegyelmedet meg hogy hívják és mit akar?

A jövevény hitetlenkedőn nézett körül, kelletlenül mondta a nevét. Ám jobban szemügyre véve a szobát, kénytelen volt igazat adni a bikaszeműnek.

– Akkor vezessen kend nyomban Thury György uram elébe! – mondta utasító hangon. – Fontos beszédem van őkegyelmével. Levelet hoztam.

– Oszt gyalog menjünk-e vagy lóháton? – kérdé a lekendezett Sötétkuthy Dániel, kit ugyan nem zavart az idegen fölényeskedése.

– Félre a tréfát, főtrombitás! Fejérvárbul jöttem, izenetet hoztam.

– Jó ember, a mi urunk nincsen idehaza. Csobánc várába látogatóba vagyon.

Szécsén-Pócz megtántorult a méregtől.

– Életbe vágó fontos dolog – magyarázta még mindig – értse meg, az egész vármegyére, az egész országra kihat... –Nem vesztegethetem itt kendtekkel az időt – kiabált, egyre jobban nekibátorodva. – Mikor jő haza az úr?

– Úgy lehet, holnap, vagy egy hét múlván.

A jövevény idegesen került-fordult a szobában. Úgy látszik, bosszantotta, hogy tovább kell folytatnia a kellemetlen és veszélyes éjtszakai utat. De amint kitekintett a rácsos ablakon, hirtelenében mégis azt gondolta: jobb lesz csak innen eltávozni... Összeborzadt a gondolatra, hogy esetleg ez a vár lészen lakása. Ezek a huszárok itt mind egyformák, mérgesek és barátságtalanok, durvák, mint a pokróc. El sem tudott volna képzelni egy nyájas szót, egy kedves mosolyt e kietlennek tetsző épületben.

– Ez baj... ez nagy baj... – hajtogatta, bámulva kifelé az ablakon, melyen át éppenséggel semmit se láthatott. – Nemde itt lakoznak a vitézek családjai is? – bújt ki belőle a kíváncsiság.

A főtrombitás nem felelt a komolytalan kérdésre.

– Vaj, hol lakozik a nagyasszony? – kíváncsiskodott tovább a jövevény, egyre kémlelve kifelé a feketeségbe a rácsos ablakon át. – Tán neki is átadhatnám az izenetet.

– Miféle nagyasszony? – képedt el a főtrombitás.

– Hát Thury György uram hitvese.

A főtrombitás furcsán nézett a feketeruhás jövevényre.

– Thury uram özvegyember – mondta. – De ha hitvese volna, akkor is csak úgy volna, hogy férfi dolga nem tartozik asszony elé – mondta dörgedelmesen, majd kezébe vőn egy csillogó hasú kürtöt az asztalról, kitekerte nyakát, belefújt a mustokliba, aztán a másodikét, majd a harmadikét is és cserélgette, próbálgatta, apró hegyes kis hangokat köpködve ki rajtuk. E hangok láthatólag jobban érdekelték, mint a jövevény.

– Csatakürtök? – érdeklődött amaz.

A főtrombitás nem felelt, hanem kezébe vett egy újabb kürtöt, körülnézegette szeretettel, aztán mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, kidugta annak peremét az ablak rácsai között s valami halk jelt fútt az udvar felé.

Nemsokára megjelent az őr.

– Vezesd ki ez embert Devecser felé és mutasd meg neki az utat Csobáncnak irányában, úgymond, sürgős dolga vagyon urunkkal...

Egy óra múlva lovasunk újólag egyedül csatangolt, túl a veszprémi török-járáson. Az ismeretlen keresztutak és az idegen tájék csöppet sem voltak bizalomkeltők számára. Olykor tanácstalanul állt meg: s fogcsikorgatva átkozta hol a törököt, hol a fejérvári polgárokat, hol pedig saját magát, hogy miért is kellett e vakmerő feladatot magára vállalnia...? Néha rémülten kapott kalpagjához s megtapogatta, ott ropog-e a levél...? Aztán megnyugodott. Valami, azt súgta neki belül, mégis jó, hogy elvállalta a levelet: úgy lehet, e vállalkozás neki is meghozza a gyümölcsét...

A hold már rég letűnt az égről, de dél felől mégis enyhe világosság szüremlett az éjtszakába, mintha hajnalodott volna az ég. Sokáig törte a fejét, mi lehet az, míg végülis rájött: nem lehet más, csak a Balaton... A derengés lassankint a keleti eget is áthatotta, szürkült az ég. A távolban, mint valami mesebeli állatok, ijesztő, furcsa, fekete hegyek alakjai váltak ki a síkság lepléből: a zalai partvidék vonulatai... Mindenfelől hegyek, váratlanul előbukkanva és szinte kerülgetik az idegent, majd körül kúsznak a táj körül és leselkedve kuporognak, majd lomha nyugalommal terpeszkednek el, mintha macskaként dorombolnának... És mennyi szöllő! Szöllő és pince mindenfelé! Sok bor teremhet erre...

Már hajnalodott... Az égen citromsárga, almazöld és violakék színek hasadoztak a tó hosszan elnyúló, világosodó tükre felett. Lovasunk egy csonka tetejű hegy lábánál ácsorgott és a leírás alapján ráismerni vélt. Nem is tudta, minő veszedelmeken gázolt át a törökszállta Hegyesd környékén. Csak a csonka hegyet nézte: olyan volt az, mintha karddal, kissé ferdén, leütötték volna a kúpját. Tetejében magas, erős falak közül zömök épülettömb sötétlett alá, egy szál toronnyal, a derengő ég magasságából. Csobánc, ez lesz az... Az meg ott, a hegy sarkában, Gyulaffy László vára... Uramisten, még oda feljutni! Megnógatta paripáját, de az is fáradt volt, botladozva indult fölfelé a hegyi úton és alá-aláejtette fejét. – Gyi, te!... Bizony, abból is kivette az erőt ez az átkozott, hepehupás vidék...

MÁSODIK FEJEZET

RAB MAGYARORSZÁG

– Szegényembernek nincs hona.

Székes-fejérvár, koronázó városunk, 1543-ban esett a török kezébe; azóta is jaj-baj, siralom lőn a szerencsétlenül járt lakosság élete... A szegény szántóvető és kézmíves nép s a főbb polgárok is megszenvedték a török uralmát. Amazokat a túlhajszolt, gyümölcsefosztott munka, meg a mindenféle kötelezettség – termény és takarmány beszállítás, várépítési robot – sanyargatta; emezeket a kincsszerető bég gyakori harácsolása; valamennyiüket pedig a váratlan és sokféle külön adó, sarc... De az adók még hagyján! Hanem a török időnkint, hirtelen ötlettel, elhajtotta a népet ősi fészkéből, más várakhoz, úgynevezett hadi szolgálatra, mint például Budára. Ilyenkor hosszú hónapokon át ott kellett kínlódniok, a legnagyobb bizonytalanságban és építhették a töröknek a falat, más tájon lakó övéik ellen. A hadi szolgálat magában foglalta a szekéren való élelem szállítást is, hadi utánpótlást is, ostromok idején, mert a török még ezt is az ő nyakukba varrta. Mintha nem lett volna elegendő a szegény népnek a maga baja, még más magyar városok nyomorúságát is elő kellett segélnie a hadi szolgálattal. Nesze neked, magyar! Senki sem tudhatta, mikor kell elhagynia szerencsétlen övéit, csak azért, hogy más szegény családok is hasonló szerencsétlenekké váljanak... A török pedig úgy berendezkedett az ősi, királyi fészekben, hogy változásra, felszabadulásra még álmukban sem gondolhattak a máshoz szoktatott, mindenkor kivételezett fejérvári polgárok.

Hanem a rosszban is megvan az a jó, hogy megtanítja hinni a kétkedőket: tűrni, bízni, remélni, mert nagy szándékok, szép fogadalmak tisztítják ilyenkor az embert. Nos, hasonlókban nem volt hiány. Két évtizedes elnyomottságukban, sivár jelenükben csakis a jövőbe vetett hit vigasztalta a jó fejérváriakat.

Az tartotta még a lelket a megmaradt férfiakban és gyermekszülő édesanyákban, hogy egyszer hiszen majd csak megmozdul a bécsi király és akkor eljő az ő világuk; fölszabadulnak a rettenetes járom alól. De addig?... Bizony, addig már tűrni, nyögni, szenvedni kell... És ha már így volt, kínjukban oda kapaszkodtak, ahova tudtak; kitaláltak mindenféle biztató híreket, egymást kecsegtették kegyes hazugságokkal, jósoltak a csillagokból, álmokat láttak és itt-ott, pincékben, összegyülekezve, hangosan imádkoztak és létániáztak, valamely buzgó, bár lerongyolódott lelkiatya vezetésével, oly kitartó ájtatos atyáéval, ki a régi fényes papi seregletből, hősiesen itt maradt irmagnak...

Naponkint olvasták a szent könyveket és a próféták jövendöléseit s istenbe vetett hittel és korgó gyomorral szőttek szép álmokat a sötét falak alján – holott helyzetük teljességgel kilátástalan volt. Hiszen a török egyre-másra terjesztette ki Bécs felé hatalmát, ostromolta a még régi kézen lévő, düledező várakat s nemhogy a Dunántúlról lett volna szándékában eltakarodni, hanem egyenesen Bécsnek tartott, szemét ugyancsak egy prófétára függesztve, aki ezt írta vala szent könyvében, az Iszlámban: „A háború gyakran szükséges, sőt elkerülhetetlen, midőn isten igéjének, a mohamedán vallásnak terjesztése avagy politikai bajok eloszlatása úgy kívánja..."

A titkos összejövetelek egyik színhelye Bebesi főbíró uram háza volt a város közepében, a Szent István-utcában, ahol azidőtt Fejérvár főpolgárai és papjai laktak. Városházára most is szükség volt s Bebesi uram portája e célnak továbbra is annál inkább megfelelt, mert ide nem messze, jó egy hajitásnyira volt a palota épülete, épen a szentegyházzal átellenben, ahol – a régi királyok szállóhelyén – a bég most fejedelmi fényűzéssel lakozott. A térre, mely az utcát a palotától elválasztotta, farolt ki Bebesi uram emeletes háza, de az ablakokat a török, a tér felől, még az első bég idején befalaztatta, hogy ne lehessen a palotába átkémlelni; az utcát pedig sorompóval rekesztették el úgy, hogy egy-két kivételezett személytől eltekintve, senki a lábát a térre nem tehette.