Május Manhattanben

CLAIRE KENNETH

MÁJUS MANHATTANBEN

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

ISBN 978-963-374-622-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

Ezen mű szereplői képzelt személyek.

ELSŐ RÉSZ

I.

A vendégek elmentek. Mrs. Helene Hunter, mint ahogy egy kedves háziasszonyhoz illik, lekísérte őket a kertajtóig. Még egyszer megköszönte, hogy a születésnapjára eljöttek, gyönyörű virágcsokrokat is hoztak.

Mikor az autókba szálltak, igyekezett vidáman, mosolyogva integetni utánuk. De a mosolya nem sikerült, mert nemrég varratta fel az arcát egy harmadrangú párizsi sebésszel.

Ahogy az autók eltűntek a Monte Carlo felé vezető úton, Mrs. Hunter arcáról eltűnt a sikerületlen mosoly. Bosszankodott. Megbánta ezt a vendégséget, túl sokba került. Hihetetlen, hogy mennyi drága italt voltak képesek elfogyasztani! Amibe ez került, abból már átmehetett volna a kaszinóba szerencsét próbálni… Ha legalább valami tisztességes ajándékot hoztak volna és nem ezeket az ízléstelen csokrokat! Neki, éppen neki, akinek a kertjében harminc Marechal Niel rózsatő van.

Rosszkedvűen ment vissza a házba. Egy vendég még itt maradt, William Wood, de ő már nem is számított vendégnek, olyan gyakran jött és olyan otthonosan érezte magát.

Most is kényelmesen ült egy kerti székben, és a születésnapi torta maradványát eszegette.

– Szerencse, hogy maga már nem tesz gyertyákat a tortára – mondta –, mert utálom, ha az olvadt viasz íze összekeveredik a szájamban a diókrémmel.

Mrs. Hunter ügyet sem vetett erre a megjegyzésre. Nem szerette, ha a korára céloztak. Öreg hölgy volt, egy angol ezredes özvegye. Sok éve élt már a francia Riviérán, eleinte abban a hiszemben, hogy majd talál egy megfelelő férjet. Később már egy nem megfelelő is megfelelt volna. Aztán lassan belenyugodott, hogy egyedül maradt. Szerette a vendégeket maga körül, csak az zavarta, hogy azok esznek is és főleg isznak.

William Wood még mindig a nők koráról morfondírozott.

– Ahhoz, hogy egy nő nyíltan megmondja, hogy harmincéves, az kell, hogy öntudatos legyen! Ahhoz viszont, hogy őszintén megmondja, hogy negyven, az kell, hogy ötven legyen!

– Ezt a szellemességet már olvastam valahol… Azt hiszem, a maga tavalyelőtti regényében.

– Bocsánat! Néha megengedem magamnak azt az illetlenséget, hogy ugyanazt mondom a magánéletben, amit már megírtam valahol.

– Mégpedig szép tiszteletdíjért – tette hozzá Mrs. Hunter. – Nem panaszkodhat, hogy keveset keres a könyveivel! Sokszor gondolom, igazán a legjobb dolog lehet írónak lenni! Maga például mindent megkapott az élettől!

– Ez igaz, mindent… Csak az a baj, hogy későn. A fiatalságom az rettenetes volt. Nyomorogtam, semmi sem sikerült. A kiadók visszadobták a kézirataimat, a nők visszautasították a közeledésemet. Olyan szegény voltam, hogy ha napra és vízre vágytam, órákig ácsorogtam az ingyen uszoda előtt, hogy bejussak.

– Annál jobban élvezheti, hogy most a Földközi-tenger legszebb strandja van a villája előtt. Szép, fiatal lányok pedig autogramért ostromolják!

– Késő. Az orvosom már eltiltott a napozástól is. A szép nők pedig? Már tényleg csak autogramot kaphatnak tőlem.

Ezt tréfásan mondta, de bizonyára rosszul esett volna, ha az öreg hölgy nevet rajta.

Mrs. Hunter nem nevetett. Tudta jól, hogy az író milyen magányosan él, tulajdonképpen nincs is senkije. A pénzt és hírnevet későn szerezte meg, de még mindig nem volna túl késő ahhoz, hogy élvezze az életet. Itt él a villájában begubózva egy mogorva vén inas és egy tolvaj szakácsnő társaságában.

– Magának meg kellene nősülni! – jelentette ki hirtelenül, mint valami felfedezést. – Ez teljesen megváltoztatná az életét!

– Ugyan? De remélem, nem magát kellene elvennem, Mrs. Hunter?

– Nem! Ennyi önkritikám van, megnyugtathatom… Egy fiatal, csinos nőt. Mit gondol, ilyen híres írónak nem lenne bárki szívesen a felesége?

– Vagy még inkább az özvegye… Milyen kellemes lenne figyelnem, hogy a feleségem azt figyeli, mikor rendelheti meg végre a divatos gyászkalapot, amelyben lefényképeztetheti magát a sajtó számára. Végül is udvariatlanságnak érezném, hogy még élek. Ha pedig nem volnék elég kedves azokhoz a fiatalemberekhez, akik a feleségemet szórakoztatják a táncparketten és az ágyban.

– Miért gondolja, hogy minden nő erkölcstelen? Vannak rendes, komoly nők is. Akiknek nem minden a tánc meg az udvarlók! Például Catherine! Mi a véleménye Catherine-ről?

– Azt a szőke, londoni asszonyt gondolja?

– Igen, aki a Bellevue-ben lakik.

– Mi véleményem lehet róla, sokat mondok, ha háromszor beszéltem vele. Itt magánál. A kaszinóban nem láttam egyszer sem.

– Nem is láthatta, nem jár oda. Egyáltalán, sehova sem jár. Egyedül szokott sétálni a tengerparton, sokat olvas, néha templomba megy. Látogatókat nem fogad, két év óta, mióta itt lakik a Bellevue-ben, egyetlen vendége sem volt. Sőt leveleket sem kap sehonnan.

– Honnan tudja mindezt ilyen pontosan?

– A Bellevue tulajdonosnőjétől. Azt mondja, ilyen lakó még nem volt a penziójában. Egy ilyen szép nő, és így él. Szerinte valami nagy tragédián eshetett át.

– Lehet. A nagy tragédiákat mindig túlélik az emberek, csak a kis kellemetlenségeket képtelenek elviselni.

– Ehhez aztán jó adag cinizmus kell, ilyet állítani!

– Miért? Csak gondolkozzon! A mi generációnk két világháborút élt át, nem beszélve a kisebb háborúkról. Spanyol polgárháború, Korea. Soroljam fel? Aztán itt volt Mr. Hitler a koncentrációs táboraival, gázkamráival. A békeszerető Szovjetunió a tömeggyilkoló szisztémáival, deportált és halálbányákba hurcolt milliókkal. Képtelenség lenne még hozzávetőleg is kiszámítani, hány ember pusztult el. Nem végelgyengülésben, nem betegségben, háziorvossal és pappal az ágya mellett, hanem fiatalon és tragikusan. A sok millió embernek sok millió hozzátartozója maradt, aki túlélte. Soha nem tudhatták meg, hol az a tömegsír, ahová eltakarították azt, aki legközelebb állt hozzá. Túlélte… Jelentéktelen semmiséget viszont, hogy a hivatalban intrikál egy kolléga, vagy hogy a házmester pletykázik, az új televízió nem működik, egyszerűen képtelenek elviselni. A maga szép barátnője, ez a Catherine, túlesett azon a bizonyos tragédián, de ha a Bellevue-ben becsapnák a számlával, vagy avas vajat szervíroznának a reggelijéhez, biztosan nem tűrné el nyugodtan.

– Itt jön! Éppen jön! – kiáltott fel örömmel Mrs. Hunter.

– Nagyszerű. Rögtön közölhetem vele, hogy maga azt ajánlotta, vegyem el feleségül.

– Kérem, ne tréfáljon! Catherine nem az a nő, akinek ilyesmiket mondani lehet!

– Majd igyekszem megnémulni, és kellő tisztelettel bámulni a hölgyet! Így messziről tényleg egészen jól néz ki…

Catherine közben befordult a terasz felé vezető útra. Könnyed járása volt, amilyen csak a nagyon karcsú nőknek szokott lenni. Drapp selyemkosztümjében, szőke hajával, melyen nem viselt kalapot, nagyon szép jelenség volt. Az, hogy már nem fiatal, nem hatott zavarólag. Szép volt, azzal a fáradt kis vonással a finom vonalú szája körül, ha pedig mosolygott, ez a vonása eltűnt.

A szeme kék volt, szinte valószínűtlenül kék – ha egy portréfestő ilyet festene, azt mondanák rá, eltúlozta, ilyen szín nincs is.

„Gyönyörű lehetett pár év előtt" – gondolta William Wood, és felkászálódott a nyugszékből, hogy Mrs. Hunterrel együtt elébe menjen.

Catherine gratulálni jött, ajándékot is hozott, egy kis csomagot, amit szerényen letett a terasz párkányára.

– Milyen kár, hogy nem délután jött, kedvesem, annyi vendégem volt, remek társaság volt együtt!

– Nem vágyom társaságra… Éppen ezért jöttem későbben.

Mrs. Huntert már izgatta, mi lehet a csomagban, azonnal ki is bontotta a papírburkot. Fekete selyemstóla volt benne, pazarul hímezve arannyal, valami egzotikus keleti minta.

– Ó, de remek! Csodálatos! Ilyet még nem is láttam!

– Nem is láthatott, Helene, azt hiszem, Európában nem készítenek ilyeneket.

– Gyönyörű! De hát honnan való?

– Bagdadból. Ott vettem pár évvel ezelőtt.

Mrs. Hunter rögtön a vállára borította, és elragadtatva simította végig a gazdagon hímzett omló anyagot. Aztán besietett a hallba, hogy a tükörben is megnézze magát.

– Mit csinált Bagdadban? – érdeklődött Wood.

Catherine ránézett. Egy pillanatig mintha gondolkodott volna a válaszon.

– Bagdadban boldog voltam… – mondta halkan.

Ez furcsán hangzott. Legalábbis William Wood különösnek találta. Bagdadban boldog volt… Itt persze nem az. De hogy ott kivel, miért, meddig volt boldog, az természetesen nem tartozik senkire.

Mrs. Hunter visszajött a tükörtől. A keleti stóla most a fején volt, onnan omlott a vállára.

– Azt hiszem, mindenhez remekül illik, de főképp a fekete bársonyruhámhoz. Legközelebb, ha a kaszinóba megyek, felveszem. Mindenki meg fog bámulni!

– Az biztos. Főleg, ha így a fejére teszi – jegyezte meg Wood. – Ezt ne tegye!

Catherine most eligazította a stólát az öreg hölgyön, aki alig tudott betelni a gyönyörködésével. Még arról is megfeledkezett, hogy illene az újonnan jött vendéget valamivel megkínálni.

Wood közben meggyújtotta a kávéfőző alatt a kis bor szeszlángot, és leült az asztalhoz.

Odabent megszólalt a telefon. Mrs. Hunter besietett, de előbb arra kérte Catherine-t, vegye addig át a háziasszony szerepét. Ez abból állt, hogy a közben felforrt kávét töltse be a mokkáscsészékbe. Egyéb ital már nem volt az asztalon, csak néhány szendvics hervadozott az egyik ezüsttálon.

Catherine leemelte a kávéfőzőt. A mozdulat, ahogyan ezt csinálta, végtelenül finomnak hatott, bár az is lehet, hogy csak a keze szépsége ragadta meg annyira Woodot. Ilyen kezeket még sosem látott. Szinte átlátszóan fehérek voltak, valószínűtlenül keskeny és hosszú ujjakkal. A körmeit nem festette pirosra, és egyetlen gyűrűt sem viselt. Meztelen kéz volt. Szokatlan itt Monte-Carlóban, ahol csak vérvörös karmokat lehetett látni, gyűrűkkel borított ujjakat, a csuklókon aranypántokat s mindenféle csörgő láncokat.

Catherine keze, festetlen körmei, a hófehér bőrén halványan átderengő kék erek – szokatlan, meglepő látvány volt.

– Ezekkel a hosszú ujjakkal remekül tudhat zongorázni! Eltaláltam?

– Igen. Valamikor szerettem zongorázni…

– És most? Abbahagyta?

– Két éve nem játszottam…

– És miért nem?

Catherine előbb kiitta a kávét, csak azután válaszolt.

– A Bellevue-ben nincs zongora…

– Ez érdekes indok, az biztos. De hát mi van a Bellevue-ben?

– Csend van. Csend… Másra nem is vágyom. Reggel, ha felhúzom a redőnyt, besüt a nap a szobámba.

– A tengerre nyílik?

– Nem, a kertre. Már többször elcserélhettem volna, de megszoktam ezt a szobát.

– Pontosan el tudom képzelni a szobáját, nyilván telezsúfolta emlékekkel, képekkel, és nem tudja rászánni magát, hogy ezt a múzeumot átvitesse egy emelettel feljebb.

– Téved. Nálam egyetlen kép sincs a falon. Az ágyam felett van egy kis feszület, ez minden. Mint egy kolostori cella, mondta egyszer a szobalány, aki bejön takarítani.

– Kolostori cella a vezeklőnek. – jegyezte meg Wood, csipetnyi gúnnyal a hangjában. – Lehet, hogy a maga élete, amit itt folytat, valami vezeklés akar lenni?

– Lehet.

– Vezekelni csak a bűnösök szoktak. Maga bűnösnek érzi magát, Catherine?

– Mit válaszoljak erre?… Megnyugtassam, hogy se nem öltem, se nem loptam?… Vagy mosolyogjak titokzatosan? Vagy egyszerűen kérjem ki magamnak, hogy ilyesmiket kérdez tőlem, amihez semmi köze?

– Nem akartam megbántani, higgye el!

Mrs. Hunter kijött, egészen felvillanyozva a telefonbeszélgetéstől.

– Patersonék telefonáltak, bemennek Monte Carlóba! El akarnak vinni, negyedóra múlva itt lesznek a kocsival. Megmondtam, hogy vendégeim vannak.

– Ne zavartassa magát, Helene, én már úgyis megyek. Miattam igazán ne mulassza el ezt az alkalmat – mondta Catherine. – Egy hosszú sétát terveztem ma estére.

– Ha megengedi, elkísérem – jelentette be Wood.

– Nincs kedve a kaszinóba jönni? Patersonék bizonyára szívesen vennék! Elragadó házaspár! Nem úgy találja?

– De igen. A legelragadóbb bennük, hogy olyan őszinték! Tavaly a strandon Mrs. Paterson áradozott, hogy az új könyvem mily remek, olyan érdekfeszítő, hogy le sem tudta tenni! Persze tiszteletpéldányt kapott, mert az ilyen emberek, akik szemrebbenés nélkül fizetnek ki hatezer dollárt egy Cadillacért, nem adnak három dollárt egy könyvért, ha ingyen is hozzájuthatnak. Szóval, elragadtatva dicsérte a könyvemet! Később visszamentem az ottfelejtett kabátomért, éppen azt magyarázta a társaságnak, hogy ez a Wood már teljesen szenilis, az új könyve oly hülye, hogy képtelen belőle két oldalt elolvasni!

Mrs. Hunter kissé megdöbbent. Lehet, hogy az ő újonnan felvarrt arcát, amelytől úgy el-voltak ragadtatva, mikor megjött Párizsból, lehet, hogy azt sem tartják tökéletesnek?…

Ez az arc, melynek egy állandóan csodálkozó kifejezést adott a magasra felvarrt homlok, most tényleg csodálkozott. Aztán sietve bement átöltözni. A fekete bársonyruhát akarta felvenni, a bagdadi sállal.

Catherine vele ment, hogy segítsen neki.

Wood rágyújtott egy szivarra, és várt. Lehet, hogy Catherine megsértődött, és nem engedi magát elkísérni. Kár lenne. Szívesen beszélgetett ezzel a különös asszonnyal, aki nemcsak nagyon szép, de vonzó is, sőt az sincs kizárva, hogy mellesleg még intelligens is.

Mrs. Hunter megjelent a bársonyruhában, mely meglepő magasságban tömörítette keblét. A sálat a vállára dobta, és határozottan jól mutatott.

Rövidesen megérkeztek Patersonék. Wood inkább elkerülte volna ezt a találkozást, de már késő volt. Az autó megállt a villa előtt, és Mr. Paterson fürge léptekkel már jött is fel a lépcsőn. Még szerencse, hogy a felesége lent maradt az autóban.

Paterson csúnya kis ember volt, hatalmas kopasz fejjel. A homloka felett meg a feje búbján mindenféle dudorok és kinövések voltak, talán hogy enyhítsék az egyhangú kopaszságot. Remekül szabott szmokingot viselt, a gomblyukában egy rendjellel, amelyről senki sem tudta, hogy mit ábrázolhat.

Ahogy belépett a teraszra, kijelentette, hogy ma csalhatatlan szisztémával megy a kaszinóba. Komoly összeget szándékozik nyerni, és éppen ezért kéri a társaságot, mielőbb induljanak!

– Csak én jövök magukkal. A vendégeim nem akarnak – mondta Mrs. Hunter.

– Nem vagyok estélyi ruhában – szabadkozott Catherine. – Így nem mehetek.

Paterson most észrevette a rózsacsokrot az asztalon.

– Mit jelentsen ez? Valami ünnepség volt itt?

– A születésnapom van… – mondta Mrs. Hunter, egy kis éllel a hangjában, mintha ezt igazán illett volna tudni.

– Ó, ó, engedje meg, hogy gratuláljak! Erre iszunk egyet a kaszinóban. Helyes?

– Remek lesz! Tökéletes befejezése a születésnapi programomnak.

– Ami engem illet – jegyezte meg Paterson –, engem mindig lehangol a születésnapom.

– Miért?

– Ilyenkor leszögezem magamban, hogy egy évvel megint közelebb jutottam ahhoz a naphoz, mikor szakszerűen pepecselnek rajtam egy temetkezési vállalatnál, hogy legalább a ravatalon csinos legyek, ha már az életben ilyen ronda voltam.

Ezen mindenki nevetett, legjobban maga Paterson, aki mindig remekül szórakozott a saját viccein, amelyeket amerikai magazinokból szedett össze.

– Na, gyerünk, gyerünk! – sürgette a társaságot. – Minden perc, amit itt töltök, és nem a rulett asztalnál, komoly veszteség a számomra!

Mrs. Hunter gondosan bezárta az ajtókat, mert abban a tévhitben élt, hogy akadhat olyan betörő, aki pont az ő villájába szándékszik betörni.

Végre elindulhatott a társaság, Mrs. Paterson már türelmetlenül tülkölt, jelezve, hogy kezdi unni a várakozást.

Kövér és nagyon kényelmes asszony volt, különben ő is kiszállt volna a kocsiból. Elomolva a Cadillac öblös ülésén, unottan hallgatta az argentínai tangót, majd utána az időjárás-jelentést.

Mikor megpillantotta Catherine-t, meghökkent. Csak nem fog ő is velük jönni? A kövér nők ösztönös ellenszenvével viseltetett minden karcsú nővel szemben. Catherine légiessége egyenesen felháborította. Ha tudta volna, hogy ő is itt van, dehogyis jött volna el az öreg Mrs. Hunterért.

Hamarosan megnyugodott, amikor Catherine elbúcsúzott tőlük, és semmi rábeszélésre sem volt hajlandó Monte Carlóba átmenni.

William Wooddal együtt elindultak szép lassan a Rue de l'Eglise felé. Egy ideig szótlanul haladtak, végül is Catherine szólalt meg.

– Miért akart elkísérni? Nem lett volna szórakoztatóbb a maga számára, ha elmegy rulettozni?

– A rulett nem érdekel! Sőt a rulett asztal körül ülő emberek sem, egy időben pedig érdekesnek tartottam tanulmányozni őket.

– Most engem akar tanulmányozni?

– Lehetséges. A titokzatos londoni asszony… Hát nem érdekes feladat egy írónak?

– Miért gúnyolódik? Én sosem játszom meg a titokzatost, egyszerűen ez az életforma az, amely a számomra a legmegfelelőbb.

– De ez nem életforma, kedves Catherine, ezt maga is tudja jól… Egy ilyen asszonynak, mint maga, tartoznia kellene valakihez. Mi köti magát ide? Egyáltalán, hogy került ide Londonból?

– Bagdadba akartam visszamenni, az volt a tervem. Aztán nehézségek voltak a vízummal.

– Persze, Bagdadba, ahol boldog volt. Az emberek gyakran elkövetik azt a hibát, hogy visszatérnek a régi boldogságuk színhelyére, és ezzel sikerül elrontaniuk a legszebb emlékeket.

Catherine nem válaszolt. Lehajtott fejjel, lassan ment, a járásában, a mozdulataiban tökéletes volt a harmónia.

Bizonyára táncosnő volt, mi mást csinálhatott volna Keleten, ott megőrülnek az ilyen szőke szépségekért.

– Bagdadban nagy sikerei lehettek.

– Igen.

– Táncosnő volt? Vagy énekelt?

– Nem. A brit attasé felesége voltam.

„Alaposan melléfogtam" – gondolta Wood, és egy ideig nem szólt semmit.

Várta, hogy ezek után Catherine folytassa a beszélgetést. Bár azon sem csodálkozott volna, ha az asszony hirtelen elbúcsúzik, és egyedül sétál el a Bellevue-ig.

A legtöbb ember, ha egy íróval kerül össze, azzal kezdi – az én életem egy regény. Wood már megszokta ezt, de mégis meglepte, hogy Catherine is ezt mondja:

– Az én életem egy dráma. Egy olyan dráma, amelyhez hasonló dráma nem történhetett meg soha senkivel. Ha érdekli magát, Mr. Wood, magát mint írót, akkor elmondhatom.

– Nagyon megtisztel a bizalma. Csak arra kérem, ha már kiönti a szívét, százszázalékos őszinteséggel tegye. Úgy mondjon el mindent, ahogy a valóságban megtörtént, és ne úgy, ahogy szerette volna, ha történik.

– Csak nem képzeli, hogy hazugságokat akarok mesélni magának, mi okom lenne erre?

– Ne értsen félre. A legtöbb ember az évek távlatából másképp lát mindent.

– Én nem. Pontosan olyannak látom magam, amilyen valóban voltam.

– Amikor a dráma kezdődött?

– Nem. Amikor húszéves koromban férjhez mentem. Jól nevelt úrilány voltam, a szerelemről, mint ahogy abban az időben illett, csak halvány elképzeléseim voltak. A nagyapám házában éltem, alig vártam, hogy megszabaduljak a dörmögő, asztmás öregtől. A legelső emberhez, aki feleségül akart venni, azonnal hozzámentem.

– És ez a legelső ki volt?

– Konsztantin Doanidész. Egy athéni gyáros.

– Bravó! Egy fiatal lánytól, akinek a szerelemről csak halvány elképzelései vannak, igazán remek eredmény! Egy gyáros! Persze egy öreg gyáros.

– Dehogy. Harminckét éves volt. Szerettem én is… Ne higgye, hogy érdekházasság volt. Nem! Boldogan éltünk Athénban, egy gyönyörű villában. Kislányunk született, Cynthia. Kék szeme volt, ugyanolyan, mint nekem. A haja fekete volt, mint Konsztantinnak.

– Úgy látom, tökéletes volt a családi boldogság. Most kellett tehát a drámának bekövetkeznie!

– Igen. Be is következett. Megjelent az életemben egy férfi, aki…

– Aki a nagy szerelmet jelentette?

– Lehet. Legalábbis akkor azt hittem. Mindenesetre más volt, amit iránta éreztem, mint amit hat éven át Konsztantin iránt.

– Ez a baj, hogy az asszonyok ezt a bizonyos más érzést többnyire más férfiak karjában érzik. Ebből lesznek aztán a családi drámák, válások, sőt gyilkosságok is.

– Eltalálta, Mr. Wood! Ebből is majdnem gyilkosság lett. A férjem két revolverlövéssel megsebesítette Johnt. Szerencsére nem halt meg, a golyók csak a karját érték. Másnap már el is utazott Athénból, én természetesen vele mentem. Konsztantin szanatóriumba került, nem börtönbe. Hiszen nem volt bűnös. Bűnös csak én voltam. Én. A válás gyors volt, az ügyvédek remekeltek. Nem kellett megjelennem semmilyen tárgyaláson. John feleségül vett, tudta, hogy ez a kötelessége. Úriember volt, a szó kaszinói értelmében. Attasé volt, John Burlingham, brit attasé.

– Ez se rossz parti éppen! Úgy látom, Catherine, maga mindig tudta, kinek a karjában érdemes kikötni. A dráma egészen jól végződött.

– Még el sem kezdődött… Teheránban éltünk. A kislányom, Cynthia, Athénban maradt az apjánál. A bíróság neki ítélte, természetesen. De látni akartam, megőrültem a vágytól, hogy lássam a gyerekemet! Írtam Konsztantin ügyvédjének, eszközölje ki ezt a találkozást. Repülőgépen mentem volna, bármily utazás, távolság, idő nem számított, hogy csak egy pillanatra ismét magamhoz ölelhessem! A válasz egy távirat volt, hogy Cynthia meghalt.

Catherine hangja megremegett, nem tudta folytatni a beszédet. Wood érezte, hogy most mondani kellene valamit, de mit?…

Egy anyának, akinek meghalt a gyereke, mit mondhat az ember?…

Catherine szeme megtelt könnyel. A régi rémület vett rajta erőt, még húsz év távlatából is, mert pontosan húsz év telt el azóta, hogy a teheráni lakás szalonjában egy ezüsttálcán behozták a sürgönyt. Éppen vendégek voltak, az összes csillárok égtek, egyszerre mégis sötét lett. Koromsötét.

– Beszéljen, Catherine, a későbbi évekről, amikor boldog volt!

– Nem voltam boldog, dehogyis voltam! Csalódtam Johnban, rettenetesen. Az életünk üres volt, felszínes, léha csillogás, semmi több.

– Nem értem. Hiszen azt mondta, éppen az ragadott úgy meg, ahogyan mondta: Bagdadban boldog voltam…

– De nem Johnnal!… Johnnal nem lehetett boldog egy magamfajta asszony. Talán egy olyan nő, aki a szerelmet szintén csak társasjátéknak tartja. Mert John szemében a szerelem nem volt egyéb. Mindenki kellett neki. A diplomatatársaság hölgy tagjai éppúgy, mint a divatos night-club énekesnői. Eleinte nem tudtam ezt, honnan tudhattam volna? Éveknek kellett eltelni, amíg rájöttem, hogy a társaságunkban minden nőnek van valami köze a férjemhez. John Burlingham szép férfi volt, és mint ahogy én annak idején Athénban a karjába szédültem, ugyanúgy szédültek mások is. Sokan. Túl sokan… „A hűség nem becsület, hanem hormonok kérdése" – jelentette ki egyszer, és ezt soha nem felejthetem el. Ebben az időben már nem is vette a fáradságot, hogy letagadja a szeretőit. Talán furcsa, hogy azt mondom most magamról, hogy Bagdad legszebb asszonyának tartottak, körülrajongtak, ünnepeltek. Annyi év telt el azóta, tudom, szerénytelenség, de múlt időben talán szabad ilyesmit mondani.

– Most is szép, Catherine!

– Köszönöm. Ne fáradjon a bókolással. Akkor Bagdadban szép voltam, fiatal voltam, és a férjem, akiért feláldoztam mindent, mégis megcsalt, állandóan megcsalt, mindenkivel… Tíz évig tartott ez a szerencsétlen házasság, nem is értem, hogyan bírhattam ki ilyen sokáig.

– Gyermekük nem született?

– Nem. Az egyetlen gyermekem Cynthia volt, talán azért gyászoltam egy életen át. Ha lett volna másik, talán nem fájt volna oly keservesen az elvesztése. Bár lehet, hogy akkor is. Nem tudom. Talán megmaradtam volna John mellett, de így egy napon rádöbbentem, hogy semmi közöm ehhez az emberhez, aki most már unalmában a kis színes cselédeket is befektette az ágyába. Elváltam tőle. Az ügyvédek megint remekeltek, a tárgyaláson nem kellett megjelennem. Ez, úgy látszik, mindig ismétlődik az életemben, hogy a válóperemet gyorsan intézik, és a férjet, akitől éppen elválok, nem kell viszontlátnom.

– Most úgy beszél, Catherine, mintha még egyszer megismétlődött volna.

– Természetesen. A harmadik férjemtől Londonban váltam el, két éve. Mielőtt idejöttem. A tárgyaláson szintén nem kellett megjelennem. De nem is tudtam volna. Nem!… Belehaltam volna, ha viszont kell látnom.

– Érdekes. Nyilván ezt a harmadikat szerette. Eltaláltam?

– Eltalálta. Szerettem.

– Akkor miért vált el tőle?

– Ez az a dráma, amire azt mondtam, hogy ilyesmi soha senkivel meg nem történt.

– Ne haragudjon, Catherine, ha azt mondom erre, hogy téved! Annyi asszonnyal megtörténik, hogy háromszor is kénytelen elválni. Egyszer ő maga az oka, a másik esetben a férfi a hibás. Emberek vagyunk, gyarló emberek. A maga három csalódása szomorú, de egészen mindennapi történet.

– Téved, Mr. Wood! Csak idáig volt mindennapi a történet. Miután elváltam John Burlinghamtől, őt elhelyezték Haifába, én ott maradtam Bagdadban. Megismerkedtem egy fiatal angol mérnökkel. Fiatalabb volt, mint én. Ronald Merlyn. Ez szerelem volt. Az első, igazi szerelem az életemben. Nem is tudtam, hogy ilyen szerelem, ily tökéletes boldogság is létezhet.

– Ez volt tehát a boldogság Bagdadban?

– Igen. Feleségül mentem hozzá, bár zavart az a tudat, hogy nyolc évvel fiatalabb, mint én. De őt nem zavarta. Imádott!… Minden csalódásért, amit az élettől kaptam, kárpótolt ez a szerelem.

– Kifejezetten jó ilyet hallani egy írónak, hogy az életben is van ilyen tökéletes szerelem, nemcsak a bestsellerekben! Persze zavaró, hogy tudom, ennek is rossz vége lett, mert hiszen elváltak. Igaz?

– Igaz.

– De miért?

– Várjon. Meg fogja hallani. Először boldogan éltünk Bagdadban, aztán Londonba helyezték Ronaldot. Nagyon örültem Londonnak, Ronald is, hiszen ő is odavaló volt. Elképzeltük, milyen lakást rendezünk be, milyen más életünk lesz, mint Keleten, amit mind a ketten mindig valami átmenetnek tartottunk. Hat éve voltunk már házasok. Ronaldnak sosem beszéltem a régi életemről, nem is tudott az első házasságomról, Konsztantin Doanidészről. Minek?… Talán elítélt volna azért, ami történt. Komoly férfi volt, végtelenül becsületes.

– Kár volt elválni tőle.

Catherine nem is reagált erre a meg jegyzésre.

– Londonban szép lakásunk volt, pontosan olyan, amilyent előre kiterveztünk. Csak a köd volt furcsa