Régi Istenek II. kötet

HEGEDÜS GÉZA

RÉGI ISTENEK

II.

BÁLVÁNYROMBOLÓK

AZ ÖRÖKLÉT BEJÁRATA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó 1981

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-304-1

©  Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

BÁLVÁNYROMBOLÓK

ELSŐ KÖNYV

1

Történet Bárákról, aki a nép vezére volt.

Énekeljétek az Örökkévaló hősének nevét, aki legyőzte Sziszerát és minden harci népét. Mondjatok dalt a szabadítóról, aki megalázta a zsarnok fegyvereit.

És beszéljetek az énekes szavú asszonyról, aki lángra gyújtá a férfiak szívét. Dicsérjétek őt, ki asszonyszavával bíró lehetett Izraelben.

Emlékezzetek rájuk, amikor az úton jártok, mikor házaitokban ültök, mikor lenyugosztok, s mikor munkára keltek. És beszéljetek róluk, mert az ő nevük a remény neve. S dicsérjétek az Örökkévalót, akinek nevével Bárák és Debóra harcba ment. Hirdessétek az egyetlen Isten dicsőségét, mert Ő a szabadság és az élet.

Ímé, kezdődik Báráknak, Abinoám fiának története, miként írva vagyon.

2

Hasorban, Kánaán fiainak messze földön híres városában akkor Jábin király uralkodott. Hasor pedig hatalmas volt a Jordán és a nagy tenger közén, a hegyeken túli kincses Szidon határvidékétől egész a harcias filisztiek oszlopos városaiig. Számlálhatatlan harcossal és kilencszáz vasalt harci szekérrel őrködött a birodalomra Jábin király félelmes nevű hadvezére, Sziszera úr, akinek cédruspalotája Haróseth városában állt.

Jábin királynak a leghatalmasabb szomszédok is drága ajándékokkal kedveskedtek, a papok az ő életéért és boldogságáért áldozták fel a legértékesebb állatokat. Őt tisztelték uruknak a puszták gyors paripájú rabló törzsei, az ő adószedőinek dolgoztak Izrael leigázott nemzetségei, s őneki fizették súlyos ezüstben a vámot a szidoni kereskedőkaravánok, ha Kánaán földjén haladtak át Bábel, Asszur vagy a fáraó országa felé, szállítván bíborkelmét s finom üvegárut. Jábin király hatalmát és dicsőségét visszhangozta a katonák éneke, a nemzetek imája és a népek sóhaja, a Hasorban uralkodó Jábin királyét, ki diadalmas volt, mint a minden tavasszal újra feltámadó Baál-Tammuz isten.

Tavasszal történt, niszán hónapjában. A lilás késő délutánon nagy termetű fehér szamár hátán magányos férfi igyekezett Kédes városa felé. Szaporán nógatta az állatot, nehogy a gyorsan leszakadó éjszaka szabadban találja. Mert Kánaán eléggé bizonytalan útjai közt ez a lankás északi vidék volt a legrosszabb hírű. A magasba nyúló Hermon apró falvainak harcias népe gyakran szállt alá magaslatairól, s könnyen kelt át az itt még keskeny Jordánon, hogy zsákmányra lessen. Ez a táj a dél felé tartó karavánok fontos útja volt, nem kerülhették el az útonállók sem. A sátorlakó kenita rablók, az erre portyázó arámi lovastörzsek meg a nyájaiktól elbitangolt zebuloni pásztorlegények versengve fosztogatták az utakat, melyeknek biztonságát emberemlékezet óta nem őrizte senki sem. Hasorban és Harósethben úgy gondolták, hogy a határvidék adózzék, adjon katonát, és a rablók ellen védje magát, ahogy tudja. Jobb is, ha a paraszttörzseknek állandóan védekezésre kell készülniük, mert akkor nem gondolnak arra, hogy még ők támadjanak. Ezért kellett aztán a karavánoknak olykor egész sereggel útra kelniök, ha ép testtel és sértetlen áruval akartak átlábolni az elvadult határvonalon.

Hanem a fehér szamáron igyekvő fiatal férfi bízott bátorságában, erejében, és bízott öltözéke varázshatalmában. A szidoni tisztek aranydíszes bíborruháját viselte, fején könnyű, finoman ötvözött bronzsisakot hordott, s válláról díszes láncon csüggött alá a bőrhüvelybe rejtett rövid kétélű kard. Ezt a gazdag öltözéket jól ismerték ezen a tájon is: a gyakran átvonuló szidoni karavánokat mindig harcosok kísérték, akiket ilyenforma tisztek vezettek. És a Szidóniáknak nagy volt a becsületük, mert egyenrangú barátai voltak a hasori és harósethi uraknak s – merthogy jó kereskedők voltak – a tekintélyesebb rablókkal is tartották a barátságot, és ha kellett, akár ajándék adót is fizettek nekik.

Az utas így sebes nyargalással még alkonyat előtt elérte a Szaanaim tölgyerdeje szélén tanyázó kenita törzs népes községét.

Járt már azelőtt is errefelé, s nem félt befordulni a piszkos sikátorok közé, ahová a bőrsátrak tárt lebernyegei mögül mindenféle emberi és állati bűz áradt ki, s ahol torokhangú lármás férfiak meg asszonyok bámultak urat sejtető fehér szamara után.

Mikor úgy vélte, hogy mégiscsak eltévedt a sátrak zűrzavarában, megállította baktató szamarát, és egy bámész gyerektől megkérdezte:

– Merre lakik Hobáb fia, Héber úr?

A szomszédos naftali törzs tájszólásával beszélt. A gyerek megértette, s elmagyarázta az utat. Így nemsokára eljutott a kör alakú térre, ahol atyja barátjának, Hébernek tágas sátrai álltak. Ott leszállt a szamárról, s a kantárt készséges rabszolgaformának kezébe adta, egy másiknak meg odaszólt:

– Jelentsd meg Héber úrnak, hogy Bárák szeretné igénybe venni vendégszeretetét, Bárák, a kédesbeli Abinoám fia, Naftáli nemzetségéből.

A rabszolga sebesen meghajolt, megfordult, és besietett a legdíszesebb sátor nyílásán. A másik, aki a szamár kantárát tartotta, térdre vetette magát előtte. Abinoám úr nevét, úgy látszik, jól ismerték itt.

Nagyon rövid idő múltán a hírvivő visszatért jó néhány más szolgával, akik szintúgy leborultak előtte, s vezetőjük tolmácsolta, hogy uruk készséggel látja a vendéget.

Kardját hóna alá szorítva, lassú léptekkel ment be a sátorba, a vendéglátó barát színe elé.

Alacsony, puha kereveten, lábait maga alá húzva ült Hobáb fia, Héber. Alig néhány esztendővel lehetett idősebb vendégénél, de sűrű fekete szakálla, hatalmas, izmos teste, amit még termetesebbnek mutatott a fehér ruha, törzsfői tekintélyt adott kemény bőrű, barna arcának, melyből csillogva kandikáltak ki apró fekete szemei.

Bárák igen mélyen meghajolt, de nem borult le, mert az ő családja régebbi volt, mint Héberé.

– Baál és Beltisz hozott – köszöntötte a házigazda. – Esmun őrizze egészségedet, és mind a hét kabir vigyázzon rád és atyád házára.

– Tammuz és Asztaróth őrizzen – válaszolta kánaáni udvariassággal a vendég, más nevekkel említve ugyanazokat az isteneket, azután hozzátette: – és őrizzen az én atyáim istene is.

Ezzel leült a házigazda kerevete mellett álló puha bőrpárnára, s miként Héber, ő is maga alá húzta a lábait. Kardját az ölébe fektette. Rabszolga alacsony asztalt tett elébük, amelyen opálosan fénylő üvegtál színültig volt töltve nárdusgyökérrel. Héber vaskos ujjaival végigtapogatott néhányat, kikeresett egy kedvére való darabot, és szájába vette. Majd Bárák nyúlt a tálba, s ő is rágni kezdte az édeskés ízű csemegét.

Így ültek huzamosan hallgatva. Odakint már alkony borult a sikátorokra, a drága bőrökkel fedett sátor egészen besötétedett. Később szolgáló kéz rőt lánggal égő gyantás faágat dugott a sarokban álló egyiptomi fáklyatartóba. Akkor kezdett csak Héber a kérdezősködéshez:

– Hogy van Abinoám és háza népe?

Bárák gyorsabb beszédű volt, mint a házigazda.

– Sok esztendeje – úgymond –, hogy magam se láttam őket. Most hazamegyek az ünnepre.

Héber bólintott:

– Itt is ünnep van ma. Hét napja keresik már az asszonyok a halott Tammuz holttestét, hogy könnyeikkel feltámasszák. Ma éjszaka nyilván rátalálnak.

Mosolygott. Báráknak úgy tűnt, mintha Héber semmibe se venné a szent szokást. Gondolata Szidonban járt, s az illatos templomra emlékezett. Halk, emlékező hangon mondotta:

– Most Szidonban is ünnepelnek. Ott is feltámad az isten, akit minden ősszel megöl a vadkan, és minden tavasszal a szerelmes Asztaróth mély álomban talál a réten, hogy együtt éljék át boldogan a virágok, kalászok és gyümölcsök évadját.

A házigazda fekete szakállát simogatta.

– Mind ugyanaz. Ott Adonnak hívják, itt Tammuznak. Tavasszal mindenütt feltámadást ünnepelnek. Tinálatok is. Csakhogy a ti istenetek láthatatlan, hát a holttestét sem lehet megtalálni.

Bárák feszengve mozdult, kardlánca halkan csörrent a vállán. Nem szerette, ha figyelmeztetik, hogy odahaza láthatatlan istenhez imádkozik. Szidonban – ha csak tehette – nem beszélt atyái istenéről, mivel maga sem értette, s olykor csak szolganépek gyermeki meséjének vélte. Hiszen atyja, a tekintélyes Abinoám se veheti igen komolyan. Szó sincs róla, megüli ünnepeit, de máskor Moloch istennek is áldoz, akinek faragott képe ott áll házuk szomszédságában. Arámi szomszédok állították, akik Hadednek, máskor meg Adramelechnek nevezik a bálványt, és élő állatokat vágnak le tiszteletére, régebben elfogott utasokat is áldoztak a faragott isten előtt.

Bárák az ormótlan Molochot sem szerette, ő Szidon cédrustemplomaihoz szokott.

Héber gúnyos csillogó szemébe nézett. Meg akarta védeni az otthoni istent; mégiscsak atyáinak istene, s az Ő nevével köszönti barátait.

– Az én istenem sem mindig láthatatlan. Valamikor Silóban laktam, Efraim földjén, ott áll az én őseim istenének legfőbb szentélye. Van ott egy réges-régi láda. Azt mondják, abban van kőtábla formában Ő, akit Adonájnak neveznek. Ha beteg ér a táblához, meggyógyul. Sokan zarándokolnak oda, hogy megérintsék Adonáj kőtestét.

Héber hallgatott. A lobogó fáklya vörösre festette fekete szakállas arcát. Rágta a nárdusgyökeret. Sokára szólt:

– Adonáj. A neve hasonlít Adonhoz.

Bárák fölfigyelt.

– Hajósok mesélték, hogy Krétán és a még messzebb szigeteken Adonisz nevű istent imádnak. Az is meghal ősszel, és feltámad levélfakadáskor.

– Akárcsak Tammuz – mondta a házigazda. – Talán a ti láthatatlan istenetek, aki kőtábla formában pihen a silói ládában, és akit Adonájnak hívnak, talán ő is Tammuz, s tavasszal ti is az ő testét keresitek. De nem találjátok meg soha, mert láthatatlan.

Bárák megint gúnyt érzett a csavaros kenita-gondolkozás mélyén. Bántotta, hogy vendéglátója nem becsüli nemzetsége istenét. Hiszen szó sincs róla, ő maga sem érti, de akkor nem kell beszélni róla…

– Nem, Héber, mi otthon nem a Láthatatlan testét keressük, hanem a szabadulásra emlékezünk, amikor Mózes megszabadított Micrájim rabságából. Őt vezette – úgy mondják – a láthatatlan Adonáj, ő látta is az Istent, és úgy mesélik Silóban, hogy ő maga faragta ki képét a kőtáblára. A szabadulásra emlékezünk. Ne feledd: a te atyáidat is Mózes szabadította ki.

Héber mosolygott:

– Jábin király legnagyobb örömére. Igen jó adófizetőket hozott ide neki Mózes.

Bárák hallgatott. Atyja, Abinoám, békében volt a hasori urakkal, s tudta, hogy Héber is jóban van velük. Csakhogy a kényelmes, gúnyos kenita úr – úgy látszik –, ahol csak tehette, csipkelődve beszélt a hatalmas pártfogókról, földiekről, földöntúliakról egyaránt.

Már kint is egészen este lett. Szolgák asztalt cseréltek. Héber úr szerette a bőséges ételeket és a nehéz, bódító italokat. A harmadik pohár után megkérdezte:

– Elmégy-e éjszaka Beltisz ünnepére?

– Mi lesz ott?

– Ma találják meg az asszonyok és leányok Tammuz holttestét. Ma támad fel az isten, s a nők egész éjszaka üdvözlik Beltisz feltámadt szerelmesét. Otthon ilyet úgysem láttál, ott láthatatlan az isten, nem lehet megtalálni, és nincs is szerelmese, az asszonyok hát nem köszönthetik szerelmesen.

Bárákot bosszantotta Héber hangja.

– De én szidoni vagyok, és Adonnak meg Asztaróthnak áldozom.

Héber bólintott:

– Igen, szidoni vagy, bíborruhában jársz, szép sisakod van, jó fegyvered. De most mégis hazamégy a láthatatlanhoz.

– Atyám házába megyek, anyámat látogatom.

– És otthon majd kinek áldozol?

Bárák kijött a béketűrésből, de azért mérsékelte a hangját:

– Mondd csak, Héber, te, aki legalább ötféle nép minden istenének áldozol, és azt hiszem, egyikben sem hiszel, mondd, mit érdekel téged, hogy én szidoni isteneimet hívom segítségül vagy atyáim láthatatlan urát?

Héber nyugodtan mosolygott:

– Éppen ezért, mert te csak két nép istenéhez imádkozol, nem többhöz és nem kevesebbhez. És az olyan gyors mozdulatú, heves férfiúnak, mint te vagy, egyszer majd választania kell. És most hazamész atyáid házába.

Bárák vállat vont:

– Szüleimhez megyek látogatóba. Hanem én mát régen szidoni vagyok. Szeretem Szidont, ott is szeretnek engem. És otthon is örülnek, hogy szidonbéli lettem. Hisz itten mégiscsak szolgaság van, akármilyen gondtalanul is élsz te meg otthon az enyéim.

Héber ajkára tette mutatóujját.

– Ne olyan hangosan. Sziszerának mindenütt vannak fülei.

Bárák egy pillanatra felháborodott, hogy Héber rendreutasította. De csakhamar rájött, hogy igaza lehet. Hiszen a házigazda, ha gúnyolódik is a hatalmasok nevével, igen halkan beszél, ő meg – a városi őrség tisztje – túlságosan megszokta a hangos beszédet. S úgy látszik, Kánaánban csendesnek kell lenni.

Tovább nem szóltak. Ettek és ittak. Majd szokásos udvariasságokkal elmondták az esteli búcsút, és Báráknak egy rabszolga megmutatta a sátrát. De még nem volt kedve lefeküdni, s – holdas, csillagos este lévén – kíváncsian nekiindult a sikátorok útvesztőjének.

3

A sátorközökben nesztelen macska suhant át. A mennyeknek sötétkék kárpitja alatt ezüst nászruhában bolyongott a hold. Ő az istenasszony, akit errefelé Beltisznek neveznek. Ma éjszaka fog rátalálni a halott Tammuzra. Az asszonyok már hét napja keresik sírva a mezőkön az isten tetemét.

A csillagok sajognak, hunyorogva kutatják a földet. S a messze Libanon felől könnyű szellőt lebegtet az éjszaka. Tavasz van.

Bárák maga köré fogta köpenyét. Eltévedt a zegzugban, s már fogalma sem volt, merre várhatják vissza Héber sátrai. Teremtett lelket sem látott, a sátrakból hangok sem szűrődtek elő, s a szél még a kellemetlen illatokat is elhajtotta. És mégis: Bárák életet és nyüzsgést érzett a sikátorok között. Füle, orra sejtett valamit, ami más, mint hang és szag. Bizsergő simogatás szaladt a testén. Senkit se látott, semmit se hallott, csak a szíve dobogott hevesen. Néha hirtelen hátrafordult: senki. Szeme az ég felé rebbent: csak holdasszony fénylett a magasban, és a csillagok hunyorogtak. Ment, mintha követne valakit, s olykor meggyorsította léptét, mintha őt követnék. Pedig csak néma, csukott nyílású sátrak újabb meg újabb zsúfolt összevisszasága következett. Néha úgy tetszett, körben jár, és már sokadszor megy el egyik vagy másik bőrkalyiba mellett. És elválhatatlanul kíséri az a megfoghatatlan érzés, amit más élőlény közelsége vált ki az emberből. – Talán a sátorban alvók.

…Vagy talán a Láthatatlan? – dereng belé a kérdés.

Összevacog a foga, mégis jókedvű. – Szaladni kellene. De itt, a zsákutcában, sátorkötelek között nem lehet. Jó lenne most kinn lenni a pusztában. – Mélyen, szaporán lélegzik.

Egyszerre hang üti meg a fülét. Nagyon halk, de valódi, emberi hang. Sírás? Vagy ének talán? Asszonyi hang… Többen is lehetnek…

Bárák megállt, és figyelt. Jobbjával megmarkolta kardját. – Talán nem is volna jó így éjnek idején találkozni a sátorváros lakóival. De a síró hang felé hajtotta a tavaszi éj csodavárása.

Nagyon lassan, fülével tájékozódva indult. Bal kezével kardja hüvelyét fogta, jobbjával a fegyver markolatát. Bő köpenyét, amelynek széleit elengedte, hullámozva lobogtatta a szél, s a finom bíborkelme mint alaktalan ködfelhő vette körül a testét. Sisakján csillogott a holdfény.

A síró ének egyszerre elhallgatott. Bárák körülnézett: apró sátrak tömkelegében volt. Remegő testtel, tájékozatlanul haladt valamerrefelé. Egy sátor mellett nő fordult elébe. Megtorpantak.

– Tammuz! – kiáltotta rámeredt szemekkel. Bárák riadtan nézett körül, azután vissza a nőre. De amaz ünnepélyes léptekkel közeledvén hozzá, most már asszonyos suttogással mondta – nem kétséges – neki, Báráknak:

– Tammuz, feltámadtál.

Leány lehetett; fehér menyasszonyi ruhát hordott, fejéről hosszú fátyol hullott alá, beborítva vállait, s a hátát. És arca, amit nem borított kendő, a holdsugárban fehér volt, mint az istenasszonyé.

Bárákban derengeni kezdett az értelem. Jól ismerte a szidoni tavaszünnepet, amikor Adon és Asztaróth egyesülését ünneplik a cédrusillatú tágas templomokban. Az ifjak és leányok ilyenkor végigélik az isteni pár gyönyöreit. Értette már, hiszen Héber is figyelmeztette rá, tavaszünnep ez. De más, mint Szidonban. Ott a kő- és cédruspaloták úri gyermekeinek ölelkezése a sötét szentély kényelmes fekvőhelyein másféle áhítat, mint ami a sátorlakó fehér lány tágultan csillogó szemében ragyog. Ez a szűz lány most tényleg Tammuz menyasszonya, és hittel hiszi talán, hogy Bárák maga a feltámadt isten.

A férfi, aki az imént még varázsos kábulatban tévelygett a görbe zugokban, most világosan értette a csodálatos éjszaka titkát, és csaknem nyugodtan nézte az áhítatos menyasszonyt. Még arra is gondolt, hogy kellemetlensége támadhat, ha idegenül az ünnepbe elegyedik.

Hanem a lány már egészen mellette volt, s hallotta lihegését. Néhány sátorral arrább emberpár árnyéka tűnt keresztül. Némán állt, és nézte a nőt. És az ismét szólt, suttogva, imádságos hangon:

– Én Jáhel vagyok, a te menyasszonyod. Ha elfogyott a hold, férjhez kell mennem. Az uram már meg is vásárolt a szüleimtől, és csak Tammuz feltámadására vár, hogy túl legyek a szűzáldozáson…

Már zihálva beszélt. Bárák maga sem tudta, valóban istennek látja őt az áhítatba révült lány, vagy csak szüzessége terhét akarja ledobni a szent éjszakán, ahogy az kötelező, mielőtt férje sátrába tér. Mert a szüzesség az istené. S az első férfi testébe, akire ezen az éjszakán a menyasszony rátalál, beleszáll a feltámadt teremtő lehelete.

Talán ezt a leheletet érezte, amikor valami elől vagy valami után futott a lenge falak útvesztőjében.

Hanem az élő női test közelsége felajzotta vágyát.

– Jáhel – szólította gyöngéden nevén.

A szóra a leány egészen a testéhez simult, és átölelte derekát. Foga vacogott. Bárák a remegő vállakra borította bő leple fél szárnyát.

Erre a beborító mozdulatra hirtelen régi kép derengett vissza: sokszor felidézett emlék. Még Silóban történt. Egyetlenegyszer így ölelte át Debóra vállát. Azóta se tette kezét így, ilyen félig barátian, félig szerelmesen asszonyi vállra… Akkor újholdkor Debóra is asszonnyá lett, idegen férfi felesége. Őneki nem kellett előbb szűz áldozatot tennie. Debóra! Az emlék, amit nem homályosít el sem a messzeség, sem a kincses Szidon szépasszonyai és sokszínű forgataga. Alig vette észre, hogy lassan előremennek. Jáhel vezeti valamerrefelé. A negyed elevenedett. Suttogó hangok szálltak füle körül, egy-egy összehajló pár haladt el mellettük. Tammuz feltámadt, és Beltisz rátalált szerelmesére.

…Bezzeg Silóban utálatosság Tammuz és Beltisz neve, s Debóra iszonnyal gondolna rá, ha tudná… De Silóban a délen lakó Efraim gőgös fiai élnek úgy, ahogy atyáik és őseik éltek. Bárák pedig Naftáli északi nemzetségének gyermeke volt, neki már a nagyatyái is áldoztak Molochnak meg a szomszédok többi istenének; a Láthatatlant úgysem lehet látni, s nem tudni, mit akar… És ha Debóra más asszonya lett…

Ha Debóra más asszonya lett. – Hosszú évek óta ez jutott eszébe minden csókja előtt.

Gyöngéden magához ölelte Jáhelt.

Jó lenne szépen, nyugodtan megházasodni. Boldogan élni, mint tekintélyes szidoni családfő. Még a kardot is le lehetne tenni. Hajót is lehetne vásárolni, s kereskedni Krétától Egyiptomig. S a kincsszerző, kalandos utak végén várná az asszony, a család.

– Jáhel – mondja halkan. Nem is vár választ. Jó így dédelgetni az idegen menyasszonyt. Ujjaik egymás ujjait simogatják.

Egyszer csak Jáhel megállt egy sátor előtt, kézen fogta Bárákot, és a bejárat felé vezette. Mikor a nyílás széttárult, a fehér holdfény egy pillanatra a kis szentélybe sütött, s megvilágította Beltisz szobrát, ki fejéről vállaira, s hátára hulló fátyollal, meztelenül állt, s kezeit mellére szorította. Úgy várta Tammuzt. – Hanem a sátortakaró már be is zárult mögöttük, és olyan sötétség volt, mintha szemeik is csukva lennének.

Bárák érezte, hogy puha bőrökön állnak, Jáhel lélegzete egyre apróbb, egyre lihegőbb lett. A lány, mint a lázbeteg, úgy reszketett karjai közt. S a lázas áhítat egyszerre elfogta Bárákot is.

– Tammuz, Tammuz… – Jáhel imádkozott.

A sisak tompán koppanva hullt a földre; s halkan csörrent a kardlánc. Jáhel görcsösen szorította át a derekát, mint istenszobrot, akihez segítségért menekül.

A menyasszonyi ruha öve lassan, ünnepiesen vált le derekáról. Ekkor hátraugrott.

Ebben a pillanatban a libanoni szél meglebbentette a szentélysátor ajtaját, s a hold egy szemrebbenésnyire megint bevillant.

– Beltisz! – mondotta áhítatosan a férfi.

Jáhel fejéről vállaira, s hátára hulló fátyollal, meztelenül állt, s kezeit mellére szorítva várta Tammuzt.

4

A derengő hajnal vékony csíkkal köszöntött be a sátor hasadékán. Bárák felébredt. Kezével elérte az ajtófüggönyt, és egész kicsit félrehúzta. Odakintről kékes félhomály surrant a szentélybe. Körülnézett. Négyszögű, igen kis helyiség volt, nyilván nem is szolgált másra, mint hogy párosan áhítatoskodjanak benne Beltisz előtt. A föld prémes bőrökkel volt vastagon borítva. Ruhadarabjaik szerteszét hevertek, ahogy ledobták azokat. A bejárattal szemben állt Beltisz szobra, nyilván szidoni vagy talán bábeli mesterember műve; a sátorlakók ilyesmihez nem értenek. A mennyezet kék színű volt, középen nagy, fehér, festett telihold.

Telihold – gondolta. – Telihold van. Otthon már megkezdődött az ünnep.

Jáhel mélyen aludt mellette. Arcán most is áhítat mosolya pihent. Mikor Bárák megmozdult, közelebb húzódott hozzá, de nem ébredt föl.

Most világosan visszarémlett emlékezetében, hogy abban a pillanatban, mikor őt is varázsába kerítette az áhítat, s a valóságos világ semmibe süllyedt, azt hitte, hogy Debórát öleli. Máskor is megtörtént már. Jólesően nyújtózott el a prémes derékaljon. Félig lehunyt szemmel nézte az alvó Jáhel fehér testét.

…Jó lenne emlékek nélkül még sokáig szeretni ezt az idegen menyasszonyt, aki újholdkor valamelyik kenita úr ki tudja, hányadik felesége lesz…

De tudta, hogy most föl kell kelnie, némán felöltözni, s megtalálni az utat Héber sátrai felé. Az áldozat megtörtént, az isten visszaváltozott idegenné, aki nemsokára fehér szamáron igyekszik tovább Kédes városa felé, s remélhetőleg még a mai napon haza is érkezik.

Habozott, hogy megcsókolja-e még egyszer Jáhelt. – Nem lenne sok értelme, mert akkor talán felébred. Ez pedig nem volna helyénvaló. Jáhel nyilván valami kenita uraság leánya: ruhája, ápolt teste erre vall. Az pedig fel kell, hogy áldozza magát az istennek, mielőtt férjhez megy, de nem fekhet egy idegen férfi mellett. – Az illem úgy követeli, hogy zajtalanul tűnjék el. De mégis megcsókolta.

A női szemek kinyíltak, kitágultak, azután szétnéztek. Bárák már megbánta, hogy felébresztette; szégyellte meztelenségüket a menyasszony szemei előtt. Hanem Jáhel még közelebb húzódott hozzá, és átölelte.

Nem az istent öleli, hanem engem – gondolta, viszonozván a mozdulatot.

– Ki vagy te? – kérdezte nyájas hangon a nő. Bárák elmondta nevét, s hogy honnét származik.

Jáhel egyik kezével földön heverő fátylát borította meztelenségére és meglepetten mondta:

– A Hobáb fia, Héber vendége vagy.

Csodálkozva bólintott igent a jövevény.

– Honnét tudod?

A mosolygó arc elkomolyodott; színtelenül mondotta:

– Héber menyasszonya vagyok.

Bárák zavartan felült, köpenyéért nyúlt, és magára borította.

– Nem tudtam.

Jáhel már nevetett.

– Honnét is tudtad volna?

– Ma továbbutazom. Többé nem leszek Héber vendége.

Jáhel is felült. Szembenézett vele, egy ideig hallgatott, majd egész halkan, nagyon gyorsan azt mondta:

– Vigyél magaddal.

– Hogy mondhatsz ilyet? Héber törzsünk barátja. Meg azután bölcs nagyúr, daliás férfi. Az asszonyok mind irigyelni fognak.

Jáhel a földre nézett.

– Gonosz ember.

– Miből gondolod?

– Érzem. – És most már határozottan kérlelte: – Vigyél magaddal, Bárák. Ha van már feleséged, örömmel leszek a második; ha van már kettő, leszek a harmadik. Ha húsz van, mint Hébernek, inkább nálad leszek a huszonegyedik. – Arca kipirult, a fátyolt megint ledobta magáról és a férfira borult.

– Nem, Jáhel, ez már nem áldozat, most már nincs bennem az isten; idegen férfi vagyok, és az urad barátja.

Bárák lihegett, el akarta hárítani a csókokat, mert tudta, hogyha a nőt nem tudja belátásra bírni, nem fog sokáig ellenállni, s gyalázatosságot követ el.

Szeme Beltisz szobrára tévedt; a meztelen istenasszony mosolygott. Ő úgy akarja. S Jáhel is úgy akarta.

5

A levegő már nappalra melegedett, mikor Bárák karddal-sisakkal felöltözötten elbúcsúzott Jáheltől.

– Megyek haza.

A nő már nem is sírt. Megértette, hogy itt kell maradnia.

– De hogyha erre jársz utadban, ne kerüld el Héber sátrait. Ezután Bárák óvatosan kilopódzott a szentélyből.

Asszony ment el mellette, hosszú rúdon vizescsöbröket cipelt; mosolyogva nézett az idegenre, s mikor az már továbbhaladt, még egy ideig állt és várta, hátha megláthatja, ki áldozott a szép növésű, bíborruhás idegennel. De elunta a várakozást, és ki-kiloccsantva a vizet, lassan továbbtartott.

Bárák pedig végre megtalálta Héber sátrait.

Az uraság már felébredt, és éppen indulóban volt a szomszédos rétek felé, hogy megszemlélje nyájait és gulyáit. – Mosolyogva fogadta búcsúzó barátját.

– Mégiscsak elmentél Beltisznek áldozni. A sátradba küldött asszony egyedül aludta át az éjszakát.

A vendég szégyenkezve sütötte le szemét.

– Miért röstelkedel? Beltisz szép nőkkel jutalmazza a neki áldozókat. És mivel jutalmaz a te atyáid láthatatlan istene?… Sótlan és kovásztalan kenyérrel, hogy azzal ünnepeld a nem létező szabadságot.

Bárák ingerülten akart válaszolni, de úgy érezte, bűnt követett el Héber ellen, hát szó nélkül meghajolt előtte. Héber mélyebb főhajtással viszonozta, mert ő is tudta, hogy Abinoám családja régebbi, mint az övé. Leültette még siető vendégét, s könnyű reggeli ételeket hozatott neki.

Bárák gyorsan evett, s csakhamar búcsúzásra készült.

– Szolgákat adok melléd – ajánlotta vendéglátója. – Messze van még Kédes, s a tekervényes ösvényeken járók gyakran kerülnek az egyenes útra is.

Bárák derűsen hallgatta a csavaros kánaáni beszédet.

– Köszönöm. De nem félek. És ha ők járnak a jó úton, majd én térek a tekervényes ösvényekre, hogy atyám házába térhessek.

– Vigyázz, Bárák, óvakodj saját vakmerőségedtől. – Így szólt Héber, és övéből kihúzta nehéz hüvelyű, köves markolatú görbe kardját, s vendégajándékul nyújtotta barátjának. Bárák ismét meghajolt, láncáról leoldotta a maga bőrtokos, finoman megmunkált szidoni fegyverét, s azzal viszonozta az ajándékot.

Héber kezével jelt adott egy figyelő rabszolgának, mire elővezették a fehér szamarat. Bárák, láncára kapcsolva új kardját, nyeregbe ült.

Kifelé menet a kenita községből, a sikátorok közt jobbra-balra nézett, hátha megláthatja valahol Jáhel fehér arcát. De csak dolgukba görnyedő, munkás férfiakat és nőket látott. Vége az ünnepnek, a sátorok népe dolgozik tovább Hébernek meg a többi úrnak, és Héberrel meg a többi úrral együtt Jábin király adószedőinek.

Útonállókkal nem találkozott, s anélkül, hogy az utazás a legkevésbé is kifárasztotta volna, kora délután elérte Kédes városát, ahol atyja, Abinoám volt a bíró a vidék minden pásztora fölött.

6

Abinoám háza Kédes városának főterén állott. Lapos tetejű, terjedelmes fehér épület volt; kőből és vályogból építették harósethi mesteremberek, akik Egyiptomban tanulták el a kőművességet. Szomszédok közül kimagasló tetőzetéről messze lehetett látni túl a városon is. Délelőtti nap sütött a rendetlen vályogházakra. Bárák könnyű ruhában pihent egy kiterített oroszlánbőrön, amit Abinoám esztendeje vásárolt egy Egyiptomból Ninivébe igyekvő karavántól.

Olyanfajta szeretettel nézett az otthoni vidékre, ahogy a csatából visszatért harcos néz lomkamrából előkerült játék fakardjára. Valami sajátos szagot érzett, sült tészta illata lehet. Ez a szag volt Kédes. Úgy tűnt, hogy itthon mindig érezte ezt. Nemcsak atyja nagyházában, hanem az egész városban, sőt még a környékbeli pásztorok karámjai közt is.

A tér másik oldalán állt az ormótlan Moloch-szobor. Csúnya, régi faragvány volt. Feketére festette az idő és az áldozatok füstje.

A tér körül házak sorakoztak, azokon túl is volt még egy-egy lapos tetejű vályogépület. Ezekben a módosabb családok fejei laktak, a nyájak és gulyák tulajdonosai meg a földek urai. De a legtöbb hajlék bőrből vagy foltozott ponyvából készült, s annál elhanyagoltabb volt, minél távolabb állt a tértől. A város szélein tágas karámok korlátjai várták a nyájakat. Ide szokták behajtani a vidék állatait, ha portyázó sereg tűnt fel a határban. Ezeken túl árok ölelte körül a községet, hogy a mögül védekezzenek a városlakók, ha kenita vagy arámi rablók támadnának a lakosokra, vagy Zebulon szomszédos pásztorai kívánnák meg Naftáli barmait, asszonyait meg szidoni pénzen vett szőnyegeit.

A sáncon túl következett a messzeségbe nyúló hepehupa. Bárák a távoli elszórt foltokat nézte, amik gulyacsoportok lehettek. Innét nem lehetett kivenni, melyik a városlakóké, s melyik tartozik a vidék apró községeihez. Ameddig Bárák messzenézéshez szokott szeme ellátott, észak felé egész a Hermon idáig derengő tölgyes lejtőiig, s délre a zebuloni pusztaságig, itt is, ott is apró falvak hevertek a napsugárban. Ahol fehéret látott a szem, ott vályogházak is lehettek, azok Naftáli községei voltak. Ahol csak apró sátrak rémlettek, az Zebulon vagy Jiszakár egy-egy északra vándorolt nemzetsége volt. A lankák közt néhol sárga földcsík vallotta, hogy azon a vidéken földmívesek élnek. Ezek mind a városból valók, az ekéhez csak naftáli értett ezen a tájon; ők már megtanulták Kánaán népétől, hogyan kell az ennivalót kiharcolni a talajból.

Parasztország – jutott Bárák eszébe. – Pásztorok és földmívelők népe. – De a gondolat csak alig volt lenéző, mert a sült tésztaszag mégis otthonná tette a vidéket, és ez az újra felismert kép a lapos háztetőről, ez volt a gyerekkor. – Én is ez lehetnék: parasztok bírája.

Hálás szívvel gondolt most apjára, a nehéz járású, dús szakállú Abinoámra, aki fiai közül éppen őt küldte el hazulról. Előbb rokonokhoz az efraimbéli Silóba, azután vendégbaráti házba az idegen Szidonba, ahonnét már csak látogatni jár olykor haza. Talán az apa is megérezte, hogy nem ez a paraszti kör a világ, s azt akarta, hogyha már jómaga és háza első a föld fiai közt, házából valaki próbáljon szerencsét a tengerjáró urak tágas terű világában is. És választása akkor Bárákra esett, aki második volt fiai közt.

Miért éppen én? – kérdi töprengve Bárák. Behunyja szemét, és jólesően élvezi az egyre melegebb nap cirógatását. Jó az itthonlét semmittevése. Sokáig, esztendőkön át kibírhatatlan lenne; de így egynéhány napig annyi év után, ez jó. Jó végigmenni az utcákon a szidoni díszruhában, jó a messziről jött ember fölényességével nézni az