A kocka hatalma

TŐKE PÉTER MIKLÓS

A KOCKA HATALMA

Tudományos-fantasztikus regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Tőke Péter Miklós

978-963-376-812-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tőke Péter Miklós, 1990, 2012

RUBIK ERNŐNEK,

a bűvös kocka feltalálójának,

csodálatom jeléül

 „Szívesen olvasok például sci-fiket,

talán mert a maga módján a sci-fi is játék."

Rubik Ernő

(Magyar Hírek, 1981. ápr. 4.)

1.

– …maga alatt fűrészeli az ágat! – dünnyögte Csonti. – Aztán ha elfűrészelte, még csodálkozik is, hogy lepottyan. Igaz, Gabesz?

– Tesssééééék? – Értetlenül bámultam rá, egyik kezemben a tornacipővel, amit föl akartam venni, másikban a levetett, utcai surranóval.

– Talán nem így van? – vonta fel a szemöldökét. – Én örülnék a legjobban, ha bebizonyítanád, hogy nincs igazam! – Hosszú, lötyögős atlétatrikóját begyűrögette a nadrágba, és kérdően nézett rám.

– Hát… – kezdtem tétován. – Ha jobban belegondolok… Bár azért…

– Mondd, figyeltél te egyáltalán?

– Hát persze! – füllentettem elpirulva, mert restelltem bevallani, hogy amíg ő világmegváltó dolgokon elmélkedett, én hétköznapi módon Verára gondoltam; pontosabban arra, miért nem ér rá délután, holott tegnap azt ígérte, ma találkozunk.

– A helyzet az, hogy javíthatatlan vagy! – mérgelődött Csonti, hátrasimítva szőke hajtincseit, melyek időnként a szeme elé lógtak. – Örökké ábrándozol, nem ott jár az eszed, ahol kellene. Nem csoda, ha nincs érzéked az egzakt tudományokhoz.

„Egzakt tudományok-on elsősorban kedvenc tantárgyát, a kémiát értette, másodsorban a biológiát, matekot, fizikát. Az úgynevezett „magolós tárgyak iránt, mint a magyar vagy a történelem, méla undorral viseltetett, de nem kedvelte különösebben a rajzot meg az éneket sem, a testnevelésről már nem is szólva. „Olyan világban élünk most, öregem – szokta mondogatni –, ahol az életben maradás a legfőbb gond, nem a történelmi múlton való kérődzés, érthetetlen versek elemezgetése! Azon kéne igyekeznünk minden erőnkkel, hogy védjük biológiai környezetünket, nehogy lakhatatlanná tegyük a Földet, nehogy kipusztuljunk, mint a dinoszauruszok! Ha nem koncentrálunk erre az égető kérdésre, egy szép napon mi is történelmi múlttá válunk, mert elfogy az életterünk!…"

„Környezetvédelem, biológiai élettér" – ezekkel a fogalmakkal hajnalig tartó csevegésre bírhatta akárki a barátomat. Én kívülről ismertem már szenvedélyes kifakadásait, s bár tagadhatatlanul volt némi igazság a szavaiban, messze nem értettünk egyet. De persze szélmalomharc volt erről vitázni vele, mert az ellenérveket végig sem hallgatta, csak legyintett, és fújta tovább a magáét. Nem csoda hát, ha az osztályban egy kissé hibbantnak tartotta mindenki, és valósággal szellemi száműzetésben élt, amíg én ide nem jöttem a suliba. „Te más vagy, Gabesz, mint ezek!" – közölte velem már az első napon, s noha jóformán semmiben sem osztottuk egymás véleményét, rövidesen csakugyan összebarátkoztunk.

– Nemcsak egzakt tudományokra van szükség – igyekeztem védeni ezúttal is az én kedvenc tárgyaimat, elsősorban a magyart és a történelmet, Tihamér azonban most is csak legyintett.

– Kár folytatnod! Az egzakt tudományok nélkül…

– Sok a szöveg! – lökte hátba Prettenhoffer, hogy majdnem leesett Csonti szemüvege. – Siess inkább, mert Füttyös mindjárt itt lesz, és egzakt módon ellátja a bajod! Gyorsan befejeztük az átöltözést, és a fogasra szórtuk a gönceinket.

– Sohasem fogsz meggyőzni – súgta a fülembe Csonti, miközben a tornaterembe ügettünk –, hogy a kötélmászás van olyan hasznos, mint a környezetvédelem! Mert ugyan mi lesz jobb attól a világban, ha majmok módján a kötélen mászkálunk?

A „majmok módján történő mászkálás" azért enyhe túlzás volt a részéről. Nyápic végtagjaival rendszerint a kötél alsó harmadáig sem tudta feltornázni magát, pedig olyanokat rúgott, hogy az becsületére vált volna akár egy lónak is. A levegő rugdosása azonban nem viszi fölfelé az embert, így ő sem jutott sokkal magasabbra annál, mint amennyire felugrott.

Azt hiszem, titokban szeretett volna erős, izmos lenni, ugyanis egyszer rajtakaptam, amint a férfi szépségverseny győzteseit nézegette egy magazinban. „Kíváncsi voltam ezekre a ronda izompacsirtákra" – közölte zavartan, az újságot ledobva, és előhalászta zsebéből a bűvös Rubik-kockát, hogy csontos ujjaival másodpercek alatt megteremtse rajta a rendet.

Éles füttyjel hasított a levegőbe, majd nyomban utána felcsattant „Füttyös" tanár úr baritonja:

– Sorakozó!… Kissé gyorsabban, ha szabad kérnem! Úgy, mintha élnétek! Tíz menyasszony előbb elkészül az öltözködéssel, mint ti a sorakozással. Vi-gyázz!

A daliás termetű Füttyös ellépdelt arcvonalunk előtt, s közben hangtalanul billegette sípját ajkaival.

– Sok mindent lehetne mondani rátok – közölte végül –, csak azt nem, hogy kisportolt alkatú, férfias jelenségek vagytok. Na, de sebaj, majd én változtatok ezen, és nemsokára méltók lesztek a férfi névre. Terpeszállásba ugorj! Kezeket csípőre! Fejkörzés balra: egy, kettő!…

Tíz perc bemelegítés után erősítő gyakorlat következett.

– Kötélhez! – hangzott a vezényszó, és amikor a sor rám került, én is kapaszkodni kezdtem.

Csakhamar kivert a verejték, s úgy tűnt, sohasem érek a kötél végére – nem érinthetem ujjaimmal a rásimuló bőrdarabot, nem dughatom ujjam a mennyezeten lógó karikába, és nem sóhajthatok fel határtalan megkönnyebbüléssel. Ámde tudtam, hogy minden rossznak vége szakad egyszer, s ez arra ösztönzött, hogy minden erőm összeszedjem.

Szegény Tihamér! Én már rég fönn leszek, amikor ő még mindig odalent fog kapálózni, várva a megváltó sípszót.

Felénél jártam ekkor a kötélnek, s mert szokatlan hangokat, meglepett kiáltásokat hallottam, a mászást abbahagyva lenéztem.

És a következő pillanatban, a többiekhez hasonlóan én is kiguvadt szemmel bámultam a csodát: a kötél tetején gubbasztó Csontit, aki zavartan pislogott ránk a szemüvege alól – mintha szégyellené, hogy mindenkit megelőzve, elsőként ért fel, és még csak az erőlködés sem látszik meg rajta!

Aztán felsikoltott a síp, és olyan csönd lett a tornateremben, mint a matekórán dolgozatíráskor.

– Gelencsér!!! – üvöltötte Füttyös földöntúli hangon, de nem lehetett tudni, örül-e vagy haragszik. – Hogyan csináltad?!

– Fe… felmásztam – krákogta Tihamér, elvörösödő fejjel.

– Mindjárt gondoltam, hogy nem úgy repültél – világosította meg az elméjét Füttyös. – Sőt azt se tételezem föl rólad, hogy helyből öt métert ugrasz magasba… Várakozásteljesen elhallgatott, de Csonti nem érzett kedvet a nyilatkozásra.

Talán egy percig a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, amikor a kövér Langenharmer nem bírta tovább a függeszkedést, és nagyot horkantva lehuppant. Füttyös ekkor rájött: Csontin kívül többen is vagyunk itt, és kegyesen intett, hogy lemászhatunk. Aztán odalépett a vézna fiúhoz, atyáskodón a vállára paskolt.

– Tihamér fiam! – szólt ünnepélyes lassúsággal, gondosan válogatva a szavait. – Az előbb nem láttam egészen jól az új módszeredet. Ezért arra kérlek: mutasd meg még egyszer, hogyan kell mászni!

Csonti a kézfejével megtörölte izzadó homlokát, lendületet vett, s a kötélre szökkent. Olyan gyorsan mozgott, hogy nem is láttuk, amint kapaszkodik; az egyik pillanatban a földön volt, a másikban pedig már a plafonnál kuksolt, félszeg vigyorgással!

– Gyere le! – motyogta ámultan Füttyös, és mindnyájan elszörnyedve hördültünk fel, amikor Tihamér leugrott… Legalábbis úgy rémlett, mintha leugrott volna, csak azt nem értettem, miért nem horzsolta fel a tenyerét csúszás közben.

– Láttam, de nem tudom elhinni – dadogta Füttyös, óvatosan megérintve a fiú karját. – Izmok nélkül lehetetlen véghezvinni ilyen teljesítményt, neked pedig annyi karizmod sincs, mint egy esernyőnek!

– Technika kérdése az egész – szerénykedett Csonti, nagyot nyelve. – Manapság mindennel takarékoskodni kell, és én kidolgoztam egy módszert az izomenergiával való takarékosságra.

– Viccelni mersz velem? – sziszegte Füttyös, megmarkolva a karját.

– Egyáltalán nem! – szegte fel Tihamér a fejét. – Az ember az esze révén vált ki az állatvilágból, és logikus, hogy az esze segítségével emelkedjék tovább! Ne pedig izomerővel igyekezzék mászni, mint a majmok.

Ez utóbbi megjegyzés akár sértés is lehetett volna, de Füttyös eleresztette a füle mellett.

– Folytasd! – mondta szigorúan. – Tehát az eszeddel mászol?

– A dolog lényege az – magyarázta Csonti –, hogy olyan gyorsan haladjak végig a kötélen, hogy az izmaimnak ne legyen idejük elfáradni közben. Ugyanis bárki beláthatja: minél tovább mászik az ember, annál jobban elfárad, másként szólva: minél rövidebb ideig mászik, annál kevésbé fárad el. Ha tehát a mászás csak egészen rövid ideig tart, akkor az izmoknak egyáltalán nincs idejük elfáradni…

– Ezzel egyetértek – bólogatott Füttyös. – Folytasd tovább!

– Nincs tovább – vigyorgott rá Csonti. – A felhasználásra kerülő fizikai erőmennyiség egyenesen arányos a felhasználásra fordított idővel.

– Te teljesen hülyének nézel? – förmedt rá Füttyös vészjóslóan. – A teljesítményt az időegység alatt végzett munkával mérjük, vagyis annál nagyobb a teljesítmény, minél több munkát végez valaki adott időn belül; rövid idő alatt tehát sokkal több munkát kell végezni, mint hosszú idő alatt, a több munka pedig nagyobb erőfelhasználást jelent. Semmiből viszont nem használhatsz fel semmit!

– Semmiből nem – hagyta helyben Csonti. – Csakhogy azért egy kevés izmom nekem is van!

Ezt persze nem lehetett letagadni, és Tihamér önérzetesen nézett ránk.

Füttyös pár másodpercig nem tudta, mit mondjon. Elengedte a fiú karját, és kockás zsebkendőt húzva elő a zsebéből, megtörölte a homlokát. Aztán a kendőt visszadugta, és mérgesen dörmögte:

– Elméletileg talán igazad van… Azonban ne felejtsd, hogy minden elmélet annyit ér, amennyire használható a gyakorlatban. Ha igaz, amit itt most elmondtál nekünk, akkor nemcsak a kötélmászásban kéne jeleskedned, hanem futásban, távolugrásban is, hogy a többi sportágat ne is említsem…

Határtalan ámulatunkra Csonti bólintott.

– Természetesen minden olyan sportágra érvényesek az előbbiek, ahol az ellenfél egyedül az idő. Ma még az erősebb győz kislabdadobásban, súlyemelésben vagy súlylökésben, de nem tartom kizártnak, hogy idővel ott is az emberi agy felsőbbrendűsége fog diadalmaskodni.

– Sípos, Kőszegi, Prettenhoffer, Csák! – sorolta Füttyös a neveket, oda sem figyelve Csonti utolsó mondatára. – Álljatok a kosár alá!… Tihamér, menj oda közéjük! Füttyszóra indultok! Kíváncsi vagyok, ki ér elsőnek a szemközti falhoz.

Elhangzott a sípszó, és a négy fiú úgy pattant előre, mintha rugók löknék őket. Prettenhoffer tartotta az iskolacsúcsot, hajszállal előzve csak meg Kőszegit, de gyors volt a másik kettő is – sokkal gyorsabb, mit én, Csontiról nem is szólva. Ő egy gondolattal később indult náluk – vagy nem is indult talán, csak úgy rémlett, mintha indult volna? –, ám a következő másodpercben már ott állott a falnál, szendén vigyorogva.

Prettenhoffer ettől úgy megzavarodott, hogy lábai egymásba akadtak, és teljes hosszában elvágódott.

Semmi kétség: Csonti, vagyis Gelencsér Tihamér 7. b osztályos tanuló itt és most, a szemünk láttára új, abszolút világcsúcsot futott!

„Ez nem lehet igaz! – hasított belém a fölismerés. – Ember nem tud ilyen gyorsan futni! Legfőképpen pedig Csonti nem, aki tegnap a lépcsőn fölfelé szívdobogást kapott, s emiatt meg kellett állnia az első és a második emelet között néhány percre. Vagy talán nem is Csonti az ott, a kosár alatt, hanem valaki más? Egy földönkívüli, aki Csonti képmását magára öltve furakodott közénk, s talán a szándékai sem a legtisztábbak?…"

2.

Végigborsózott rajtam a rémület, és a legszívesebben ordítva elrohantam volna – a lábam azonban nem engedelmeskedett, és mukkanni se tudtam. Halálos félelemben vártam, hogy ismét ura legyek a mozdulataimnak, s közben az villant eszembe, hogy egy Csonti formájú „jövevény" aligha leplezné le magát csodálatos sportteljesítménnyel, mert hisz akkor mi a csudának öltötte volna fel a fiú alakját? Egyedül az igazi Csontinak – akit számtalanszor csúfoltak gyengesége miatt – állhatott érdekében fantasztikusnak ható eredmények felmutatása, és ha igaz, amit mondott, akkor egy új világcsúcsnál sokkalta fontosabb dolognak voltunk most szemtanúi.

Füttyös tanár úr viszont sportemberhez illőn, teljesítményekben gondolkozott, realista volt, és csak azt hitte el, amit a saját szemével lát, vagy a sportújságban olvas. Ám ezúttal ő is elbizonytalanodott.

– Világrekord! – motyogta elkerekült szemmel. – Ez a szerencsétlen, zörgő csontkollekció világrekordot futott! És az a legrosszabb, hogy nem tudom elhinni, hiába láttam, és hiába van rá tizenhét tanúm! Pedig ott a helye az olimpián! – Magához intette Csontit, aztán átfogta vállát a karjával, mint régi jó barátét szokás, és rólunk teljesen megfeledkezve, kiballagott vele a teremből.

Idebent pedig elszabadult a pokol! Mindenki a maga módján adott kifejezést érzelmeinek, és olyan ordítozás, rohangászás, verekedés kezdődött, hogy bizonyára elhallatszott az iskola túlsó végébe is. Nem tudom, meddig tartott az őrült tombolás, ám egyszerre csak arra riadtam fel, hogy csönd vesz körül ismét, valaki hátba vág, s az ajtóban egy hang azt kiáltja:

– Osztály, vigyázz!

– Nem hallottad, te ló? – súgta mögöttem a kövér Langenharmer, úgy ütve ki kezemből a nehéz medicinlabdát, hogy az csaknem feldöntötte a kis termetű Csöpit.

– Az egész osztály: vigyázz! – kiáltotta újból a „Diri", Balogh igazgató úr. – Tán megsüketültetek ettől a zsivajtól, amit csaptok? Hol van a tanárotok? Kivel van órátok?

Miután megtudta, közölte velünk, hogy igazgatói intőt kap, aki megmozdul, vagy kiejt egy hangos szót, amíg ő visszajön, aztán magunkra hagyott bennünket. Az ajtót szerencsére nem csukta be, így Gébics, aki az ajtóval szemben állt, rövidesen megkönnyebbülve hozta a tudtunkra, hogy elmúlt a vész, a Diri bement a tanáriba.

– Kíváncsi vagyok, mit szednek ki Csontiból! – jegyezte meg Madarász, az osztályelső. – Ha én az ő helyében lennék, nem kötném orrukra a fölfedezésemet! Előbb szabadalmaztatnám, aztán versenytárgyalást írnék ki, és végül eladnám a legtöbbet ígérőnek, azzal a kikötéssel, hogy a haszon egytizede a továbbiakban is engem illet.

– Én az ő helyében senkivel nem tárgyalnék! – mondta Prettenhoffer. – Sejtelmem sincs róla, miként csinálja, és az is biztos, hogy nem fut jobban nálam, de ha egyszerre indulunk el, előttem ér célba, és ez az, ami számít. Ha van egy csöpp esze, akkor benevez a világversenyekre, szépen megnyer mindent, és annyi pénze lesz a díjakból, reklámokból, hogy nem tud majd mit kezdeni vele!

– Idióták vagytok! – közölte Langenharmer (rövidebben: Tüdő), akinek a nagybácsija kerületi rendőrkapitány volt. – Nem látjátok, hogy itt egész másról van szó? Aki így tud futni, mászni, ugrani, mint ő, annak gyerekjáték elfogni a gengsztereket! Senki sem menekülhetne el, ha ő üldözőbe venné! Ő lenne az igazi szuperzsaru! Kapna golyóálló ruhát, aztán gyerünk!

– Sokért nem adnám, ha hallhatnám, amit most beszélnek! – sóhajtotta Sipőcz, és ebben mindnyájan egyetértettünk vele.

Sajnos egy árva hang sem szűrődött ki a tanáriból, s ahogy teltek-múltak a percek, egyre türelmetlenebbül izegtünk-mozogtunk. A magam részéről meg voltam győződve arról, hogy Csonti nem árulja el Füttyösnek a titkát. Mindig utálta a sportot, a versengést, tehát a tornaórákat is, következésképp nem kedvelte túlzottan Füttyöst sem, aki természetesen észrevette ellenszenvét, és ennek megfelelően bánt vele. Véleményem szerint Füttyös lett volna az utolsó, akit Csonti beavat csodálatos gyorsasága rejtelmébe, kitéve magát a veszélynek, hogy más is elsajátítja a módszert, és akkor megint csak nem ő lesz az első. Persze, ugyanez a veszély fönnállna akkor is, ha másnak árulja el a fölfedezését. Elég jól ismertem Csonti gyakorlatias gondolkozását, így nem tartottam valószínűnek, hogy a Dirit beavatná a titkába. Annál jobban izgatott a kérdés, mit tesz majd képessége birtokában: megváltoztatja-e a sportról alkotott véleményét, benevez-e versenyekre, dőzsölni fog-e a szuper sportolónak kijáró dicsőségben és vagyonban? A lányok holtbiztosan odalesznek érte, és az is biztos, hogy ez tetszik majd Csontinak, hisz titokban mindig áhította a lányok csodálatát, és értetlenül szemlélte rajongásukat például Prettenhoffer iránt, aki – őszerinte – semmivel sem volt szebb fiú nála, csak picivel izmosabb és fürgébb. Érdekes módon a gyengébb nem képviselői valamilyen okból nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a sporteredményeknek, mint a kémiából kapott csillagos ötösnek; Csonti szerint ez egyike a világegyetem azon rejtélyeinek, amit talán sohasem fog az ember megfejteni. „Mert kérdezlek én téged – szokta mondogatni, ha a dolog szóba került –, jobb lesz bármi is attól, ha valaki nagyobbat ugrik pár centivel a többieknél? Emel ez az életszínvonalon? Csökken ettől környezetünk szennyezése? Kevesebb ember hal éhen Etiópiában? Míg ha valaki jól tanul, az hasznos eredményeket