Rötúr

BÄCHER IVÁN

RÖTÚR

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Göncöl Kiadó

Korrektor: Békyné Kiss Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-286-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Bächer Iván

USZTYE

– Dievca?

– Dievca.

– Lány?

– Lány.

– Istenem, mi lesz…- rebegte az anya, Malovecz Béláné, aki még nem is végzett a szüléssel egészen.

– Jebem ti dusu! – mordult föl az anyós, Malovecz Janka, és dühösen elhagyta a kis szobát.

– Az én Bélám megöl engem… Megöl, biztosan…

– Pekna… i… zité oci! – örvendezett a bába.

Az újszülöttre leginkább csak ő, Kavulyákné, született Dafcsik Johanna, a bába ügyelt. Kavulyákné a magyar nyelvet nem beszélte, mint ahogy a kis falucska lakóinak többsége sem.

Usztye szín tót falu volt.

Fönn bújt meg, a lengyel határnál. Faragásokkal dí­szített, apró ablakos faházai egyetlen utcában sorjáztak föl a domboldalon a temető felé.

Malovecz Béláné, született Korneli Rozália itt hozta világra második gyermekét 1904. február 19-én.

Leány lett ez is, akárcsak az első, a két évvel előbb érkezett Ilonka.

A keresztségben ő az Aranka nevet kapta.

A kerek képű gyereket oly vakítón sárga szemmel áldotta meg a sors, hogy annak csodájára jártak még Árvaváraljáról is.

Korneli Rozália nem volt idevalósi.

Nagyapja, Korneli István Tata-Tóvároson szolgált mint urasági hajdú, apja, András pedig a kőműves mesterséget tanulta ki. Mint oly sok kőműves szerte Nagy-Magyarországból, a Kornelik is a millennium táján vetődtek az akkor éppen virágkorába szökkenő, fiatal, erős, büszke Budapestre.

A Józsefvárosban, a Kisfaludy utca 38. szám alatt jutottak lakáshoz.

A Kisfaludy utcabéliség hozta össze az olasz eredetű Korneli-lányt az északról érkezett tót szabólegénnyel, Malovecz Bélával, aki négy évvel előbb került Usztyéről a városba föl, és akinek itt, a Kisfaludy utca 30.-ban volt albérleti szobája ekkor.

Malovecz Bélát 1880. április 22-én segítette világra a biztos usztyei tót bábakéz.

A név megesett anyáról, egy szlovák parasztlányról, Malovecz Jankáról szállt a fiúra – az apa kilétét örök homály fedi. Bizony-bizony törvénytelen gyerek volt a fess szabólegény.

A mesterséget még otthon, Usztyén kezdte kitanulni. Tizenhat éves volt, amikor fölhozta őt Pestre Horatschek Ferenc, akinek tiszte volt évtizedeken át Károlyi István gróf nagyszámú, és szigorúan csak a megbízható, katolikus tótságból verbuvált személyzetéről gondoskodni.

A Károlyi-palota a Belső-Józsefvárosban, a Múzeum utca és az Esterházy utca sarkán állt. A környékbeli főúri paloták (csak Károlyiból vagy fél tucat élt e tájon) vonzáskörében szabályos tót „falu" alakult ki a századfordulón.

Mikor a millennium ragyogó esztendejében Malovecz Béla Budapestre érkezett, korántsem botladozott magányos idegenként a Józsefváros inkább homokos, mint kockaköves utcáin – ismerősök, falubeliek, rokonok protezsálták a falusi szabósegédet.

Malovecz – miután rövid ideig dolgozott a földalatti építkezésén is – 1903-tól lett a gróf szabója. Ettől kezdve soha senki másnak nem varrhatott, még a családtagoknak sem, soha nem dolgozhatott géppel, és soha nem adhatott ki a kezéből hibás munkát.

De hát miért is adott volna ki olyat. Akár a verő szív, úgy munkált őbenne a pontosság, a rend.

1902-ben kisebb bajba jutott – a pár házzal odébb lakó huszonkét éves, kreol bőrű, finom leány, Korneli Rozália, február 9-én egészséges leánygyermeknek adott életet.

Az apa kiléte nem lehetett vitás. A törvénytelen fiú­nak törvénytelen lett a leánya is. De Ilonka, vagy ahogy mindenki hívta: Lonci nem soká maradt az – 1903. jú­nius 14-én meglett az esküvő. A tanú Iszkra István kovácssegéd és Bozsek József szabósegéd volt, mindketten Kálvária téri lakosok és józsefvárosi tótok persze.

De a bajok Malovecz Béla körül ezzel még nem ültek el.

Az asszony sápatag, gyönge volt és a házasság után fél évvel már vért köpött szegény.

Nagyon akarta hát Malovecz, hogy második gyermeke fiú legyen, hisz ki tudja, aztán bármilyen lesz-e még.

Az állapotos Rozáliát fölküldte a jó levegőre, szülőhazájába, Usztyéra szülni, ő maga Pesten maradt, hosszú időre, hetekre ő nem lehetett el. A gróf, akihez frissen szegődött, és aki szép lakást is juttatott neki, minden délelőtt járt hozzá próbálni.

A lakás egy tömbben volt a Múzeum utcai palotá­val, a Baross utca 6. számú ház első emeletén.

1904. február 19-én tehát szegény, beteges Rozália nem fiút hozott erre a neki idegen tót világra, hanem egy leánykát csupán, Arankát.

Arankának viszont finom, fehér a bőre és csudás, sárga színű a szeme.

Malovecz Béla azonban nem adta föl.

1909 tavaszán megszületett végre Malovecz Józsi is.

Rá három hónappal meghalt Korneli Rozália.

A gróf derék szabója magára maradt három kisgyerekkel huszonkilenc évesen.

Malovecz Janka, vagyis Sztaramaty az asszony betegségének vége felé már fölköltözött a Baross utcába, de hát más az anya és más az asszony.

Malovecz Béla asszony nélkül nem tudott és nem is akart élni.

Most már nem bízta véletlenre a dolgot.

Erős, egészséges, határozott társat akart végre, aki összefogja a családot, aki bár sajátjaként, de kellő szigorúsággal vigyázza a gyermekeket, aki biztos kézzel vezeti a háztartást, aki szája íze szerinti koszttal fogadja, aki lesepergeti zakója vállát naponta, tükörfényesre suvickolt cipőt készít oda a lába elé, aki nem nyafog, nem beteg és aki tudja, hogy a férfinak az a dolga, hogy néha elmenjen hazulról, az asszonynak pedig az, hogy otthon várja urát.

Gondolta ő, hogy ilyet Pesten bajos találni, fölkerekedett tehát és elindult Tótországba asszonyt keresni.

A Rózsahegy melletti Szucsányban talált rá a megfelelőre, egy tizenhét éves szlovák cselédlányra, Csiszárik Ilonára.

Fölsegítette a lányt Budapestre.

Csiszárik Ilona még pár évet szolgált egy Pozsonyi úti zsidó családnál, hadd tanuljon, hadd érjen, hadd szokja a városi világot.

1911 tavaszán aztán odaköltözött Malovecz Bélához a Baross utcába.

A széles vállú, mackótermetű szabó sorba állította a három gyereket és rámutatott Csiszárik Ilonára:

– Mostantól fogva ő: Mama.

Erre az akkor kilencéves Ilona, vagyis Lonci, akinek emlékében leginkább élt a szelíd Rozália, elhúzta száját:

– A mi mamánk nem ez volt…

Abban a pillanatban elszállt a súlyos paraszttenyér.

Nem volt apelláta több.

Onnantól kezdve a Malovecz családban Csiszárik Ilona volt a Mama.

1914-ben, mikor Aranka elvégezte a Szentkirályi utcai községi elemi első négy osztályát, meglett az eskü­vő is.

Mama jó mama volt, derék, kicsit kemény, kicsit zsarnok, de jó.

NAPIREND

1916. január 25. volt, keddi nap.

Épp egy hónapja vezették be a kenyérjegyet.

Háború volt.

Ez azonban a Malovecz családot nemigen érintette.

Malovecz Béla akkor már több mint egy évtizede szabta, varrta a gróf ruháit, egy magyar gróf szabója pedig hiányt nem szenvedhetett soha semmiben, mint ahogy egy gróf szabója holmi katonáskodással sem vesztegethette idejét.

A Baross utcai lakás tágas kamrájába menetrendszerűen érkeztek a fóti birtokról a zsák hagymák, krumplik, a fél disznók és a szalonnatáblák.

A gróf szabója pedig varrta a gróf ruháit rendületlenül.

Mellesleg, hogy mennyi volt a grófi kommenció, azt nem tudta meg soha senki – ez a gróf és Malovecz szigorú magánügye maradt. Valamit jelezhet, hogy 1928-ban a Tibi gyereknek – mert 1917-ben születik egy ilyen is – Malovecz Béla, a józsefvárosi szabó Dehmal Ká­roly zongora gyárostól (Rákóczi út 19.) kétezer-kettőszáz pengőért vásárol majd egy Lemberger & Gloss márká­jú zongorát. Négyszázötven pengő lesz az előleg és aztán havi száz pengő a törlesztés.

De ekkor még csak 1916-ot írtak.

Malovecz Béláné, született Csiszárik Ilona, ezen a napon, január 25-én kedden is, épp úgy, mint máskor, fél ötkor kelt.

Ahogy pongyolát vett föl és kilépett a konyhába, fölkelt anyósa, Sztaramaty is, akinek ott volt vetve ágy.

Maloveczné első útja ki, a gang végébe vitt.

Visszatérve begyújtott. Két hatalmas kandliban föltett vizet.

A konyhában a falikútnál megmosakodott. Felöltö­zött, aztán – amíg a víz melegedett – tett-vett, egybehordott szennyes edényt, a sparhelt, a szenesláda kö­rül összehúzta kicsit a koszt.

Közben Sztaramaty már neki is látott a krumplit tisztítani.

Épp úgy, mint máskor, hisz valami krumplis majd mindennap került.

Fél hatkor – mire a kétszobás lakás minden zugát, alkóvot, fürdőszobát betöltötte a másfél liternyi Franck kávé nehéz, forró, édeskés szaga – Malovecz Béla is kipapucsolt a konyhába térdig érő, madzagos gatyájában. Nadrágot kapott föl és igyekezett a gang végibe legelébb.

Odabenn már lavórnyi langy víz várta a hokedlin.

Mosakodás után Malovecz a konyhaajtó félfájára erősített szíjon élezte, a karján lévő szőrből húzva pró­bálta a beretvát, kis tálkában vert habot, pamacsolt és megborotválkozott gondosan. Utána képét bekente szesszel.

Fölvette a gonddal vasalt, tiszta, fehér inget.

Ekkor már föléledt és kimerészkedett az ablaktalan, de jó meleg alkóvból a három gyerek is: a tizennégy éves Lonci, a tizenkét éves Aranka és a hétéves Józsika.

A tisztálkodás után Malovecz zoknit vett föl, belebújt mindig élesre vasalt pantallójába, végül a fényesre suvickolt cipőbe is. Gondosan karbantartott, tömör bajuszával – kevesen tudták, hogy az melleslegesen egy nyúlajkat is fedett –, fényes, elválasztott hajával, magas homlokával, megbízhatóságot sugárzó meleg tekintetével úgy pillantott szét a Baross utcai lakás konyhá­jában, mint egy igazi úr.

Az volt egyébként.

A gróf szabója úrnak számított a Józsefvárosban. A reggeli következett. Szalonna volt, sajt, tejföl és kávé.

Hét óra után a három gyerek elment az iskolába – a lányok nagyot kerültek, a Papnevelde utcai községi leányiskolába jártak, de elvitték a kisfiút a Szentkirályi utcai községi elemibe előbb.

Fél nyolc körül – épp úgy, mint máskor – Malovecz Béla bevonult a műhelybe.

Furcsa volt Maloveczék Baross utcai lakása.

A lépcsőházból egy hosszú, folyosószerű előszobába ért a belépő. Jobbra nyílott a meglehetősen tágas konyha, szemben sorakozott három ajtó, melyből egy a kamrába, egy a fürdőszobába, egy pedig az alkóvba vezetett. Az előszoba végén kétszárnyú ajtón lehetett a nagyszobába jutni. Ebből szintén nagy ajtó vezetett a kisebbik szobába, amiből az ablaktalan alkóvon át vissza lehetett keveredni a folyosóra.

A nagyszoba faparavánnal kétfelé volt választva.

A jobb oldali rész szolgált próbaszobaként, hatalmas, hibátlan tükörrel, két fotellal, a falon atillákat, díszmagyarokat, frakkot, szmokingot ábrázoló színes metszetekkel.

A másik rész volt a tulajdonképpeni szabóműhely.

Itt – bár nemigen használhatta, mert a grófnak csak kézzel varrhatott – állt egy hatalmas szabóvarrógép, egy monumentális szabóasztal: egy három méter hosszú, kilencven centi széles, húsz centi vastag tölgyfatömb, továbbá egy óriási szekrény, bepolcozva sűrűn, teli tucatnyi kis fiókkal és a polcokon, a fiókokban lapult, csillogott, tarkállott katonás rendben ezrével a cérnára fölfűzött gomb, acélkék nadrágcsat, cérna spulni, patent, kapocs, gombostű, centiméter, olló az öt centistől a fél méteresig, gyűszű, tű, mágnes, szabóvonalzó, vé­konyra szeletelt szappandarab, enyv, ruhakefe, vasalópárna és persze a polcokon méterszám a gondosan behajtogatott, szép, drága anyag.

Itt dolgozott ezen a napon is Malovecz Béla.

Pontosan tízkor, éppúgy mint más napokon, megszólalt a csengő.

Megérkezett a gróf.

Magas, elegáns, fiatal ember volt.

Ezen a napon nem egymaga jött. Egy derék kocsis állt mögötte, vállán egy fél disznóval.

– Fóti disznó – mondta a gróf, akit Sztaramaty és Mama kézcsókkal köszöntött. Malovecz Bélával férfiasan kezet szorítottak.

Aztán mentek próbálni. A gróf naponta jött, vasárnap persze nem, de ha Pesten volt, akkor különben naponta minden délelőtt. Néha csak öt percet időzött, de gyakran másfél órát is elücsörgött a konyhában, nézte, hogy tüsténkedik Mama.

Mama kosztjának a gróf lelkes híve volt.

Most is kiült próba után kicsinyt az asszonyok kö­zé. Mama és anyósa krumplilevest csináltak aznapra és pörköltet nokedlival, uborkával.

A gróf kapott mindenekelőtt egy kis kóstolót a szalonnából, ami tulajdonképpen a saját szalonnája volt, hisz Fótról származott az is, de otthon, a Múzeum és Esterházy utca sarkán lévő palotában bizony ritkán szervírozott föl neki az asszony – egy hercig kis Windischgraetz hercegnő – füstölt szalonnát, különösen nem olyan savanykás, kemény, roppanó savanyú uborka és omlós friss kenyér társaságában, mint ami itt, a Baross utcai kis konyhában került a gróf elé.

Ezután még a krumplilevest is megízlelte a gróf. Kért és kapott bele csipetnyi csípős paprikát is.

Malovecz csak épp kikukkantott a konyhába, ő kü­lönben dolgozott a műhelyben ebédig.

Egy óra körül megjöttek a gyerekek.

A legnagyobb, Lonci már fordulhatott is vissza – épp úgy, mint máskor, ezen a napon is az ő dolga volt a sarki kocsmából fölhozni egy korsó frissen csapolt sört.

Ebéd után Malovecz Béla visszavonult a műhelybe, fölkapaszkodott a csupasz szabóasztalra és szunyókált egy órát. Napközben csak a szabóasztalon tudott aludni.

Délután még dolgozott egy kicsit, majd épp úgy, mint más napokon, fölkerekedett.

Pontosabban csak fölkerekedett volna.

De Mama csöndesen, de határozottan odaszólt:

– Hova mész Papa?

– Hogy-hogy hova?! A Banovszkyhoz – mordult föl Malovecz. – Vagy akárhova!

– Nem mész sehova,