Hej, asszonyok, asszonyok

TATAY SÁNDOR

HEJ, ASSZONYOK, ASSZONYOK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-666-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tatay Sándor jogutódja

AZ AVIATIKUS UNOKÁJA

– Halló! Mi ez az őrült zsivaj nálatok?

– Vendégei vannak.

– Kinek?

– Ildikónak.

– Ott vannak a szobában?

– Dehogy, az ő szobájában vannak. A telefon meg a középsőben van, hiszen tudod.

– Nem őrülsz meg?

– De. Képzelheted.

– Tedd be az ajtót, várok.

– Hiszen be van téve.

– Hihetetlen.

– Két magnetofon szól, meg hangszórók is, hogy legyen térhatás. Most ez az őrület, hogy legyen térhatás. És ez a zuhogás hozzá.

– Táncolnak?

– Ugrálnak.

– Nem tudsz nekik parancsolni?

– Tudod, milyen nehéz egy mostoha helyzete. Ha a saját lányom lenne, az más.

– Hát ez mi volt?

– Csengetés.

– No de ez fülsiketítő.

– Tudom. A nagyanyja rettenetesen nagyothallott. Az ő kedvéért csináltatta a férjem valamikor ezt a szirénát.

– Hisz az már rég nem él.

– Nem, de meghagytuk kegyeletből. Tudod, milyen nehéz a második feleség helyzete a mostohalány egykori nagyanyjával szemben. Hát még ha az a híres aviatikus özvegye volt.

– Szóval, nem is a férjed anyjáról van szó, hanem az első feleségéről.

– Igen.

– Mi ez megint? Márta!

– Megint csengettek. Várj.

Márta befogta a kagylót, és kiáltott torkaszakadtából.

– Ildikóóó!

Ildikó otthagyta a táncosát, és azon forrón rohant.

– Tessék, mama!

– Siket vagy? Nem hallod, hogy csengetnek?

– Szól a zene.

– Ez neked zene? Na, rohanj, nehogy újra kezdjék.

– Halló!

– Itt vagyok, édesem.

– Valaki jött hozzátok?

– Igen. Egy űrhajós és egy kecske.

– Szent isten! Beteg vagy, Márta?

– Nem, jelmezes buli van nálunk.

A kecske és az űrhajós megcsókolták Márta kezét, aztán továbbmentek. Míg az ajtó be nem csukódott mögöttük, nem lehetett folytatni a beszélgetést, olyan nagy volt a zsivaj.

– Zsozsókám, én nem bírom.

– Miért nem mész át a férjed szobájába?

– Hogy menjek, mikor itt a telefon?

– Szóval, hagyjuk abba a beszélgetést?

– Ne, a világért se!

– Tudod, mit? Hagyd őket magukra. Gyere, kicsit elbeszélgetünk az Ibolyában, jó?…

– Nem tehetem a mostohalányommal.

– Ugyan, hát számít, hogy ott vagy?

– Igaz. Zsozsókám, én fellázadok.

– No, végre, rájössz, hogy te is ember vagy. És hol a férjed?

– Vidéken. Beadom nekik a kaját, aztán megyek.

– Ital is lesz?

– Málnaszörp. De az Ibolya az nem jó. Ott ötórai tea van. Isten ments. Csöbörből vödörbe.

– A Gyöngyvirág.

– Most kaptak wurlitzert.

– Gyere hozzám! Én is szalma vagyok.

– És ura vagy a háznak. De jó neked. Megyek. Ne legyen lelkifurdalásom?

– Ugyan!

Márta beadta a szendvicseket meg a málnaszörpöt, és távozott, ami nagy örömet keltett a fiatalok szívében, pedig jelenléte úgysem számított. Mikor elment, sokáig csend volt, mert étkeztek. Sőt, utána is, mert mintha távozásával értelmét vesztette volna a nagy tombolás. Két fiú fehér kötényt kötött, és elmosogattak a konyhában. Sőt, ezután sem kezdődött újra a zenebona, hanem a hangulatvilágításon még szűkítettek, leültek a szőnyegre, és ilyen kérdéseket adtak fel egymásnak:

„Mit tennél, ha tudnád, hogy egy év múlva megsemmisül a világ?"

„Megváltanád-e az életedet egy másik ember halálával, ha csak úgy lehetne?"

„Elképzelhető-e az öröklét a világűrben?"

„Elképzelhető-e a megszerzett tudás operációs úton való átültetése egy másik személybe? És ha igen, akkor alávetnéd-e magad egy olyan műtétnek, hogy a nukleinsavak segítségével egy haldokló tudós ismeretanyagát átplántálják beléd?"

A felelethez hosszas meditációra, filozófiai elmélyültségre volt szükség, s így a csend tartósult. Az sem fordult elő, hogy egyszerre beszéltek volna.

Pontosan végigvárták az egyes feleleteket, és bizonyos misztikus tisztelettel hallgattak minden megnyilatkozást. Hisz végül is az élet alapkérdéseiről volt szó.

Valamennyien összerezzentek, mikor az irtózatos csengő egyszerre megint felüvöltött.

Ildikó lustán felemelkedett, de nehezen szakadt el a társalgástól. Akik érkeztek, nyilván türelmes emberek voltak, mert nem csengettek még egyszer.

Ahogy kilépett a középső szobába, a rideg fény kellemetlenül érintette. Ők ugyanis ott bent mesterségesen csináltak estét, mert ezek közül a fiatalok közül kevesen kaptak éjszakába nyúló kimenőt.

Két férfi állt a lépcsőházban, mikor végre ajtót nyitott. Elöl egy nyurga öregúr. Igen öreg volt, legalább nyolcvanéves, de Ildikó miatt lehetett kilencven is vagy hetven. Sosem próbált még különbséget tenni ilyen korú emberek között. Olyan magas volt, hogy önkéntelenül lehajtotta fejét, mikor belépett az ajtón. Termetét még nyújtotta is a szűkre szabott csíkos nadrág és a csapott vállú fekete zakó. Nyomában egy alacsony, termetes, középkorú férfi érkezett, egészen kerek fejű, dús bajuszú, de kopaszodó. Ez az ember is sötét ruhát viselt a nyári meleg ellenére.

A legmeglepőbb az volt, hogy őt magát, Sámson Ildikó kisasszonyt keresték. Némi habozás után az apja dolgozószobájába vezette őket, amelyben hatalmas bőrfotelok voltak és egy nehéz, faragott íróasztal. Az aviatikus korából származó darabok. Az egyik falon a könyvállvány mellett családi fényképek lógtak régimódi sűrűségben.

– No, hiszen ő az! – mondták az idegenek. A falhoz siettek, kezükben tartva a kalapjukat, és egy percnyi mozdulatlansággal adóztak egy képnek, mely fiatal házaspárt ábrázolt a századforduló idejéből.

Ildikó emlékezett egy gyermekkori játékra, amikor is hosszú felöltőt és kalapot akasztottak a seprű nyelére. Elébb összehúzódtak a felöltő alatt a fal tövében, aztán emelték, egyre emelték a seprűnyelet, vele a kalapot-kabátot. A fekete alak mindjobban megnyúlt, vizsgálgatva a képeket, végül felmagasodott a képek fölé, egészen a mennyezetig. Ez a játék jutott eszébe, ahogy nézte a hórihorgas öreget, és mellette ott feszített a széles mellű, tömzsi ember.

Mikor helyet foglaltak a két fotelban, megismételték a nevüket, bár az előszobaajtóban már bemutatkoztak. Rácz Konrádnak hívták az öreget, és, ahogy maga mondta, nyugalmazott vízügyi igazgató volt, a másik, bizonyos Holub Antal, körállatorvos.

Mint rövidesen kiderült, a korban és típusban teljesen különböző férfi között az összekötő kapocs az volt, hogy egyazon gimnáziumba jártak, bár közel fél évszázad különbséggel. És az egyik tiszteletbeli elnöke, a másik valamiféle titkára volt az öregdiákok szövetségének. Ez azonban elég volt hozzá, hogy váltott mondatokkal, egymást kiegészítve adják elő útjuk célját. És egyforma lelkesedéssel, mert nyilvánvalóan cinkosok voltak az esemény kifundálásában. Az esemény az volt, hogy márványtáblát készíttettek az egykor híres aviatikus emlékére, és az emléktábla leleplezése a régi iskola falán a küszöbön állt. A szövetség több tagjának, egy valóságos kis bizottságnak a segítségével megállapították, hogy az aviatikusnak egyetlen élő leszármazottja van, és ez Sámson Ildikó kisasszony. Ezt a divatjamúlt kisasszony szót ebben a különleges esetben mindketten több ízben használták, és ez már magában elég volt hozzá, hogy Ildikót magát is elragadja az ünnepies hangulat.

– Tehát önök azt akarják, hogy én jelenjek meg az ünnepségen.

– Hogy jelenlétével emelje annak fényét.

– Hogy tulajdonképpen középpontja legyen annak.

– És bájos egyéniségével bensőségessé tegye.

– Meghitté tegye.

Ez a fogalmazás zavarba ejtette Ildikót. Pontosan úgy, ahogy azt várhatták tőle: elpirult.

– De hisz látni való, hogy én kiskorú vagyok. A szüleimet mindenesetre meg kell kérdezni.

– Mi sem természetesebb, mint hogy ez szándékunkban volt.

– Csakhogy apám vidéken van, anyám pedig – mint tudják, mostohaanyám – szintén házon kívül. De ha megvárhatnák…

– Ezért jöttünk, és az időnkkel nem takarékoskodunk. Ha ezek itt maradnak a nyakamon, vége a házibulinak – gondolta Ildikó, bár ezt ebben a pillanatban már inkább a barátai miatt fájlalta, ő maga szívesen maradt volna az aviatikus unokájának szerepében. Az ilyen társadalmi dilemma megoldásához semmi gyakorlata nem volt, a legnagyobb zavarba esett.

Szerencsére az öregúr segítségére sietett.

– Ha jól hallottuk, vendégei vannak. A világért se zavartassa magát, kisasszony. Mi türelemmel várunk.

Egyszerre óriási ötlete támadt.

– Egy pillanat!

A szoba sarkában álló nagy, régi sublóthoz lépett. Egyik nyikorgós fiókjából hatalmas albumot vett elő. Gyorsan lerakta az ezüsthamutartókat, a bronzból készült Merkúrt a két fotel között álló márványasztalról, és odahelyezte.

– Ezek az ő tervrajzai, valamint levelezései külföldi tudós kollégáival.

Így mondta: „valamint és „tudós kollégái. Mintha csak ihlet szállotta volna meg.

A következő percben a két ember elmerült az albumban. Ildikó pedig most már a teljes helyénvaló, illedelmes szöveg hátrahagyásával, fokról fokra visszavonult.

– Hová tetted őket? – kérdezték, mikor visszatért zsúfolt szobájába.

– Elmerültek a zúgó habok között, mint két szakállas tengeri isten.

– Ne hülyéskedj! Nincs is szakálluk.

– Neked meg nincs fantáziád. Különben, ha akarjátok tudni, ebben a percben meghalt a régi énem, és megszületett bennem az új ember. Én az aviatikus unokája vagyok.

– Helyes! – kiáltott valaki a homályból. – Akkor ravatalozzuk fel a régi énedet.

Ildikót lefektették a szőnyegre.

– Gyertyát! – kiáltották többen. – Gyertyákat!

Felkutatták a házat, annak a szobának a kivételével, melyben a két idegen tartózkodott, de nem találtak mást, csak egy halom félig elégett karácsonyfagyertyát.

– Ezek méltatlanok ilyen nagy halotthoz. Öntsünk a sok kis gyertyából egy óriásit!

Többen kiözönlöttek a konyhába, maga a felravatalozandó is. Egy lábasban olvasztani kezdték a gyertyákat. Majd valami henger alakút kellett keresni, aminek a közepe lyukas. Semmi más ilyen alkalmatosság nem akadt, csak egy régi, rézből készült török kávédaráló, amit könnyűszerrel kibeleztek. Mikor a karácsonyfagyertyák egybefolytak, a masszába paprikát kevertek, hogy színes legyen, aztán kihúzták az űrhajós cipőfűzőjét, mondván, hogy a súlytalanság állapotában a cipőnek semmi értelme. Ebből a cipőfűzőből készült a gyertya bele. Az öntés pompásan sikerült. Amint kivették a rézhengerből, örömmel tapasztalták, hogy a paprika adta vörös színhez keveredett némi régi kávémaradék, és az alkotás csodálatos patinát kapott.

Ildikó visszafeküdt ravatalára, melyet időközben egy halom könyvvel megemeltek. Fejéhez állították a gyertyát, mely tökéletesen égett. A cipőzsinór pompás gyertyabélnek bizonyult, és a jelenlevők inkább efeletti örömüknek adtak kifejezést, ahelyett hogy a gyászszertartással törődtek volna.

A magára hagyott Ildikó felült ravatalán, és elábrándozva szólt:

– Hosszú távról tulajdonképpen közöm van még az asztronautikához is. Lehet, hogy az első magyar űrhajó avatásán én leszek a zászlóanya, vagy hogy is nevezik az olyat. Mindenesetre én vágom hozzá a pezsgősüveget.

Ennek bizonyos derültséget kellett volna kelteni, ám a jelenlevők most meg a szemüket törülték, mert a paraffinba kevert paprika valóságos könnygázt fejlesztett.

Márta könnyei viszont igazi mély bánatból eredtek.

Egy terrakotta színű rekamién ültek, hátukat párnának vetve. Lábukat maguk alá szedték. Egy hajó alakú kerámia tálat megtöltöttek cigarettacsikkekkel. Ez a lakás nem volt akkora, mint Mártáéké, de nagyobbnak látszott, mert élénk színű, filigrán német és cseh bútorokkal rendezték be. Ebben aztán nem veszett el a háziasszony, sőt égővörös haja túlharsogott mindent.

– Látod, szívem, én is második feleség vagyok, sőt, az én elődöm még él is. Csakhogy én kiszórtam a házból a múltat. A férjet körül kell venni önmagaddal, nem pedig elbújni a romokba. Ha csak annyi, hogy beleesel egy üresen maradt ágyba, akkor elvesztél. Sőt, még a saját éveid hulladékát is ki kell dobálni időnként. Hiszen a test is megújítja sejtjeit periodikusan. Csak a lényeged marad… Van-e erőd tűzre hányni megszűnt családi kapcsolatok emlékét őrző képeket? Van-e erőd feltelefonálni az antikváriust, hogy vigye a pokolba a sosem olvasott könyveket? Meg tudod-e értetni a férjeddel, hogy a behemót íróasztala kilencven százalékban ócska limlomot rejteget? Van-e erőd szemétre dobni a nagyanyád kávédarálóját, elajándékozni a lányod gyermekjátékait? Megsemmisíteni a molyrágta prémeket, levelek halmazát és gyászjelentéseket? Van-e erőd? Ettől függ minden. Különben megöregszel idő előtt, és limlom leszel a vacakjaid között.

– Nincs erőm. Ott függ a falon az első asszony gyermekkori képe, mert az aviatikus fogja a kezét. Szirénázik a csengőnk az aviatikus özvegyének emlékére. És szalagokkal átkötött iratcsomók meg albumok lepik el a házat.

– Igyál, szegény jó barátnőm. Ha az édeset szereted, hát igyál az édesből. És jól mondtad a telefonba. Lázadj fel. Egyébként az üveges szekrényben porosodó nippek helyett többet ér egy-két üveg ital. Ám a kulcs a te zsebedben legyen. És általában tartsd kezedben mindennek a kulcsát, ami jó és kellemes, hogy a kezedből kapjanak mindent. Az üres üvegeket pedig vidd vissza a boltba, mert minden, ami fölösleges a házban, csak öl és butít.

Ó, Márta nem szokta meg az alkoholt. Ez a néhány korty édes ital is elég volt hozzá, hogy hazafelé mentében könnyűnek találja magát és könnyűnek a megoldhatatlan feladatát.

Lelki szemei előtt pazar színekben játszó levegős lakás lebegett, mikor kulcsát az ajtózárba tette. A rozzant zár, mellyel mindig kínlódni kellett, egyből kinyílt.

Ám odabenn a régi zsúfoltságot találta, de csendet, amit arra vélt, hogy váratlan megérkezett a férje. Egyenest annak a szobájába sietett. Ekkor már félhomály volt, és a félhomályban ott lelte a két figurát, akik szemüket erőltetve böngésztek a penészszagú iratok között, és az asztalokat, a díványt, a fotelok karját rajzok lepték el.

Most hát minden erejét összeszedve fellázadt.

– Már ezt a szobát sem tartjátok tiszteletben!… Micsoda buta maszkok ezek?!

A két figura egyszerre emelkedett fel, és mélyen meghajolt.

– A nagy aviatikus…

– Majd adok én nektek aviatikust! – ordított a háziasszony magából kikelve. Azzal megragadta az öregember maradék haját, másik kezével a kajla bajuszt, és vonszolni kezdte kifelé mind a kettőt. Nem maradt a kezében sem paróka, sem álbajusz, hanem jöttek utána szapora léptekkel, végig a középső szobán, az utolsó lépéseknél szinte csúsztak a parketton.

A hátával lökte be Ildikó ajtaját, és a két embert odavágta keresztbe a ravatalra. Aztán felkapcsolta a nagy villanyt, mert mit sem utált jobban, mint ezeknek az összejöveteleknek az örökös félhomályát.

Ildikó felkászálódott a kettős teher alól. Ott állt a csillár teljes fényében, és könnyezett, miként könnyeztek valamennyien a jelenlevők.

– Mama, mama! Te mindig mindent összezavarsz. Hát semmi sem szent neked?

IDALAPI LÁNYOK

Vágtattam volna inkább hozzátok nyeregben, lábam a kengyelben, kezemben a kantár, idalapi lányok. Vágtattam volna réteken, ruganyos, kora tavaszi dűlőutakon, nem döcögve zörgő, kalimpáló öreg Trabantommal a megrokkant aszfalton. Lábam a gázon, de többször a féken, mert tele volt az út végig sebhelyekkel. Lapos tájatok bő talajvize alábújt a hitvány burkolatnak, felfeszegette a tél erejével. Törte, ropogtatta; óriás kelések, aprócska vulkánok hosszú sora termett utatokon. Agyam rázódott, hogy már-már alig láttam, csuklóm a volánon, hogy szét nem roppant. Így utaztam én hozzátok, hogy tanítsalak benneteket szőnyeget csomózni, idalapi lányok.

Miért nem jöttetek össze az útszéli csárdában, annak is a kicsi különtermében, hisz nem voltatok sokan, megfértetek volna, idalapi lányok?! Miért nem jöttetek össze az iskolában, ahol maradt a tanítás után, minden bizonnyal, egy kis meleg? Mindkettőt elérhettem volna a kis kerekű kocsimmal. Látnom kellett a kultúrházatokat, amelyet nemhogy a Trabanttal, de tán traktorral sem lehet megközelíteni olvadás idején.

Az egykori úriház már kívülről is árasztotta a hideget, ahogy baktattunk feléje a sárban. A szomszédos otthonok felágaskodtak körülötte, nagy ablakokkal néztek a nap felé, kéményeik füstöt eresztettek. De a kis kastély mélyen ült a mocsaras földben. Fenyőfák alkottak sorfalat az ablakai előtt, hogy télen se érje napsugár.

A kandallóba színes villanykörtéket tettetek, keresztbe rakott fahasábok alá, pirosat, sárgát, narancsszínűt, mintegy csúfolódásképpen. Minden hitetek az olaj kályhában volt. Tisztelet a technika vívmányainak, de vakhitnek bizonyult. Hiába állítottátok asztalomat az olaj kályha mellé, hiába húzódtatok magatok is egyre közelebb. Oldalt nem, csak felfelé szórta melegét a fehér kályha. Fel a boltozatra, elnyelték a hideg kövek. Vártuk, hogy egyszer csak lekúszik a falak mellett, lábunk alá talál. Hiába vártuk. Térdeteket, combotokat szabadon hagyta rövid szoknyátok, bőrötök a hidegtől átvörösödött vékony harisnyátokon. Ez sem feledtette velem a hideget. Pedig szépek voltatok, idalapi lányok, elhagyott asszonyok, fiatal özvegyek, szőkék, barnák, feketék, picinyek, nagyok, vékonyak és húsosak.

Akinek ura volt, az nem jött el egy sem szőnyeget csomózni. Az őrizte otthon a tűzhely mellett. Talán éppen tőletek őrizte, akiknek nem jutott. Mert mindenből volt nektek, idalapi lányok. Volt szép házatok, kárpitozott, szép bútorotok, vitrinetek, tele csecsebecsével, sok drága ruhátok, jó szőrmebundátok, csizmátok és könnyű cipellőtök számtalan, kalapotok Pestről, gyűrűtök és fülbevalótok. Csak egyben volt hiányosságtok, férfiakban. Pedig kész volt a