Bunker

BERKESI ANDRÁS

BUNKER

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-394-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

Valkó óvatosan kikémlelt az ablakon, de a közelben felcsattanó robbanás száraz hangjától megrettenve, visszaugrott a sarokba. Majdnem két hete tartott már. Odakint tombolt a városért folyó harc, ő meg itt lapult Simonék negyedik emeleti lakásán, s az ütközet hangjait fülelve próbálta megállapítani, milyen közel lehetnek már az oroszok. De még mindig nem jöttek, csak aknáik hullottak a környékre, és idáig hallatszottak géppisztoly- és géppuskasorozataik.

Feszülten fülelt, várta a robbanások jól ismert reccsenését, a gépágyúk dobpergésszerű, dühös hangját, de odakint csend volt. A falhoz lapulva kilesett megint. Tiszta, februári idő volt, messzire ellátott. A hegynek futó utca végén templom állt, tornyán robbanás szakította, nagy nyílás, amelyből egy gerendacsonk meredt elő, mint fölszakított testből a csont. Jobb kézről, a Göncöl utca Duna felőli oldalán vékony hótakaróval borított, üres telek húzódott. Közepén, mint valami nagy tisztátalanság a békés fehérségben, becsapódás tölcsérje feketéllett. „Biztosan az előbbi akna." Balra a Várhegyet lehetett látni. Tisztán kivehetőek voltak az épületek körvonalai, s időnként, mintha valaki tüzet csiholna a tetők fölött, egy-egy robbanás lángja villant fel.

Elfordította fejét, s megint a telekre bámult. A telek túlsó végén emelkedő kétemeletes ház tűzfalán kátránnyal mázolt, futballkapuhoz hasonló keret feketéllett. „A srácok" – gondolta, és elmosolyodott. Valamikor, nagyon régen még, amikor Weisz úr felépítette a házat, az első futballkaput ő mázolta fel a tűzfalra. Mosolygott, és szívét egyszeriben elöntötte a bánat, feltört benne a vágyakozás a múltba merült gyerekkor után, amelynek emlékét elsodorták a háborús évek irgalmatlan élményei: a kegyetlen verések a Margit körúti fogházban, az Ukrajnában átélt iszonyú napok és hónapok.

Jólesett most arra a régi-régi időre gondolnia, amikor a gyerekkor édes ízeit még nem keserítették meg a komorrá lett élet gondjai.

Apja az első világháborúban, az olasz fronton halt meg, s nemsokára követte az anyja is. Ötéves lehetett, amikor nagynénjéhez, az egyszerű óbudai munkásasszonyhoz került. Rózsi néni özvegyen, egyedül nevelte alig iskolás fiát, Ferit. Együtt nőttek fel Ferivel, csak az később gyárba került, ő meg gimnáziumba. Simon tanár úr, apja egykori katona barátja kijárta neki, hogy felvegyék, és később is, amikor csak tehette, anyagilag is segítette. Mindig jó tanuló volt, és különösen szeretett festeni meg rajzolni. Középiskolás korában egy vízfestménnyel első díjat nyert az országos rajzpályázaton.

Most, hogy eszébe jutott a vízfestmény, megint elmosolyodott. Örült az első díjnak, de nagyon büszke volt arra is, hogy Kissné, a házban lakó fuvaros madonnaarcú felesége, elkönyörögte tőle a képet. Nekiadta, s milyen nagy volt a megrökönyödése, amikor néhány nap múlva észrevette, hogy a híres képet Kissné a konyhában, a tűzhely fölé szögezte ki, falvédő helyett.

Érettségi után beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. Simon tanár úr buzdította, és segítette is az egyetemi évek alatt. A tanár úr az utóbbi években – nem tudja, miért – elhidegült tőle, sőt, néha úgy vette észre, mintha gyűlölet lobogna a szemében, de mégis nagy-nagy szeretettel és hálával tudott csak rágondolni. Rózsi néni áldozatos, majdnem anyai szeretete mellett Simon tanár úr jóságának köszönhette a legtöbbet. Befogadta családjába is, és látható jóérzéssel figyelte, hogy a jópajtási kapcsolat – Éva, a tanár úr lánya és őközötte – már-már egyéb érzelmi szálakkal is gazdagodik.

Nem kívánt sokat az élettől, s elégedett volt. Szerette a hivatását, s amikor a főiskola elvégzése után Simon tanár úr segítségével állást kapott az egyik budai gimnáziumban, úgy érezte, révbe ért. Nyugodt, békés élet következik már, és végképp lezárult a nyári szünetben végzett pályaudvari szénlapátolások, a hajnali tej- és tüzelőfelhordások korszaka, és most már csak festeni fog, nagyszerű képeket, jobbakat, mint amiért a negyvenes kiállításon az újságok is elismeréssel beszéltek róla.

Boldog volt, minden a legnagyobb rendben ment, Évával már az esküvő napját tervezték. És ekkor valami összezavarta egész élete kitervelt rendjét.

Feri, az unokatestvére, akiről már régen tudta, hogy az illegális kommunista párt tagja, s akivel változatlanul jó, mondhatni, testvéri viszonyban volt, 1942 tavaszán, egy esős, tavaszi napon a gimnázium előtt várta. Alig üdvözölték egymást, Feri mindjárt egy furcsa kéréssel rukkolt elő. Arra kérte, utazzon le Dorogra, ahol egy munkaszolgálatos zászlóalj dolgozott, és segítsen megszöktetni három embert a zászlóaljtól. Amikor Feri előadta a tervet, megkérdezte tőle: „Bolond vagy? Jó, hogy nem arra kérsz, menjek fel a kormányzóhoz, és beszéljem le az oroszok elleni háborúról. Hát mi közöm nekem ahhoz a három emberhez?" Feri azonban lázasan bizonygatta, hogy el tudja intézni, mert neki jó barátja a zászlóaljnál dolgozó, nyilvántartó zászlós. Szedje rá, hogy hunyjon szemet, és semmisítse meg a nyilvántartó kartonokat, és a párt már a többit elintézi. Elbújtatja őket. És ha még most nem is lát tisztán, később majd megérti a dolgokat, csak menjen el, és a párt majd meghálál neki mindent.

Végül is a következő vasárnap elutazott Dorogra, és a zászlós, az egykori gimnáziumi osztálytárs, maga tartóztatta le. Még azon a. vasárnapon a defenzív osztályra került. Három napig vallatták.

Megverték.

Ettől megmakacsolta magát, és újra csak ütötték. De nem szólt. Tudta, ha egy szót szólna, Feri nagy bajba kerülne, és talán sokan mások is. De még ezzel sem törődött volna. Mikor verték, mindig Feri járt az eszében: „Most majd megmutatom!" Mert Feri mindig elpuhult kispolgárnak gúnyolta, ha nézeteltéréseik voltak. És a nagy verések, a kegyetlen megaláztatások ellenére sem szólt. Azt mondta, saját feje után ment, amikor elhatározta, hogy megmenti a három embert.

Hogy mit tett, csak akkor mérte fel igazán, amikor a katonai ügyészségen felolvasták előtte az ítéletet: ötévi munkaszolgálat. Ekkor döbbent rá, hogy le kell számolnia a vágyaival, mindennel, amit a jövőben tenni akart. És amikor másnap beszélőre hívták, és a drótháló túlsó oldalán Éva várta, és amikor meglátta szemében a tébolyító rettenetet, nem tudott szólni semmit, csak lehajtotta fejét, mert valami nagyon-nagyon összeszorította a torkát, és hagyta, hadd csorogjanak sovány arcán a könnyek. Nem tudott szólni semmit, és ha Éva megkérdezte volna, miért tette, meg sem tudta volna magyarázni.

Negyvenkettő nyarán egy különleges munkászászlóaljjal Ukrajnába vitték.

Aknákat szedett, harckocsi-árkokat, erődítéseket ásott, és eltetvesedett, mint a többiek... és éhezett. Konok gyűlölet lobogott a szemében, ha rabtartóira nézett, és gyűlölet áradt benne akkor is, ha Ferire gondolt, mert úgy érezte, beugratta... a „kispolgárt", aki senkinek nem vétett, csak képeket akart festeni, beugratta.

Magába zárkózott emberré lett, fagyosan elutasított minden közeledési kísérletet. Társai, akikkel egy szakaszban volt, összesúgtak néha a háta mögött. „Búskomor festő – így nevezték. Pedig nem is volt búskomor: új, belső világ tárulkozott föl benne, amelynek rendjét ő építette. Ebben a világban nem voltak rabok és rabtartók és háborúk, csak jóság és szépség. Ebben a világban a festő kezéből sem ütötték ki az ecsetet. És megszállott módon ismételgette magában: „Majd aztán... Gyönyörű szép képeket fest majd arról az új világról... Megfesti a borzalmakat is, amiket átélt. Csak egy képen. Azon az egy képen kifejezi a fegyverek előtt álló halálraítéltek szemében fellobbanó iszonyatot, és felvillantja a végtelen ukrajnai hómezőn vánszorgó páriák sovány arcát és mindent, amit talán sohasem látott, de érzett. „Majd aztán – gondolta újra meg újra visszatérve a bűvös szavakhoz. „Majd aztán – suttogta halkan, pedig azt sem tudta, tulajdonképpen mire gondol, csak a szabadság régen nem érzett gyönyörűségét ízlelgette, az időben és térben mélyre süllyedt pesti életet és a fáradt, szelíd vágyat Éva után, akinek sápadt arca, mint valami soha el nem érhető látomás, gyakran megjelent hóvakságtól gyulladt szeme előtt. Társai sorra dőltek ki mellőle, de őt életben tartotta a megszállottak hite és annak bizonysága, hogy egyszer még úgyis jóra fordul minden.

Kijevtől Budapestig feltúrták az egész irdatlan határt. Védelmi vonalakat építettek, harckocsiakadályokat, fedezékeket, és ha elkészültek, jött a parancs, hogy húsz kilométerrel hátrább új védőrendszert kell építeni. Az állati robottól elcsigázottan, ezerkilencszáznegyvennégy őszén egyszerre csak azt vették észre, hogy Óbudán ássák már a harckocsi-árkokat. Karácsony előtt a Dunántúlra akarták vinni a zászlóalj maradványait, de már nem tudtak kijutni a Budapest köré vont gyűrűből. Visszaterelték hát őket, s a Medve utca környékén, egy elemi iskolában kaptak szállást. Itt csaptak le rájuk a fegyveresek. Január 28-án estefelé egyszerre csak karszalagos géppisztolyosok rohantak be a szobába, ahol a keret tanyázott, s a csattanó sorozatok hallatán tudták, hogy ami odabent történik, őértük történik. És amikor Kunsági őrmester, a szakaszparancsnokuk, derékszíj, sapka nélkül berohant hozzájuk, az ő agyát egyszeriben elöntötte a vér, s a keze ügyében levő kályhapiszkáló vassal úgy vágta fejbe az őrmestert, hogy vérbe borultan zuhant az olajos padlóra. A kielégült bosszú annyira eltöltötte a lelkét, hogy eszébe sem jutott, hogy embert ölt, és arra sem gondolt, hogy sok bajtársa gyilkosát ölte meg a kormos vasdarabbal.

A többiekkel együtt kirohant ő is a tanteremből, és ahogy tétován megállt az iskolaudvaron, egyszerre csak a nevét hallotta:

– Sanyi, Sanyikám!

Ismerős volt a hang, s annyi öröm, szeretet csengett benne, hogy majdnem kicsordult a könnye, mert nagyon régen nem szólították őt már így.

Feri állt előtte. Alig ismerte meg, bajuszt növesztett. Sötét bőrű, tatáros arcán öröm fénylett, amint hozzálépett, és ahogy testvérek között szokás, megcsókolta.

– Sanyikám! Édes istenem, de örülök, hogy élsz! – hadarta szaporán Feri, s egyik kezében a géppisztolyt tartva, fél kézzel egyre ölelgette. – Jaj de örülök! – s szemében könnyek csillogtak.

Szóhoz sem hagyta jutni.

– Gyere – mondta –, rendbe kell szedned magad. Elter, nem vihetnénk át hozzátok? A testvérem – tette hozzá magyarázólag. – Hadd egyen valamit, és meg is kell neki mosakodni és átöltözni.

Közben a zászlóalj tagjai, akik pestiek voltak, szétszéledtek. Alig néhány ember maradt csak az udvarban, azok meg elmentek a fegyveresekkel a KISKA-alakulat szállására.

Öröm áradt benne, alig tudott szóhoz jutni. Tulajdonképpen föl sem érte még, milyen óriási esemény történt: szabad lett. Szótlanul lépkedett Feri mellett, úgy érezte magát, mint egy gyerek, aki a felnőttek biztató, bátorító kíséretében lépked az utcán. Feri valószínűleg megérezte, mi megy végbe benne, mert bátorítóan ránevetett, és vállára tette a kezét.

Késő este volt már, mire túl voltak a vacsorán, megmosakodott és átöltözött. Elteréknél, a konyhában ültek Ferivel.

– És most mihez akarsz kezdeni? – kérdezte Feri, és lassan cigarettát sodort.

– Nem tudom.

– Hová mész lakni?

– Nem tudom.

Hallgattak. Évek óta most lakott jól először, sőt, még bor is jutott a konzervekből álló vacsorához, s most kissé kóválygott a feje, nem is gondolt a jövőre. Aztán hirtelen eszébe jutott Éva.

– Megkeresem Éváékat – bökte ki. Feri elgondolkodó képet vágott.

– A Göncöl utca környékén SS-csoport tanyázik. Arrafelé gyakoriak a razziák. Hamar elcsípnének.

– Nem tudok máshová menni. Rózsi néni meghalt. Tudod jól, hogy Éváékon kívül nincsenek ismerőseim.

– És én? Hát rólam megfeledkezel? – tárta szét Feri a kezét.

Valkó szótlanul töprengett.

– Itt nem maradhatok.

– Nem is itt, hanem átjössz szépen te is a KISKÁ-hoz, és ott elbújsz. Még egy géppisztolyt is kaphatsz. Azt hiszem, van elég visszafizetnivalód.

Valkóban egyszerre fellobbant a düh. „Hát nem volt elég neki egyszer? És most eszébe jutott, hogy Ferinek is köszönheti a munkaszolgálatban eltelt három évet... a kegyetlen veréseket... és Éva elvesztését... mindent, mert a kommunisták ugratták be.

– Igen, abból is, de ebből is elegem van! – mondta élesen.

– Nem értem, mit mondasz.

– Egyszer már beugrattatok. Nagy árat fizettem érte, tanultam belőle!

– Ez az, ez jellemző rád! – csattant fel Feri, s harag izzott a szemében. – Ezek vagytok ti, rohadt kispolgárok. Gyávák!

– Ilyen szónoklatokat már tartottál többször. Elegem van belőle. Belőletek. Többször nem fogtok a vágóhídra hajtani. Ti meg megbújtok idehaza!

– Bolond vagy?! – kiáltotta élesen Feri. – Hát ki bújik meg? Nem arra kérlek éppen, hogy harcolj velünk? Jámbor birka gyanánt magad mész a vágóhídra!

Ettől megsértődött. Azt mondta Ferinek, hogy kalandorok mindannyian. Nem törődnek vele, hogy az akcióikkal véres megtorlásokat idéznek föl. És Feri hiába magyarázkodott, hiába érvelt, másnap reggel otthagyta őket azzal, hogy Éváékhoz megy. Feriéktől hamis igazolványt kapott; a KISKA-csoport „razziát tartott" a Göncöl utcában, s közben fölcsempészték Simonék lakásába.

Azóta itt van, s nem tudja, ha Feri most újra eléállna, hogy menjen vele, itt maradna-e. Az egyedüllét, a belövésektől, az állandó német razziáktól való félelem kikezdte az idegeit, s most már bármi áron itthagyná búvóhelyét. Bármi áron.

Gondolatait a közelben becsapódó aknák süvítő hangja szaggatta szét. Sistergéssel és hullámzó morajlással telt meg a levegő, s mindez olyan váratlanul, hogy fölrezzent, pedig tudta, hogy az előbbi csend nem tarthat sokáig. De most nem ugrott el az ablak mellől. Fásultan a falnak támaszkodott, és lehunyt szemmel hallgatta a tüzérségi párbaj idegtépő hangját; közben azt gondolta: „Talán már a szomszéd utcában harcolnak. Talán már csak órák kérdése, és szabad leszek. A Duna-parton már oroszok vannak. Kétezer méter... már csak kétezer méter. Furcsa, az életét méterben lehet mérni. Mert az én életem most méterektől függ."

Nem tudta, mennyi ideig állt lehunyt szemmel az ablaknál, arra eszmélt fel, hogy elhallgattak a fegyverek. Félrehúzta a függönyt, és óvatosan kikémlelt. A Vár felett fekete füst gomolygott, amelyet áttetsző pirosra festettek az égő házak felcsapódó lángjai. Amikor a sérült tornyú templom irányába nézett, észrevette a telekhez közeledő németeket. Négy SS-katona három civil ruhás