Családi ház manzárddal

KERTÉSZ ÁKOS

CSALÁDI HÁZ

MANZÁRDDAL

Regény

Mottó:

ki egyszer ebbe fog,

nagy veszedelem érheti:

lábát izibe megütheti,

orrát is betörheti.

Arany János

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó 1982

Korrektor: Békyné Kiss Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-638-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Kertész Ákos

Ha özvegy Nagymarosy Egonné született Hertl Adél (rákosszentmihályi lakos) életének hetvenhatodik esztendejében egy esős augusztusi hajnalon hirtelen el nem halálozik, bizonyára sohasem következtek volna be Burián Károly (ugyancsak rákosszentmihályi lakos) családi házában azok a különös események, melyeket a krónikás följegyezni s a jelen-, valamint utókor számára tanulságképpen fölmutatni kötelességének érez. Ezen események, melyeket alább részletesen ismertetünk majd, oda vezettek, hogy Burián Károly (egyébiránt a RÁKOS Fémtömegárugyár II. számú üzemegységének köztiszteletben álló főművezetője) váratlanul föladta férfiú voltából fakadó jogait, elmulasztotta kötelességeit, férfiúságának jelvényeit ezáltal elszórva, olybá tűnt sokak szemében, mint aki nemzeti sajátságainkat is megtagadja, mert tettei egy vérzivataros századok szabadságharcaiban edződött vitézi nemzet mégoly kései fia részéről is enyhén szólva meglepőnek hatottak. De nem a krónikás dolga, hogy ítéletet mondjon, a krónikás dolga, hogy sorba szedje az eseményeket; illetve – s épp erről szeretnénk e rövid elöljáró beszédben tájékoztatni az olvasót – nem egészen sorba, legalábbis nem időrend szerint. Mert még ha ismernénk is az itt elbeszélendő eseményeknek egymáshoz képest pontos időbeli viszonyát (mint ahogy nem ismerjük, mert ez már utólag nem volt földeríthető), akkor sem biztos, hogy két, egymást az időben követő esemény között valóságos, ok-okozati összefüggés volt, vagyis hogy az egyik, az előző okozta volna a másikat, mely utóbb következett be. Az életben különben is úgy szembesülünk az eseményekkel, melyek velünk vagy körülöttünk történnek, hogy azok látszólag összefüggéstelenül és esetlegesen kerülnek egymás mellé s után, így a létezés a szemlélődés álláspontjáról tekintve (látszólag!) logikátlan, irracionális, mondhatnánk, abszurd, és csak a tüzetes elemzés képes föltárni az események halmaza mögött az ésszerű, kauzális összefüggések kristályszerkezetét. Ezért, miképp korunk hőse, a főfelügyelő (ki, mint tudjuk, időrendben először egy hullával találkozik, mely hulla a dolgok természetes rendjéhez képest abszurd jelenség, hisz érthetetlenül, rejtélyes módon került oda, ahol rábukkantak, vagyis nem oda való; azután tárgyakkal, azok esetlegesnek látszó helyzetével szembesül, majd különböző személyekkel, vallomásokkal s más összefüggéstelen események sorozatával, mígnem éles elméje és vaslogikája rendet teremt a rendetlenségben, s ő föltárja az összefüggéseket az esetlegességek között, s a közösség védelmében összekapcsolja a jelenséggel a lényeget, eljut a látszólagos kiindulóponttól, a hullától a valóságos kiindulópontig, a gyilkosig), ugyanígy a krónikás is megkísérli szerény képességeihez mérten az eseményeket azok igazi, lényegi összefüggéseik szerint csoportosítani.

Példának okáért (hogy tárgyunktól túlságosan el ne kanyarodjunk) özvegy Nagymarosy Egonné született Hertl Adél halála, mely bár időben megelőzte néhány nappal azt az esetet, mikor Göncöl Pál Buriánék konyhájában megégette a kezét, mégsem volt oka e jelentéktelen balesetnek (ami viszont további, immár jelentősebb események elindítója volt), özvegy Nagymarosyné halála csupán ahhoz járult hozzá, hogy Göncöl Pál egyáltalán odakerült Buriánék rákosszentmihályi otthonának konyhájába azon az estén. Ha Göncöl Pál ügyetlen mozdulatának magyarázatát keressük, messzebbre kell visszamennünk az időben, s el kell mondanunk, hogy Göncöl történetünk kezdete (vagyis a már említett gyászeset) előtt huszonhét esztendővel született egy kis Szabolcs-Szatmár megyei faluban, annak is az alvégén, a cigánysorhoz közel, hároméves korában teljes árvaságra jutott, ötéves koráig részeges nagyszülei nevelték, majd egy kötelességtudó védőnő jóvoltából állami gondozásba került, innen az iparitanuló-intézetbe, onnan egyenesen (önkéntesként) a hadsereghez, leszerelése után különböző vállalatok munkásszállásain tengődött szerte az országban, üzemi konyhákon étkezett, majd rendezetlen életmódja s némi öröklött hajlamok közös eredőjeképp alkoholista lett, és végül a bagádi alkoholelvonó intézetben kötött ki: vagyis a rendezett családi életet sohasem ismerte, és sem a saját, sem más háztartásában sohasem tevékenykedett, következésképp noha ügyes kezű szakmunkás volt, a háztartási munkákban teljesen járatlan és ügyefogyott; és ekkor még az okoknak és összefüggéseknek csupán egyik szálát gombolyítottuk föl, és nem beszéltünk arról, hogy Göncöl Pál Burián feleségének viszonylagos fiatalságától is zavarba jött (Burián ugyanis az ötvenhez közeledett, felesége viszont harminchárom éves volt, és Göncöl nem volt erre fölkészülve), továbbá annak okait sem tártuk föl, mitől volt Buriánné haragos és ingerült; emellett a konyhában teljes volt a fölfordulás, a két gyerek kifogyhatatlan energiával tombolt és hancúrozott, Burián ugyanolyan hatalmas energiával zúdította rájuk kifogyhatatlan apai szeretetét; és ismét más események – melyekre a maguk helyén még visszatérünk – okozataképpen égett szénné a sütőben a vacsorára szánt rakott káposzta; és mindezzel még mindig nem tártuk föl valamennyi okozóját annak a jelentéktelen eseménynek, hogy Göncöl Pál Buriánék konyhájában megégette a kezét. A föntiekből pedig világosan következik, hogy ha jelentősebb események leírásához ér a krónikás, még több rétű és bonyolultabb összefüggésrendszert kell majd föltárnia.

Talán az is önkényes választás, hogy történetünk leírását özvegy Nagymarosy Egonné született Hertl Adél halálával kezdjük, a későbbiek ismeretében mégis úgy véljük, ez az első olyan jelentős mozzanat, mely az itt szereplők életének egyhangú menetében a figyelemre méltó változások elindítója volt, ugyanis a már említett Göncöl Pál ennél az idős hölgynél lakott mint albérlő már egy esztendeje, mióta a bagádi alkoholelvonó intézetből gyógyultan távozott, zsebében némi készpénzzel s lelkében a szilárd elhatározással, hogy új életet kezd, s szeszes ital többé nem érinti ajkát. Pestre jött, hogy régi zülléseinek még a tájékát is elkerülje, munkát keresett, és talált is a Fémtömegben, és egy hét múlva Solymárról, ahol először egy bagádi kolléga ajánlására mint ágyrajáró talált szállást, a gyár közelébe az idős özvegyhez költözött, aki – szerencsére – nem firtatta, milyen gyógykezelésben részesült nemrég a jelentkező, s nagyvonalúságát nem bánta meg: a csöndes, nyílt tekintetű, jó modorú és szerény fiatalember eszményi albérlőnek bizonyult. Idejét megosztotta a munka s a tanulás között, beiratkozott ugyanis a számítástechnikai szakközépiskola második osztályába esti tagozatra, s ha néha – hisz egészséges fiatalember volt – egy-egy hölgyismerősét fölhozta, ezt is oly tapintatosan tette, hogy az (egyébként is süket) özvegyasszonyt nem zavarta semmiben. Ezzel kapcsolatban – nem a hölgyismerősökre, a tanulásra gondolunk – arról is szólni kellene, hogy Göncöl már az általános iskolában is föltűnő matematikai érzékkel rendelkezett, s ennek köszönhette, hogy noha abban az esztendőben az állami nevelőintézet valamennyi végzős fiú növendékét az építőiparba irányították, egy lelkiismeretes pedagógus kiharcolta kizárólag az ő számára, hogy műszerész szakmunkástanuló lehessen, s így matematikai érzékét az Életben is kamatoztathassa. További szerencséjére a katonaságnál számítógépek mellé, később kis teljesítményű számítógépeket javító műhelybe került, itt szerezte számítógép-technikai és kibernetikai alapismereteit, s ez a tudományág a félszeg, magányos, szeretet nélkül nevelkedett fiatalember képzeletét fölgyújtotta annyira, hogy leszerelése után többször is beiratkozott a már említett szakközépiskolák egyikébe (az ország különböző városaiban), de hányatott élete, valamint öröklött hajlamai következtében, mint tudjuk, italozni kezdett, s e züllött életforma megakadályozta, hogy az első osztályvizsgánál tovább jusson. Most viszont a Fémtömegben Burián Károly főművezető keze alá került, ki a fiatalember képességeit fölismerte, beiskolázását mint gazdasági vezető és mint szb-tag egyként támogatta, s úgy látszott, Göncöl Pál élete végre sínen van, mikor bekövetkezett a már többször is említett sajnálatos esemény, özvegy Nagymarosy Egonné született Hertl Adél váratlan halála, és Göncöl Pál ismét az utcán találta magát, tudniillik fölbukkant valahonnan egy unokaöcs, aki közölte Göncöllel, hogy ő az idős hölgy egyetlen törvényes örököse, és az öröklött ingatlanban nem óhajt albérlőt tartani.

Göncöl fordulhatott volna az illetékes kerületi tanács igazgatási osztályához jogorvoslatért, de nem fordult, mert eszébe sem jutott, hogy bárhol jogorvoslást nyerhet, ehelyett mindjárt másnap összecsomagolta szegényes holmiját, csomagjait bevitte reggel az öltözőbe, s ha nem is jogorvoslatért, de tanácsért pártfogójához és barátjához, Burián Károlyhoz fordult, ki még aznap a déli órákban megtette végzetes javaslatát, mikor is a fiatalember vállát atyai szeretettel átkarolva, azt ajánlotta Göncölnek, hogy az egyszerűség kedvéért költözzön hozzá, míg jobb megoldás nem akad; elég nagy a ház, van benne egy külön bejáratú manzárdszoba is, elfér ott három felnőtt ember és két kisgyerek. És itt ismét meg kell szakítanunk az események időrendbeli fölsorolását, visszakanyarodván néhány régebbi mozzanat ismertetéséhez, melyek jelentősen befolyásolták Burián Károly főművezető döntését ifjú barátja, pártfogoltja és beosztottja hovaköltözését illetően.

Történt ugyanis néhány héttel a most szóban forgó időpont előtt, hogy Grósz Izabella és Zöld Gyuláné (mindketten a Fémtömeg mákdaráló részlege kiszerelő brigádjának, az ismert Galina Tucskova brigádnak tagjai) Grósz Izabella kérésére – mert neki, mint mondotta, a vőlegényével halaszthatatlan randevúja lenne – műszakot cseréltek, vagyis Zöldné helyett a hajadon jött be reggel, noha azon a héten délutános volt, s az asszony dolgozott őhelyette délután. Este tizenegy óra körül hazaérvén azonban Zöldné ruhástul találta az urát a vetett ágyban, továbbá horkolva és pocsolyarészegen, és e megrázó látvány hatására szörnyű gyanú költözött szívébe: vajon Grósz Izabella számos vőlegényeinek egyike helyett nem éppen az ő urával randevúzott-e ma délután, mialatt ő meg a szégyentelen perszóna helyett robotolt bent a gyárban?! Gyanúját akkor még nem osztotta meg senkivel. Egy nappal Burián és Göncöl említett beszélgetése előtt ellenben Zöld Gyuláné akarta visszacserélni Grósz Izabellával a műszakot valami családi ügy miatt, a lány a kérést először visszautasította, mondván, hogy másnap délutánra programja van; Zöldné ekkor éles hangon figyelmeztette, hogy ő csupán visszakéri a szívességet, mire a lány vállat vont, s ezt Zöldné beleegyezésnek vette. Ezért aztán másnap reggel mindketten megjelentek a munkahelyükön, s egyikük sem volt hajlandó hazamenni, hogy a délutános műszakra jöjjön be ismét, ebből szóváltás, veszekedés támadt, a perpatvar később tettlegességgé fajult, a hölgyek egymás haját tépték, Zöld Gyuláné többé nem bírta hetek óta hurcolt gyanúját magában tartani, és kinyilatkoztatta, hogy Grósz Izabella egy cemende (a többi, hasonló értelmű, de nyomdafestéket nem tűrő kifejezést a krónikás nem tartja szükségesnek följegyezni), Grósz Izabella pedig messze csengő, magas fejhangon tudatta a részleg valamennyi dolgozójával, hogy Zöldné viszont még a lábát sem tudja szétrakni, s az ura csak azért nem zavarja el, mert ha netán mégis szétrakná a lábát, azzal ő (Zöldné ura) nem bírna mit kezdeni. Aranka néni, a Tucskova brigád vezetője először föllépett, majd föllépése hatástalan maradván, sírógörcsöt kapott, így Burián Károly főművezető volt kénytelen csendet s rendet teremteni, igazságot osztani és meghatározni a két dolgozó nőhöz méltatlanul viselkedő személy méltó büntetését, s érthető, ha ilyen feszült helyzetben a halkan és bizalmasan hozzáforduló Göncöl Pált meg sem hallgatta, sőt elzavarta, nem haragból, csupán azért, hogy hagyjon már békét neki, van mára elég baja. Csakhogy a fiatalember keskeny alakja még el sem tűnt a szeme elől, még csak épp hogy távolodni látta a zakatoló présgépek sorfala között, mikor Buriánt valami megnevezhetetlen rossz érzés kerítette hatalmába, s ez az érzés nem akart szűnni egész délelőtt, ingerült lett tőle, s a két bűnös nőszeméllyel szemben a szokásosnál is szigorúbb; igazságtalan szigorúsága pedig, minthogy nem fért össze sem a természetével, sem humanista elveivel, még ingerültebbé tette, s ez percről percre fokozta azt a sejtelmét, hogy valami mulasztás terheli.

Miközben tehát Burián intézkedett s telefonálgatott, borús tekintettel bámulva ki a műhely nyüzsgésébe irodája üvegfalán keresztül, és mialatt barna köpenyében ide-oda loholt a hosszú, zajos üzemcsarnokban egyik munkahelytől a másikig, hogy a gazdasági vezető felelősségteljes, kényes és sokrétű föladatának eleget tegyen, hol Zöldnének a haragtól fátyolos hidegkék szemét, hol Grósz Izabella (a cemende) villámló zöld tekintetét, hol pedig Aranka néni (a brigádvezető) sírástól kivörösödött szemhéjait látta maga előtt; később azonban egy másik szempár tolakodott az előzőek helyébe, állhatatos, szomorú, hűséges, barna szempár, mely sűrű, fekete pillák alól nézett föl reá némán, szemrehányón s csodálkozva egy keskeny, sápadtkreol arcból, melyet ritkás, fekete szakáll keretezett (mintha Greco valamely festményéből lépett volna ki), és Burián rádöbbent, hol követte el a hibát. Mert nem véletlenül vette ő Göncöl Pált annak idején védőszárnyai alá, rögtön látta rajta, hogy nemcsak szolgálatkész, jó modorú fiú, nemcsak nehéz sorsú árva gyerek, nemcsak igyekvő munkás, szorgalmas tanuló, nemcsak zseniális matematikus, hanem cigány is, azaz hátrányos helyzetű, ki a segítségre ezért kétszeresen is rászorul. Göncöl ugyan a művezető idevonatkozó kérdésére elmondta, hogy nem cigány ő, csak árva, és igaz ugyan, hogy a házuk az alvégen, a cigánysor közelében állott, míg össze nem dőlt, továbbá azt is, hogy alkoholista volt, és ő nem tagadná, ha cigány volna, hisz sokszor olyan életet élt, ami cigánynak se való, de hát a cigányokhoz akkor sincs köze, ám Burián éles szemét nem téveszthette meg: ez az olajosbarna, szinte nőiesen szép keleti szempár, ezek a sűrű, hosszú szempillák, ez a kreol bőr, a gyérülő, barna haj, a ritkás, fekete szakáll (Göncöl még Bagádon növesztette meg egy betegtársa tanácsára, hogy gyerekes arcának férfiasabb karaktert adjon) önmagáért beszélt, így Burián Göncöl tiltakozását eleresztette a füle mellett, rögtön arról tartván előadást, hogy a származás nem szégyen, és szégyelljék magukat azok, akik még ma is szítják a bűnös faji előítéleteket, őneki magának különben is mindegy, hogy valaki magyar vagy cigány; sváb, zsidó, néger avagy pápua; ő csak azt nézi, tisztességes, jóakaratú ember legyen; a cigányság szegénységéért, elmaradottságáért és műveletlenségéért pedig az egész társadalom felelős, ezért a társadalom kötelessége, hogy támogassa, és emberibb életmódhoz segítse az eleve hátrányosabb helyzetből indulókat; erre aztán Göncöl nem felelt, mert megtanulta, hogy főnökökkel ellenkezni ostobaság, kivált mikor a társadalom támogatását, sőt kötelező segítségét prédikálják. Reméljük, az elmondottak indokolják mármost, hogy mikor Burián dél körül ismét Göncölbe botlott, és karját baráti szeretettel a vállára téve, így szólt: „Na, most mondd, Palikám, mi a baj?", Göncöl szavaira miért pattant ki agyából azonnal, mint a legkézenfekvőbb megoldás, hogy a fiatalember haladéktalanul költözzön őhozzá. A fentiekből pedig levonhatnánk a tanulságot, miszerint az ember ne legyen türelmetlen se a barátaival, se a beosztottaival, de ha már türelmetlen volt, ne érezzen lelkifurdalást emiatt, s ha mégis lelkifurdalást érez, ne hagyja, hogy következő lépését a bűntudat vagy bűne jóvátételének szándéka irányítsa; csakhogy meggyőződésünk, hogy amiképp a krónikásnak nem az a dolga, hogy ítéletet mondjon, akképp az sem tartozik föladatai közé, hogy a történtekből tanulságokat vonjon le; a krónikás akkor áll hivatása magaslatán, ha az eseményeket hűségesen és szépítés nélkül följegyzi. Lépjünk hát tovább, s vegyük sorra, mi és hogyan történt aznap este, mikor Göncöl Pál csomagjaival és Burián kíséretében először lépte át a főművezető rákosszentmihályi családi házának küszöbét.

A két férfi pontosan öt perccel háromnegyed öt után érkezett a ház elé. Burián széles mosollyal nyitotta meg az ajtót, mert huszonöt percet késtek ahhoz az időponthoz képest, amikor ő rendes körülmények között érkezni szokott, s el volt készülve rá, hogy felesége, Erzsike, szelíd szemrehányással illeti majd a kihűlt vacsora miatt. Ezzel szemben Erzsikét a konyha közepén találta egy ujjatlan nyári kartonruhában, amint derékban meghajolva épp a fölmosórongyot csavarta bele a fölmosóvödörbe; jöttükre az asszony fölegyenesedett, csupasz fölső karjával kitörölte verítékező homlokába hulló, mézszínű haját, rábámult az ajtóban álló fiatalemberre, majd az urára tekintve, azt kérdezte zárt szájjal, sziszegve, meg ne hallja a jövevény: „Ki az isten ez?!" Burián nem válaszolt, későbbre s megfelelőbb körülmények közé akarván halasztani a bemutatást, ehelyett derékon kapta és magához húzta asszonyát, hogy szájon csókolja, minthogy egyrészt virágos hangulata, másrészt a késés miatt érzett enyhe lelkifurdalás egyaránt erre késztette, Erzsike azonban félrekapta a fejét, méghozzá oly hevesen, sőt szinte gyűlölettel, hogy magatartását a huszonöt perc késés semmiképp sem indokolhatta. Burián ekkor egy pillanatra megmerevedett.

Megmerevedett, de nem azért, mintha ilyen vele még sohasem fordult volna elő, mert megtörtént s nem is egyszer s különösen a kis Ágika születése óta, hogy Erzsike minden előzmény nélkül visszautasította közeledéseit, szája elől elkapván a száját, simogató tenyere s ölelő karja elől félrerántván vállát vagy derekát; Burián derűskék szeme ilyenkor elsötétült, maga szótlanná lett (mert ez a mozdulat első házasságának legválságosabb időszakát juttatta eszébe, mikor az ilyen és hasonló jelenségek elszaporodván, végül is a házastársi kapcsolat teljes elhidegüléséhez vezettek), aztán rendszerint némán leballagott a pincébe – a „garázsba", ahogy Buriánéknál mondani illett –, hogy magányában nézzen farkasszemet e vészjósló jelzésekkel. Itt közbe kell iktatnunk (később már ne kelljen visszatérni rá), hogy mikor a ház építésébe belefogott, Burián hat álló hónapig ásta, kubikolta a pince helyét egymaga, miközben csodájára jártak a környékbeliek, sőt a Fémtömeg dolgozói egy kisebb hányada is idejárt gödröt bámulni szórakozás gyanánt az esti tévéműsor s a vasárnapi ultiparti helyett, olyan megrendítő méretű pincét ásott a főművezető, mivel házának teljes és nem csekély alapterületét alá akarta pincézni, s e tervét maradéktalanul végre is hajtotta. A pince hármas célt szolgált: itt állott a Trabant (hétköznap ritkán használta a főművezető, mert a gyár negyedórányira volt a háztól, s ő már csak egészségügyi sétaképp is szívesen járt gyalog), itt volt a műhely: egy régi, de még erős gyalupad, rászerelve a satu, egy kisebb üllő, egy állványos villanyfúró gép, egy köszörűgép, valamint lakatos-, műszerész- és asztalosszerszámok tömege (nemcsak azért, mert Burián szeretett barkácsolni, de mert elvi meggyőződése volt, hogy az egészséges, kiegyensúlyozott lelkületű ember maga csinálja vagy legalábbis javítja használati tárgyai egy részét, mint ahogy a házát is maga építi föl, melyben él, lévén a fizikai alkotó munka testet-lelket edző, egészséges tevékenység s a huszadik századi ember leghatásosabb védekezése az elkorcsosulás ellen, mellyel a technikai civilizáció fenyeget), továbbá itt volt a főművezető rendszeres testedzése számára fönntartott sarok, egy kirojtosodott tornaszőnyeg, a gyűrűhinta, melyet a mennyezet alacsony volta miatt ugyan rendeltetésszerűen használni nem lehetett, de bizonyos gyakorlatok számára azért alkalmas volt, a három súlyzó: egy szabályos súlyemelő készlet variálható nehezékekkel, két nyolc és fél kilós félkézsúlyzó és az expander. Burián a pincében többnyire a szerszámokhoz vagy a súlyzókhoz folyamodva, kidolgozta lelkéből a megbántottságot és a sötét sejtelmeket, majd ismét fölment a házba, s ha ilyenkor fölfedezte Erzsike mély tüzű, szürke szemében a bűnbánat gyöngyharmatát, ha asszonya hirtelen hozzáfutott, ha behunyt szemmel s elnyílt, nedves ajakkal kérte csókjait, ha gömbölyű karjával átölelte a nyakát, Burián boldogabb volt, mint valaha, s mélységesen szégyellte magát, hogy Erzsikét (ezt az angyalt!) volt első neje őnagyságával merészelte – ha csak gondolatban is – összehasonlítani. Buriánnal tehát előfordult már hasonló, nem azért merevedett meg, hanem mert az ajtó nyílásában itt állott a háta mögött, s bámult merően befelé ifjú barátja, Göncöl Pál. A megszégyenülés arcába kergette a vért, és erős belső indítékot érzett, hogy szerelmetes asszonyának lekeverjen két pofont, továbbá Göncölbe belerúgjon, hogy az a taknyán szánkázzék vissza oda, ahonnét jött, de uralkodott indulatain, mert Burián se nőre, se nála gyöngébb férfiemberre nem emelte még a kezét, s az agresszió minden megnyilvánulásának esküdt ellensége volt.

Minthogy azonban Erzsike minősíthetetlen viselkedésére valamilyen formában válaszolnia kellett, ezért (jobb megoldás híján) öblös, jókedvű nevetésre fakadt, nevetésének harsány, életvidám hullámai akadálytalanul hömpölyögtek ki a nyitott ablakon, átszelték a lombokat, s eljutottak Angéla, Erzsike kedvenc szomszédasszonyának füléig, aki Burián úr magas kedve hallatán az irigységtől elsárgulva tette le a zöldborsófőzeléket kedélytelen, sőt mogorva férjeura elébe, Erzsike viszont fölkapta a vödröt, s nagy dérrel-dúrral megindult vele a vécékagyló felé (mely a fürdőszobában volt), levegőnek nézvén az ajtó nyílásában gyökeret eresztett Göncölt, így a vödör széle az útban álló Göncöl egyik csomagjának nekiütközvén, a fölmosólé kilöttyent a papírcsomagra, a riadt fiatalember kék farmernadrágjának szárára, onnan a pántok között belefolyt a szandáljába, végül átitatván mindkét zokniját, kisded tócsába gyűlve, megállt a lába alatt. Göncöl nem mert mozdulni, kővé váltan állt a tócsa közepén, Burián követte az asszonykát, s azt mondta neki nagy vidáman: „Hát ittunk egy féldecit, baj?", Erzsike azonban épp akkor öntötte bele a vödör tartalmát a kagylóba, majd megrántotta a fogantyút, a tartályból alázúduló víztömeg nagy zubogással gyűrte bele a barna fölmosólét a lefolyóba, s ettől Erzsike nem értett egy szót sem.

– He?! – kérdezte ezért az urát.

– Mondom, ittam egy fél deci pálinkát, tán csak nem baj? – ismételte meg előző bejelentését új változatban Burián.

– Kit érdekel!? – rántott egyet a vállán Erzsike, és ugyanolyan sebbel-lobbal, ahogy jött, visszament a konyhába, a fölmosóvödröt levágta a kőre, berúgta a rezsó alá, aztán rámeredt a sütő ajtajára, és fölsikoltott: – Jesszus!

Ebben a