Fehér hintó

TATAY SÁNDOR

FEHÉR HINTÓ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-648-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tatay Sándor jogutódja

1. A HARMADIK FÉRFI

A vert hadak elvonultak, a győzők még nem tűntek fel a látóhatárt szegélyező dombokon. Sem fegyvereik dörgését, sem járműveik dübörgését nem lehetett hallani. Az országút holtan nyújtózott el a lucskos, őszi tájon, s rajta évezred óta nem volt ilyen a némaság. A falvakból sem hallatszott sem harangszó, sem kocsizörej, sem tehénbőgés, sem üllő és kalapács zengése, csak elvétve ebek csaholása, mint éjszaka. Pedig az est még csak közelgett. Sőt, nyugta előtt a nap is visszatekintett rövid időre a felhők szegélyéről, abból az irányból éppen, amerre a szétzüllő hadsereg menekült.

Végre olyan éles pöfögéssel, mintha géppuska szólalt volna meg, egy motorkerékpár tűnt fel az úton. Dobálózott, kínlódott a nehéz járművektől feltört, meggyötört úton. Oldalkocsija, mely alaposan meg volt rakva mindenféle holmival, mintha minden zökkenőnél le akart volna válni. Testes, középkorú férfi vezette a motort, és mögötte üres volt a pótülés, ami elég szokatlan dolog volt ebben az időben, mikor minden járművet annyian leptek el, ahányan csak fel tudtak kapaszkodni rá. A szembe tűző lapos napsugaraknak nem örült a motoros, mert most még nehezebben tudott utat keresni az előtte tátongó gödrök és fénylő pocsolyák között. A hirtelen támadt szokatlan fény különben is félelmet ébresztett benne, és jobban szerette volna ennél a sötét éjszakát, pedig nem volt üldözött. Hogy szemét megpihentesse, és széteső csomagjait megkötözze, megállt egy rövid időre. Visszatekintett az úton, sehol nem volt egy árva lélek. És hogy a motorberregés elhallgatott, valósággal félelmes lett a csend. Megigazította a csomagjait, majd újra fülelt, míg vastag bőrkesztyűjét húzta, és akkor tompa koppanásokat hallott. Vélhette volna lövedékek nagyon távoli becsapódásának az akkori ember, aki hozzászokott, hogy a föld itt is, ott is reszket a kemény ütések alatt.

Körülnézett, és ekkor vette észre, hogy egy kőhajításnyira az úttól egy fiatal nő kicsi sírhalmot épít, annak az oldalát ütögeti egy festett nyelű katonai ásóval. Állt már a kereszt is, két egymáshoz kötözött fadarab. A sír is csak akkora volt, a kereszt is csak olyan, amilyeneket játékból szoktak csinálni a gyerekek.

– Csecsemőt temetett? – kérdezte a motoros férfi, amint levett kalappal megállt a háta mögött.

Az idegen nő meglepődés nélkül fordult hátra. Nyilván észre sem vette, hogy az országút, amely néhány órával előbb még zsúfolva volt emberekkel és járművekkel, egészen megürült mögötte. Szemét a férfira emelte, mindkettőjüknek az arcát pirosra marta a szél, a nőét még a könnyek is.

– Azt.

– Mi érte?

A fiatal nő vállat vont.

– Nem is tudom. Néhány nap óta beteg volt, az igaz. Cserepes lett az ajka a láztól, és alig evett. De erre azért nem számítottam. Az ölemben tartottam a teherautón, egyszer csak halott volt. A katonák mindenáron tovább akartak vinni, de én leszálltam, hogy eltemessem. Ezt az ásót ők adták. Meg a két lécet is ők dobták utánam, keresztnek.

A férfi a zsebében kezdett keresgélni, végre ráakadt egy darab spárgára. Fél térdre ereszkedett a kereszt mellett, és egyenesre állította, erőteljesen megkötözte az eddig féloldalasan lógó keresztlécet.

– A magáé volt? – kérdezte.

– Az enyém.

– És a férje?…

– Nincsen férjem. Nem is volt soha.

– Rá kellene írni a nevét.

– Az ám, erre én is gondoltam, de nincs ceruzám.

A férfi húsos, nehéz keze megint elkezdett vájkálni sokrét ruhája alatt, végre előhúzott egy rövidke tintaceruzát. Megnyálazta.

– Tessék csak diktálni.

– Köllő Mihály. Vagy jobb, ha csak azt írja: Misi. Élt 5 hónapot.

A férfi felrótta a betűket a gyalulatlan lécre, majd felállt, és mint afféle választékos modorú ember, illőnek tartotta, hogy bemutatkozzék.

– Firedi Dénes, hentesmester vagyok.

A lány kezet nyújtott neki.

– Engem Zsuzsának hívnak. A másik nevem meg az, amit a keresztre írt. – És Zsuzsa most hangosan zokogni kezdett.

A hentesmester nagyon érzékeny volt az ilyen dologra, kínlódva kereste a vigasztaló szavakat, végre is csak ennyi tellett tőle.

– Hát az Isten így akarta. Talán jobb is… gondolja csak el, mit kezdett volna vele egyedül, ebben a világban. – Elvette az ásót a lánytól, és elvégezte a sírhalmon az utolsó simításokat.

– Nem akar velem jönni? – kérdezte aztán.

A lány még egyszer a sírra tekintett, majd körülnézett az üres tájon, melyen ekkor fonnyadtak el az utolsó napsugarak.

– Ha elvinne – mondta –, de csomagom is van – és egy kopottas, jókora bőröndre mutatott, mely ott állt a sírtól néhány lépésnyire, egy kukoricatábla szélén.

– Nem baj, azt is elhelyezzük – ajánlotta a készséges hentesmester, és már ment is a bőröndért. Jó súlyos volt, nem kis gondot adott neki, hogy miképp helyezi el az amúgy is alaposan megrakott oldalkocsin. Sőt, még a lapátot is odacsatolta, mert nem szeretett semmi hasznos dolgot elhagyni.

– Hova akar eljutni? – kérdezte a lánytól, míg felsegítette a pótülésre.

Zsuzsa vállat vont.

– Nekem mindegy.

– Hát akkor csak tartson velem, én a tó felé megyek. Jó nagy házunk van az alsó parton. Jut magának is hely, amíg jobbat nem tud.

A motor most még nehezebben haladt a felszántott úton. Az est lassan sűrűsödött, de Firedi nem gyújtotta fel a reflektort.

– Jobb csak így, ha lassabban haladunk is – kiáltotta hátra –, hátha repülőgép jön, és még ránk dobnak valamit.

– Fázik, ugye! – igyekezett újra túlkiabálni a motor berregését. – Ne féljen, van otthon tüzelő bőven. Ennivaló is van, ital is. Érezze jól magát az ember, amíg lehet, az a mienk, amit megiszunk, megeszünk. Mert mi ér valamit? Talán a tisztesség vagy a hűség? Megette a fene.

– Majd elmesélem én magának, mit ér a hűség! – kiáltotta torkaszakadtából.

A nyaralótelep is néma volt. Olyan, mintha egy árva lélek sem volna benne. A tó tükre és a nyugati ég még őrzött valamit az est szürkeségéből, így eltaláltak lámpa nélkül a hentes házáig. Kutyákat találtak az út mentén, melyek csontokat rágtak, de nem ugatta meg őket egy sem. Nem létezett már semmi, ami ezeket az ebeket az egykedvűségükből kizökkentette volna. A ház közelében a hentes megállította a motorját.

– Maradjon csak – mondta –, kinyitom a kaput.

Kapu azonban nem volt a házon.

– Nem baj – mondta a hentes –, fő, hogy a ház megvan.

Bedöcögtek az udvarra, ott a hentes lesegítette a leányt, aztán zseblámpát keresett elő, körülvilágított a házon. Az összes ajtó tárva volt.

– Hát ilyen a háború – mondta. Először a vágóhíd felé indult, mert ott valamit mozogni látott. Zsuzsa megkapaszkodott a karjába, egy lépésre sem mert elmaradni tőle. A villanylámpa közelgő fényére kutyák osontak ki onnan, behúzott farokkal. Az utolsó egy jókora bőrdarabot húzott magával, azért csak lassan haladt. Firedi belerúgott ebbe a kutyába. Az keservesen felnyüszített. Végre valami hang.

– No, nézze csak – mondta, mikor az ajtóhoz ért, és bevilágított a betonnal bélelt helyiségbe. – Meglátszik, hogy nem én dolgoztam itt. Olyan szokott ez lenni egy órával a munka befejezése után, mint a patyolat. Mert itt mindenhez megvan a szerszám, és mindennek megvan a helye. Azaz hogy csak volt. Még jó, hogy azt a két rend fát meghagyták. Látja, itt a vérnek a gödör, ott a vízcsap. Meddig tart itt rendet csinálni? De ezek bőrt, szőrt, csontot, mindent itt hagytak. Az isten döglessze meg az ilyen trehány embereket. No, nem baj. Jöjjön csak utánam.

A lakásban megmaradt a bútor, de nem volt sehol ágynemű, sem szalmazsák, sem matrac, a rekamiéról is hiányzott a párnázat.

A hentes nem tudott magába fojtani egy kurta, de vaskos káromkodást. De el nem csüggedt erre sem. A villany természetesen nem égett, de az egyik szekrény tetején három lámpát fedezett fel. Három lámpát, amely nem tartozott a háztartáshoz. Valahonnan úgy hozhatták ide. Mind a háromban volt petróleum.

– Lám csak, valamivel mégis kárpótoltak a disznók – mondta, leemelte az egyik lámpát, és meggyújtotta.

A szobába sok sarat hoztak be csigaszeges bakancsok vagy csizmák. Rétegekben feküdt a sár a padlón, és csigaszegek meg patkók nyoma látszott benne. Firedi kinyitotta egymás után a szekrényeket, majdnem üresek voltak azok, csak hitvány rongyok és ócska cipők hevertek bennük és a fekete keménykalapja. A kobakot kivette, megtörölgette a bőrkabátja ujjával.

– Hej, régi szép idők! – sóhajtott. – Ezt viseltem mindig, ha színházba mentünk Pestre. Mert volt ám úgy nemegyszer, hogy egy jó darabért elutaztunk a délutáni gyorssal, az éjfélivel meg vissza. Fekete, hosszú kabátom volt meg fehér selyemsálam. Azt még menyasszony korában adta a feleségem. Szereti a színházat?

– Kétszer voltam – felelte a lány –, az egyiknek az volt a címe, hogy: Az ember tragédiája, az nagyon jó volt, majd elmesélem, de most jó lenne, ha találna egy söprűt. Különben a Lili bárónő sem volt rossz. Csak én azokat a buta táncokat nem szeretem a színpadon. Nem is tudom, mit röhögnek rajta az emberek. És néha háromszor is kihívják őket, közben meg elfelejtődik a színdarab.

Firedinek sikerült egy söprűt keríteni, átadta a lánynak, és megint csak az ágyak miatt kezdett bosszankodni.

– Csak legalább a rekamiét hagyták volna épségben, vagy egyetlen ágyat, hogy magának lenne hová lehajtani a fejét. Gondolom, fáradt lehet. No, sebaj – tette hozzá feleszmélve –, majd hozok én jó puha szénát a padlásról, az is valami. De előbb behordom a csomagokat a motorról, aztán valami tüzelőt hozok. Mindent csak sorjában. Én most megtanultam, hogy semmivel sem kell sietni. Hová jut az ember, ha siet is? Nem igaz?

Firedi valóban elég sokat időzött odakinn. Zsuzsa ezalatt összesöpörte a szobát, különösen a kályha körül volt irdatlan sok a szemét. Három német rohamsisakot megtöltött vele.

Mikor kész volt, megállt a földig érő tükör előtt, melyet csodálatosképpen épségben hagytak. Jó anyagból készült, de viseltes férfiruha volt rajta, a nadrág a bokáján összekötve, a kabátujjak egy tenyérnyire feltűrve. Azon a darabon a bélés egészen megfényesedett és megfeketedett.

– Úristen! – mondta hangosan. Az arcára is alig ismert rá. Előbb a teherautón, aztán a motorkerékpáron a szembecsapódó éles levegő kékesvörösre edzette a bőrét, s mintha még vékony koromréteg is tapadt volna rá. Úgy látta, megsoványodott, de a melle, melyet már napok óta nem vett el a beteg gyermek, annyira szétfeszítette a férfikabátot, hogy a felső gomboknál nem ért össze. Sárga gyapjúsálat gyűrt oda. A jobb mellén éles fájdalmat érzett.

Firedi visszaérkezett egy kosár összetördelt deszkadarabbal.

– Egy szál tűzifát sem hagytak – mondta –, mindegy, ha a kaput elvitték is, van még kerítés.

Néhány perc múlva ropogott a vaskályhában a tűz, és egy fazék víz is melegedett rajta, mert Zsuzsa azt tanácsolta, hogy mosdjanak meg mind a ketten. Lavórt nem találtak, egy öreg melencét tisztított ki a lány, és elsőnek Firedi mosdott meg. Derékig meztelenre vetkőzve fújt, viribelt a vízben, láthatóan jól érezte magát. Mire végzett, Zsuzsa előkeresett neki a szekrény aljában összehányt rongyok közül egy gyűrött, de tiszta és elviselhető állapotban levő régi flanelinget, amelyet a gondos feleség nyilván azért tett el, hogy alkalmasint porrongynak használja. Majd a saját bőröndjéből tisztára mosott frottírtörülközőt vett ki, megmelegítette a vörösen izzó kályhánál, és a férfi hátára terítette. A hentes sokáig dörzsölgette magát a törülközővel, amely még némi illatot is árasztott magából, dörzsölte mindaddig, amíg a vállán, a mellén pecsenyepiros lett a bőre. Zsuzsa ezalatt egy ronggyal feltörülgette a szétfröcskölt vizet, majd, bár a kályha még piros volt, újra tett a tűzre.

Míg ő mosdott, Firedi odakinn tartózkodott, és valami ennivaló után nézett. Kivitt magával egy petróleumlámpát, és alaposan átkutatta a házat. Mikor itt hagyta a házat, bőségesen maradt zsír, tepertő, szalonna, de most semmit nem talált. Elkeseredésre nem volt azért oka, mert a kertben el volt ásva egy vödör zsír és más egyéb, amit nem kellett féltenie, hogy a föld alatt megdohosodik.

Ahhoz most nem nyúlhatott hozzá, de ott volt a motor oldalkocsijából kicsomagolt élelmiszer, melyet magával vitt minden eshetőségre. Firedi nem volt olyan ember, aki bármi körülmények között is megfeledkezzék e legfőbb dologról. Egy rendkívül kellemes meglepetés is érte. Érintetlen volt a krumpli-verem, melynek tetejére távozása előtt trágyát dobott. És ha arra gondolt, hogy ott, a burgonya alatt két akós hordóban jó óbor szunnyad, akkor bízvást tekinthetett a közeljövő elé, az olyan embert pedig, akit ilyen világban a távoli idők kétségei aggasztottak, bolondnak tartotta. Míg a konyhában keresgélt a megmaradt hitvány edények között, fennhangon énekelt kellemes baritonján, melyet sokan dicsértek már.

Szeressük egymást, gyerekek!

A szív a legszebb kincs…

Mielőtt ismét benyitott a szobába, ahonnan kihallatszott a kályha duruzsolása, híven választékos modorához, gyengéden kopogott.

Zsuzsa még egy percnyi türelmet kért. Már megmosakodott, meg is fésülködött, könnyű szövetszoknya volt rajta, de sötétzöld pulóverjét még nem vette fel. Sajgó mellével időzött tanácstalanul, mely megduzzadt, mint a labda, rajta a bőr fényes volt, mint egy megtörölgetett almán. A kopogásra hirtelen felkapta a pulóverjét, még egyszer átfésülte a haját, és a tükör előtt egy kevés púdert is tett az arcára. A szélfútta pirosság egyébként is jórészt eltűnt a bőréről. Firedi inkább sápadtnak találta, mikor belépett, és néhány pillanatra tágra nyitott szemmel állva maradt az ajtónál. Bal kezében egy jó darab húst tartott. Már ahogy fogta azt a darab húst, abban is bizonyos szakértelem volt. Hüvelykujjáról természetesen hiányzott a köröm, s az ujja vége többszörös forradás által megszélesedett. Nem számított rá, hogy a nő, aki várja az átforrósodott szobában, ilyen feltűnően szép. Dús barna haja, mely kiszabadult a színtelen kendőből, mely elébb rajta volt, majdnem a válláig omlott. A szabályos kerek arcból mandulavágású, mélybarna szem tekintett rá. A kicsi, de széles ajkú száj egy cseppet mintha elmosolyodott volna meglepődésén.

Nem tartotta illendőnek, hogy ámulatának ebben a percben hangot adjon. Egyébként valami kínos érzés is átszaladt rajta. Eddig egészen természetesnek találta mindazt, ami ezen az estén történt vele. De ez a páratlan szépség itt, ebben a helyzetben, mintha magában bűn lett volna.

– Tudja, mit találtam ki? – szólalt meg végre. – Jó kis borsos tokányt főzünk. Látja ezt a húst. Éppen hogy csak meg nem szólal, és minden megvan hozzá, hagyma, bors és még ez is.

Bal kezével egy kis demizsont emelt a magasba.

– Vörösbor! Nyugodjék meg, kedves, olyan világ nem jöhet, hogy Firedi Dénes éhezzék, de az sem, aki vele tart.

Zsuzsa kivitte a melencét. Behoztak mindent, ami a borsos tokány elkészítéséhez szükséges volt.

– Szóval, azt akartam mesélni – kezdte Zsuzsa, míg a krumplit hámozta –, hogy az a színdarab a Paradicsomban kezdődött. Ott volt Ádám, Éva meg a kígyó, de tényleg a maguk valóságában. Ádámon nem volt más, csak egy darab kecskebőr a derekán. Éván pedig csupán három fügefalevél. Éppen úgy volt, ahogy a bibliában: jött az Úristen, és kiűzte őket a Paradicsomból. Akkor megjelent egy ördög, és megmagyarázta nekik, hogy az egész élet egy nagy marhaság. Legokosabb lenne, ha rögtön elemésztenék magukat. Azok, persze, nem hitték el, mert olyan az ember, hogy mindig valami jobbat vár. No, az ördög ugyancsak bebizonyította nekik, hogy csak siralom és keserűség lesz, amíg a világ világ.

És Zsuzsa pontosan emlékezett Az ember tragédiájának minden részletére. Szinte jelenetről jelenetre elmesélte az egészet a hentesmesternek. Firedi úgy találta, nagyon élvezetesen adja elő. Hozzáfűzte minden színhez a maga sajátos megjegyzéseit. Az elbeszélés tartott egészen addig, míg megkészült a borsos tokány. Sőt, már javában fogyasztották, mire befejezte.

– A legborzasztóbb az – mondta, míg a borral locsolt, finom, puha húst vagdosta –, hogy még a jövőt is ilyen sivárnak festi ez a színdarab. A végén ugyan megszólal megint az Isten, hogy: „Ember küzdj és bízva bízzál!" De ki hisz akkor már ezeknek a szavaknak!

A hentesmester meghatódott a történettől, és valamelyes vigasztaló szavakat keresett, de a lány csak sóhajtott:

– Egy bizonyos, Firedi úr. Az, hogy maga jó ember. És az is már valami az életben, ha igazi jó emberekkel találkozunk. Sőt, talán nincs is más, aminek örülni lehet igazában, csak ez az egy.

Egy kérdést már régen tartogatott. A most következő csendben végre feltette:

– A felesége hol van, Firedi úr?

– Az anyjánál – felelt a hentesmester kurtán.

– Oda menekült?

– Oda.

– Azt hiszem, nemsokára visszatérhet.

Firedi szivart vett elő, és faragni kezdte a végét.

– Ide ugyan nem teszi be többet a lábát.

– Miért?

– Kár is beszélni róla. Én a túlsó parton voltam a szőlőhegyen, míg itt ide-oda hullámzott a harc. Ott voltam, hogy biztonságba helyezzem a borunkat. Mert tudom én, hogy ha elcsendesedik minden, a bor lesz itt a legfőbb érték. Több mint harminc akó bort ástam el. Elég az ahhoz, hogy új életet kezdjek vele. Arra rá nem akad senki biztosan. Szóval azzal foglalatoskodtam, és néhány nappal ezelőtt elindultam, hogy valamiképp a tavat megkerülve eljussak a feleségemhez. A front állása éppen megfelelőnek látszott. El is jutottam egészen a város határáig, és be is mehettem volna. De engem többet nem lát sem ő, sem az anyja, az a vén kerítő. Mert ha nem mondták volna, akkor is tudnám, hogy az öregasszony ludas a dologban. Arról elhinném még azt is, hogy egy palack borért beszélte rá valamire a lányát.

– Na jól van, kedves Firedi úr – csillapította a lány –, azért még ne mondja ki az utolsó szót. Nem kell minden pletykára adni. És ha úgy történt is, ki tudja miért és hogyan történt? Nem akarom sem vigasztalni, sem oktatni, de ami ezekben a hónapokban megesett az emberekkel, azt legokosabb volna mindenestül kitörölni az életükből, elfelejteni, mint egy rossz álmot. Csak már legalább vége lenne. Várjunk még azzal, hogy megítéljük egymást.

Firedi többször észrevette beszélgetésük közben, hogy a lány arca egy-egy pillanatra megrándul valamilyen fájdalomtól. Most behunyta a szemét, az ajkába harapott, és nem tudta megállni, hogy kezét a mellére ne szorítsa. A hentes egy darabig zavartan hallgatott.

– Fáj? – kérdezte végre.

– Nagyon.

Bármennyire igyekezett erőt venni magán, testi-lelki elgyötörtségében könnyezni kezdett.

– Hát igen, sajnos ez így van, ha a kicsi hirtelen marad el az anyamelltől. De várjon csak – kapott hirtelen észbe –, van énnekem olvasztott faggyúm, egy kosárba szoktam felakasztani a pincében, hogy az egerek ne férjenek hozzá. Az csak nem kellett senkinek. Várjon csak, Zsuzsa, segítünk ezen is…

Azzal szaladt is már kifelé, és rövid idő múlva egy jó darab faggyúval tért vissza. Hozzá még nagy ujjongással is.

– Képzelje, kedvesem, az Isten mégiscsak szeret minket. Ott van a pincében a rekamié betétje. Valaki ott aludt rajta. Paplan is van, vánkos is, lepedő is. Lesz magának jó kis helye, nem kell ilyen állapotban szalmán gubbasztani. Ezt csak olvassza meg itt a kályhánál, aztán kenje rá valami jó puha rongyra. Meglátja, nem lesz semmi baj. Hozzám szoktak jönni faggyúért az asszonyok, ha ilyesmivel szenvednek. Látja, ebben is szerencséje van. Jó helyre került maga, Zsuzsa.

Míg Firedi felcepelte a rekamié tetejét, Zsuzsa pontosan a tanácsai szerint cselekedett. A pulóver alaposan feszült rajta, pontosan oda szoríthatta vele a faggyús ruhát, ahová kellett. Ha egyelőre nem is ez a bevált házi gyógyszer, maga a jószívű gondoskodás máris enyhített fájdalmán, és békét teremtett a szívében.

Mire Firedi visszatért, már ismét eligazította ruháját a tükör előtt, és sietett, hogy segítsen a súlyos teher alatt fújtató termetes hentesnek. Sikeresen begyömöszölték a terjedelmes darabot az ajtón, és miután hagyták a kályha mellett kicsit átmelegedni, a helyére tették. Előkerült a széles pehelypaplan, a vánkos, a lepedő is, de a huzatok és a lepedő valósággal fekete volt a piszoktól. Ekkor Firedi nagy meglepetésére Zsuzsa vánkoshuzatot és két lepedőt vett elő a csomagjából.

– Itt van nekem mindenem, Firedi úr – mondta –, mire törekszik a magamfajta árva az életben, ha nem arra, hogy a kelengyéjét gyűjti. Amit nem hasogattam össze a gyereknek, az megvan.

Felhúzta a vánkost, lepedőt terített, afölé még egyet, amely paplanhuzatot helyettesített. A kifosztott szoba valósággal még melegebb lett, felvidult a patyolattiszta ágytól.

Mikor végeztek ezzel a munkával is, megálltak a kályha mellett, és mindkettőjüknek gyönyörűségére volt ez a megvetett, habtiszta ágy.

– No, megyek, hozok magamnak szénát – mondta a hentes, és már az ajtóban volt, mikor Zsuzsa halkan utána szólt.

– Sose fáradjon, Firedi úr. Eleget kényelmetlenkedett mostanában. Ha maga megosztotta velem a házát és mindenét, én megosztom magával ezt az ágyat. Így is, úgy is csak az Isten vigyáz ránk, ha akar.

A hentes újra betette az ajtót, visszaoldalgott a kályhához. Leült, egy darabig zavartan feszengett a széken, aztán mintha valamiért mentegetni kellene magát, úgy szólt:

– Gondoltam, magának fájdalmai vannak ezzel a bajával, nyugodtabban volna egyedül. De ha olyan jó hozzám.

– Elég széles az a fekvőhely – mondta Zsuzsa –, a paplan is kettőnek való.

Firedinek majdhogy a könnye meg nem eredt, úgy elöntötte a szívét a melegség.

– Piszkos gazember lennék, ha valami rosszat akarnék, mikor maga így van. Nemhogy csak ez, hanem még hogy a gyerekét is temette máma.

Aztán erről nem beszéltek többet, hanem Zsuzsa most meg elkezdte mesélni a Lili bárónő című operettet. És a mese tartott mindaddig, míg a tüzelőjük elfogyott, a kályhában szunnyadni kezdett a tűz, és a lámpabél felszívta az utolsó csepp petróleumot.

Akkor lefeküdtek.

Még pislákolt a lámpa, mikor Zsuzsa a bőröndjéből hosszú, szatén hálóinget vett elő, és a felbontott ágyra dobta, aztán gyengén ráfújt a cilinder tetejére.

Mire Firedi szeme előtt annyira megvilágosodott a szoba, melybe most a kályhában maradt parázs bocsátott némi fényt az ajtó résén, hogy a lány alakját ismét kivehette, már rajta volt a hosszú hálóing.

Mozdulatlanul feküdtek egymás mellett, csak a kezük kulcsolódott össze.

De álom nem jött a szemükre. A hentesmester érezte, hogy a fájdalomtól időnként még most is megrándulnak a lány ujjai.

– Tudja mit? – szólalt meg hosszú idő után Firedi. – Maga olyan szépen tud mesélni, elmondhatná a saját életét is. – Örült ennek a gondolatnak, mint az olyan ember, aki időt akar nyerni valami jelentős esemény bekövetkezése előtt.

– Ami azt illeti, az én életemből is lehetne színdarabot írni – felelt a lány váratlan készséggel. – Vagy legalábbis regényt.

És anélkül, hogy még egy biztatást várt volna, ugyanúgy, mint Az ember tragédiáját vagy a Lili bárónő-t, most a saját történetét kezdte.

Nem ismertem sem anyámat, sem apámat. Van egy hivatalos papírom, amely szerint a szolnoki állomás mellett találtak 1923. május 7-én. A pólyakötőmben egy cédula volt. Csak ennyit írtak rá: Köllő Zsuzsanna, szerelemgyerek. Továbbá az van a papíron, hogy a rendőrségi nyomozás során az anyámra nem sikerült ráakadni, és ilyen nevű gyermek anyakönyvi bejegyzésben sehol sem találtatott. Az árvaház viszont ugyanezen a néven két héttel később bejegyeztetett. Vagy az apámat, vagy az anyámat bizonyára Köllőnek hívták. Mert ha nem a magáét, hát csak az apámét írta a papírra az anyám, aki nyilván leányanya volt, mint én lettem. Pedig elhatároztam, hogy velem ez soha nem történik meg. Megtörtént mégis. Mit ér, amit az ember elhatároz, ha másképp van megírva.

(A hentes itt megjegyezte, hogy az akaraterőt azért nem szabad lebecsülni, mert ő bizony annak köszönhet mindent, de elismerte, hogy vannak rendkívüli idők, amikor az ember könnyű lesz a sors kezében, mint a pille.)

Ötéves koromig éltem az árvaházban, de nem sok emlékem maradt onnan. Egészen világosan csak egy valamire emlékszem. Betegen feküdtem egy ágyban, úgy, hogy a szemben levő falon egy képet láttam, mely felhőn szálló angyalokat ábrázolt. A kép alatt egy öregasszony állt. Hogy ki volt az az öregasszony, és kihez beszélt, azt nem tudom, de pontosan emlékszem az arcára és a szavaira.

– Ezt a lányt is a fehér hintó viszi el – ennyit mondott, aztán elment a kép alól.

Csak néhány évvel ezelőtt eszméltem rá Pesten, hogy mit is értett alatta. Ekkor tudtam meg ugyanis, hogy a gyermekeket fehér halottas kocsi viszi a sírhoz. Mindaddig azonban az én ábrándjaimban a fehér hintó éppen hogy nem a halált jelentette, hanem valami mást, valamilyen csodát, amit vártam, hogy azzal tartozik nekem az élet.

Mondom, ötéves koromig voltam az árvaházban. Akkor egy nagy alföldi faluba kerültem, magához vett egy gyermektelen házaspár. Nevelőapám abban az időben már közel járt a hatvanhoz, nevelőanyám pedig, akit Nennének kellett neveznem (vagy talán magamtól találtam ki ezt a nevet, hogy mégse szólítsam anyámnak), nem lehetett még negyvenéves sem. Az öreget viszont papának szólítottam, mert így hívta a felesége is. Később elmesélték nekem a faluban, hogy Nenne az első világháború végén ment hozzá a papához, aki egyébként hetvenöt százalékos rokkant is volt. Bal kezén csak egyetlen ujja volt, és a jobb lába merev volt egészen. Azt mondták, a vagyonáért ment hozzá, amit mindenestül ráíratott az esküvő előtt, meg természetesen a rokkantsegély is jelentett valamit. A vagyon nem valami sokat ért, csak egy nagy ház volt a faluvégen, néhány hold szántó és egy jó darab legelő. A Nenne azonban ügyes üzletasszony volt. Libás asszony lett belőle, ami a háború után – amint mondják – nem rossz dolog volt. Nem is volt hiány semmiben, bár a papa nemigen tudott dolgozni. De a mi házunkban majdnem mindig a forrázott libák szaga terjengett. És ez a nehéz szag úgy elvette az étvágyamat, hogy csak ettem is, meg nem is, olyan vékony voltam növendéklány koromban mindig, mint a nádszál. Csak azt tudtam jó étvággyal elfogyasztani, amit magammal vittem a legelőre, mert én, mióta az eszemet tudom, mindig libapásztor voltam. Volt úgy, hogy nyolcvan, száz libát is legeltettem, és, Úristen, mennyit bőgtem, mert