Lady Stanley - Gyilkosság a szeánszon

BARSI ÖDÖN

LADY STANLEY

GYILKOSSÁG A SZEÁNSZON

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: kovács G. Tamás

978-963-344-336-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi Ödön jogutódja

LADY STANLEY

I. FEJEZET

Lady Stanley dobogó szívvel sietett fel a széles márványlépcsőn. Egy pillanatra megállt, és gépiesen elolvasta a levelet, amelyet kezében szorongatott. Erőt akart meríteni az új összecsapáshoz. Ismét eszébe jutott minden; elhibázott élete, az öreg férj, akihez hozzákényszerítették, az örökös féltékenységi jelenetek… a sok-sok szenvedés. De most már vége!… Visszavonhatatlanul vége! Szilárd léptekkel ment tovább. A dolgozószoba párnázott ajtaján rekedt köhögés szűrődött ki… Megborzongott… Biztosan ott terpeszkedik az íróasztalnál, arca gúnyos és gonosz. Remélte, hogy most látja utoljára. Benyitott… Riadtan állt meg, ujjai a kapcsolót keresték. Halk kattanás. A nagy csillár kigyúlt, az éles fény végigömlött a tágas helyiségen… A fiatal asszony mereven bámult a szőnyegre…

Közvetlen az íróasztalnál ősz hajú férfi hevert. Vak, üveges szeme az erős fényben sem rebbent, ujjai a szőnyeg rojtjaiba kapaszkodtak. Melléből tőr markolata állt ki… Lady Stanley nem ismerte fel azonnal a férjét. Az ősz hajú férfi furcsa bábuhoz hasonlított merev mozdulatlanságában.

Az asszony védekezően tartotta szeme elé kezét, de a borzalmas látványtól nem tudott szabadulni. A szőnyegen éktelenkedő vérfolt ujjai közt is átvöröslött… Megtántorodott és hangtalanul bukott a szőnyegre.

Arca, halványabb volt, mint a halotté…

*

– Tehát ön telefonált? – kérdezte Tim Lawrance a meggyilkolt lord titkárjától.

– Igen – válaszolta Herbert Fenton.

Lawrance detektívfelügyelő körülnézett. A szoba közepét hatalmas íróasztal foglalta el, mellette kis mahagóni asztalka, rajta pezsgősüveg és néhány pohár. A szárnyas ablakokról sötét függönyök csüngtek alá. A falakat borító könyvespolcokat csak egy helyen szakította meg a kis tapétaajtó.

– Ezt az ajtót bizonyára később vágatták a falba – mondotta a felügyelő. – Miért volt szükség még egy kijáratra?

Fenton válaszolni akart, de torkán akadt a szó. Bántó magnéziumfény lobbant.

– Készen vagyok. Nem parancsol felügyelő úr még egy felvételt?

– Szükségtelen – mondta Lawrance, és intett az egyik rendőrnek.

– Takarja le a halottat. Nos, Leslie, talált valamit?

Leslie Kent, a Scotland Yard fiatal tisztviselője, ragyogó arccal lépett főnöke elé.

– Ezt a levelet.

Lawrance átfutotta a kusza sorokat. Elégedetten dörmögött.

– Ez aztán szerencse! Hol találta?

– A küszöbnél, a szőnyeg alá csúszva. Ha feltevésem helyes, akkor a mylady vesztette el.

Lawrance bólintott.

– Néhány kérdésem lenne önhöz, Fenton úr! Mikor fedezte fel a gyilkosságot?

– Fél órával ezelőtt. Jelenteni akartam valamit őlordságának. Bekopogtam, nem kaptam választ… Benyitottam… Rémes látvány volt. A halott…

– Akkor még nem tudhatta, hogy Stanley lord meghalt! – vágott közbe Lawrance.

– Nem gondolhattam mást. Azonnal észrevettem a tőrt… A mylady kissé távolabb feküdt, mikor láttam, hogy lélegzik, felkaptam és a szobájába vittem. Aztán felhívtam a rendőrséget.

– Folytassa.

– Már befejeztem.

Lawrance kellemetlenül nevetett.

– Nem egészen… Beszéljen az előzményekről! Ön azt mondta, hogy jelenteni akart valamit a lordnak.

– Elbocsátásomat akartam kérni!

– Esetleg kiprovokálni… Ezt a levelet ön írta?

A titkár arca kipirult.

– Igen.

Lawrance diadalmas pillantást vetett a fiatalemberre.

– Tévedések elkerülése végett felolvasom a levelet:

„Asszonyom! Fájó szívvel mondok búcsút önnek! Örökre elhagyom ezt a házat. Nem bírom tovább elviselni a folytonos gyanúsítást. Ma este beszélni fogok őlordságával, biztosra veszem, hogy nem fog akadályokat gördíteni távozásom elé. Híve: Herbert Fenton"… Tehát elismeri, hogy ön írta a levelet?

– Már egyszer elismertem.

Lawrance elégedetten bólintott.

– Tudtommal négy éve ön látja el a titkári teendőket. Miért akart most egyszerre megválni állásától?

– Őlordsága nagyon megváltozott az utóbbi hónapokban. Féltékenykedett. Esztelen gyanúsításait nem akartam tovább elviselni…

– De a távozás helyett más megoldást talált! – vágott közbe a detektívfelügyelő.

Vérhullám öntötte el Fenton arcát.

– Csak nem képzeli, hogy én öltem meg Stanley lordot?

Lawrance vállat vont.

– A látszat mindenesetre ön ellen szól! De nem tagadhatom, hogy lady Stanley sem mentes a gyanú alól.

– Ostobaság! – fakadt ki Fenton. – Sok ember megfordult ebben a szobában anélkül, hogy a cselédség tudomást szerzett volna róla.

A tapétaajtóra mutatott.

– Lord Stanleynek mindig akadtak olyan vendégéi, akiket ő maga engedett be a hátsó bejáraton. Ahhoz az ajtóhoz csak neki volt kulcsa.

– Önnek nem?

– Nem! Nekem nem volt. Sokszor én sem tudtam, hogy ki van nála… Biztosra veszem, hogy ma este is látogatói voltak… Véleményem szerint a gyilkosság jóval azelőtt történt, mielőtt lady Stanley a szobába lépett.

– Ez hamarosan elválik – dörmögte Lawrance. – Feltételezem, hogy az elhunyt nem ok nélkül gyanúsította önt és a feleségét.

– Ön túllépi hatáskörét, felügyelő úr! – fakadt ki Fenton haragosan. – Tisztelem és becsülöm Myladyt, de álmomban sem gondoltam volna arra, hogy valaha is udvaroljak neki… Két héttel ezelőtt jegyeztem el egy leányt, akit szeretek… Nos, kielégítettem a kíváncsiságát?

– Csak részben – válaszolta a detektív. – De térjünk vissza az ajtóra. Ugye, a hátsó lépcsőre nyílik?

– Igen! Egy kis csigalépcső vezet le a kapuhoz.

– Honnan tudta meg Stanley lord, hogy látogatója érkezett? Van csengő a szobában?

Fenton az íróasztalra mutatott.

– Egy kék körte jelzi, ha valaki a hátsó ajtón lévő csengőt megnyomja.

Lawrance közelebb lépett az íróasztalhoz. Ebben a pillanatban felvillant a kék fény.

– Ez aztán szerencse – mondta a felügyelő izgatottan. – Én magam megyek ajtót nyitni.

A testes Lawrance bámulatos gyorsasággal rohant le a kis csigalépcsőn és kinézett a kémlelőlyukon. Fekete ruhás férfi állt a kapu előtt. Felhajtott gallérja és szemébe húzott kalapja csaknem eltakarta arcát. Széles válla mereven vált el a sötét fák hátterétől. Baljóslatú alak volt. Egyik kezét zsebébe süllyesztette, a másikban vastag nyelű botot szorongatott. Lawrance önkéntelenül megmarkolta pisztolyát. Hirtelen felszakította az ajtót.

– Fáradjon beljebb, uraságod!

Az idegen habozva lépte át a küszöböt.

– Kicsoda ön?

– Én Stanley lordot keresem.

– Méltóztassék csak befáradni, őlordsága a dolgozószobájában van!

– Dolgozik?

– Nem… Pihen…

Az idegen kissé meghökkent.

– Akkor nem zavarom…

– Stanley lordot semmi sem zavarhatja többé!… Meggyilkolták!

Az ismeretlen rémült kiáltással tántorodott vissza.

– Ön tréfál!!

Lawrance kellemetlenül nevetett.

– Nem szokásom… Egyébként Lawrance felügyelő vagyok, a Scotland Yard kiküldöttje.

– Huxton doktor a nevem. Stanley lord háziorvosa vagyok.

– Éppen jókor jött doktor úr!… Azaz egy kicsit elkésett. A lordon már semmiféle orvos sem segíthet. De mindenesetre örülnék, ha tanácsaival támogatná a nyomozást.

Huxton nehezen lélegzett.

– Rendelkezzék velem felügyelő úr.

A két férfi felsietett a lépcsőn. Lawrance kinyitotta a tapétaajtót és előre engedte az orvost, aki egyenesen a letakart holttesthez sietett. Félrehúzta a takarót, és sokáig szótlanul szemlélte a halott vonásait.

Mikor azonban a tőrhöz akart nyúlni, Lawrance megragadta a karját.

– A tőr esetleg fontos bűnjel lehet.

– Már megvizsgáltam – szólalt meg Leslie. Ujjlenyomatokat találtam rajta.

A fiatal detektív óvatosan kihúzta a sebből a tőrt, anélkül, hogy a markolatához ért volna, és az íróasztalra helyezte. Zsebéből egy kis dobozt húzott elő, mely csillogó port tartalmazott. Behintette a tőr markolatát. Most tisztán látni az ujjlenyomatokat! Egy papírlapot tett a tőr mellé, és azt is teleszórta porral. Fenton felé fordult:

– Szíveskedjék a kezét a papírra tenni!

A titkár pillanatig sem tétovázott, gyors léptekkel az íróasztalhoz lépett és kezét rányomta a kérdéses papírlapra.

A két detektív összehasonlította az ujjlenyomatokat.

Lawrance legyintett.

– Nem azonosak!… Doktor úr, kérem… szeretném, ha átmenne a myladyért! Elég sokáig hagytuk pihenni, nem várhatunk tovább a kihallgatással!

– Csak nem akarja a szerencsétlen asszonyt ebben a szobában kihallgatni? – kérdezte Fenton ingerülten. – Éppen eléggé kivette a részét az izgalmakból.

– A nyomozás nem lehet tekintettel érzelmi motívumokra. A nők hamar elájulnak, de éppen olyan hamar magukhoz térnek. Ismételten felkérem a doktor urat, hogy menjen át lady Stanleyért.

Huxton eltávozott. Kis idő múlva feltárult az ajtó és a fiatalasszony karcsú alakja jelent meg a küszöbön. Arca halálsápadt volt… tétova léptekkel közeledett.

– Bocsásson meg asszonyom, hogy idefárasztottam – mondta Lawrance –, de a kihallgatást nem halaszthatom későbbre.

Lady Stanley halovány arcán tűzpiros foltok gyúltak ki.

– Mit akarnak tőlem?… Semmit sem tudok!… Mikor beléptem, férjem holtan hevert a szőnyegen.

Pillantása a lepedővel letakart testre tévedt, és önkéntelenül az ajtó felé hátrált.

A két detektív összenézett. Lawrance felvette az íróasztalról a papírlapot és az asszony elő tartotta.

– Fogja meg mylady… Mindkét kezével… Úgy… köszönöm.

Újra az íróasztalhoz sietett, és a papírlapra rögzített ujjlenyomatokat összehasonlította a tőr markolatán találtakkal. Néhány perc múlva újra kiegyenesedett, arca szokatlanul komor volt.

– Mylady! A törvény nevében letartóztatom!

A kínos csendben csak a nagy falióra ketyegése hallatszott. Lady Stanley sötét szemében rémület csillogott.

– Letartóztat?… Miért?… Mit követtem el?

– A tőr markolatán lévő ujjlenyomatok öntőé származnak!

II. FEJEZET

Az ügyeletes rendőr feszesen tisztelgett, mikor a rendőrségi autó megállt a Scotland Yard komor épülete előtt.

Elsőnek Lawrance felügyelő szállt