A Greene- kapcsolat

RÓBERT LÁSZLÓ

A GREENE-KAPCSOLAT

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Akadémia Kiadó, Budapest

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-329-248-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Róbert László

ELŐSZÓ

Cher Graham,

Magyarul is franciául szólítalak meg.

Tudom, színpadias, különösen egy Rólad szóló kötet előszavában. Te pedig gyűlölsz mindent, ami ember és ember között nem természetes.

Mégis így teszek. Az elmúlt majd’ másfél évtized során – konyhai angolságom miatt – főleg franciául beszéltünk egymással. (Majdnem mindenki mással szinte jól tudok angolul.) De az 1973-as párizsi megismerkedésünk első óráitól úgy érzem: a nyelvi pontosság, a szikár szabatosság magatartása parancs a partner számára. Még akkor is – vagy talán úgy a leginkább –, ha belső nyugtalanságainkat, tétovaságainkat akarjuk a másik elé tárni. Ezért érzem ma is szinte elviselhetetlennek, ha pongyolán fejezem ki magam, amikor meg akarok valamit tudni Rólad, Tőled. Méghozzá azon keresztül, amit rendszerint Te mondatsz el velem, magamról. Vagy amit világunk forró és sokszor azonos helyszínein a politikai, emberi történések átélettek velünk, néha nemcsak írásra, de reagálásra, a cselekvés élvezetére és kínjaira kényszerítve bennünket.

„Sir" Graham, jelentem tehát: A kiadó azt kérte: magyarázatokkal ugyan, de elsősorban a Veled készült interjúimat, tévébeszélgetéseket és a Vietnamról készült forgatókönyvet adjam közre. Illetve kapcsolatunknak olyan esetleges más dokumentumait, amelyek megvilágíthatják életművednek és egyéniségednek az olvasó előtt talán homályban maradt vonásait.

De én nem vagyok irodalomtörténész. A regényeidben mindig is érdekelt az átélt valóság és a művészi változtatás, a fikció viszonya, de ennek nem elsősorban esztétikai vonulata izgatott. Sokkal inkább a változtatás erkölcsi, érzelmi és politikai vonzata. S még inkább magának a tényleges, nem pedig az írói ihlettől átfűtött átélésnek hogyanjai, miértjei és lelki következményei.

Egyszer Antibes-ban – miután újra meg újra kibeszéltük magunkból vietnami éveinket – Isten tudja miért, Kongó került szóba. Kiderült, hogy 1958-ban pár hónap különbséggel jártam ott, ahol Te, vagyis az Esős évszak leprakórházának tájain, s hogy néhány hét múlva indulok a Hatalom és Dicsőség mexikói helyszíneire, illetve kedvenc Nicaraguádba.

Te rám néztél és az udvarias látszatközöny hangján kérdezted, mondtad:

– A nyomomban jársz?!

Igen jóformán mást se teszek azóta, hogy 1973-ban majd egy esztendőn át kutattam Saigonban A csendes amerikai nyomait. A kiadó bizonyára jobban örülne, ha szerényebb kiadásban ugyan, de én lennék Norman Sherry lancasteri irodalomprofesszor magyar szellemi alteregója. Ő évtizedek óta írja irodalmi életrajzodat. A Te tanácsodra jó pár évvel ezelőtt elküldtem neki A csendes amerikai meditatív riport-parafrázisaként készült Hotel Majestic (angolul Tűzszünet) című könyvem angol változatának kéziratát. Hogy ha akarja, hasznosíthatja készülő művében. Professzor barátod szépen megköszönte. „Természetesen" – mert ő is udvarias angol – tetszett is neki. Ám sajnálkozva közölte, hogy még csak az 1926-os évednél tart. Ha jól halad, úgy kb. 10 év múlva érkezik A csendes amerikaival Saigonba.

Bár én csak 1926-ban születtem – nincs már ennyi időm, sem türelmem. Az irodalmi esszéhez pedig sem érzékem, sem kedvem.

Csak abból élek, amit átélek. Jelen esetben Veled.

Ugye, ideje már vállalnom a kemény iróniával megáldott olvasó megjegyzését: Még jó, hogy nem azt a címet adja ennek a könyvnek: „Én és Graham Greene".

Mindegy. Nem tehetek mást. Néha – készakarva vagy óvatlanul – a példádat követem. Máskor meg „csupán" a sorsot, amelynek útjain és útvesztőin ugyanazon típusú politikai vagy emberi jelenségek, kétségbeesetten vagy boldogan, de egyre hasonlóbb felismerésekre késztetnek. Talán ezért is kerültünk közelebb egymáshoz.

Mikor egyszer Antibes-ban megkérdeztem: mit tartasz a legnagyobb hibádnak? – így feleltél:

— Talán egyfajta túlzott hajlamot a melodrámára.

Nos, ennek a könyvecskének óhatatlanul lesz egyfajta, ha talán nem is teátrális, de melodramatikus vagy legalábbis romantikus, sőt – Isten bocsa’ – szentimentális mellékíze. De hát a mi világunkban egyre kevesebb az igaz barátság, az olyan érzelmi összetartó erő, amely eszményeken is alapul.

Szerencsére van valaki, aki időről időre félbeszakít, hogy egy-egy sorával kegyetlenül szíven találva kijózanítsa reményeimet, nyugtalanságaimat. Ugye már tudod ki?

A. H. Clough, a viktoriánus költő, aki 13 évvel ezelőtt a Saigon River partján éppúgy, mint e könyv oldalain, beleszól az életembe. Aki félt engem a melodrámától.

„… Rettegek valami mesterkélttől,

A szív sérelmétől,

S valami törvénytelen processzustól.

Hajlunk az ilyesmire,

A mi szörnyű kötelesség-fogalmainkkal."

A TUDÓSÍTÓ

A tudósító két éven keresztül minden csütörtökön kiszáll a metróból a Kléber sugárút sarkán, bemegy a régi Majestic Hotel oldalbejáróján megvárja, amíg a vietnami meg az amerikai szóvivők elmondják a magukét, magára húzza a telefonfülke ajtaját, hívja a Krónikát, és reggel, délben vagy este elmondja Párizsból azt, ami Vietnamban történt. Aztán átmegy az utca túlsó oldalára, megeszik egy meleg szendvicset; francia, angol, amerikai, szovjet, kínai kollégáival megbeszéli azt is, ami még történhetett volna. Másod, harmadkézből kapott – majd’ azt mondtam – uraságtól levetett híreket tolmácsol és találgat.

(Mondjuk, mint a regénybeli Fowler vagy cinikusabb amerikai kollegája, Granger az 1952–53-as hanoi, vagy saigoni katonai sajtóértekezleteken. Csakhogy ők a történések közelében vagy legalábbis peremén voltak.

Graham Greene akkoriban, az 50-es években a londoni Times és a párizsi Figaro vietnami tudósítója. Azért kapja a fizetését, hogy főállásban Esemény-Tábornok parancsát teljesítse. Csak „másodállásban tudósít regényhős „kollégája, Fowler lelkéről.)

A Magyar Rádió és Televízió párizsi tudósítója nem messze lakik a Boulevard Malesherbes-től, de fogalma sincs arról, hogy két évvel később, Saigonból visszatérte után itt, Graham Greene párizsi lakásán születik meg az első találkozás.

Időnként kimegy Párizs környékére, megáll Choisy-Le-Roi-ban, a villa kerítésénél, és a fotóriporterek válla fölött ágaskodva figyeli unott-feszülten: mikor, hány másodpercig fog kezet Le Duc Tho Kissingerrel. Az óráján és a mosolyok minőségén, szélességén próbálja lemérni, mikor hallgatnak el a fegyverek. Aztán visszamegy a Kléber sarkára, és sietteti a pincért: fél, hogy lekési a fegyverszünetet.

Ennyi elég, mert elönti az unalom. Amikor a Krónika bejelentkezik, szól a főnökének, kéri áthelyezését Saigonba. Magyarország tegnap óta tagja a Fegyverszünet Nemzetközi Ellenőrző Bizottságának. Mindegy, hogy milyen beosztásban, csak mehessen. Azért, ha lehet, ne katonának hívják be. Ha tudósítónak nem mehet, legyen diplomata. Más lehetőség úgy sincs. Vajon Fowler vállalta volna? Nem hiszem. Mindig független akart maradni. De most miért teszem fel ezt a kérdést? Párizsban eszembe sem jutott Greene vagy A csendes amerikai. Amit valamikor régen olvastam. De hát akkor miért erőszakolom magamra és az olvasóra unos-untalan ezt a párhuzamot?

(60 éves korban nem lenne itt az ideje kinőni regényhősök vagy regényíró-hősök ifjoncoknak való kergetéséből? Annál is inkább, mert a párizsi elhatározáshoz, a saigoni „szökéshez" Greene-nek, illetve regényének az égvilágon semmi köze. De az is tény, hogy a lélek mélyén, a tudat alatt Greene regényalakjától és valahol már a szerzőjétől is kaptam indíttatást, amit a véletlen valósága később igazolt.)

Amikor telefonon bejelentettem, szeretnék Saigonba menni, jóindulatú rádiós főnököm kérésem hallatán enyhén szólva kiröhögött: – Úgy tudlak sajnálni öregem, amiért unod Párizst. Különben szó sem lehet róla, hogy Saigonba menj.

Szerencsére azonban a Külügynek kapóra jött valaki, aki valamit sejt Vietnamról. Így ültem egy hónappal később, 1973. február végén, mint másodosztályú tanácsos, már nem a párizsi, de a saigoni Hotel Majestic második emeleti ablakánál.

Ott, a Saigon folyó partján kezdődött néha misztikusnak, ma is megmagyarázhatatlannak tűnő kapcsolatom Graham Greene-nel.

SAIGONI NYOMOZÁS

Kedves Graham Greene,

„…Csak a tolvajok és vándorcigányok mondják: soha nem szabad oda visszatérni, ahol már jártunk egyszer…"

Szinte csupa lopás, kisajátítás lesz ez a levélnek becézett bevezetés. Ön Kierkegaardtól vette kölcsön a mottót első önéletrajzi könyvében, az A Sort of Lifeban. Én most Öntől tulajdonítom el.

Keserű és boldog emlékek, a monszunlankasztó unalma, a háború és a lányok izgalma – mindegy: Vietnam nem ereszt. Ezért pedig Ön személy szerint is felelős. Pontosabban Fowler, illetve A csendes amerikai.

A regény ajánlásában Ön ezt írja barátainak, Renének és Phuongnak:

„Nemcsak