Keleti magyarok nyomában

IGNÁCZ RÓZSA

KELETI MAGYAROK NYOMÁBAN

Regényes útirajz

és elbeszélések

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Püski • Budapest, 1998

Borító: Papp Norbert

978-963-374-406-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

ELŐSZÓ

Mikor első bukaresti utamról hazajöttem, úgy éreztem, hogy az ó-romániai magyarság ügye nem az én személyes írói ügyem. Több annál. Kaptam Bukarestben egyik papbarátomtól egy kartonlapból készült perselyt, melyre ezt nyomatták: „A Regáti Missió Barátai". Ha felkértek valahol előadásra, hogy a keletre szakadt magyarokról beszéljek, magammal vittem a kartondobozt s mondókám után perselyeztem. Egy éven át ilyen perselypénzből sikerült a konstanzai magyar gyülekezetet segélyeznünk. A filléres segítségben még hittem akkor. Ha restelltem is, hogy a regáti magyarság sorsán gyökeresen változtatnunk nem lehet – mégis valamelyes cselekedetnek éreztem az érettük történő kéregetést.

A kicsi, de biztos társadalmi segítségben bíztam. Nemsokára azonban szomorúan tapasztaltam, hogy csak sajnálkozni tudunk, hogy kis közösségeink szívcsavaró előadások hallatán felbuzdulnak és egyesek – rendszerint szegény emberek –, elvesznek a maguk filléreiből, hogy adakozván, jobbnak érezhessék magukat. Csak éppen nagy, céltudatos, kitartó áldozatot nem vállal senki.

Ma társadalmi úton sem lehet Regátba pénzsegítséget küldeni. A dobrudzsai magyarok szétszóródtak. A bukarestieknek nagy része hazatért. A moldovai csángók hazahozataláról jelenleg még csak beszélnünk sem lehet. A bukovinai magyarok hiába sóvárognak egyre lázasabban és nyugtalanabbul. Itt-ott elvétve telepítésről suttognak, de még nem történt semmi.

Nehéz szívvel adom közzé ezt az útinaplót. A benne elmondottak egy éven át segélypénzt szereztek a regáti magyaroknak. Azt szeretném, ha most, könyvformában összegyűjtve nemcsak szegény adakozók vékony erszényeit nyitogatnák könyöradományra, hanem elindítanák – nálam kiválóbb, elhivatottabb magyarokban –, keleti testvéreink nagy perének újrafelvételét. E per több évszázados s mi, anyaországiak benne sokszorosan vádoltatunk. Elhanyagoltuk a Kárpátokon túl élő magyarságot. Évszázadok óta habozunk: hazahozzuk-e őket, vagy ott igyekezzünk őket fajunknak megtartani? Vádol minket az elmulasztott idő, mert az utolsó száz évben megháromszorozódott a keletre vándorlók száma. Vádol a keleti magyarok állandó hazasóvárgása, vádolnak a moldovai s bukovinai magyarok hazasíró népénekei. Vajon tudjuk-e szétszórt fajtánk nagy perében áldozatos munkára ítélni önmagunkat, vagy megvárjuk, hogy a történelem vesztesnek ítéljen, s tőlünk örökre elszakadjanak?

Fajtája sorsán borongani ugye szabad asszonynak is?

És én csak egy szerény könyvecskét írtam útmutatásul s híradásul azoknak, akik nálam kiválóbbak, erősebben magyarok és tudnak férfi módra cselekedni is.

Budapest, 1941. február

Ignácz Rózsa

MOLDOVA

(1938)

„Csángó magyar, csángó magyar,

Mivé lettél csángó magyar?

Ágrólszakadt madár vagy te

Elvettetve, eltemetve.

Egy pusztába telepedtél,

Melyet országnak neveztél,

Most se országod, se hazád

Csak az Úristen gondol rád.

Idegen nyelv béklyója nyom,

Oláh pópácskák nyakadon,

Nem tudsz énekelni, gyónni,

Anyád nyelvén imádkozni.

Én Istenem hova leszünk?

Gyermekeink s mi elveszünk,

Melyet apáink őriztek

Elpusztítják szép nyelvünket.

Halljuk áll még Magyarország,

Oh Istenünk te is megáldd,

Hogy rajtunk könyörüljenek

S elveszni ne engedjenek.

Mert mi is magyarok vagyunk,

Még Ázsiából szakadtunk.

Úristen sorsunkon segíts,

Szegény csángót el ne virítsd."

(Moldovai csángó dal, ismeretlen

szerzőtől kb. 1872-ből.)

I. ÖVBŐL CSÜNGŐ VÖRÖS ROJTOK

Szavamat adtam bukaresti barátaimnak, hogy nem kacérkodom a lehetetlennel és anélkül megyek a szokványos predeál-brassói útvonalon erdélyi rokonaimhoz, hogy megkísérelném eljutni Moldovába. Ijesztgettek: egyedülálló s hozzá magyarországi nőnek istenkísértés behatolni a csendőrgyűrűbe zárt moldovai csángóvidékre. Barátaim, bukaresti magyar egyházi emberek: egy református pap s a számvevő. Féltettek. „Nem vállalták a felelősséget." Ők vigyáztak rám Bukarestben, hatóságokhoz ők kísérgettek, a városban ők igazítottak el. Meg kellett ígérnem. Ezerkilencszázharmincnyolc nyara volt. Codreanu vasgárdakapitány a râmniculsărati fegyházban ült. A fővárosban puskaporszagú volt a levegő. Az orosz határszélről s Moldovából forradalmi morajlások hangja érkezett.

Óvatos voltam. Arra nem adtam szavamat, hogy Erdélyből visszafelé valamelyik szoroson át nem megyek be Moldovába. Így történt, hogy Moldovát nem Bukarestből Galac felé haladva közelítettem meg. Egyszerűbb, de nehezebb és kényelmetlenebb utat választottam: erdélyi szoroson át be Moldovába, azon az úton, amelyen évszázadok óta vándorol Regátba a csíki székely.

Moldova északi felében a Vatra Dornáig nyúló ősrengeteg tövében, mintegy a rossz megyei út végállomásánál lapul egy kis falu: Pipirig. Ez a falu adta a románoknak nagy meseköltőjüket: Creangă Dávidot. Pipirig azért volt fontos a moldovai útitervben, mert ott élt egyik távoli rokonom, egy erdőmérnök. Tudtam, hogy erdélyi barátaim is lebeszélnének a moldovai útról és arról, hogy engedély nélkül csángónak nevezett moldovai magyarokat látogassak, azért azt mondtam nekik, hogy azt a távoli rokonomat akarom felkeresni bizonyos családi ügyek miatt. Ötletemet különösnek találták, tanácsolták, hogy a „családi ügyet" inkább levélben intézzem el. Makacs tervemet olthatatlan turistaszomjammal támogattam és rajongva beszéltem arról, hogy látnom kell a Békási-szorost és a regáti városokat. Gyergyószentmiklóstól Pipirig a nehezen járható Békási-szoroson át csak 180 kilométer. Hosszas repesés után találtam egy férfiút, aki amúgy is generáljavítás előtt álló rozoga autóját kölcsön adta. Sofőrnek egy erdélyi ügyvéd, fele benzint fizető útitársnak egy román tanár ajánlkozott. Szenvedélyes kiránduló, egyébként örmény ember, ma is egyik vissza nem kapott erdélyi város román állami gimnáziumában tanít. Nevezzük Joachimnak. Karácsonyi János erdélyi festőművész, aki a moldovai Pipirigen élő feleségét készült látogatni, szintén csatlakozott. Elindultunk. Mindössze sebtiben vásárolt román autótérképem volt s néprajzi ismereteim akkor még meglehetősen hiányosak, jegyzetet nem vihettem magammal s tudtam, hogy ott sem jegyezhetek. Mindent a fejemben kell elhoznom…

Egyetlen kézitáskával, vénasszony nénéim sivadozása közben útra keltünk. Anna mama keresztet is vetett rám, mert nem hihette, hogy a Békási-szorosból élve kerülök elő.

Gyergyószentmiklóstól a Gyilkos-tóig pompás szerpentin úton gurultunk. A feketevizű tó kopjafás temetőre emlékeztető, elsüllyedt fenyői mellett magasan kanyargott az út, egészen a szoros völgykatlanba zárt alagútjáig. Azután az autóútnak egyszerre vége lett. Jobb felől ötméteres mélységben asztalnyi köveken rohant tova a Békás-patak, bal felől felhőt hasító sziklák meredtek. Ökörszekérnyi csapáson, szikla és víz között mélybeszakadó, hegyesszöget formázó hajtűkanyarodókon tíz kilométeres csendességgel mászott a kocsi. Joachim szorgalmasan fényképezte a szépet. A festő magába süppedten és búsan gondolt valamire, ügyvéd-sofőröm személyemet illető, de csekély gátlással káromkodott. Egyetlen gumidefekt és a mélységbe zuhanunk. Románbékás felől ökrösszekér jött.

– Hăi, hăi! – rikoltozott a bocskoros, fehéringes ember. Megálltunk. Kitérni nem lehetett. Hosszú tanakodás kezdődött. A sofőrünk felfedezte, hogy a sziklaoldal néhány méterrel az ökrösszekér mögött lapályosabb. Sok nógatással visszafaroltatták az ökröket, a gazda felmászott a lapos sziklára, megfogta a jármot, húzta az állatokat, az ügyvédsofőr és a festő tolták a tengelyt. Végre ott kapaszkodott első kerekeivel az ökrös fogat a hegyoldalon. A hátulsó kerekei még az útra lógtak, de már támadt akkora hely, amin háromszori Jézus-kiáltás után el tudott suvadni az öreg Renault. Magyarbékás faluig gyönyörködés helyett fohászkodtam, hogy több fuvar ne jöjjön szembe. Valóban csak néhány gyalogos, átalvetős ember s egy lovas került utunkba. Magyarbékás utolsó házánál hosszú pillantással néztem az akkor „egykori – ma megint magyar – vámépületet. Nyomorúságos, hosszú falu Magyarbékás, zsindelytetős házacskáit románok lakják. Túl a határon Románbékásban egyszerre meglepő kép fogad. A román királyi koronauradalmak kezdődnek itt. Valóságos propagandafalu, népfürdő, színházépület, vadászkastélyok. I. Carol király építtette a határszélre ezt a csábfalut. I. Ferdinánd az agrárreform idejében egész itteni uradalmát román kultúr célokra adományozta. A fürdőben nem fürdött ugyan senki, a színházban is csak félévig játszott mozi, de az egykori királyi vadászlakban „şcoala de agri- şi silvicultura, azaz földműves és erdőműves iskola volt. Szállodák, üzletek, élénk élet, valóságos kisvárosi kép. Az út egyszerre megjavult. Az istent kísértő deszkapallók helyett pompás, karcsú francia rendszerű hidak következtek.

– Károly-hidak! – magyarázta Joachim lelkesen. Kéretlenül magára vállalta az útimarsall szerepét. Lendületesen oktatott Románbékástól Piatra Neamţ városáig. A hegyek nevét mondta:

– Látja, az ott Apăhaoş.

Felfigyeltem és ártatlan arccal kérdeztem:

– Hogyan?

Joachim helyesbítően köhintett:

– Apahavas – mondta és hozzátette: – Itt sok magyar földrajzi név van. A Ciahleu hegyet is Csalahónak hívták egy időben s még ma is úgy hívják a székelyek.

Straja község előtt utunk mellé szegődött a Bisztrica-folyó. Vad erővel szakad a Kárpátokból az alacsonyabb moldovai fennsík erdőrengetegeibe. Tarajos hátán húsz kilométeres sebességgel rohannak az összekötözött fenyőfarönkök. Szegény autónk alig győzte a versenyt a tutajjal. Vaduzon túl Piatra Neamţ előtt a Tătăruş hegyről tartott Joachim földrajzi előadást.

– Magyarul Tatáros – mondta.

Figyeltem. Már a harmadik hegy Ó-Romániában, amelyiknek magyar neve van, de magyar embert még nem láttam egyelőre. A falu lakói ugyanolyan bocskort viselnek, mint az erdőmunkára járó gyergyói székelyek, de szürke posztónadrág helyett fehér harisnya feszül lábukon és derekukra kieresztett fehér ing hull. A szoroson túli értelmes, tagoltarcú, kisállú, kisszemű, erős pofacsontú székelyek helyett széles állkapcsú, lapos szájú, nagyszemű románok köszöntgetnek. Házaik éppen olyan zsindelyes faházak, mint odaát a székelyeké, kapuik ugyanolyan rendszerrel épülnek, mint a székelykapuk, csak nincsen rajtuk faragás.

A Bisztrica bömbölő kíséretében délre Piatrára érkezünk. Meglepően csinos, tiszta kis regáti város. Cukorsüveghegyek gyűrűje zárja körül. Vakítóan új aszfaltjai között pompázó virágágyak. Főterén csilingelő fiákerek szaladnak. Lábbal nyomható berregtető csenget a kocsikon. A város mozgalmas. Utcáin feltűnnek már a moldovai vidék besszarábiai módra járomba fogott lovai. A főtér