Égető Eszter II. kötet

NÉMETH LÁSZLÓ

ÉGETŐ ESZTER

Második kötet

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-088-8

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Németh László jogutódja

TANYAI INTERNÁTUS

Néhány nappal azután, hogy a cserkésztáborból hazajöttek, József (most így hítták Józsikát) odaállt a verandán könyvelő anyja mellé. Eszter már ismerte a fiának ezeket a csendes odaállásait. Kis Eszti, ha akart valamit, azon volt, hogy dörgölőző macskamozdulatokkal vagy gyors csimpaszkodással teremtsen a bőrük közt érintkezést, mintha így a kérése is könnyebben átmenne belé. Lőrincnek a nagy barna szeméből látta, hogy a naponkénti pengőjét akarja kikunyerálni. Előbb egy nagy mosolygás böffent ki rája, aztán mindjárt az az alázatos, bűnét tudó pillantás is ott van, szinte a sunyító kutyafark koppanása is hallatszott a padlón. József azonban csak odaállt mellé; a lépései ilyenkor még halkabbak voltak, mint rendesen, úgyhogy Eszter könyökének ideje maradt a megkezdett sort vagy egy cserép öntözését befejezni: az oldalában azonban már ott volt fiának a szívós, csendes akarata, s amikorra feléje fordult, föl volt készülve a kis tanácskozásra, mely (bár József kéréseinek mindig sokkal nagyobb következményei voltak, mint Lőrinc kunyerálásának) mégis oly kedves volt neki.

– Anyuka kérem, Szilágyi tanár úrtól van egy üzenetem anyuka számára – szólalt meg most is, látva, hogy az anyja, figyelme után, az arcával is feléje fordult. Eszter sugárzó szemmel nézte ezt a finom, kicsit fonnyadt arcot, amely épp akkor, amikor valami nagyon fontos neki, a közömbösséget erőlteti, s nemcsak a hangját fátyolozza be, még a szemével is az anyja írásán révedez, nehogy a szemüveg mögött egy kis láz vagy öröm csillanjon föl. – Kérdezteti anyukát, mikor tetszik itthon lenni: beszélni szeretne anyukával… – Ez nagyon meglepő hír volt. Az többször is előfordult, hogy a tanárok Lőrinc miatt fölcitálták őt a gimnáziumba (ilyenkor gondosan felöltözve, szelíd elfogultsággal ment föl Lőrinc bűneit meghallgatni), arra azonban nyolc év alatt nem volt példa, hogy egy tanár látogatásra jelentkezzék. Találgatva nézte a fia arcát, de kérdést nem tett föl. A kettejük viszonyában ő is azt szerette, hogy olyan kevés szóval intéztek el mindent. Baj nem lehet, gondolta, akkor József nem állna így itt, különben is nyár van, amikor diákok és tanárok közt a harcok szünetelnek. Kisebb pumpolásért a tanár úr nem jön maga. Tán a csónakot akarják megvenni? A nyáron sok szó volt a vízi cserkészetről. Szilágyi, a parancsnok Patakról került ide, s ott a Bodrogon egész nyáron át folyt a csónakázás. Ha a csapatnak volna egy négyevezőse, ők is föllátogathatnának a régi csapatjához.

– Nagyon örülök, ha a tanár úr eljön – mondta csendesen. – Holnap egész délután itthon leszek. – S hogy mégis lássa, mire kell fölkészülnie: – A csapatnak kellene valami? – kérdezte. A városban nagyon jómódúnak tartják őket, pedig hát abból, amit Józsi hazaad, elég nehéz volt a háztartást fönntartani, s még háromfelé dugni. – Majd meg tetszik látni – mondta József, s a kis tettető arcból egy csillogó pillantás röppent az anyjára. Eszter látta, hogy József nagyon jól tudja, a parancsnok úr mért jön, s ő mire van ítélve, de nem akarja kiadni, nehogy felkészülhessen. Ő is elnevette magát, így nézték egymást egy pillanatig, a kettejük viszonyán mosolyogva.

Másnap József egész délután ott dolgozott a verandaasztalon; az újabban kivágott újságcikkeit rendezgette. Az egész asztal el volt borítva újságszeletekkel, melyeket aztán tárgyuk szerint különféle tokokba rakogatott. Máskor benn szokott dolgozni a maguk szobájában, a mosdóalj közelében, ahol a dobozai álltak, most azonban kihurcolkodott; azt mondta: idekinn világosabb. Eszter tudta, hogy ez a kiköltözés a szellős verandára, ahol minden ajtónyitás elkapott egypárat a kivágásokból, már Szilágyinak szólt. Odabenn a csengő nem mindig hallatszik jól, s hátha megvárakoztatják a vendéget, meg arra is számított tán, hogy Szilágyi kalaplerakás közben odapillant a papírjaira, s látja, miben van elfoglalva.

Eszter úgy tett, mintha nem venné észre a fia lámpalázát, de magában boldogan mosolygott rajta. Érezte ő ezt mindig, hogy József is tud lelkesedni. Nem tompaság az, csak szemérem, illem, amivel az éles, gunyoros esze minden érzés, a maga érzése ellen is védekezik. Milyen kedves volt, ahogy délután megkérdezte, hogy megkínálja-e a tanár urat valamivel. Egész odavetőleg kérdezte, de Eszter látta mögötte a csendes latolgatást, amellyel a látogatásra készült s a küzdelmet, amíg ezt neki elárulta. Délután a szalonbeli könyvszekrényben rendezgetett; hátratolta a Csathó-sorozatot, s a maga kötetlen könyveit hordta ki elébe. Ez is Szilágyi pillantásának szólt, ha odatéved. Azt már nem merte megkérdezni, hogy anyuka felöltözik-e, de háromszor-négyszer is végigjártatta a háziruháján a szemét, s amikor Eszter karcsún, átöltözve lépett ki a hálószobájukból, látszott rajta, hogy meg van elégedve.

Eszter maga is kíváncsi volt a vendégükre. A tanári kart, mint a legtöbb szülő, ő is azokból a mesékből ismerte, amelyekben diákfiaik festik le nekik a számukra hozzá nem férhető világot. Ezekben a mesékben minden alak megnyúlik, s árnyékszerűen eltorzul. Lőrinc meséiben a tanárok szeszélyes és igazságtalan alakokká váltak, akiknek apró, nevetséges hibáit kitűnően utánozta; József inkább az ítéletét edzette rajtuk, érdemeiket és bolondériáikat egyaránt túlozva, mintha csak abban lelte volna örömét, hogy a kettő öntvényét lássa az emberekben. De bármilyen torzítók voltak is ezek a mesék, nem lehetett szabadulni tőlük. Eszter még azoknak a tanároknak a képét is ezek szerint állította össze, akiket lánykorából vagy a patikából ismert. Ha Macskási tanár úr a fejfájás elleni porért az üzletbe lépett, s alázatosan odaköszönt, hogy „Jó napot, Eszterke, ő a Lőrinc hangját hallotta: „Ülepedjetek le, mint a piszok. Állítólag így szokta az osztályt leültetni. Könyvtárosi panaszairól viszont (ő volt a kollégium könyvtárosa) József anekdotája jutott az eszébe, hogy mint Eötvös-kollégista, nem tette be soha a könyvtárba a lábát, mert az nem a decimális rendszer szerint volt rendezve. Bozsó tarka, skót sáljáról, ha az utcán szembe jött vele, megint kétféle legenda jutott rögtön az eszébe. Lőrinc szerint Bozsó iszonyúan fél a meghűléstől. Ha egy gyerek nem készült, csak tüsszögnie kellett, s ő rögtön küldte haza. József viszont a műveltségét dicsérte; tökéletes bolond, de sok pesti egyetemi tanár nem ismeri úgy az angol és francia irodalmat.

Szilágyi ebben a mondakörben egész különös helyet kapott. Csak az előző őszön került ide (annak a Deák Béninek a tanszékére, aki még a Lajkó Pista anekdotáiban is szerepelt), s Józsefnek rögtön az osztályfőnöke lett. Az első hónapokban alig volt róla szó. Lőrincet nem tanította, József pedig, úgy látszik, nem találta el, mit gondoljon róla. De egyszer csak körüle forgott minden. Eszter is észrevette, hogy az új tanárral másféle levegő jött be az iskolába. József nagy cserkész lett; Szilágyi föltámasztotta a régi cserkészcsapatot, amelynek már csak a kerete volt meg, s József rajparancsnok lett. A délutánjai nagy részét benn töltötte a gimnáziumban, az őrszobán. Néha hozzájuk is jöttek fiúk, szerkesztőségi összejövetelre, mert faliújságja is volt a csapatnak, s Eszter ilyenkor aggódva hallgatta a szobából kiszűrődő, ellentmondást nem tűrő s időnként sértőn fölcsapó hangot, amely előtt József barátai, úgy látszik, éppúgy meghajoltak, mint kiskorában Lőrinc vagy mostanában, félig játékból, még ő maga is. Ahogy az idő fölengedett, kirándulásokat tettek. József, aki soha a legkisebb érdeklődést sem mutatta semmiféle falusi ember iránt, egyszerre nagy tanyajáró lett, s cserkészein is számon kérte a „néprajzi kiszállásokat. Most kapott rá a könyvek és újságcikkek gyűjtésére is. A könyvnapon külön sátruk volt, benn az iskolában pedig kiállítást rendeztek a „földkérdés irodalmából. Erre Eszternek is el kellett mennie. Az őrszobában a csapat könyvei voltak kirakva, a falon kartontáblákon a fia cikkei s különféle grafikonok.

Ezt a nagy átalakulást mind Szilágyi vitte véghez a fiában. Eszter a záróünnepélyen látta őt. Nagy, ferde orra mellől két eleven, csillogó szem nézett a világba. Nem ült ki az emelvényre, hanem ott járt-kelt a diákok közt; itt is, ott is egy-egy szót váltva a különbekkel. Látszott, hogy sikere van a szívekben, s ez, ha nem is mutatja, örömet okoz neki. Most, hogy a csöngetést várták, Eszter mosolyogva nézte, hogy a fia izgalmából rá is átragad valami. Míg József szokatlan fürgeséggel pattant és futott a kapu alá, ő is megsimogatta a derekát, s körülnézett a szalonban. Nem szeretett volna Józsefnek csalódást okozni a tanár úr fogadtatásával.

A második hosszú, vidám csöngetés csakugyan a Szilágyié volt. Az emberben is volt valami virgonc, anélkül hogy fiatalosan könnyed lett volna. Világos nyári ruhájából barna bőr és erős, szíjas test sötétlett elő. Ahogy a verandalépcsőn felszökött, szinte érezni lehetett a szabvány-férfiakra készült nadrágszár s a vastag, kissé idomtalan ikrák ellentétét. Eszter épp kinn állt a verandán, amikor a fia bekísérte. A bejövetelében, a szétnézésében, a kézfogásában épp a mesterkéletlenség tűnt föl. Nem hajolt előre, mint akik a válluk állásával s egy mély, hódolatteljes előrenyúlással mutatják, hogy az idegen ház milyen tiszteletet gerjeszt bennük; de nem is hangoskodott, mint akik a maguk keverte lármába rejtik az első percek lámpalázát. Ferde orra mellől egy tevékeny ember tekintete járt ide-oda a verandán. Egy pillantást vetett József papírjaira. – Működsz? – kérdezte nevetve, de nem állt meg. A háziasszony rendelkezésére bocsátotta magát, vezesse, ahova akarja. Olyan embernek látszott, aki mindent megfigyel, de nem felejti el, mi járatban van, s az illemtan is olyanformán fedi a szándékát, mint a tropikálnadrág a lábikráját.

A szalonban, mialatt a nagy zöld karosszékbe leült, elkapott egy csomót József könyvcímeiből; amikor már ült, a falakon jártatta végig a szemét. – Jó – bökött rá a dédnagyapa képére, a festő nevét is elolvasta, de József magyarázatára (József büszke volt a paraszt dédnagyapjára) nem kérdezősködött tovább. – Elmondta Józsi, hogy mért török a nagyságos asszonyra? – nézett Eszterre mosolyogva. Ebben a tekintetben is ez volt a vonzó: sem szépasszonynak, sem tiszteletre méltó úrihölgynek nem akarta mutatni: régi ismerősre mosolyog így az ember, akinek a mivoltával már nem kell foglalkozni. – Nem, nem árult el semmit – mondta Eszter, s hátramosolygott a fiára, aki a bemutatkozást kényszeredett mosollyal drukkolta végig, s most zavartan elnevette magát. – Okosan – mérte föl kettejük viszonyát, minden lélektani tolakodás nélkül a mosolygó pillantás. – Ha az ember be akar venni egy várat; nem mondja meg, hol fog rohamozni. Ugye, Józsi? – nézett a fiúra.

Eszter újra megfordult; látnia kellett, hogy az az „ugye, Józsi mit mozgat meg a fia arcán. Otthon úgy viselkedett, hogy egyszer csak az anyja s utána a testvérei is Józsefnek kezdték hívni. Ebben az „ugye, Józsi-ban, ha volt is baráti cinkosság, ott volt a rövidnadrág is. József azonban a szerelmesek szégyenlősségével nevetett a tanárjára. – Hát arról van szó, könyörgöm – mondta tréfásan Szilágyi –, hogy a cserkészcsapat néhány tanyai gyereket szeretne fölnevelni. Elmondom mindjárt, hogy jutottunk erre a gondolatra. Azt tetszik tudni, hogy kinn voltunk táborban Körtvélyesen. Este, ahogy az már szokás, tábortüzet tartottunk. Arra a tanyákról is előjöttek egypáran, többek közt a körtvélyesi tanító is. Nagyon rendes, jószándékú ember; van egy kis könyvtára, népi nótákat gyűjt, szóval, meg van már fertőzve ettől a mi betegségünktől. A fiúk is nagyon összebarátkoztak vele. Józsi és Szűcs Bandi még el is jártak vele a tanyákba. Így került rá a szó, hogy hát milyen az eredmény, vannak-e jó tanulók. A kolléga elmondta, hogy vannak ott bizony igen jó eszű gyerekek; a füzeteiket is megmutatta. Már mi most azt kérdeztük: mi lesz hát ezekből? Hát ezekből bizony az lesz, ami az édesapjukból; ha az iskolából kiálltak vagy már előbb is: kondás, béres, idővel tanyásbéres. A fiúknak fúrta az oldalát a dolog, s a megbeszéléseken visszatértünk rá. Mert a városi szegény ember valahogy csak eliskoláztatja a fiát, a tanyai ember azonban az öt hold földből vagy az egy pengő napszámból nem győzi az internátust. Józsefnek jött az a gondolata, nem taníttathatnánk-e ki egy-kettőt mi. Úgy, hogy a cserkészcsapat elvállalná, mondjuk, a legjobb körtvélyesi diák taníttatását.

Ahogy a tanár a történetében előbbre jutott, Eszter szeme egyre tisztább sugárzással pihent rajta. Amikor elkezdte, volt benne egy kis drukk. József, ha kérkedés nincs is benne, a fölajánlásaiban szívesen játssza a gazdag polgárfiút. De ahogy előbbre haladt, a gyönyörködés elnyomta a költőpénz szorongását. Volt valami egészséges furfang a beszédjében. Úgy mondta el az egészet, mintha neki magának alig lett volna része benne. A tanítónak fájtak az elkallódó tehetségek; a fiúk dugták össze a fejüket, hogy mit lehetne itt segíteni. Ők maguk is azt hiszik már; a tanító és a cserkészek is. Úgy festett, mint a nemesség rögtönzése. Eszter persze látta, hogy Szilágyi megforgatta magában a dolgot, benne van ez is az eszméiben, s pedagógiából rendezte meg úgy, hogy a gyerekek önérzetének minél több köze legyen hozzá. Lám, őt meg Józseffel fogja; Józsefnek jött a gondolata. – Azt hiszem, ebben nincs lehetetlen. Egy diák internátusi díja – mondta megörülve, hogy egyelőre csak erről van szó –, azt a csapat könnyen összehozhatja.

– Hiszen éppen ez az – mondta Szilágyi mosolyogva. A szemében, mely az orr ferdesége miatt mintha kancsalított volna, ez volt: „na csak ne lélegezz föl olyan hamar, nem kapják azt az anyák olyan könnyen". – Megbeszéltük mi ezt is a fiúkkal. Azt mondja valaki, mért épp ez az egy. S mért nem az a hét vagy nyolc vagy tizenkettő. S honnan tudjuk, hogy éppen a körtvélyesi tanyán nő az a csomorkányi gyerek, akiből egy Kőrösi vagy Apáczai válhatna. De tegyük föl, hogy behívjuk az egész határból vizsgára a legkiválóbbakat; elég-e, ha azt a négy vagy öt legjobbat a kollégium internátusába benyomjuk. Kikkel kerülnek ott össze? Vidéki pap- meg nagygazdagyerekekkel; köztük egy csomó haszontalan iskolavándorral, aki három-négy iskolát végigpróbált már. Vajon a mi tanyai gyerekeink fogják magukhoz alakítani ezeket vagy megfordítva? Olyan parasztértelmiségünk van már, amely hallani sem akar azokról, akik közül kiszármazott. A tanyai népnek most már olyan emberekre volna szüksége, akik, ha műveltek is, kapcsolatban maradnak az övéikkel. Az egyik fölhozta a kitűnőek iskoláját. Ha külön iskolát nem is csinálhatunk nekik, az mégiscsak érdekes kísérlet, hogy ha ennyi jól megválogatott, jó eszű gyerek egymás körében nő fel, mi lesz abból. Szóval mindenféleképp arra lyukadtunk ki, hogy ezeknek a gyerekeknek egy külön internátust kell csinálnunk.

– Külön internátust? – kérdezte Eszter bizonytalanul. Annak, hogy Szilágyiék, s vele József, a tanyaiakért akarnak kezdeni valamit: az apja miatt is megörült. Mégiscsak jó irányban élt hát ő is; lám, ez a friss ember, az új könyveivel, arra indul, amerre ő. A külön internátus terve azonban másképp emlékeztette az apjára. Ez a gyors szemű, józannak látszó ember is az ő férfiai: az apja és Józsi betegségében szenved? Ó, ezek a nagyszabású tervek! Hány ilyet ért meg egy élet alatt!… Sem levenni nem merte a szemét a vendégről, sem elnyomni nem tudta a gondolatát. Csak nézte őt, s érezte, hogy szeme zavara mint halk pirosság fut a halántékán a haja alá.

– Látom, meghökkentem – mondta Szilágyi (amennyire lehetett, kerülte a nagyságos asszonyt). – Így első hallásra egy kicsit irreálisnak tűnhet fel. De nincs benne semmi kivihetetlen. A lényeges, hogy megfelelő épületet kapjunk. Erre vonatkozólag már van is – József vetette föl – egy gondolatunk. Tandíj, tanszer, az ingyen lesz. Tulajdonképpen csak az ellátást s télen a fűtést kell előteremtenünk. Persze nem szabad valami elsőrangú ellátásra gondolni. Ha azt a házat, az egyházét megkapjuk, ott magunk nevelhetnénk disznót, a gyerekek kertészkedhetnének. Azt szeretném, ha életmódban sem szoknának el egész az otthonitól. – Igen, ez helyes is – iparkodott Eszter egy kis meggyőződést vinni a hangjába. De a fejében ezer háziasszonyi aggály motozott. Ki lesz azokkal a gyerekekkel? Ha kapnak is egy főzőasszonyt, mit fog az ellopni? Aztán a disznók, amiket a diákok nevelnek! Hisz a legjobb cselédre sem lehet ráhagyni őket. Pedig olyan szívesen hitt volna ebben a mosolygó emberben. Volt valami bizalomkeltő a modorában, mint aki végire jár a terveinek. Amit Józsefékkel csinált, nem azt bizonyítja?

– Első pillantásra, persze, nehéz elképzelni – nyugtatta Szilágyi Eszter szemében a szemét, mintha a ki nem mondott gondolatát olvasná s azon mosolyogna. – Háziasszonyok nem bíznak az efféle vircsaftban. Szerencsére, igen jó megoldás kínálkozik. Az egyik fiatal kollégánk hajlandó volna az öreg szüleit idehozatni. A néni főzne rájuk, a bácsi vigyázna a holmira; a kolléga foglalkozna velük. Szóval, mindent meg lehet oldani valahogy. Az igazi probléma most az, hogy a diákok havi ellátására valami alapot létesítsünk… – Itt egy kicsit megállt. A maga hangjában érzett-e valami násznagyi ünnepélyességet, vagy az Eszter szemében volt ott – na, most – a kérést megelőző szorongás.

– Ez az a pillanat – fordult József felé, ahogy óra közben szokott a szövegbe egy magyarázatot közbevetni –, amikor mind a ketten megdermednek, a kérő és az áldozat is. Az egyik, mert arcátlan tolakodónak érzi magát, a másik, mert nem tudja, mire ítéltetett… Szóval, ne tessék nagyon megijedni – fordult megint Eszter felé. – Ha hozzáfognának s elkezdenének kunyerálni, államtól, várostól, tán össze lehetne az összeget koldulni. De, tetszik tudni, ha egy közület fizet, akkor parancsolni is akar. S mi ebből nem kérünk. A nevelői értéke is egészen más a dolognak, ha nem az államból fejjük ki a pénzt, hanem mi magunk hozzuk össze, az úgynevezett középosztály, mármint az a része, amelyik úgy érzi, hogy a néppel szemben van lerónivalója. Úgy gondolom a dolgot, hogy alakulna egy kis kör – hogy nevet is adjunk neki: az internátus pártfogóinak a köre –, ez a kör vállalná az internátus fönntartását. Mégpedig minden pártfogó, mondjuk, egy gyerek vagy egy fél, vagy egy negyed gyerek költségeit. Inkább kevesebbet, de azt havonként kérlelhetetlenül bevasalnánk rajta. Persze, nemcsak anyagi kapcsolatra gondolok. Hogy, no, itt az elseje, lerovom ezt is, mint a villanyszámlát. A pártfogók egy kicsit a maguk dolgának néznék az internátust; eljárnának oda, mit tudom, a tanyákra is kinéznének, megnéznék, mivé lesznek a pengőik. Szóval, az a bizonyos kapcsolat kezdene bogozódni, amiről nép és értelmiség közt annyit beszélnek mostanában.

Az utolsó mondatokat már nyilván azért mondta, hogy Eszternek a válaszra időt engedjen. – Egy részt, azt hiszem, mi is elvállalhatunk – mondta József, aki már ideges volt, hogy a megajánlás még mindig nem történt meg. De Szilágyi rászólt. – Ne türelmetlenkedj. Még föl sem ocsúdott édesanyád a meglepetéseiből, s te már vinnéd a bukszáját. Micsoda betörő tempó ez. – Ó, tulajdonkeppen nincs ocsúdni való: én nagyon szépnek tartom a dolgot – mondta Eszter gyorsan, mert benne is volt valami a fia szégyenkezéséből. Az egész vagyonát szétszórta, s most, hogy nemes célra kérik, nem tudja elég gyorsan és könnyű szívvel mondani az igent. – De tudom én, hogy van ez. A másik féllel is meg kell beszélni. Végre is elég nagy felelősséget vállal az ember. Tíz pengő egy hónapban nem olyan sok – körülbelül ennyi lesz egy részvény –, de egy éven, sőt voltaképp nyolc éven át, az mégis igen sok. József, ti most tanuljátok a járadékszámítást. Ezerkétszáz vagy mennyit is számítottatok ki? – Azt mi igen szívesen vállaljuk – mondta Eszter elpirulva a megkönnyebbedéstől.

Már másodszor könnyebbedett meg. Ő legalább háromszor ennyire számított. – De el lehet abból tartani egy embert? – kérdezte mindjárt. Ez a tízpengős számvetés megint Józsira s az apjára emlékeztette. – Látom, nem bízik a kalkulációnkban – nézte Szilágyi a megkönnyebbedést és a gyanút mosolyogva. – Tíz pengőből csakugyan bajos egy éhes kamaszgyomrot megtölteni. De ez a tíz pengő csak a napi kiadásokra lesz. A lisztet, krumplit, kukoricát azt egészben akarjuk a gazdáktól kivasalni. Mindaz, amit gondolni méltóztatott, tessék elhinni, megfordult a mi eszünkben is. Annál inkább, mert nekem is megvan otthon a magam asszonyi ellenzéke (Eszter csak most tudta meg, hogy nős), aki mindezt eszembe juttatja. A tamáskodók aggályaira különben van egy csalhatatlan szerünk: tessék a pártfogókat szaporítani. Az első, hogy ez a kör meglegyen, s a városban egy kis hitele, divatja támadjon. Itt sem azért vagyok én, hogy mint valami könyvügynök, szedjem ki a zsebből az aláírási ívet, s József asszisztenciájával kezébe nyomjam a töltőtollat. Azt, hogy mit bír meg a pénztárca s mit nem, majd meg tetszik beszélni a gyógyszerész úrral. Énnekem egy más kérésem volna… – Tessék, ami tőlem telik – mondta Eszter, most már könnyedebben nyomva el a „nem azért vagyunk itt" riadalmát. – A napokban ennek az internátus-tervnek a koholói egy kis összejövetelt tartanak. Ott leszünk, három-négy barát, az egyház részéről valaki, a fiúk képviseletében József és Szűcs Bandi. Azt szeretném, ha mint szülő és háziasszony szintén el tetszene jönni.

Ahogy a dolgát elvégezte, már állt is föl, Józsefnek egy „anyuká-val kellett Máténét a pogácsáira figyelmeztetni. A két cserkész együtt ment el; az őrszobában nagy összejövetel lesz, azon fogják a tanítók bejárását s a csapat dolgát az élelemgyűjtésben megbeszélni. Eszternek magában kellett a látogatás részleteit földolgoznia. A konyhában egy kosár őszibarack várta. Odaült a kis folyosóra, az üvegen benéző lugas, a meleg nap után lassan visszaereszkedő hőmérő alá: hámozta a kemény, befőttnek való barackot, s félbe vágva odaejtette maga mellé a vájlingba. Arra gondolt, hogy „József szőlőjében most vannak legjobb erejükben a fák: ilyen termés, mint ebben az évben, nem is volt még. Kár, hogy apuskát már nem érdekli úgy a kert, mint elsőbben. Ő annál jobban megszerette. Férfiak és nők közt ez a különbség; ők nagy szenvedéllyel hozzáfognak, mi meg beiktatjuk az életünkbe. A fiúk sem szeretnek már ott kinn: ők járnak ki, a lánnyal és kis Esztivel.

Azon kapta magát, hogy valami frisseség van az idegeiben. Mintha egy tiszai fürdő csobogna bennük tovább. Megértem, hogy megbolondítja Józseféket, nézte a hámozó kés fényét mosolyogva. Lám, én is itt ülök, s a barackot is másképpen hámozom. Amíg egy újabb csomó barackért lehajolt, furcsállva figyelte magában ezt a derült utóízt. Amíg itt volt, inkább kényelmetlenül érezte magát; hol azért, hogy mit kér majd, hol azért, amit az arcáról leolvasott. Most, hogy elment, azt érezte, hogy megmozgatták. A fiúknak is ez tetszhet benne, állandóan mozgatja őket. Nemcsak hogy táborba viszi, kiállítást rendez, az eszüket sem hagyja nyugton. – „Látom, megijedt. „Mindaz, amit gondolni méltóztatott. Egy nagy fiú anyját, nála öregebb asszonyt, tán nem is való így kezelni. Az ilyen emberen venni észre, hogy férfiak és nők milyen kényszeredetten érintkeznek egymással. Nem válthatnak egy őszinte szót; folyton a nemükre kell gondolniuk. Azt, hogy „szóval, egy kicsit sokszor használja. „Szóval, azt sütöttük ki. A mondatai után most már az arca is itt volt előtte. Mintha egy kicsit kancsalítana. Vagy ez csak attól van, hogy a ferde orra megbontja az arc összhangját. A családja körében vajon milyen? József sosem beszélt a családjáról. De ő azt mondta: nekem is megvan otthon a magam asszonyi ellenzéke. A maga gyerekeivel is ilyen friss? Vagy ő is olyan, mint apuska volt fiatal korában? Csak kinn a társadalomban, ott volt elemében?

Kedve jött, hogy az internátusról beszéljen valakivel. Az apjának még nem vitt le pogácsát, jutott az eszébe. Leküldhette volna a lánnyal, de inkább ő hagyta abba a gyümölcshámozást. Égető ott ült az ablakban, s angolul olvasott. A kollégiumban Józsefék osztálya volt az első, amely már angolul tanult. Égető az unokája kedvéért fogott hozzá; a szigorú Bozsó tanította, s bosszantotta, hogy épp a legkényesebb tárgyban nem tud segíteni. Csakhamar ez lett a legnagyobb szenvedélye. Hisz egész életében Anglia felé nézett eddig is; a tarhonyát is Angliába küldte. Most legalább megismerte, amire egész életén át hivatkozott. Az angol történetírók, közgazdák, filozófusok megerősítették benne, hogy jó úton járt. Meg tetszett is neki, hogy egy nyelven még meg tudott tanulni. Ahogy József följebb és följebb került, Bozsó mind nehezebb házi feladatokat adott az osztálynak: modern magyar írókat kellett angolra fordítaniuk. Az egész osztály házi feladatát Égető csinálta meg. Maga Bozsó is tudta ezt. „Na, ez olyan szép – mondta –, hogy ezt még öregapád sem tudja majd megcsinálni. Vagy: „Na, Máté, ezt hogy fordította öregapád?… Égető pedig büszke volt a dicséretekre; lassan ez lett neki, ami régen a kert vagy az újságjai. Arra gondolt, hogy egy könyvet fog írni az angol szellemről, legalábbis összegyűjt egy csomó jegyzetet hozzá; József azt már mint a magáét használhatja. Most is úgy tartotta a szép India-papirosú könyvet a kert fénye felé (benn homály volt már), mint aki egy magasabb világgal érintkezik. Hajában a vöröses szálak még versenyeztek a fehérrel, de a szakálla már csupa fehér borosta volt. Szeme körül nagy fekete karika támadt, s a szórakozott s mégis éles sugarú szem, mely régen is mindig valahova messze nézett, most még idegenebbül ült a csontjaiban.

– Nem is tetszik tudni, ki volt a vendégem – mondta Eszter, ahogy a szép tojásos mázú, mélyen bevagdalt pogácsát az ablakpárkányra betette, s Égető a könyvét, kifordítva, a nagy karosszék támlájára rakta. – József osztályfőnöke. – Szilágyi? – nézett Égető a lányára. Ha idegen hallja őt, semmi bosszankodást nem vesz észre a hangjában. Égető maga is azt hitte, hogy fölötte van minden féltékenységnek. Ha József osztályfőnöke szóba került, elismerően beszélt róla. Úgy látszik, meg tudja fogni a gyerekeket. A kollégiumban nem volt eddig divat, hogy a tanárok foglalkozzanak a gyerekekkel. Ők csak tanítottak. Egy nevelő, érthető, hogy furorét csinál. A cserkészetet is dicsérte. Az angolok nagy mesterei, hogy kell a testet, az értelmet s a jellemet egyszerre fejleszteni. Ő csak azt a beteges író-kultuszt kifogásolta Szilágyi nevelésében. Van néhány írójuk, akikhez még mint írókhoz is szó fér, de ők prófétát csinálnak belőlük. Nemcsak mint művészeket nem szabad bírálni, de társadalmi és közgazdasági kérdésekben is orákulumoknak tekintik őket.

Égetőt annak idején elkerülte az Ady körüli vita. Csomorkányon sem ellene, sem mellette nem írtak. Amit hallott róla, nem is kívántatta meg különösen. Ő a maga századát különben is a tudomány századának tartotta. A magyar klasszikusokat néha becsületből elővette, élvezte bennük a nemzeti jelleget. De arról, hogy az irodalom életet is alakíthat, nem volt tapasztalata. Az ő fiatalságában a világirodalom verses része magyarul olvashatatlan volt, a regényolvasást meg inkább az asszonyok dolgának tartotta. Józsefék viszont Adyn, Szabó Dezsőn s néhány fiatalabb írón ébredtek föl. Szilágyinak az volt a hódítása, hogy ezekre rákapatta őket. Az iskola, most látták, becsapta a diákot; a legizgatóbb könyveket, amért érdemes volt olvasni megtanulni, eldugta előlük. A világ két részre oszlott felfedezésük előtt: arra, amit már eddig is ismertek, s arra, amit Szilágyi és az írók tártak ki előttük. Az embereket is eszerint osztályozták. Minthogy Égető az ő íróikról nem sokat tudott, sőt az ő tetszésüket is mérsékelni igyekezett – Ady erőltetett volt szerinte, Szabó Dezső pedig féltéglával verte a mellét –, József a nagyapját is elmaradt műveltségű, begyöpösödött embernek kezdte tartani.

Égető sokféle kezdeményezéséből az új nemzedékhez már csak egy-két anekdota jutott el (többek között, hogy főurakat akart Csomorkányra telepíteni), s József is ezeken az anekdotákon át nézte az öreget. Az, hogy Eszter vitatkozni próbált vele, csak a tekintélyrombolást tette élvezetesebbé. Égetőnek szerencsére nem sok érzéke volt az emberek hátsó gondolatai iránt. A József tisztelettel hunyorgó szemüvege mögött azonban észrevett valamit. Annál büszkébb, nem is büszkébb, szuverénabb volt, semhogy ezt fölpanaszolja. – Na, lássuk csak – vette át Józseftől a füzetét, ha az angoljával beállított, s míg a nehéz szövegen mondatról mondatra haladtak, nem vett tudomást a türelmetlenségről, amivel József a lecke árát képező eszmefuttatások alatt a lábát váltogatta. Biztonsága alatt azonban, ha nem is gondolkozott rajta, ott volt a seb, amit unokájának az elpártolása okozott. – Mit akart? – kérdezte most Esztertől, egy pogácsa felé nyúlva. – Apuskát is érdekelni fogja. Én legalább egész idő alatt apuskára gondoltam – tette hozzá, füllentve egyet, hogy a két embert, apát és nevelőt közelebb hozza. S elmondta, mit akart Szilágyi.

Égető szó nélkül hallgatta. Homlokán szinte látni lehetett a kétféle indulat lüktetését. A nagy világos kitágulásokat, amelyekkel ő minden szép, messzeható tervet követni szokott. „Menjünk bele a dologba, próbáljuk újra a készülődés, az induló játék ismert állapotát – gondolták inkább a táguló erei, mint az agya, már ahogy az erek gondolkozni tudnak. De ugyanakkor nagy, sötét foltok is tódultak a megnőtt homlokra; az a sérelem, amelyet Szilágyi sikere hagyott a nagyapában s még régibb sérelmek, amiket az egész csomorkányi élet a reformerben. „Most jöttök, mint valami újsággal, a tanyákkal. Amit én negyven éve prédikálok. Persze, nem így; egy szálat kikapva, egy panaszkodó tanítón föllobbanva, hanem teljes összefüggésben, az egész életet átfogó javaslat alakjában. De hát minden gyerek az idegenen kap. Itt lehet mellette a mézes bödön, s ő a búcsúban mámorosan issza a márcot. Persze, ezt sem a fejével gondolta; annak ő fölötte állt, hogy ilyesmik az eszébe jussanak, csak mintegy visszahúzódás, eltökélés, makacsság volt benne, a másik, egyidejű érzést keresztező.

Amikor Eszter elhallgatott, ő is hallgatott még egy darabot, a két érzést egyeztetve. – Hát ez mindenesetre szép dolog – mondta végre. – Meg sem tehettétek volna, hogy azt a kis kötelezettséget ne vállaljátok – tette hozzá, mert Eszter olyasmit mondott, hogy nem tudja, Józsi mit szól hozzá. – Más kérdés, persze, hogy az ilyesmi segít-e valamit. – Én azt gondoltam, apuska is a tanyai népen próbált segíteni – emlékeztette Eszter az elgondolkozó homlokot, amelyen az ellenállás mindig erősebb lett. – Tegyünk különbséget – jelent meg Égető szemében az a hidegség, amellyel ő a mások törekvéseit szokta elemezni. – Én az efféle alamizsnálkodást sosem tartottam sokra. Az én elvem az volt, hogy a tanyaiakat gazdaságilag kell fölemelni; megfelelő szervezetekbe tömöríteni, mezőgazdasági műveltséget adni. Akkor, ne félj, taníttatják ők maguk a gyerekeiket. S ha szükségét érzik az internátusnak, fölállítanak maguk úgy, ahogy a gabonaraktáraikat, a gyümölcsértékesítő szövetkezeteiket. – De apuska is foglalkozott Jancsival s Gyevivel. János meséli, hogy sokszor az éjszakát át tetszett tanulni vele. Én azt hiszem, mégiscsak nyereség, ha… Azt akarta mondani: ha Szilágyi is kezébe vesz néhány parasztfiút. De azután mégiscsak elhallgatta: azért-e, mert nem akarta apját az összehasonlítással ingerelni, vagy visszatartotta valami, hogy Szilágyi mellett annyira ügyvédkedjék.

Égető ettől az ellenvetéstől még komorabb lett. Egy pillanatra mintha elfogta volna a gyanú; hátha valami irigység dolgozik benne. Szinte látszott az arcán a lökés, amellyel ezt a kellemetlen érvet félrelökte. – Így beszél, aki felületesen nézi a dolgokat – mondotta azután bosszúsan. – Csakhogy itt megint különbséget kell tenni. Mi lesz ezekből a betoborzott fiúkból, ha ugyan egy fél év múlva szélnek nem eresztik őket. Eggyel több érettségizett naplopó. De mondjuk, hogy kiváló orvosok, mérnökök, közgazdászok lesznek. Akkor is száz közül egy fogja az életét a tanyáknak szentelni. Én Jánosnak sosem mondtam, hogy szerezzen diplomát, sőt inkább elriasztottam a diplomás pályáktól. Pedig Jánosban lett volna hajlam a vizsgázgatásra. Így is elég sok szélhámos gőz volt benne. Ha érettségije van, már rég ott lebeg valamelyik minisztériumban. Így, hogy nem volt képesítése, mégiscsak ott kellett kódorognia a nép közelében. Ha jól meggondoljuk, mit csinál egy ilyen internátus: kiszedi a legkülönb parasztgyerekeket, és úri janicsárokat nevel belőlük. Képzeld el, hogy az öreg Gyevit a kőműves tanítója fölfedezi, s a város kitaníttatja, ma nem volna Gorzsa.

Ahogy belejött, a bosszúság eltűnt a homlokáról. A logikának az az embertelen fénye gyúlt ki a szemében, amelyet Eszter olyan jól ismert. Már szinte bűn volt a fiúkat taníttatni. Az egyik érv a másikon gyulladt. Ebben az állapotában Eszter máskor nem mondott ellent neki. Most azonban az ő igazságérzete is izgékonyabb volt. – Azért én mégis szép dolognak tartom – mondta csendes makacssággal. – Ha csak azt nézzük is, amit Józsefben s a többi fiúban kivált… Ha ez még nem is az, amit csinálni kellene – tette hozzá, lázadását enyhítve… Égető kutatva nézett a lányára. Eszter ott állt a ház előtt, félkönyökkel az ablakfára támaszkodva, s ahogy beszélt, mintha volna még kimondatlan gondolata is, lesütötte a szemét, szeme helyett a nyakából feltóduló vér nézett Égetőre. Mögötte a faemésztő udvar, amelyben most is tengett néhány kiszáradt s még ki nem szedett csemete, egyre jobban teli lett oszlop és kémény árnyékokkal. Égetőt ez az ellenállás kicsit meghökkentette. – Azt én sem mondom, hogy nem szép – szólalt meg kis szünet után. – S abban igazad lehet, hogy fölkelti a figyelmet. S valami okosabb dolgot is kitalálnak majd… – S mintha a gyanú, maga ellen, mégiscsak belékapott volna, kisvártatva még egyszer megszólalt. – Mit mondasz? Mennyire kalkuláltak egy részt? Tíz pengő? Megmondhatod Józsefnek, hogy egy fél részt én is elvállalok.

Ahogy fölment, Eszter szinte a lábain érezte, hogy leverte valami. Az apja ajánlatának próbált örülni; József nem is számított erre; de a csüggedés az öröme alatt is szétment a testébe. Mintha új belátása támadt volna az emberi boldogtalanságba. Ha Szilágyi apuska fiatal korában áll elő ezzel a tervvel, milyen lelkesen dobolta volna be a Híradóban. Nemcsak hogy az emberek természete, célja annyiféle, még akik egymásnak valók, azoknak is másképpen jár az órájuk. Az egyik korán ér a találkozóra, a másik elkésik róla. Nemcsak a tervekben – ötlött az eszébe hirtelen –, a szerelemben is.

A cserkészgyűlésen nagyon sok megbeszélnivaló akadt, mert József nem volt még otthon. Apa-Józsi már föl-alá járt a szobájában, kezet mosott, aztán még két-háromszor megtette a duplaajtó s a szemben levő fürdőszoba közt az utat, oda pislogva a terített verandaasztalra. Egy idő óta többet evett, s fontos volt neki, hogy az ebédjét, vacsoráját pontosan megkapja. Szólni szégyellt érte, de járt-kelt s a konyhába is bekukkantott. – A gyógyszerész úr már nagyon jár – mondta a cseléd is. A kolbászos krumpli rég félrehúzva állt, s nem értette, mért nem adják be. Eszter azonban húzta a vacsorát, nem akarta, hogy az ura a fia üres helyére megjegyzést tehessen. – Vágjunk még egy kis paprikasalátát – mondta a leánynak. S amire azzal elkészültek, csakugyan József is berobogott. – Apukának már tetszett mondani? – szólt oda az ő csendes módján az anyjának, mialatt a többiek elhelyezkedőben, a széküket tologatták, s ő egy pillanatig még állva maradt. Eszter már nem felelhetett, csak egy gyöngéd-ijedt és mulató pillantást vetett rája. Ebben volt ő több a másik két gyereknél; ilyen pillantásokat csak ővele lehetett váltani. – Gondolom, nem jó lesz, ha mástól tudja meg – morogta oda, mintha csak a kését vagy a szalvétáját kereste volna, amikor már mind elhelyezkedtek. Ezt Eszter is tudta, Micike kisfia is benn volt a cserkészcsapatban, Pauliék azóta már tudják a felajánlást. A sógora holnap áttelefonál az urának. „Te Józsikám, van novatropinod? Átküldhetek érte? Hallom, ti is taníttattok egy tanyait. Az egész más, ha Józsi akkor azt mondhatja: „Igen, ez megint a feleségem dolga. Én nem törődöm a bolondságaikkal.

Ahogy az első éhségét elverte, Józsiban rendesen föltámadt az inger, hogy a keserűségein is könnyítsen. Most külön oka is volt erre. Aznap volt a gyűlés, amelyen a hét gyógyszertár kvótáját megállapították. A patikusok közösen fizették az adót, s őrá esett a legnagyobb rész. – Pedig mindenki tudja, hogy Antalék nagyobb forgalmat csinálnak. Két piacnapon összehozzák, amit mi egy héten. A Korona gyógyszertárnak is több receptje van, az meg a kórház-receptúrát szívja fel, a legtöbb orvos arra lakik. De azoknak van magukhoz való eszük… Eszter válasz helyett a kolbászát szeldelte egészen apró karikákra. Ez régi pör volt köztük, a könyvelés. Ő csakugyan azt szerette volna, ha semmit el nem tagadnak. De hát hol van már attól ő is! A gyerekek előtt azonban nem akart úgy felelni, ahogy tudott volna. – Pedig hát mi is azon vagyunk, hogy ne nyúzzanak meg – mondta szelíden, a József dolgára gondolva. – Az, hogy minden deci illatszert be nem írok? Van fogalma magának arról, hogy Antalék mit tagadnak el? Bözsitől tudom, a prakszijuktól. Minden második-harmadik receptet vezetnek be a tételkönyvbe. Magyarországon általános szokás, hogy az adóalap háromnegyed részét eltitkolják. Az adók már úgy vannak kivetve. Csak maga akar itt jó polgár lenni. Hogy az erkölcsi felsőbbségét éreztesse velem.

Eszter csendesen villázgatta a krumplit. – Hát én már ilyen vagyok – mondta ki végre. – Pedig most megint vállaltam egy kis kötelezettséget… – Józsi egy friss kanállal mert az edény aljából, ahol piros volt a zsír, s még párolgott a krumpli. Kérdés helyett csak a kis, tasakos szemét emelte Eszterre. Húsz év alatt ő is megismerte a feleségét. Ez volt Eszternek az a hangja, amelyre ő azt szokta mondani: cinikus. Amíg fiatalok voltak, nem merte ilyen cinikusan bemondani a dolgait. Ez azóta van, amióta a gyerekek megnőttek. Most is biztos rájuk hivatkozva talált ki valamit. – A József osztályfőnöke volt itt – kezdte el Eszter csakugyan. – Őneki ígértem meg, hogy támogatni fogjuk.

Józsi nem szólt; a morcossága még nem látta, mibe kapjon bele. Megállt kanállal várta Esztert, hogy többet mondjon. – Internátust akar csinálni a tanyai gyerekeknek… – Józsi megállt, szeme még túlozta is az értelmetlenséget. Valóban nem értette, miről beszél a felesége, de azt tudta már, hogy nagy ostobaságnak fogja találni. S az arca már azt az elképzelést előlegezte. – Miféle tanyai gyerekeknek? – kérdezte ugyanígy. – Tehetséges, szegény sorsú gyerekeknek – ismételte Eszter. Ő meg úgy mondta, mintha gyengeelméjűeknek mondaná, a kérdésnek megfelelően. – Akik nem tudják a tanítás költségeit megfizetni. – S most mi fizetjük meg helyettük? – kérdezte Józsi… Most már értette a dolgot, a fölháborodást is érezte emelkedni már magában, de még jólesett az elképedést tettetnie. – Gondolhatja, hogy nemcsak mi – mondta Eszter, s az ő csöndes hangján is érzett egy kis ingerültség. A Józsi rosszakaratú bámulása Szilágyi okos, eleven szemét juttatta eszébe. A következő pillanatban azonban már Józsi is föladta ezt az „új kapu" arcát. – Látja, ez a maga nevelése – kiáltott föl. – Ide vezet, hogy a fiúkat elmarta tőlem. Most ilyen bolondságokkal állnak elő.

Más furcsállhatta volna, hogy Józsi az elképedésből egyszerre ilyen konklúzióra fakad. Az állani látszó eszének ugyancsak hosszú gondolatsort kellett befutnia. Eszter azonban nem csodálkozott az átcsapáson, annál kevésbé, mert a gyerekekre vonatkozó vitáik, két-három közbeeső fok után, mindig ide szoktak vezetni. – Most nem az én nevelésemről van szó. Ez Szilágyi tanár úrnak a terve. Őt nem én neveltem. – Tudom, tudom. Ráismerek az Égető fantazmákra. Nem elég, hogy apuska ilyen képzelgésekben töltötte el az életét; azt akarja, hogy Józsefből is holmi apostol legyen. Vagy azt hiszi, én nem látom, mikkel tölti az idejét. – Apuska nem tud logikusan gondolkozni – jegyezte meg József. – Anyuka azt mondta el, hogy Szilágyi tanár úr mit kért, s apuka… Nem fejezte be a mondatot; az anyja könyörgő, sőt fenyegető pillantása elnémította. Eszter semmitől sem félt úgy, mint amikor József a maga csendes, kegyetlen modorában Józsi észjárásában a logikai hibákat kezdte kimutatni. – Igazán kár most apuskát belekeverni. Szilágyi kéréséről van szó. – Értem, értem én nagyon jól. Szilágyi tanár úr nem József, és József nem apuska. Nem kell azt nekem, mint egy hülyének megmagyarázni. Ha magyarázni akarnak, azt magyarázzák meg, mért kell Józsefnek minden ilyenben benne lennie. Mi szüksége van egy jövendő patikusnak népi táncra? Ha hideg a patika, arra fog toporogni? Vagy népi fazekakban fogja a rebarbarát meg a zinkpasztát tartani? Ahelyett hogy bejönne hozzám vagy a természettudományi könyveimet forgatná néha.

Eszter megismételte az iménti könyörgő pillantását, mielőtt még József a száját kinyitotta volna. Az, hogy József patikus lesz-e, állandó kanócként sistergett apa és fiú közt. Az öreg Józsi szerint fiának az érettségi után a patikába kell belépnie, gyakornoknak. József, akit az apja makacssága még jobban felháborított, mint a patikus jövő, a logikátlanságot iparkodott kimutatni. „Apuka egy életen át panaszkodott, hogy patikusnak kényszerítették. S énbelőlem mégis patikust akar csinálni." De Józsi másképp okoskodott. „Én föl tudtam áldozni magam a családi vagyonért, pedig én határozott technikai tehetség voltam. Hát akkor József, akit az anyja csak úrhatnámságra