Szivárvány

D. H. LAWRENCE

SZIVÁRVÁNY

Regény

Fordította:

RÓNA ILONA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Európa Könyvkiadó Budapest, 1974

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Geri Zsófia

978-963-374-804-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Róna Ilona jogutódja

ELSŐ FEJEZET

TOM BRANGWEN LENGYEL ASSZONYT HOZ A HÁZHOZ

1

A Brangwenek nemzedékeken át a Marsh Farmon éltek, ahol a rétek között lomhán kanyarog az égerfák alatt az Erewash, elválasztva Derbyshire-t Nottinghamshire-től. Két mérföldnyire onnan a dombtetőn templomtorony áll, feléje törekednek a vidéki városka házai. Valahányszor felnéz valamelyik Brangwen munka közben a földjéről, mindig ott látja az ilkestoni templomtornyot az égen. De amikor visszafordul a vízszintesen elnyúló szántóföld felé, akkor is tudja, hogy ott áll, ott magasodik föléje valami a messzeségben.

A Brangwenek tekintetében mindenkor fel lehetett fedezni olyasvalamit, mintha nem sejtett esemény bekövetkezését várnák, áhítanák türelmetlenül. Készenlétben álltak az eljövendő fogadására, a várományos, az örökös bizonyosságával.

A Brangwenek egészségesek, szőkék, lassú beszédűek voltak, megnyilatkozásaik őszinték, de lassúak, s az ember a szemükön láthatta a hangulatváltást, nevetéstől bosszúságig, a derűs kéken felvillanó kacagástól a kemény, fagyoskék haragig; olyan volt ez, akár időváltozáskor az egymásba mosódó átmenetek az égbolton.

Mivel tulajdon gazdagon termő földjükön éltek, fejlődő város közelében, már elfeledték, milyen volt az élet szűkös körülmények között. Igazán sohasem gazdagodtak meg, mivel mindig voltak gyerekek, s mindenkor megosztották az apai örökséget. De azért változatlan jólétben éltek a Marsh Farmon.

Így jöttek-mentek a Brangwenek, nélkülözéstől sosem tartva, mindenkor kemény munkában, mivel az életösztön erre serkentette őket, de sohasem azért, mert kellett a pénz. Tékozlásra mégsem vetemedtek. Minden félpennyt megfontoltak; ösztönösen nem dobták szemétbe az alma héját sem, még azt is megeszi a jószág. Adakozó körülöttük ég és föld, ugyan miért ne tartana ez így örökké? Érezték a nedvek éltető áradását tavasszal, jól tudták, hogy az ár soha meg nem torpanhat, hiszen minden évben magával sodorja a termő magot, s mire visszahúzódik, ott marad utána az új sarjadék a földön. Jól ismerték ég és föld kapcsolatát, a mellkast, a belsőt langyosító napsugarat, az esőt felszívó nappalt, a csupaszságot az őszi szél nyomán, mikor előtűnnek a madárfészkek, mivel amúgy sem érdemes tovább rejtegetni őket. Ilyen a Brangwenek élete, ilyen a kapcsolatuk a környezetükkel; érzik a talaj lüktetését és testét, mely megnyílik a mag előtt, s miután felszántották, készségesen porhanyóvá válik, és lábukhoz tapadva súlyosan magához vonzza őket, akár a vágy, de rideg és tartózkodó, mikor a beérett termés aratásra vár. Selymesen hullámzik a fiatal vetés, csillogva öleli körül a férfiak lépteit, akik a magot elvetették. A férfikéz megfogja a tehenek tőgyét, az állatok engedelmesen adják a tejet, s az emlőben a férfikéz vérkeringésének ütemével összhangban lüktet a vér. Lóra szállnak, és eleven életet éreznek két térdük szorításában, lovakat fognak szekerük elé, kezükben tartják a gyeplőt, akaratuk alá vonják a ziháló állatokat.

Ősszel surrogva szállnak fel a foglyok; a madárrajok, mint a permetfelhő, ellepik a tarlót, a nedves, szürke égbolton feltűnnek a varjak, s károgva szállnak a tél felé. Ilyenkor a férfiak a tűz mellett ülnek otthonukban, melynek biztonságában járnak-kelnek az asszonyok, s a férfiak, akiknek testét átitatja a nappal, a jószág, a föld, a növényzet és az égbolt – a férfiak a tűz mellett ülnek, és bár agyuk tétlen, vérükben napjuk felgyülemlett éltető tevékenysége sűrűsödik.

Az asszonyok másmilyenek voltak. Bennük is eláradt az álmosító, testmeleg meghittség, mikor szoptak a borjak, vagy egy csapatba szaladtak össze a tyúkok, vagy a liba verdesett a kezük alatt, mikor letolták az eleséget a nyelőcsövén. De az asszonyok kitekintettek a tanyai élet fűtött, elzárt kapcsolatain túl, a hallomásból ismert külső világba. Nagyon is tudomást vettek ők annak a világnak szájáról és szelleméről, mely odakint beszélt, véleményt nyilvánított, hallották a hangját a távolból, és arra törekedtek, hogy megértsék a szavát.

A férfiaknak elég volt az, hogy előttük hullámzik és kitárul a föld, hogy fúj a szél, megszárítja a nedves gabonát, és hömpölyögteti körülöttük a kalászba szökkent búzát; nekik elég volt, hogy könnyítettek a vajúdó tehénen, elriasztották a patkányokat a csűrből, vagy egyetlen ütéssel eltörték a nyúl gerincét. Annyi meleget, termékenyítést, fájdalmat és halált ismertek a tulajdon vérükben, a földön, az égen, az állatokban és a növényzetben, annyi érintkezésük és kölcsönösségük volt mindezekkel, hogy teljes, sőt túlterhelt volt az életük, érzékeik jóllakottak, arccal mindenkor a vér melege felé fordultak, s ha a napba néztek, elkápráztatta őket a termékenység forrása, de elfordulni nem tudtak tőle.

Az asszony azonban más életformára vágyott, egyébre, mint a vér testmeleg meghittsége. Háza kitekintett a tanyaépületek és a szántóföldek közül, az útra nézett, a falura és a templomra, a kastélyra meg a külső világra. Ott állt az asszony, és a távoli városok, tartományok világát akarta látni, a férfi munkaterületét, mely olyan meseország az ő számára, ahol feltárulnak a titkok és beteljesülnek a vágyak. Kifelé nézett, ahol férfiak járnak uralkodóan és teremtő ténykedésben, hátat fordítva az életet gerjesztő, lüktető hőforrásnak, s azt maguk mögött tudva, útnak indulnak, hogy feltárják, ami távol van, és kitágítsák a maguk terét, hatáskörét és szabadságát; s eközben a férfi Brangwenek befelé tekintettek a teremtően burjánzó élet felé, mely fel nem oldódva ott csörgedezett ereikben.

Az asszony kitekintett, mert ezt kellett tennie, a háza homlokzatán túl, amerre nagyjából a férfimunka területét sejtette a világban, a férje viszont hátrafelé nézett, az égre, a termésre, az állatra és a földre. Az asszony, szemét meresztve, mindent látni akart, amit a férfi művel a tudásért folytatott küzdelemben, fülelt, s egész szívével a csatán csüggött – melynek zaját hallotta a távolból, és ott folyt az ismeretlenség határán –, s a győzelemért fohászkodott. Ő is tudásra vágyott, s ott kívánt lenni a küzdők seregében.

Otthon, egészen a közelben, Cossethayben, ott volt a lelkész, aki azt a másik varázslatos nyelvet beszélte, másfajta, finom modora volt, s ő mindkettőt csak érzékelni volt képes, de elérni soha. A lelkész olyan távoli körökben is megfordult, ahova a hozzá tartozó férfinép nem jutott el. Hiszen ismerte az asszony a maga férfinépét: egészségesek, lassúak, jó alakúak, meglehetősen erőszakosak, de természetes egyszerűséggel a földhöz alkalmazkodnak, külsőségekkel nem törődnek, sem mozgásuk előkelőségével.

A lelkész pedig szikár, barna férfi, a férjéhez képest kicsi, lényéből fürgeség és előkelőség áradt, úgyhogy mellette Brangwen darabos szívélyességével nehézkesnek és parlaginak tűnt. Ismerte ő a férjét. A pap jellemét azonban nem érte fel ésszel. Amint Brangwen hatalmában tartotta a jószágot, a lelkész ugyanúgy képes volt hatalmában tartani a férjét. Mi lehet az, ami a papot a köznapi emberek fölé emeli, ugyanúgy, mint ahogy az ember a jószág fölött áll? Sóvárogva vágyott rá az asszony, hogy ezt megtudja. S mindenekfölött arra, hogy ő is elérje ezt a magasabbrendűséget, ha nem a maga személyében, akkor a gyermekeiben. Azt, amitől a férfi erős lesz, akkor is, ha testileg kicsi és vézna, amint kicsi és vézna minden férfi a bikához képest, és a férfi mégis erősebb a bikánál – de mitől? Nem a pénz teszi, nem a hatalom, nem is az állás. Miféle hatalma lehetne a lelkésznek Tom Brangwen felett?… Semmilyen. Mégis, ha meztelenül kitennék őket egy puszta szigetre, a pap lenne az úr. A lelke adja a hatalmát más emberek felett. De miért… miért? Végül azzal válaszolt magának, hogy ez tudás kérdése.

A lelkész meglehetősen szegény volt, s férfinak sem valami talpraesett, mégis egy rangban volt amazokkal, a felsőbbrendűekkel. Az asszony figyelemmel kísérte, amint sorra jöttek a gyermekek a lelkész családjában, látta az apróságokat az anyjuk mellett. És máris mások voltak, mint az ő gyerekei: különbek. Mi teszi az ő gyerekeit alsóbbrendűvé amazokhoz képest? Mi ad a lelkész gyermekeinek tagadhatatlan elsőbbséget az övéihez képest, miből ered az a fölény? Nem a pénz teszi, nem is az osztály. Azzal válaszolt, hogy a műveltség és a tapasztalat.

És ezt a műveltséget, a magasabb rendű életformát óhajtotta megadni az anya gyermekeinek, hogy ők is felsőbbrendű módon élhessenek a földön. Hiszen szívének gyermekei mindent megkaptak a természettől, ami egyenrangúvá teheti őket az életben más életerős emberekkel, s nem kárhoztatja elmaradottságra, a földmunkások szellemi sötétségére. Miért éljék le egész életüket homályban, gúzsba kötve, s miért szenvedjenek attól, hogy nem mozoghatnak szabadon? Mit kell tanulniuk, hogy bejussanak a finomabb körökbe, hogy mozgalmasabb életben legyen részük?

Képzeletét állandóan tüzelte a földesúr felesége, a Shelly-kastély úrnője, aki kisgyermekeivel megjelent az istentiszteleten Cossethay templomában, a csöpp kislányok csinos hódprém körgallérban, szép kis kalapban, ő maga üdén és finoman, akár a télen nyíló rózsa; olyan szép volt, olyan finom alkatú és sugárzó, hogy Mrs. Brangwen azon tűnődött, vajon mi az, amit Mrs. Hardy érez, s ő nem. Miben más Mrs. Hardy alkata, mint Cossethay asszonyaié, s mi emeli fölébük? Mert az asszonyok Cossethayben mohón megtárgyaltak mindent Mrs. Hardyval kapcsolatban, a férjét, a gyerekeit, a vendégeit, a ruháit, a cselédségét és a háztartását. A kastély úrnője volt az ő testet öltött álmuk, élete a hősköltemény, mely ihletet adott az életüknek. Képzeletben benne éltek, s mikor egymás közt arról pletykálkodtak, hogy a férje iszik, a bátyja botrányosan él, és hogy Lord William Bentley, kerületük képviselője a barátja: ezzel életre kelt az ő külön Odüsszeiájuk, maguk előtt látták Pénelopét, Odüsszeuszt, meg Kirkét és a disznókat, a végtelenségig szőtt leplet.

Ebben tehát szerencsések voltak a falu asszonyai. Önmagukat látták a kastély úrnőjében, s valamennyiük élete kiteljesedett Mrs. Hardy életében. És Marsh Farm asszonya, Brangwen felesége is magasabbra törekedett, a finomabb asszony távoli élete, a tágabb lét felé, mely kitárulkozott benne, mint ahogy a messziről jött ember zárkózottságában megnyilvánulnak a benne jelenlevő távoli országok. De miért teszi távoli országok ismerete mássá, nemesebbé, nagyvonalúbbá a férfi életét? És mitől több az ember, mint az állat vagy a jószág, mely őt szolgálja? Egy és ugyanaz.

Az eposz hősi szerepeit olyan férfiak töltötték be, mint a lelkész vagy Lord William, szikár, tevékeny, különös mozgású férfiak, a távolabbi földek birtokosai, akiknek élete messzire hatott. Ó, mennyire vágyott ő megismerni azt a leheletnyi valamit, amitől e megcsodált férfiak a tudás és megértés birtokába jutnak! A falu asszonyai bizonyára sokkal jobban kedvelték Tom Brangwent, és jobban érezték magukat az ő társaságában, mégis, ha kirekesztenék az életükből a lelkészt vagy Lord Williamet, tápláló erüket vágnák el, nehézkessé válnának, lélektelenné, sőt gyűlölködővé. Míg ott lebegett előttük a csoda, addig boldogultak, bármilyen volt is a sorsuk. Mrs. Hardy, a lelkész meg Lord William népesítették be a távoli mesevilágot, de láthatták őket saját szemükkel is Cossethayben, valahányszor ott jártak.

2

1840 táján a Marsh Farmhoz tartozó réteken csatornát építettek, mely összekötötte az Erewash völgyében feltárt szénbányákat. Magas töltés között húzódott a csatorna a tanya közelében, és az országútnál tömör építésű hídban folytatódott.

A csatorna ilyen módon elkerítette a Marsh Farmot Ilkestontól, berekesztette egy kis völgybe, melyet egy bozótos hegy és Cossethay falu templomtornya zárt le.

A Brangwenek szép pénzt kaptak földjük egy sávjának kisajátításáért. Rövid idő múlva aztán a csatorna túloldalán szénbányát tártak fel, és a Midland Vasút egészen a völgyig, az Ilkeston-hegy lábáig futott, és ez beteljesítette a benyomulást. A város rohamosan terjeszkedett, a Brangwenek termelték az élelmet, egyre gazdagodtak, és lassanként kereskedővé váltak.

A Marsh Farm megmaradt eredeti alakjában, mindentől távol a csatorna belső, csendes partján, a napos völgyben, ahol a lassú víz égerfák alatt kanyargott, az út pedig kőrisfák között haladt el Brangwenek kertkapuja mellett.

De ha a kertkapun kitekintett az ember jobb felé, az útra, a csatorna szögletes hídjának sötét nyílásán túl nem nagy távolságra szénbánya terpeszkedett, valamivel messzebb kezdetleges vörös házak szaporodtak a völgyben, és rajtuk túl odaködlött a füstös város a dombtetőn.

A tanya kívül rekedt a civilizáción, mely a kapun túl kezdődött. A ház csupaszon állt az országút felé, egyenes kerti úton lehetett megközelíteni, melyet tavasszal dúsan, sárga-zölden szegélyezett a nárcisz. A ház oldalánál orgonabokrok voltak, meg labdarózsa és fagyal, s a bokrok teljesen eltakarták a hátsó tanyaépületeket.

A háttérben, két-három bizonytalanul határolt udvar felől összevissza épült csűrök terjeszkedtek csaknem a házig. A kacsaúsztató távol, a fal tövében nyúlt el, agyagos partját belepte a fehér tollpihe, de a sáros tollat elvitte a szél a fű és a rekettyebokrok közé, a csatorna töltésébe, mely valóságos sáncként magasodott a közelben, s a tetején némelykor egy férfialak vagy egy férfi meg egy vontató ló körvonalai rajzolódtak az égboltra.

Kezdetben a Brangwenek elképedve nézték a nagy sürgés-forgást. Azzal, hogy csatorna épült a földjükön, mintha idegenné váltak volna otthonukban, és az a földhányás kirekesztette és zavarba ejtette őket. Miközben a földjüket művelték, a ma már megszokott töltésen túlról gépek ritmikus zakatolását hallották; kezdetben zavaró volt, később azonban valósággal nyugtató szere lett agyuknak. A vonatok éles füttyére riadt ösztön visszhangzott szívükben, jelezve, hogy közeledik hozzájuk a távoli.

A gazdák hazafelé hajtva a városból, elhaladtak a tárnatorkolatból kitóduló fekete szénbányászok mellett. Mikor betakarították a termést, a nyugati szél kénes szagot hozott az izzó meddőhányó felől, s novemberben, miután kiszedték a répát, megremegtette szívüket az üres tehervagonok fémes zörgése, mely hírül adta azt a tényt, hogy a közelükben más természetű emberi munka folyik.

Az akkori idők Brangwenje, Alfred, Heanorból hozott feleséget; a Fekete Ló fogadósának lányát vette el. Karcsú, szép, barna asszony volt, különös beszédű és szeszélyes, s akármilyen csípős dolgot mondott, nem volt bántó. Furcsa, magának való teremtés volt, kicsit nyafka, de alapjában véve zárkózott és közömbös, s amint előállt örökös szemrehányásaival, s emelt hangon támadt elsősorban férjére, de kívüle is úgyszólván mindenkire, legfeljebb csodálkozást keltett abban, aki hallotta, és szeretetet éreztek iránta akkor is, amikor idegesen, türelmetlenül bántak vele. Hosszan, hangosan pörölt a férjével, de mindig valami kiegyensúlyozott, könnyed hangon, sajátságos modorban, amitől a férfi bensőséges meleget érzett, férfiúi büszkeség hevítette, miközben mogorván eltöprengett a felesége szavain.

Brangwen szeme közt mókás ráncok húzódtak, amikor tele szájjal, zsírosan, nagyon nyugodtan nevetett, és a teremtés koronáját megillető kényeztetésben volt része. Nyugodtan tette azt, amihez kedve volt, kikacagta az asszony zsörtölődését, csúfondárosan mentegetőzött, amit az különösen szeretett, követte természetes hajlandóságait, de néha nagyon is elevenébe vágott, megfélemlítette és megtörte a feleségét mélységes haragjával, mely sokszor napokig ránehezedett, és ilyenkor az asszony bármire képes lett volna, hogy megbékítse. Megmaradtak nagyon is különálló lénynek, egész életükre elválaszthatatlanul egymáshoz kapcsolva, semmit sem tudva a másikról, élték egy tőről fakadó életüket a maguk különálló módján.

Négy fiuk és két lányuk volt. A legidősebb fiú nagyon korán megszökött hazulról, tengerre szállt, és sohasem tért vissza. Ezután az anya az eddiginél is inkább a család központja lett, és még jobban kényeztették. Alfred, a második fiú, akit az anya mind közül a legtöbbre tartott, különösen zárkózott volt. Az ilkestoni iskolába járatták, haladt is valamelyest a tanulásban. De hiába volt szívós, sóvárgó igyekezet benne, semmiben sem jutott túl az alapismereteken, kivéve a rajzot. Ahhoz volt bizonyos tehetsége, és belekapaszkodott, mintha minden reményét abban lelné. Sok elégedetlenség után, minden ellen lázadozva próbálkozott, de nem találta a helyét, apja már felbőszült ellene, anyja szinte kétségbeesett, mikor belépett műszaki rajzolónak egy nottinghami csipkegyárba.

Megmaradt nehézkesnek és kissé faragatlannak, erős derby­shire-i tájszólásban beszélt, állhatatosan ragaszkodott munkájához és városi állásához, jól rajzolt és jól keresett. De a rajzban szívesen engedett volna természetes hajlamának, szerette a merész, odavetett nagy vonásokat, s így keserves megerőltetés volt számára csipkemintákkal vesződni, az apró kockás papiroson dolgozni, számolni, tervezni, pepecselni. Csinálta tovább makacsul, gyötrődve, hogy a gyomra is összeszorult, de kitartott választott pályája mellett, bármibe kerüljön is. Így lett belőle megállapodott, rideg, szűkszavú, szinte mogorva ember.

Egy gyógyszerész lányát vette feleségül, aki bizonyos társadalmi felsőbbrendűséget játszott meg, így aztán Alfred is sznob lett, s a maga konok módján elszántan igyekezett külsőségekben előkelővé tenni háza táját, és dühbe jött minden rendetlenségtől vagy hanyagságtól. Később, mikor már nagyocska volt a három gyereke, belőle pedig higgadt, középkorú férfi lett, megfordult az utcán a feltűnő nők után, s a tiltott örömök hallgatag, rejtélyes hódolója vált belőle, és lelkifurdalás nélkül elhanyagolta méltatlankodó, kispolgári feleségét.

Frank, a harmadik fiú a kezdet kezdetén kijelentette, hogy hallani sem akar a tanulásról. Már gyermekkorában folyton a vágóhíd körül sündörgött, mely ott állt a gazdaság harmadik udvara végében. A Brangwenek nemcsak házi szükségletre vágtak, hanem a szomszédságot is ők látták el hússal. Ebből a gazdasággal kapcsolatos, szabályszerű mészárosság fejlődött ki az idők folyamán.

Frank tekintetét már gyermekkorában vonzotta a vágóhelyiségből kiszivárgó vér, mely sötéten csörgedezett végig a cselédudvaron, nem tudta levenni a szemét a vágólegényekről, mikor a súlyos félmarhákat cipelték a húsoskamrába, és megbámulta a vastag zsírba ágyazott veséket.

Jóképű kamasz volt, szabályos arcvonásaival, lágy barna hajával késői római ifjúra emlékeztetett. Ingerlékenyebb volt, hamarabb kijött a sodrából, mint a többiek, és jellemileg is gyengébb volt. Tizennyolc éves korában elvett egy kis gyári lányt. Ez a sápadt, esetlen, csendes teremtés ravasz tekintetével, mézesmázos hangjával behízelegte magát, minden évben szült egy gyereket a férjének, és a bolondját járatta vele. Frank átvette a mészáros üzletet, egyre jobban bele is fásult, majd kezdte lenézni foglalkozását s ennek folytán elhanyagolta. Ivott, és sokszor látták a saját kocsmájában, amint összezagyvál mindenfélét, mint aki a világon mindenről tud, holott valójában csak nagyszájú volt és ostoba.

A lányok közül Alice, az idősebb, egy vájárhoz ment feleségül; eleinte Ilkestonban élt eléggé viharos családi életet, később sok apró gyermekével Yorkshire-be költözött. Effie, a fiatalabb, otthon maradt.

A legkisebb gyerek, Tom, jóval fiatalabb volt bátyjainál, és többnyire leánytestvérei társaságára szorult. Ő lett az anyja kedvence. Az pedig ezúttal nem tágított, s mikor a gyerek tizenkét éves lett, kierőszakolta, hogy elmenjen Derbybe középiskolába. Tom hallani sem akart erről, s apja már engedett volna, de Mrs. Brangwennek ez volt a szíve vágya. Márpedig ez a karcsú, szép asszony, testhez álló hosszú ruháiban, ő volt ebben a házban minden elhatározás központja, és ha – bár ez ritkán esett meg – egyszer a fejébe vett valamit, az egész család engedett neki.

Tom tehát akarata ellenére iskolába került, és kezdettől fogva kudarcra volt kárhoztatva. Úgy vélte, igaza volt anyjának, mikor iskolába parancsolta, de azt is tudta, csak azért volt igaza, mert nem akart tudomást venni fia lelki alkatáról. Ő azonban ösztönös gyermeki előérzetével tudta, mi vár rá; hogy szánalmas figura válik belőle az iskolában. Szembenézett az elháríthatatlan megpróbáltatással, mintha ő lenne felelős azért, hogy ilyen a természete, mintha ő lenne a hibás, és anyja elhatározása helyes. Ha az lehetett volna, amihez kedve van, biztosan azzá válik, amit az anyja szeretettel, de hiába remélt. Akkor okos lett volna, és képes arra, hogy jó modorú úriember váljék belőle. Erre törekedett anyja az ő érdekében, és Tom megértette, hogy anyja nem kívánhat jobbat gyermekének. Csakhogy kutyából nem lesz szalonna, mondta anyjának hamarosan, mikor róla volt szó, és ezzel sok gondot és szívfájdalmat okozott neki.

Az iskolában azután keservesen küszködött, mivel fizikailag alkalmatlan volt a tanulásra. Görnyedt a könyv mellett, belesápadt az erőfeszítésbe, hogy odafigyeljen, és felfogja, amit meg kell tanulnia. Minden hiába. Ha legyűrte magában a viszolygást, s az öngyilkos elszántságával nekivágott az anyagnak, alig ment valamire. Hiába akarta, nem tudott tanulni, nem fogott az agya.

Lelkileg Tom jól fejlődött, alkalmazkodott környezete légköréhez, talán nyers volt egy kicsit, de egyszersmind érzékeny is, nagyon érzékeny. Önmagát igen kevésre becsülte. Tisztában volt korlátozott képességeivel. Tudta, lassan működik az agya, és reménytelen, hogy vigye valamire. Ezért lett alázatos.

Minthogy érzéseiben sokkal választékosabb igényű volt a legtöbb fiúnál, nem látott tisztán. Érzelmileg fejlettebb, ösztönösen finomabb volt, mint a többiek. Ostobaságuk miatt utálta társait, és szenvedett is attól, hogy lenézi őket. Mikor azonban szellemi dolgokra került sor, hátrányos helyzetben volt. Ott ő szorult könyörületre. Ostoba volt. Képtelen volt helytállni a legbárgyúbb vitában is, s így nem tehetett mást, elfogadta azt is, amivel a legkevésbé sem értett egyet. Ha pedig elfogadta, maga sem tudta, hiszi-e vagy sem, s akkor már inkább beletörődött, hogy elhiszi.

Képes volt bárkit megszeretni, aki érzések révén közvetített neki tudást. Valósággal belekábult az elérzékenyedésbe, mikor irodalomórán a tanár átszellemült hangon felolvasta Tennyson Ulysses–ét vagy Shelley Óda a nyugati szélhez című versét. Szétvált az ajka, szemében feszült, csaknem szenvedő fény gyűlt, és a tanár egyre lelkesebben olvasott, élvezte, hogy olyan nagy hatással van a fiúra. Tom Brangwen ilyen ellágyulást még sohasem tapasztalt: akkora élmény volt ez neki, hogy szinte már félt tőle. Mikor azonban valósággal titokban és szégyenkezve elővette a könyvet, és maga kezdte olvasni: „Nyugati nyers szél, Ősz sóhajja, vad! Te láthatatlan!", a nyomtatott szöveg keltette viszolygástól a bőre is megfeszült, vér tolult az arcába, szívét majd szétrepesztette az indulat, a düh és a tehetetlenség. Földhöz vágta könyvét, rátaposott, és kiment a krikett-pályára játszani. S ezután gyűlölte a könyveket, ellenséget látott bennük. Jobban gyűlölte őket minden eleven embernél.

Akaraterővel képtelen volt a figyelmét irányítani. Gondolkodásának nem volt miben megfogóznia, nem volt mire támaszkodnia, s nem tudta, hol kell kezdenie. Számára semmi sem volt megfogható, magától értetődő, nem tudta, hogyan fogjon a tanuláshoz. Így aztán tehetetlenül állt, amikor céltudatos megértésről vagy céltudatos tanulásról volt szó.

Határozott érzéke volt a matematikához, de ha ösztöne cserbenhagyta, abban is ügyefogyott lett, mint egy idióta. Úgy érezte, sohasem biztos a talaj a lába alatt, nem jut el sehova. Végleges összeomlását az okozta, hogy rájött, segítség nélkül képtelen megbirkózni egy feladattal. Fogalmazást kellett írni a hadseregről, ő tehát először is felsorolta a közismert tényeket: „Az ember tizennyolc éves korában jelentkezhet a katonasághoz. Magasabbnak kell lennie, mint öt láb, nyolc hüvelyk." Miközben ezt írta, meg volt győződve róla, hogy balfogás az egész, csupa megvetendő közhely. Elvörösödött, dühében összeszorult a gyomra a szégyentől, áthúzott mindent, amit írt, és kínlódva próbált valamit kisütni, rendes irodalmi szöveget, de nem sikerült, sértődött lett, dühös és megalázott, lecsapta a tollat, és most már, ha ízekre szaggatnák, sem írt volna le többé egy szót sem.

Elég gyorsan megszokta a középiskolát, az iskola is őt, elkönyvelték, mint reménytelen fajankót a tanulásban, de becsülték nagylelkű, egyenes természetéért. Egyes-egyedül a szűk látókörű, basáskodó latintanár ordítozott vele, és annyira vitte, hogy Tom világoskék szeme elhomályosult a dühtől és a szégyentől. Eljutottak egy borzalmas jelenetig, mikor is a diák egy cseréppel betörte a tanár koponyáját, s minden ment tovább, mint azelőtt. A tanárt nagyon kevesen sajnálták. Brangwen azonban megrendült, és a gondolatát sem tudta elviselni annak, amit tett, még évek múlva, meglett férfi korában sem.

Boldog volt, amikor elhagyhatta az iskolát. Pedig nem volt éppen kellemetlen: élvezte a fiúk társaságát, legalábbis azt hitte, hogy élvezi. A folytonos tevékenységben gyorsan telt az idő, de Tom állandóan úgy érezte, méltatlan helyzetbe került a tanulás színhelyén. Mindig tudatában volt kudarcának, tehetségtelenségének. De egészséges és vérmes volt ahhoz, hogy boldogtalannak érezze magát, ehhez nagyon is eleven volt. Lelkileg azonban elnyomorodott, valósággal reménytelen lett.

Egyetlenegy melegszívű, okos fiút szeretett igazán, egy testileg törékeny, tuberkulotikus típusú gyereket. Szinte klasszikus barátságban voltak egymással: Dávid és Jonatán. De ebben az esetben Brangwen volt Jonatán, a szolgálattevő. Soha nem érezte magát egyenrangúnak barátjával, mert annak a gondolatvilága gazdagabb volt, mint az övé, és ő szégyenkezve kullogott messze mögötte. A két fiú örökre elvált egymástól, mikor kikerültek az iskolából. Brangwen azonban gyakran gondolt vissza egykori barátjára, hordozta magában, mint valami fényességet vagy nagyszerű élményt, amire szívesen emlékezünk.

Tom Brangwen boldogan tért vissza a gazdaságba, ahol ismét otthon érezte magát. – Minden hiába, ha egyszer répát hordok a nyakamon. Itt az én helyem, az ugaron – mondta megszomorodott anyjának, mert ennyire rossz véleménnyel volt önmagáról. De szívesen dolgozott a tanyán, szerette a testi munkát, a földszagot, érezte fiatalságát, életerejét, jó kedéllyel, tréfálkozással és akaraterővel fölébe kerekedett fogyatékosságainak, heveskedett is néha, ha dühbe hozták, de általában jó viszonyban, békességben élt mindenkivel és mindennel.

Éppen betöltötte a tizenhetedik évét, mikor apja leesett a kazal tetejéről, és nyakát törte. Az anya fiával és lányával élt tovább a tanyán, csak néha zavarták meg őket a nagyhangú, elégedetlenkedő Frank látogatásai, aki, mert mészáros lett, irigykedett mindenkire, békétlenkedett az egész világgal, és mindig úgy érezte, hogy kevesebbet kapott, mint amennyi jár neki. Tomra kiváltképpen mindig dühös volt, elkapatott kölyöknek nevezte, Tom viszonozta a gyűlöletet, arca kivörösödött az indulattól, szeme jegeskéken villogott. Effie Tom pártjára állt Frankkel szemben. Mikor azonban Alfred látogatott el hozzájuk Nottinghamből, tokásan és leereszkedően, roppantul szűkszavúan és némi megvetéssel kezelve az otthoniakat, Effie meg az anyjuk inkább vele tartott, háttérbe szorítva Tomot. A fiatalembert bosszantotta, hogy idősebbik bátyja az asszonyoknál elért sikereivel hencegett, s mivel nem élt otthon, és csipkemintákat rajzolt, már valóságos úriemberként kezelték. Alfredben volt valami a leláncolt Prométheuszból, amiért különösen kedvelték a nők. Hosszú évek múlva Tom is jobban megértette a bátyját.

Tom bizonyos felelősséget érzett, mikor legkisebb fiúgyerek létére reá szállt a gazdálkodás gondja. Még csak tizennyolc éves volt, de talpraesetten ellátta, amit azelőtt az apja végzett, és természetesen anyjuk maradt családi életük központja.

A fiatalember felnőtt, fürge volt és talpraesett; élvezte az élet minden mozzanatát. Dolgozott, lovagolt, kocsin piacra járt, cimboráival kiruccant, némelykor becsípett, tekézett, eljárt a vándorszínház előadásaira. Egy alkalommal, mikor berúgott a kocsmában, egy prostituált szobára vitte és elcsábította. Tom tizenkilenc éves volt akkor.

Ez az eset megrázó hatással volt rá. A tanya és a konyha meghittségében a nő felsőbbrendű szerepet töltött be. A férfi minden háztartási vonatkozásban alávetette magát az akaratának, különösen erkölcsi és magatartási kérdésekben. A nő volt a szimbóluma annak a távolabbi életnek, mely magába foglalta a vallást, szerelmet és erkölcsiséget. A férfiak a nők kezébe tették le lelkiismeretüket, mondván: „Légy lelkiismeretem őrzője, őrangyalom, aki vigyázol rám jártamban-keltemben." S a nő eleget tett a fenntartás nélküli bizalomnak, a férfi pedig dicséretet kapott vagy szidalmat, amit olykor örömmel vagy lázadozva fogadott, de lelke mélyén egyetlen pillanatra sem vonta kétségbe az asszony előjogait. Minden az asszony helytállásán múlott. Nélküle olyan lett volna a család, mint pelyva a szélben, melyet kénye-kedvre sodor erre-arra. Az asszony a horgony, a biztonság, Isten visszafogó keze, amiért némelykor átkozták is.

Tom Brangwen tehát tizenkilenc éves korában, lélekben olyan üdén, mint egy tavaszi friss növény, összefonódva anyjával és testvérével, rádöbbent, hogy egy közönséges kocsmában lefeküdt egy prostituálttal. Mert számára mindaddig csak egyfajta nő létezett: anyja és testvére.

De most? Nem tudta, hogyan vélekedjék. Érzéseibe némi csodálkozás vegyült, bosszúság, csalódottság, szégyenkezés, sőt fagyos rémület attól, hogy ennyi az egész, hogy a jövőben sem lesz több a nőkkel való kapcsolata, mint az a semmiség; a prostituált előtt is restelkedett egy kicsit ügyetlenségéért. Hideg undort érzett iránta, de félt is tőle. Egy pillanatra szinte megdermedt a rémülettől, mikor eszébe jutott, hogy talán betegséget kapott el tőle, és akkor az indulatok kavargását hirtelen lecsöndesítette a józan ész, mely azt mondta, nem sokat számít az egész, hacsak nem fertőződött meg. Hamarosan visszanyerte lelki egyensúlyát, és valóban nem sokat számított az egész.

De benne volt a döbbenet élménye, megmaradt szívében a bizalmatlanság, és felszínre hozta félelmét attól, ami benne rejlik. Pár nap múlva ismét ugyanúgy járt-kelt, szokott könnyed, nemtörődöm módján, kék szeme éppolyan tisztán és becsületesen nézett a világban, mint addig, arca éppolyan üde volt, étvágya ugyanolyan jó.

Legalább látszólag. Valójában vesztett derűs magabiztosságából, és kétségei akadályozták érzelmei nyilvánításában.

Ezek után Tom egy darabig megcsendesedett, jobban vigyázott, ha ivásra került sor, tartózkodóbb volt a barátkozásban. Féken tartotta a nővel való első testi érintkezés csalódása, párosulva a vele született vággyal, hogy megtalálja a benne élő, szóval ki sem fejezhető, erős vallásos érzéseket megtestesítő nőt. Volt vesztenivalója; attól félt, hogy elveszti azt a valamit, amiről nem tudta biztosan, megvan-e benne.

Az első eset nem sokat számított, de lelke mélyén úgy érezte, a szerelem a legkomolyabb és a legfélelmetesebb dolog az életében.

Ettől kezdve folyvást gyötörte az érzéki vágy, képzelete a kéjelgés körül forgott. A feslett nőktől nemcsak kényes természete, hanem elsősorban és mindenekfelett az első élmény sivár emléke riasztotta el. Olyan semmi volt az, annyira sekélyen gépies, hogy Tom szégyellte kitenni magát az ismétlődés kockázatának.

Ösztönösen küzdött magával, hogy visszaszerezze vele született derűs kedélyét. Természettől fogva bőven áradó életkedv és humorérzék volt benne, a jólét, a bőség érzése mindent megkönnyített. Most azonban inkább feszültséget okozott. Szeme izgatottan fénylett, és gyakran ráncolta a szemöldökét. Csapongó jókedve helyébe nyomasztó szótlanság lépett, és sokszor napokig is kétkedő, tépelődő hangulatban járt-kelt.

Ő maga nem vette észre, hogy megváltozott, pedig többnyire fojtott bosszúság, sértődöttség lappangott benne. Azt mégis érezte, hogy mindig a nők járnak az eszében, illetve inkább egy nő, s emiatt ingerült éjjel-nappal. Ettől nem tudott szabadulni, és ezt szégyellte.

Volt egy-két kedvese, reménykedve indult neki a kapcsolatnak, gyors kifejletet várt. De amikor rendes lányra akadt, rájött, hogy képtelen az áhított kifejletig vinni a dolgot. Maga az a tény, hogy a lány ott van mellette, meghiúsította ezt. Képtelen volt ilyen módon gondolni is rá, a lány meztelenségének még a gondolatát sem tudta elviselni. Megvolt, kedvelte is, de valósággal irtózott a gondolattól, hogy felfedje a testét. Tudta, hogy a meztelenség végső pillanataiban ő nem is létezik a leány számára, és a lány sem őneki.

Ha pedig laza erkölcsű lánnyal került össze, és már alakulni kezdett a dolog, egész idő alatt bántotta a közelsége is, és maga sem tudta, ne rázza-e le olyan gyorsan, ahogyan csak lehet, vagy csak felgerjedt érzékei parancsára fogadja-e el. Ismét megtanulta a leckét: ha élt vele, csak sivárság lett belőle, amit megint csak kénytelen volt megvetni. Nem önmagát, nem is a lányt, hanem ami az élményből megmaradt benne, azt vetette meg, méghozzá mélységesen, nagyon keservesen.

Amikor Tom huszonhárom éves lett, meghalt az anyja, és kettesben maradtak otthonukban Effie-vel. Anyja halála váratlanul, súlyos csapásként érte. Fel sem tudta fogni, hiába is próbálta. Tudomásul kell venni az ilyen előre nem látott megpróbáltatásokat, melyek hirtelen taglózzák le az embert, minden érintésre fájó sérülés marad utánuk. Tom attól félt, mi vár még rá. Nagyon szerette az anyját.

Ezt követően kezdtek el marakodni Effie-vel. Mindegyik jót akart a másiknak, de valami különös, természetellenes idegfeszültségben éltek. Tom, amikor csak tehette, elment hazulról. Megvolt a törzshelye a sarokban a cossethayi Vörös Oroszlánban; hamarosan megszokott figura lett az egészséges, szőke fiatalember a tűz mellett, súlyos tagjaival, felszegett fejjel; bár többnyire hallgatagon üldögélt, mégis élénken figyelt mindenre, ismerőseit szívélyesen köszöntötte, de az idegenekkel félszeg volt. A nők nagyon kedvelték, bár mindig kötekedett velük, a férfiak beszélgetésére pedig udvariasan, tisztelettudóan figyelt.

Az italtól gyorsan kihevült, arca kipirult, felszínre bukkant feszélyezett bizonytalansága kék szemének valósággal ijedt nézésében. Mikor ilyen zavaros, becsípett állapotban tért haza, testvére gyűlölettel nekitámadt és szidalmazta, Tom pedig fejét vesztette, s olyan lett, mint a megvadult bika.

Még egy könnyű szerelmi kalandban volt része. Pünkösdkor két másik fiatalemberrel rendeztek egy kis kiruccanást, ellovagoltak Matlockba, s onnan tovább Bakewellbe. Matlock akkoriban jött divatba, szép fekvése miatt sokan felkeresték Manchesterből és Staffordshire kisvárosaiból. A fiatalemberek az egyik szállodában ebédeltek, s ott megismerkedtek, és kedélyesen összebarátkoztak két lánnyal.

Egyikük, egy huszonnégy éves, csinos és vakmerő teremtés szemet vetett Tom Brangwenre, már csak azért is, mert a férfi, akivel idejött, arra a délutánra cserbenhagyta. Mint minden nő, ő is hamarosan megkedvelte Brangwent, melegségéért, nagyvonalú természetéért és vele született finomságáért. De azt is észrevette, hogy olyan férfira akadt, aki dűlőre akarja a dolgot vinni vele. Mivel ingerült volt, kielégületlen és ennél fogva gonoszkodó, bármire hajlandó lett volna: egy könnyű kaland helyreállítaná sértett büszkeségét.

Szép, melles, fiatal teremtés volt, barna hajú, kék szemű, könnyen, vidáman nevetett, nagyon természetesen és elbájolóan törölgette naptól kihevült, mosolygós arcát.

Brangwen különös, tépelődő lelkiállapotba került. A szokott ingerkedő hódolattal közeledett a lányhoz, izgatottan, de nagyon kevéssé magabiztosan; halálosan félt attól, hogy messzire merészkedik, és restelkedett, hogy a lány esetleg félénknek tartja. Majd megőrjítette a vágy, de a nők iránti ösztönös tisztelete visszatartotta a döntő lépéstől, s eközben állandóan érezte, hogy nevetségesen viselkedik, és egyre fejvesztettebb lett.

A lány viszont annál elszántabban viselkedett, ahogy Tom elbizonytalanodott; mulattatta a dolog, figyelte, mi lesz ebből.

– Mikor kell hazamennie? – kérdezte.

– Nem sürgős – felelte Tom.

Itt megszakadt a beszélgetés.

Brangwen társai felcihelődtek.

– Velünk jössz, Tom – szóltak oda neki –, vagy maradsz még?

– Megyek hát – felelt, és kelletlenül felállt, dühösen érezve a kudarcot és a belsejében egyre növekvő csalódottságot.

Ekkor találkozott a lány csúfondáros tekintetével, és beleremegett a szégyenbe, amiért ilyen esetlenül viselkedik.

– Nem akarja megnézni a kancámat? – fordult a lányhoz, de szívélyes hangjában felindultság vibrált.

– Ó, nagyon szívesen – felelt az, és felállt.

Megindult a férfi kissé csapott válla, lovaglónadrágja, lábszárvédője nyomában. Eközben a két fiatalember már kivezette lovát az istállóból.

– Tud lovagolni? – kérdezte a lánytól Brangwen.

– Bár tudnék, még sosem próbáltam.

– Akkor jöjjön, próbálja meg.

És most a piruló férfi nyeregbe emelte a nevető lányt.

– Jaj, le fogok esni… ez nem női nyereg!

– Fogom én, erősen – bátorította Tom, és kiléptetett vele a szálló kapuján.

A lány nagyon bizonytalanul ült, és erősen belecsimpaszkodott. A férfi átfogta a derekát, úgy támogatta, szorosan tartotta, valósággal magához ölelte. Amint mellette lépkedett, szinte leverte lábáról a vágyakozás.

A ló a folyóparton haladt.

– Szeretne férfi módra ülni? – kérdezte Tom.

– Nagyon.

Akkoriban hosszú, bő szoknyát viseltek. A lánynak valahogy sikerült átvetnie a lábát a lovon, és nagyon illedelmesen igyekezett eltakarni szép lábszárát.

– Ez az út sokkal jobb – mondta, s lenézett a férfi szemébe.

– Bizony – felelte Tom, és úgy érezte, hogy ettől a tekintettől a velő is megolvad a csontjaiban. – Fogalmam sincs, mire való az a női nyereg, egészen kicsavarodnak benne a nők.

– Legjobb, ha elválunk tőled, úgy látszik, inkább maradnál – szóltak oda Brangwennek már az országútról a cimborái.

Belepirult a bosszúságba.

– Hagyjatok békén! – szólt oda nekik.

– Meddig akartok itt időzni? – kérdezték.

– Legfeljebb karácsonyig – felelt.

A lány gyöngyözve kacagott.

– Helyes, hát akkor isten veled – búcsúztak a barátai.

Elügettek, ő pedig ott maradt, nekihevülve, s minden igyekezetével azon volt, hogy elfogulatlanul viselkedjék a lánnyal. Eközben visszatértek a szállodába, és Tom a lovászgyerekre bízta a kancát.

Aztán kettesben sétálgattak az erdőben, és a fiatalember szinte azt sem tudta, hol jár, mit csinál. Kalapált a szíve, s úgy érezte, végre eljutott életének legnagyszerűbb élményéhez, és majd beleőrült a lány utáni vágyakozásba.

Úszott a boldogságban. A teremburáját, ez aztán valami! Az egész délutánt a lánnyal töltötte, és célozgatott az éjszakára is. A lány azonban kereken megmondta, hogy arról szó sem lehet: estére megjön a barátja, vele kell lennie. Brangwen pedig viselkedjék úgy, mintha mi sem történt volna közöttük.

Bizalmas mosolyától Tom jóleső zavart érzett.

Nem tudott elszakadni onnan, pedig megígérte, hogy távol tartja magát a lánytól. Szobát foglalt éjszakára a szállodában. Étkezés alatt figyelte a másik férfit: alacsony, középkorú ember volt, haja deresedő, és az arca különös, mint a majomé, de nagyon érdekes, a maga módján valósággal szép. Brangwen úgy sejtette, külföldi lehet. Egy másik, szikár és határozott fellépésű férfi társaságában volt, az biztosan angol. Négyesben ültek az asztalnál: két férfi, két nő. Brangwen jól megnézte őket.

Észrevette, milyen modorban kezeli a külföldi a nőket, lekicsinylő udvariassággal, mint a szép állatokat. A lány, aki vele volt, megjátszotta a dámát, de a hangja cserbenhagyta. Vissza akarta hódítani a férfit. Mikor az édességnél tartottak, a kis külföldi megfordult, nyugodtan körülnézett az étteremben, mintha ötletszerűen tenné. Brangwen elcsodálkozott arcának hideg, vele született értelmes kifejezésén. Nagy, kerek, barna szeme volt, tág, sötét pupillája, mint a majomé, nyugodtan tekintett a másikra, s észrevette anélkül, hogy ennek bármi jelét adta volna. Brangwent nézte. Az pedig figyelte a feléje forduló öreg arcot, szembenézett vele, és nem is gondolt arra, hogy meg kellene ismerkedniük. A kerek, mindent értő, de közömbös barna szempár fölött felhúzódott a szemöldök, és pontosan olyan apró kis ráncok képződtek, mint a majmok ábrázatán. Idős, meghatározhatatlan korú arc volt.

Az idegen igazi úriember volt, valósággal arisztokrata. Brang-wen megbűvölten csodálta. A lány idegesen tologatta a morzsákat az asztalterítőn, kipirult és bosszús volt.

Később Brangwen a hallban ült, azt sem tudva, mitévő legyen felindultságában. A kis idegen egyszer csak odament hozzá, csodálatos mosolyával és modorával, cigarettával kínálta, és megszólította:

– Rágyújt?

Brangwen ugyan sohasem cigarettázott, most mégis kivett egyet ügyetlen, vastag ujjaival, s közben a haja tövéig elpirult, meleg tekintetű kék szemével viszonozta az idegen félig lehunyt szemhéja alatt szinte keserűen gúnyos pillantását. A férfi odaült mellé, és beszélgetni kezdtek, leginkább lovakról.

Brangwennek tetszett a másik választékosan finom modora, tapintatos tartózkodása, majomszerű kortalansága, magabiztossága. Lovakról beszélgettek, majd Derbyshire-ről és a gazdálkodásról. Az idegen őszintén megkedvelte a fiatalembert, és melegségétől Brangwen izgalomba jött, valósággal örömmámorban úszott. Csodálatos, hogy megismerkedett ezzel a különös, középkorú, barázdás arcú férfival. Élvezte a beszélgetést, de nem ez volt a fontos. Az előkelő modor és a finom társalgás, ez jelentett mindennél többet a számára.

Sokáig beszélgettek, és Brangwen elpirult, mint egy csitri, mikor a másik nem értette a tájszólását. Aztán elköszöntek egymástól, és kezet fogtak. A külföldi meghajolt előtte, mikor elbúcsúzott éjszakára.

– Jó éjszakát és bon voyage!{1}

Azzal megfordult, és felment a lépcsőn.

Brangwen is felment a szobájába, lefeküdt, és kibámult a nyári éjszakába, a csillagos égre, és minden kavargott benne. Mit jelent mindez? Létezik egy egészen másfajta élet is, mint amit eddig ismert? És mi az, amiről eddig sejtelme sem volt, meddig terjed az? És most mivel találkozott? Miféle új benyomással? És mit jelent mindez, hol az élet, abban a világban-e, amit ő ismer, vagy éppenséggel kívüle?

Elaludt, aztán kora reggel, még mielőtt a többi vendég felébredt volna, lóra szállt és elment. Nem akart reggel újra találkozni egyikükkel sem.

De egész lelke izgalomban volt. Nem tudta sem a lány, sem az idegen nevét. Mégis meggyújtották a tetőt a feje fölött, s neki ügyelnie kell, hogy benn ne égjen. A két élmény közül az idegennel való találkozása volt a jelentőségteljesebb. De azért az a lány… még nem tudta biztosan, hogy is áll azzal a lánnyal.

Nem tudta. Tudomásul kellett vennie a félbe maradt élményt. Tanulságot nem vonhatott le belőle.

A találkozásnak az lett a következménye, hogy Tom éjjel-nappal álmodozott, örökösen valami kéjsóvár nő és az arisztokratikus modorú, ráncos kis idegen körül jártak a gondolatai. Alighogy szabadult gondjaitól, alig vált meg régi cimboráitól, képzeletben máris barátságot kötött finom modorú úriemberekkel, amilyen az a külföldi volt Matlockban, és kielégülést talált a kéjsóvár nővel való bensőséges kapcsolatban.

Ebben az álomvilágban járt-kelt. Égett a szeme, fejét felvetette, eltelve az arisztokratikus előkelőség gyönyörűségével, és szüntelenül gyötörte a vágy a lány után.

Lassacskán azonban alábbhagyott benne ez az izzás, lehűtötte köznapi életének hideg levegője. Ez bosszantotta Brangwent. Csalatkozott volna ábrándjaiban? Megtorpant, mint a bika a kerítés előtt, nem akarta, hogy körülzárja a hitvány valóság, nem akart visszatérni élete kitaposott útjára.

Egyre többet ivott, hogy táplálja magában a belső tüzet. Hiába, így is kialvóban volt. Összeszorította fogát, elhatározta, nem adja meg magát a mindennapiságnak, bármilyen könyörtelenül próbálja is az legyűrni.

Nősülni akart, megállapodott életre vágyott, menekülni a zsákutcából, amibe került. De hogyan? Úgy érezte, a tagjait sem képes mozgatni. Véletlenül meglátott egy lépre csalt madarat, és lidércnyomásként nehezedett rá ez a látvány. Valósággal őrjöngött tehetetlensége tudatától.

Fogódzót keresett, amiben megkapaszkodhat. Nem talált. Jól megnézte a fiatal nőket, feleségnek valót keresett. Egyik sem volt kedvére való. Azt is tudta, nevetséges olyan életről ábrándozni, amilyet a külföldihez hasonlók között élhetne.

Erről álmodozott mégis, makacsul ragaszkodott álmaihoz, s nem kért Cossethay és Ilkeston valóságából. Konokul behúzódott a sarokba a Vörös Oroszlánban, töprengve fújta a füstöt, időnként felemelte a söröskorsót, nemigen szólt, és senki sem nézte volna másnak, mint vedelő béreslegénynek, ahogyan maga is mondta.

Ezek után lázas nyugtalanság fogta el. Messzire akart menni, el innen. Távoli tájakról álmodozott. De valamiképpen semmi kapcsolatot nem talált velük. Nagyon erősen kötötték a gyökerek a Marsh Farmhoz, a házához meg a földjéhez.

Akkor férjhez ment Effie, és Tom magára maradt a házban, csak Tilly élt ott kívüle, a kancsal szolgáló, aki már tizenöt éve volt náluk. Tom úgy érezte, mindennek vége szakadt. Szüntelenül élt benne a konok ellenállás a valószerűtlen mindennapisággal szemben, mely elnyeléssel fenyegette. De most már tennie is kell valamit.

Természettől fogva mértéktartó volt. Érzékeny és lobbanékony lévén, már az undor is visszatartotta, hogy sokat igyék.

Most azonban, tehetetlen bosszúságában, látszatra kedélyesen, tudatosan és elszántan inni kezdett, azért, hogy lerészegedjék. – Fene vigye – biztatta magát –, egyik vagy másik úton el kell indulni végre. Az ember nem kötheti a lovát a kapufa árnyékához. Ha lábad van, állj talpra, és emeld fel végre-valahára a fenekedet.

Talpra állt, és elballagott Ilkestonba, eléggé esetlenül csatlakozott hasonló fiatalemberek kompániájához, fizette az italt, és csodálkozva állapította meg, hogy elég jól bírja a szeszt. Aztán kezdett olyasmi motoszkálni a fejében, hogy a helyiségben mindenki kedvére való, és különben is minden csodálatos, minden tökéletes. Valaki ijedten figyelmeztette, hogy kigyulladt a kabátja zsebe, de arra is csak mosolygott, és kipirult, örvendező arccal azt felelte: – Jól van, jól van, hadd égjen, hadd égjen… – És boldogan kacagott, nem értette, hogy mások miért ütköznek meg azon, hogy ég a zsebe… Hiszen ez a legmulatságosabb, legtermészetesebb dolog ezen a világon… nem igaz?

Hazaballagott, és útközben beszélgetett magával meg a holddal. Igen kicsi volt fent a magasban, fénye tükröződött a pocsolyákban Tom lába előtt, s ő botladozva motyogott magában: „Mi az ördög!" Aztán cinkosan rávigyorgott a holdra, és megnyugtatta, hogy minden úgy a legjobb, amint van.

Reggel felébredt, visszagondolt a történtekre, és életében először érezte, milyen az, amikor az ember ingerült, semmivel sincs kibékülve, és nyomorultul rosszkedvű. Ráförmedt Tillyre, aztán szégyenkezve félrevonult, egyedül kívánt maradni. Kitekintett a szürke rétekre, sáros utakra, és azon tépelődött, hogy a pokolba szabadulhatna meg a kínzó undortól és a testi viszolygástól. Tisztában volt azzal, hogy ez maradt benne az előző csodálatos éjszakából.

A gyomra nem akart több pálinkát befogadni. Ő pedig járta elszánt léptekkel a földeket a terrierjével, és mindent sötét színben látott.

Másnap este újra ott ült szokott helyén a Vörös Oroszlánban, tartózkodóan és illedelmesen: makacsul eltökélte magában, kivárja, hogy történjék vele valami.

Hitte-e vagy sem, hogy ő is beletartozik Cossethay és Ilkeston világába? Nincs abban semmi kívánatos. De hogyan menekülhet ki belőle? Van-e olyan képessége, ami kiemelhetné ebből? Vagy inkább ostoba kölyök, nem tud férfi módra viselkedni, mint a cimborái, akik megisszák a magukét, minden tépelődés nélkül szaladgálnak a szoknyák után, és elégedettek a sorsukkal?

Tom jó ideig morcosan járt-kelt. Aztán egyszerre túlságosan nagy lett benne a feszültség. Örökösen valami égető sejtelem marcangolta, csuklóján kidagadtak, rángatóztak az erek, fantáziája buja képeket vetített elé, véreres lett a szeme. Dühösen küszködött magában, mindenáron meg akarta őrizni józanságát. Nem keresett nőt magának. Úgy tett, mintha minden rendben lenne. De rájött, cselekednie kell, mert ha nem, a falba verheti a fejét.

Most már hallgatagon, elszántan, a vereség érzetében kezdett Ilkestonba járni. Ivott, hogy lerészegedjék. Döntötte magába a pálinkát, aztán még több pálinkát, sápadt lett az arca, égett a szeme. De nem tudott szabadulni. Az eszméletlenségig részegen feküdt le, hajnali négy tájban felébredt, és tovább ivott. És mégis megszabadul mindenáron! Lassan, fokozatosan valóban oldódott benne a feszültség. Szinte boldogságot érzett. Kényszerű hallgatása felengedett; beszédes lett, sőt fecsegő. Örvendezett, megbékélt a világgal, testi, vérségi kapcsolat fűzte mindenkihez. Háromnapos folytonos pálinkázás után kiégette véréből az ifjúságát, eljutott a lelkes egyetértés állapotába az egész világgal, s ezzel vége az ifjúkor heves vágyakozásának. Elégedettségének az volt az ára, hogy megsemmisítette egyéniségét, holott meg kellett volna őriznie férfikorára, hogy továbbfejleszthesse.

Így lett belőle időszakos ivó. Amikor rájött ez a hangulat, három-négy napig döntötte magába a pálinkát, és sosem józanodott ki. Ezen nem is gondolkozott, mély sértődöttség égett benne, és konokul távol tartotta magát a nőktől.

Huszonnyolc éves volt már, tagbaszakadt, kissé merev, szőke férfi, arcbőre üde, szeme kék és nyílt tekintetű. Egyszer Cossethayből hazafelé tartott, Nottinghamből vitt egy szekér vetőmagot. Olyan időben volt ez, mikor ismét esedékes volt az ivás, így hát mereven nézett maga elé, figyelmesen, mégis szórakozottan, mindent látva, de semmire sem ügyelve, magába mélyedve. Ez az év elején történt.

Biztos léptekkel haladt a lova mellett, zörgött a szekér a meredek lejtőn. Lefelé kanyargott az út, töltés és élő sövény között, és Brangwen csak pár lépésnyire látott maga elé.

Lassan kanyarodva a lejtő legmeredekebb részén, a ló vigyázva haladt a villásrudak között, amikor Brangwen hirtelen megpillantott egy nőt, aki szembe jött vele. Neki azonban ebben a pillanatban a lovával kellett törődnie.

De aztán megfordult, és megnézte. Feketében volt, kicsi, törékeny teremtés, hosszú fekete köpenyt viselt, kis fekete kalappal. Sietett, s mint aki semmit sem lát, csak előrenézett. Először is különös, szórakozott, libegő mozgása vonta magára a férfi figyelmét; úgy ment, mint aki azt hiszi, hogy nem látja senki.

A nő meghallotta a kocsizörgést, és föltekintett. Sápadt, határozott metszésű arca volt, erős, sötét szemöldöke, széles száján volt valami furcsa. A férfi tisztán látta az arcot, mintha egyenesen az ő számára világították volna meg. Jól megjegyezte minden vonását, és feloldódott a feszültség benne, megkönnyebbült.

– Ez az igazi – szaladt ki önkéntelenül a száján. Mikor a szekér elhaladt mellette, és fölverte a sarat, a nő a töltés mellé húzódott, Tom pedig ment tovább csúszkáló lova mellett, de találkozott a tekintetük. A férfi gyorsan elfordította a szemét, hátraszegte fejét, és fájdalmas boldogság járta át, semmi egyébre nem tudott gondolni.

Egy pillanatra visszafordult. Még látta a nő kalapját, fekete köpenyén átsejlő alakját, járását. Aztán eltűnt a kanyarban.

A nő elmaradt, Tom pedig ismét úgy érezte, hogy nem Cossethayben, hanem egy távoli világban jár, a törékeny valóság világában. Nyugodtan, feloldódva, átszellemülve haladt tovább. Nem tudta elviselni, hogy most másra gondoljon, beszéljen, hangot adjon, vagy változtasson gépiessé vált mozgásán. Még a nő arcára is alig volt képes visszagondolni, az ő tudatával eltelve mozgott a valóságon túli világban.

Az az érzés, hogy mindketten tudomást vettek egymásról, megszállta, gyötörte; olyan lett, mint az őrült. Hogy bizonyosodhat meg e felől, mi támasztja alá? Feltámadt benne a kétség, a véghetetlen üresség megsemmisítő tudata. Szívében mégis élt a bizonyosságot növelő szilárd akarat. Igenis, mindketten tudomást vettek egymásról.

Néhány napig ebben a lelkiállapotban járt-kelt, aztán megint kibontakozott a ködből a megszokott szürke világ. De most emberrel, állattal egyformán szelíden bánt, és rettegett attól, hogy újra ránehezedik a csalódás sivársága.

Pár nap múlva, ebéd után, a kandallónak támaszkodva állt, kinézett, s a nő haladt el az ablak előtt. Tudni szerette volna, ráismer-e, észreveszi-e; bizonyosságot akart, hogy közük van egymáshoz. Utánanézett, figyelte, amint megy az úton, és odahívta Tillyt.

– Ki lehet ez? – kérdezte.

Tilly, a negyvenesztendős kancsal nő, imádta Tomot, boldogan rohant az ablakhoz, mert ujjongott, ha bármit kért tőle. Nyújtogatta a nyakát, hogy kilásson a félfüggöny fölött, szorosra tekert kis fekete kontya szánalmas látványt nyújtott, ugrált fel-le, amint Tilly ágaskodott.

– Ejnye – mondta, miközben pillogó, kancsal szemét meresztve kifelé bámult –, ejnye, hiszen tudja, az az asszony a parókiáról, tudja.

– Honnan tudnám, maga tyúkeszű.

Tilly elpirult,