Igazságos Kádár János

CSAPLÁR VILMOS

IGAZSÁGOS

KÁDÁR JÁNOS

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-620-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Csaplár Vilmos

Kádár János egy napon állt a villája szobájában, és kifelé nézett a kertbe. Szép idő volt odakinn. Elég nagyoknak látszottak a fákon meg a bokrokon a levelek, túlsúlyba került a zöld. Ilyenkor április vége felé minden évben szinte hirtelen megtörtént ugyanez, de nem minden áprilisban nézte a kertet Kádár János. Kis lila virágok nyíltak a fű közt. Kádár János városban nőtt föl, nem ismerte a virágok fajtáit, de most valahogy nagyon szerette volna megtudni, mi ennek a virágnak a neve.

Kinyitotta az ablakot. A zajra rögtön előtűnt egy fa mögül az egyik testőr, akinek különben úgy kellett elhelyezkednie, hogy a háziakat ne zavarja a látványa, ne érezzék azt, hogy őrzik őket. Viszont kintről az utca felől se volt szabad észrevennie az arra haladónak, hogy hol tartózkodik az őr, ez szakmai előírás volt. Így aztán az őrök a bokrok tövében guggoltak vagy hasaltak, és békaügetésben vagy kúszással változtatták a helyüket.

A Sanyi nevű dugta elő a fejét, mikor Kádár János nagy nehezen, sok rángatás után kinyitotta az ablakot. Mert nem nyílt ki azonnal. Beszorult az egyik sarka, az nem engedte.

– Sanyi! – kiáltott oda neki Kádár János.

– Parancsára, Kádár elvtárs! – Akkoriban Magyarországon ez volt az illendő megszólítás, elvtárs. A nőket elvtársnőnek hívták, értelemszerűen. Ez a titulus különösen kijárt az ország első számú elvtársának, Kádár Jánosnak.

A testőr fegyelmezetten tisztelgett, de a ruháján koszfoltok éktelenkedtek. – Mi történt magával? – Nem ezt akarta Kádár János kérdezni, de annyira szerette a rendet meg a tisztaságot, hogy nem állta meg.

– Semmi, Kádár elvtárs.

Az őr azért válaszolta ezt, mert nem kapcsolt azonnal, hogy mire is céloz a Kádár János, de ha kapcsolt volna is, nem mondhatta meg Kádár Jánosnak az igazságot. Kádár Jánosnak nem volt szabad tudnia, hogy ők időnként a földön csúsznak

– Ismeri azt a kis virágot? – Kádár János mutatott valamerre, az őr nem fogta föl pontosan, merre. Illetve rögtön utána fölfogta, akkor viszont időt akart nyerni.

– Melyiket? – kérdezte.

– Lát itt másfelé is virágot, mint amerre mutatok?

– Nem, Kádár elvtárs.

– Na ugye! – Ez Kádár János egyik kedvenc mondása volt: na ugye! – Ismeri? Úgy értem, hogy tudja-e a nevét?

Ismerni ismerte a Sanyi nevű testőr (az egyik épp az imént még a fülét csiklandozta), de persze nem névről. Viszont bevallani se merte, mert azzal meg hátha bajt hoz a fejére. Nem lehetett előre kitalálni, mire irányul igazából a kérdés. Kádár János országszerte híres volt a fineszéről.

Így a Sanyi nevű testőr csak állt, meg se mukkant.

Kádár János elvesztette a türelmét, becsapta az ablakot.

Csak becsapta, mert amikor be akarta ténylegesen csukni, az ablak ugyanúgy ellenállt, mint nyitáskor, sőt még jobban. – Na ugye! – mondta Kádár János, amikor végül mégiscsak sikerült visszazárnia.

Gondolt egyet, fogta magát, és kisietett a házból.

Nemsokára jött volna érte az autó, hogy bevigye a hivatalába, a Központi Bizottságba, de nem várta meg. Kiment a kertkapun.

A kapu előtt az őrbódéban őr állt. Kicsit csodálkozott, hogy a Kádár János ilyenkor kimegy a kertkapun. A kertben guggoló és hasaló testőrök is zavartan álltak föl.

Letisztogatták, megigazították az öltönyüket. Most az utcáról is és a villából is látni lehetett őket, de nem törődtek vele. Végül a legokosabb, a Sanyi elővette a zsebéből a kézibeszélőjét, és jelentette a felettesének a kialakult helyzetet.

A Kádár Jánost vigyázó őrök főnöke csak különleges esetekben tartózkodott a helyszínen, és nem lehetett előre tudni, hogy ma különleges helyzet áll elő. Persze most már nem volt idő rá, hogy odaérkezzen.

– Az istenedet, Sanyi! Azonnal menj utána! Mire vársz?

– Igenis, Ronaldó elvtárs!

Ronaldó elvtársnak hívták a személyi testőrök vezetőjét, akit különben is úgy ismertek, mint aki hamar dühbe gurul. Dühében pedig mindenféléket mond. A kommunisták – és egy testőrparancsnok feltétlenül az kellett, hogy legyen – nem hittek Istenben, sőt tudományosan megmagyarázták, hogy nemcsak nincs, hanem soha nem is volt. Azért mérgükben csak a szájukra vették a nevét, mint ez az eset is mutatja.

– Sanyi!

– Parancsára, Ronaldó elvtárs!

– De feltűnés ne legyen!

– Megoldom, Ronaldó elvtárs!

De hogy? Két méter tizenkét centis magasságával, Sanyi az őrök között is feltűnő jelenségnek számított. Haját hetente tarkopaszra nyírta valamelyik szolgálati borbély, az orrát pedig még bokszoló korában úgy szétverték, hogy mint egy horpadt merőkanál, terült szét az arcán szinte a szája teljes szélességben. Nem is kapott rajta rendesen levegőt, így aztán a hangos szuszogása még csak fokozta a hatást, ha bárhol megjelent.

Ha csak nem a száján át vette a levegőt.

Most tehát az első dolga az volt, hogy kinyitotta a száját, s áttért a szájon át történő légzésre.

Szépen, csöndesen kiment a kapun, mintha csak sétálni támadt volna kedve, igaz, hogy a kilincs kicsit meggörbült a markában.

Nem látott senkit. Lejtősek, kanyargósak voltak a villanegyed utcái, és a Kádár-villa talán a leglejtősebb, legkanyargósabb utcában állt.

Megindult abba az irányba, amerre Kádár Jánost látta eltűnni, de pár pillanat múlva rájött, hogy így sose hozza be a hátrányát. Gyorsított. Aztán jobban gyorsított. Végülis bárki kocoghat reggelente. Sőt futhat, mert az még egészségesebb. Úgy lenne tökéletes, ha az öltönyét gyorsan lecserélné melegítőre . (Ami sajnos nem volt megoldható. )

A fő a légzés. Hogy ne tévessze el.

Futott-futott a Sanyi oly természetességgel és könnyedséggel, hogy Ronaldó elvtárs biztosan nagy gyönyörűségét lelte volna benne, ha látja. De Kádár János mindegyikőjük eszén túljárt. Mert hol volt? Miért nem pillantotta meg őt még mindig a testőr?

Egy bokorban lapult. Útközben ugyanis, mikor éppen azon töprengett, miképp rázza le a feltehetően utána küldött biztonsági embereket, észrevett egy üres területet, egy bekerítetlen telket, melynek elvadultan burjánzó bokrai szinte rejtőzésre csábították az arra járót.

Búvóhelyéről látta a Sanyi nevű testőrét elfutni. Aztán Ronaldó elvtárs szolgálati gépkocsija is elsuhant a villa irányába. Végül a Sanyi, hegynyi testét fölfelé vonszolva az emelkedőn, visszafelé igyekezett .

Na, gondolta Kádár János, ha ezek összegyűltek, a Ronaldó kivág egy nagy beszédet, mialatt én tényleg eltűnhetek végre.

Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna, előjött, s lesétált a buszmegállóhoz.

Várt már pár ember a buszra. Nem néztek sehová, legföljebb néha abba az irányba, ahonnan a busz nem jött. Mérgesen.

Mikor a busz végre megérkezett, Kádár János is fölszállt rá. A már fönn ülők közül néhányan rápillantottak az újakra, Kádár Jánosra is. Na, nézd csak, gondolta egyikük-másikuk, ez az ember mennyire hasonlít a Kádár Jánosra! Persze eszük ágában se volt, hogy gyanakodjanak, mert mit keresne a Kádár János egy buszon? Kádár János legszívesebben rájuk mosolygott volna, hogy igen, én vagyok az, jó utazást utas elvtársak, de nem tette, mert ha hagyja, hogy felismerjék, kiderül, hol van, s utánajönnek a testőrök. Inkább közömbösen maga elé bámult, sőt igyekezett ugyanolyan fásult és rosszkedvű arcot vágni, mint a többiek. Azok meg úgy okoskodtak, hogy ha mégiscsak a Kádár János utazna a buszon, mert elromlott az autója, biztosan nem volna rosszkedvű, tehát ez nem a Kádár János.

Nem volt a Kádár Jánosnak határozott elképzelése arról, hova megy, csak nem szerette volna, ha túl gyorsan a nyomára bukkannak. Tulajdonképpen keserűség fogta el amiatt, hogy nem tudja, milyen virág nyílik a saját kertjében, és a testőrei is tudatlanok. Amikor az ablakról kiderült, hogy beragad, úgy érezte, rég járkált már szabadon, csak a saját kedvére. A bokor mögött guggolva pedig kimondottan vágya támadt arra, hogy körülnézzen az országban, legalább a városban. Hátha talál valami érdekeset, amiről különben nem értesülne.

Azelőtt Kádár János is egyszerű emberként élt. Például kitanulta az esernyőkészítés mesterségét.

De rég volt az már!

Élvezte a tavaszi napsütést, közben számolta a megállókat. Úgy döntött, hogy a tizenharmadik megállónál száll le, ha pedig nincs annyi, akkor a végállomáson.

Épp a tizenharmadik megálló lett a végállomás.

Leszállt, és mit látott meg elsőre? Egy virágboltot.

Eszébe jutott, hogy amikor elbújt az üres telken, ott is nőttek ugyanolyan lila virágok, mint nála. Többet is akart szedni, de végül csak egyet tépett. Most elővette a zsebéből, kisimogatta a tenyerében.

Belépett a virágboltba.

Köszönt. – Jónapot kívánok! Vagy inkább még jó reggelt?

Az eladónő kávét ivott egy piszkos üvegpohárból, és csak ennyit válaszolt: – Nem vagyunk még nyitva.

– Hogyhogy? – csodálkozott Kádár János.

– Úgy, hogy tízkor nyitunk. Ki van írva.

– Ne haragudjon – mentegetőzött Kádár János, aki maga is a pontosság híve volt –, nem vásárolni akarok, csak kérdeznék valamit!

Az eladónő a hüvelykujjával ügyesen a pohár széléhez fogta a kávéban hagyott alumínium kanalat, és nem örült, hogy zavarják.

– Mit?

Kádár János a nő felé nyújtotta a tenyerén fekvő lila virágot. – Meg tudná mondani, hogy mi ennek a virágnak a neve?

A nő futólag odapillantott, s azonnal rávágta: – Fogalmam sincs.

– Nézze meg jobban! – próbálkozott Kádár János.

– Jól megnéztem – felelte a nő, oda se nézve.

– Kicsi, lila – mondta Kádár János.

– Láttam.

– Nem szagolja meg? Bár illata nem nagyon van. – Nem.

Kádár János kicsit szemlélődött, rég nem látott ennyi virágot egyszerre. – Úgy tűnik, maguknál tényleg nem kapható. Van a közelben másik virágbolt?

– Nincs.

Amikor Kádár János udvariasan elbúcsúzva, kilépett a boltból, az eladónő ránézett a karórájára, és gyorsan kulcsra zárta a bejárati ajtót.

Kádár János a nyakába vette a várost. Egész sok virágüzletet talált, de egyikben se tudtak neki segíteni. Két kerti szerszámokat árusító helyen is érdeklődött, hiába.

Éppen arra gondolt, hogy már biztos nagyon várják a Központi Bizottságban, különben meg ezzel a módszerrel úgysem ér el eredményt, majd más eszközöket alkalmaz, amikor hangokra lett figyelmes. Nem messze tőle munkások beszélgettek egy markológép mellett. A markológép láthatóan arra készült, hogy elkezdje markolni a két emeletes ház közti üres terület földjét. Nem akármilyen föld volt az. Az ott álló házat már régen lebonthatták, talán még a háborúban bombázták le. Örült a Kádár János lelke, hogy végre ilyen dús zöldet is lát a házrengetegben, úgyhogy közelebb ment. Várt ott egy üres teherautó is, minden készen állt a munka elkezdéséhez, mégse kezdték. Kádár János, aki nem szerette a lustaságot, úgy szólította meg a munkásokat, hogy vegyék magukat észre. Nem bírta ki, ő ilyen volt.

– Jó napot, elvtársak! Látom, nem zavarom meg magukat a munkában, ha kérdezek valamit.

Hát a munkások nem örültek ennek a célzásnak, csak morogtak valamit, szinte vissza se köszöntek. Kettőjük közül az egyik a teherautó sofőr, a másik a markoló kezelője volt. Egymásra néztek, s mindegyik elindult a saját gépe felé. Még mindig jobb dolgozni, mint a Kádár Jánossal szóba állni, gondolták. Persze ők nem tudták, hogy ez a Kádár János.

Kádár János óvatosan belenyúlt a zsebébe, elő akarta szedni a már eléggé meggyötört virágját, amikor egy szempillantás alatt észrevette, hogy itt is nőnek a fűben ugyanolyanok.

– Odanézzenek, elvtársak!

A két munkás megtorpant, a mutatott irányba pillantottak.

– Ismerik azokat a virágokat?

Mind a ketten rázták a fejüket, hogy nem.

– Szóval, maguk se tudják a nevét?

– Miért, maga tudja? – kérdezte a markolós, de már kapaszkodott is föl a gépére.

A teherautó sofőr szintén szállt be a teherautóba.

– Sajnos én se. Épp ezt akartam kérdezni – mondta Kádár János.

A teherautósofőr csodálkozott: – Ezt?

A markolós becsapta maga után a vezetőfülke ajtaját, a lehúzott ablakon köszönt ki: – Akkor viszlát!

– Jó munkát, elvtársak! A viszontlátásra!

A teherautó fülkéjének is nyitva volt az ablaka. A sofőr várta, hogy eltávolodjon Kádár János, s mikor azt gondolta, hogy már nem hallhatja meg, rákacsintott a kollegájára.

– A faszod az elvtársad, nem én! – mondta.

– Hé! – röhögött a markolós. -Nem szabad csúnyán beszélni!

– Melyik a csúnya, a fasz vagy az elvtárs?

Hogy mit válaszolt rá a másik, nem lehetett hallani, mert közben beindította a markológépet.

Egyikük se szerette, ha elvtársnak szólították. Kár, hogy Kádár János nem jöhetett rá az igazságra még ezen a tapasztalat szerző útján se, mert