Bibó István művei II. kötet

BIBÓ ISTVÁN MŰVEI

II.

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-486-3

Összkiadás:

ISBN 978-963-344-040-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Bibó István jogutódja

AZ EURÓPAI EGYENSÚLYRÓL

ÉS BÉKÉRŐL

Minden írásműnek kötelessége többé vagy kevésbé részletesen beszámolni azokról a hatásokról, melyekkel gazdagodott. E mű aránylag kevés ilyen utalást tartalmaz; ha pontosan be akarna számolni ilynemű tartozásairól, akkor könyveken – s nem is mindig tudományos könyveken – kívül előadások és baráti beszélgetések(2) során nyert igen gondolatébresztő indításokra is utalnia kellene. Azokat, akiktől ilyen indításokat kapott, e pillanatban nem látszik célszerűnek felsorolnia.

Egy tartozásáról azonban nem feledkezhet meg a szerző, s ennek tesz eleget akkor, mikor e könyvet Guglielmo Ferrero(3) emlékének ajánlja.

I. KÖNYV

[A VILÁGHÁBORÚ ÉS A JELENLEGI VÁLSÁG OKAI]

I. FEJEZET

[AZ EURÓPAI POLITIKAI FEJLŐDÉS]

1. A jelenlegi válság politikai

válság jellegéről

A) A probléma leszűkítése Európára és a politikumra

E mű, mely első része egy „Békecsinálók számára írt könyv-nek, e világháború és a jelenlegi válság okairól szól. E nagyigényű bevezetés mellett furcsának tűnhet fel, hogy úgyszólván nincs is benne szó másról, mint Európáról, azon belül is elsősorban Közép- és Kelet-Európa mizériáiról s mindenütt elsősorban politikai jelenségekről. A világháború mai méretei mellett kissé szűknek látszik Európa, pláne Közép- és Kelet-Európa ügyeinek ilyen kiemelkedő fontosságot tulajdonítani. Mai gondolkodásunk bizonyos hamis világméretek jegyében áll, s ebben a szemléletben a Közel-Kelet, a Távol-Kelet és a nyugati félgömb problémái mellett Közép-Európa (pontosabban Német- és Olaszország) és Kelet-Európa (pontosabban a Németország és Oroszország között elterülő ún. középső zóna) problémái csak egy komplexumnak látszanak a sok közül. Ez a szemlélet azonban hamis. Még ha Európa sokáig vagy soha többé nem is foglalja el azt a helyet a világban, amelyet egykor elfoglalt, azért továbbra is a világ politikai erőinek a gyújtópontjában marad, és Európa egyensúlyba hozatala nélkül a világ politikai rendjét nem lehet helyreállítani. Az európai egyensúly kritikus pontja pedig Közép- és Kelet-Európa anarchiája, a politikai tekintélyek összeomlása. Ez utóbbi terület problémái ennek megfelelően abban a „csekélységben különböznek a Közel-Kelet, a Távol-Kelet és a nyugati félgömb problémáitól, hogy e terület konszolidálatlanságából rövid időn belül a második világháború tört ki, és a harmadik, ha kitör, aligha törhet ki máshonnan, mint innen. Elég ok arra, hogy e területre „aránytalan" figyelmet fordítsunkb.

Az a tárgyalási mód, melyet a következőkben követni fogunk, tudatosan szemben áll azzal a beállítással, mely e háború s általában a háborúk mögött elsősorban gazdasági erők és érdekek harcát látja, és a háborút gazdasági fejlődési folyamatok mellékhatásaként mutatja be. Gazdasági tényezők kétségtelenül befolyásolni tudják e háború tartalmát, fordulatait, eszközeit és lefolyását, sőt a kimenetelét is. Ezek azonban végül inkább kísérő okok és érdekek, mint prima causák. Azok a politikai félelmek, bizonytalanságérzések és indulatok, melyek a politikai egyensúly megbillenéséhez vezérnek, túl vannak azon a méreten, ahol még háborús hangulatot „szítani, mozgalmakat „pénzelni és politikai „intrikákat szőni" lehet, sőt túl vannak azon a méreten is, amelyeken belül hosszú lejáratú gazdasági tendenciák vagy nagy gazdasági válságok és depressziók önmagukban politikai fejlemények okai lehetnek. Az a közhely, hogy a háborút gazdasági érdekellentétek robbantják ki, kb. annyit ér, mint az a megállapítás, hogy ez a háború és a háborúk általában a bűn gyümölcsei: ez is igaz, de mégsem elég ezt tudni annak, aki érteni és segíteni akar. Nagyon időszerű volna megkísérelni – éppen úgy, ahogyan Kari Marx felfedezte a politikum mögött elrejtőző gazdasági momentumokat – most a túlságosan sokat emlegetett gazdasági vonatkozások mögött felfedezni a politikumot és annak tömeglélektani hatásait, különösen pedig a modern nemzetek kialakulásának gyötrelmes és zűrzavaros folyamatát, mely 1789 óta krónikus okává lett Közép- és Kelet-Európa zűrzavarának és ezen keresztül az európai egyensúly megbillenésének.

Bizonyára sokan lesznek, akik nem fogják meggyőzőnek érezni, hogy a politikumnak ilyen döntő szerepet tulajdonítunk, s a politikai szempontot a gazdaságival együtt a külsőségesebb szempontok közé fogják sorolni, míg a „mélyebb okokat faji, társadalmi vagy eszmei síkon hajlandók keresni. Meg vagyok azonban győződve, hogy bármilyen erősen benne dolgoznak is a faji, társadalmi és eszmei momentumok a válság drámai fordulataiban, végül mégsem ők adják a válság kiindulópontját és döntő motívumait. Bizonyára csodálkozni fognak azon is, hogy a politikumnak helyenként egész népek lelki habitusát deformáló hatást tulajdonítunk, holott köztudomású, hogy a világon mindenütt az emberek többsége apolitikus, sőt politikaellenes. Azonban az a politikum, amiről itt szó van, nem az, amit az emberek a „politikus nevével szoktak összekapcsolni, s amivel szemben valóban többnyire közönyösek vagy ellenségesek, hanem a „polisz", a közösség ügye, helyzete és viszonya az egyes emberhez. Ez pedig az emberek túlnyomó többségét nagyon is érdekli. Különösen érdekli a 18–19. század fordulója, vagyis a modern közösségi érzés megjelenése óta, amióta az állami közösséghez való viszonyulás s magának az állami közösségnek a működése, a milyensége és presztízse elvileg mindenkinek a közös és személyes ügyévé lett. A közösséghez való viszonynak ez az elvi és érzelmi demokratizálódása – ami nem feltétlenül jelent még demokráciát – elöntötte egész Európát. Innen az a legújabb kori helyzet, hogy a nemzeti közösség ügyeiből a legkülönbözőbb közösségi hisztériák származtak, melyeknek döntő részük volt az európai egyensúly végzetes megbillenésében.

Ezzel kapcsolatban kell közbevetőleg állást foglalnunk abban a terméketlen vitában, mely ma társadalmi kérdésekben egy észellenes emocionalizmus és egy ösztönellenes racionalizmus szembenállásában nyilvánul meg. Az értelem uralma az indulatok felett olyan követelmény, melyről az emberiségnek semmiféle irracionális lendület kedvéért nem szabad lemondania, ha nem akarja feladni azt, amit eddig fejlődött. De az értelem primátusa nem jelentheti azt, hogy közösségi és általában emberi dolgokban lehetséges racionálisan berendezkedni az indulatokra való tekintet nélkül, mintha azok nem is volnának. Ezzel a naiv racionalizmussal egy magasabb racionalizmust kell szembeszegeznünk, mely az értelem minden erejét arra koncentrálja, hogy éppen az indulatok bozótjában tudjon jobban eligazodni.

E felismerés jegyében kell tisztáznunk két fogalmat, mely az alábbiakban nagyon sokat fog szerepelni: a politikai egyensúly és a politikai hisztéria fogalmát.

B) A politikai egyensúly

Divat ma a politikai egyensúly rendszerének az elavultságáról beszélni. Ne higgyük azonban, hogy azért, mert az egyensúlynak egyik vagy másik formája nem bizonyult kielégítőnek, egyensúly nélkül bármiféle közösségi élet lehetséges. Az egyensúly nem puszta kvantitatív viszonyok mérlegelése, kicsinyes politikai alkudozások összessége, népek vagy területek csereberéje. Mindez csak helyi és történeti megjelenési módja egy magasabb elvnek, melynek szem előtt tartása nélkül semmiféle anyagi, szellemi vagy közösségi alkotás nem lehetséges. Minden alkotás s különösen minden közösségi alkotás alapvető feltétele ugyanis az, hogy az alkotó közösségnek azok az alapvető erőviszonyai és elvei, amelyeken az egész berendezkedés nyugszik, se túlságosan merevek, se túlságosan folyékonyak ne legyenek. A túl merev berendezkedés a realitás változásaival és a fejlődéssel szemben túlságosan nagy ellenállást tanúsít, s így csak katasztrófák útján tud megváltozni, a túl folyékony berendezkedés pedig a külvilággal szemben semmi ellenállást nem tanúsít, s így hiányzik belőle az önmagával való azonosságnak és az ebből fakadó biztonságérzésnek az a minimális foka, mely minden termékeny egyéni és közösségi élet feltétele. Egyensúly pedig a mozgékonyság és a stabilitás arányos megléte, vagyis a közösségi életben az a helyzet, amikor a közösség erőviszonyai és irányadó elvei olyanok, hogy a közösség képes a merevség és folyékonyság végletei között optimális rugalmassággal és optimális stabilitással elhelyezkedni.

Egyensúlyt teremteni a közösségi életben annyit tesz, mint lehetetlenné tenni a korlátlan hatalomkoncentrációt, mely egyaránt destruálja gyakorlóit és alávetettjeit; annyit tesz, mint hatalmi szervezeteket és hatásköröket úgy állítani egymás mellé, hogyha egyikből vagy másikból romboló erők robbannak ki, ne csak elvekkel és preceptumokkal találjuk magunkat szemközt, hanem a többinek az erejével is; annyit tesz, mint erkölcsi tartalmat és a szerep öntudatát adni hatalmi szervezeteknek azért, hogy stabilitásban nyerjenek és brutalitásban csökkenjenek; annyit tesz, mint világos tárgyi és területi hatáskörök kirajzolásával fokozni a hatalom cselekvő és szenvedő szereplőinek a biztonságérzetét; annyit tesz, mint módszereket és eljárásokat kitalálni az élet folytonos változásai számára, nehogy a megmerevedett keretek felrobbanása az egész rendszert magával sodorja; annyit tesz, mint megteremteni a bátor és nagylelkű cselekedetek lehetőségeit és mintáit, s így megszabadítani egyéneket és közösségeket attól a félelemtől, hogy a másik, a többi teljesen élni fog a kezében levő lehetőségekkel; annyit tesz, mint kialakítani egy emberfajtát, mely őrzi az egész rend konvencióit és hagyományait, nehogy az emberek szellemi restsége magától értetődőnek tekintse azt, aminek fenntartásához állandó erkölcsi erőfeszítés szükséges; annyit tesz, mint mindezekkel felkelteni az emberekben és közösségekben a kimerikus félelmekkel szemben a biztonságérzést, a valóságos veszedelmekkel szemben a tárgyilagos bátorságot, lekötni a destrukció, a zűrzavar és a barbárság erőit és lehetővé tenni az alkotóerők gazdag kiáradását.c

Ebben a megvilágításban egészen másképp fogjuk értékelni az európai egyensúly klasszikus rendszerét, és óvakodni fogunk annak elhamarkodott leszögezésétől, hogy a politikai egyensúly rendszere elavult. A kérdés nem az, hogy az egyensúly politikája helyett lehet-e új, magasabb rendű szervezeteken keresztül biztosítani valamely közösség rendjét és békéjét, hanem az, hogy a szükséges új szervezeteken keresztül az egyensúly örök politikája milyen új, tartósabb, mélyebb és erkölcsileg megalapozottabb alakzatokat vehet fel.

Az államok, azaz relatíve független egységek közötti közösségi életet két végletes beállítás dezorganizálhatja: az egyik végletes beállítás az államok egymás közötti viszonyában semmiféle törvénynek, szabálynak vagy elvnek a tartós uralmát nem tudja és nem akarja elképzelni, hanem az egészet a merő hatalmi helyzetek puszta játékának látja és akarja látni; a másik végletes beállítás viszont azokat a törvényeket, szabályokat és elveket, melyek egy bizonyos pillanatban – éppen az egyensúlyi helyzet eredményeképpen – érvényesülnek, egy valójában nem létező, de létezőnek vett, fiktív állam feletti hatalomnak tulajdonítja. Nem azért baj ez, mintha egy ilyen állam feletti hatalom nem jöhetne létre; természetesen létrejöhet, a döntő azonban az, hogy pillanatnyilag nem létezik, tehát a realitással kerül hamis viszonyba és katasztrófához vezet egy olyan beállítás, mely úgy tesz, mintha ilyen létezne.

Ha felismertük, hogy minden államközi szervezkedés alapvető problémája, hogy ezt a két végletet elkerülje, akkor rá kell jönnünk, milyen óriási jelentőségű dolog volt, hogy az európai egyensúly klasszikus rendszere tudatosan rájött arra, hogy az államok közötti viszonyban valamiféle egyensúly az, ami szükséges és lehetséges.

Nem kevésbé nagy jelentőségű és jó realitásérzékre valló az európai egyensúly klasszikus rendszerének az a felismerése, hogy az államok közötti egyensúly elsősorban területi egyensúly. Az egyensúly végül nyilván társadalom-lélektani jelenség, azáltal azonban a legkevésbé sem csökken annak tárgyi, területi jellege. Minden társadalmi egyensúlyi helyzet bizonyos tárgyi momentumokhoz kapcsolódik, melyekben különös erővel testesül meg az egyensúlyi helyzet lényegét kitevő bizalmi és biztonsági állapot. Ilyen tárgyi momentumok a belső társadalmi és jogi rendben a bizonyítóerejű tárgyakhoz, „szent, „hiteles helyekhez, szabályozott eljárásokhoz, birtokviszonyokhoz fűződő bizalmi és biztonsági állapotok. A nemzetközi egyensúly centrális tárgyi momentuma az államterület, pontosabban a relatív kizárólagosságnak hozzá fűződő képzete. Ez a pont, ahol eldől, hogy egy nemzetközi közösség az állandó félelem vagy a relatív biztonság állapotába kerül-e; minden nemzetközi szervezet jósága azon múlik, hogy a határok stabilizálásában és a határviták elintézésében mit tud elérni. A határok döntő szerepén egyelőre semmiféle szorosabb nemzetközi kooperáció nem változtat. Sőt a nemzetközi életben mindenféle kooperáció, akár laza, akár szoros, végeredményben a területi állapot valamiféle biztosítását jelenti, és a területi stabilitáson, illetőleg – határvidék esetén – a területi stabilizálhatóságon áll vagy bukik. Ezért nehéz nemzetközi politikai kooperációra beszervezni olyan államokat, melyek úgy érzik, hogy területileg nincs több vesztenivalójuk, s így nincs félteni- és biztosítanivalójuk sem. Ezért nehéz a másik oldalról az államokat olyan nemzetközi szervezetekbe beszervezni, melyek a területi állomány nagymértékű változtathatóságára vannak alapozva. Innen az a kiirthatatlan ellenkezés, mely az ún. „politikai vitáknak nemzetközi döntőbíráskodás alá való bocsátásával szemben mindig megnyilvánul: sok papirost elfecséreltek annak meghatározására, hogy mi is az a „politikai vita, s csak mostanában kezdik pedzeni, hogy gyökerében az a politikai vita, ami a területi állományt érinti. Ezért volt olyan meddő a Nemzetek Szövetségének(4) békeszervező erőfeszítése, mely az egész komplexumból nemzetközi jogi kérdést csinált, s a „viták" általános csoportjából nem emelte ki a területi viták kritikus csoportját. E nélkül pedig fejleszthette szépen és dicséretesen a nemzetközi jogot, de nem ismerhette fel a nemzetközi szervezkedés és háborúmegelőzés alapproblémáját, hogy ti. bizonyos fokú területi biztonságot kell nyújtania résztvevői számára, ugyanakkor azonban meg kell lennie a rugalmasságának ahhoz, hogy a területi állományt érintő és területi változást igénylő elmérgesedett vitákat rémület, anarchia és háború nélkül meg tudja oldani. Ugyanezt a gondolatot fejezi ki Ferrero úgy, hogy minden békekötésnek az a feladata, hogy a győzelem konzekvenciáit levonja, de ugyanakkor olyan helyzetet teremtsen, melybe a legyőzött lojálisan belenyugodhat; e feladat a félelem jegyében nézve ellentmondó és megoldhatatlan, a félelemtől való felszabadulás jegyében logikus és megoldható. Itt az értelme a területi kompenzációk rendszerének, amiből ma természetesen nem a népek és országok csereberéjét kell felújítani, hanem azt a ma is aktuális elvet, hogy az európai területi állomány minden változása az európai közösség közös ügye, melyet közösségi ellenőrzés mellett, egységes elvek szerint, átgondoltan, összefüggő rendben, a fenyegetés és a félelem lehető kikapcsolásával kell végrehajtani, és minden idevonatkozó elvet és problémát tudatosan számon kell tartani. Ez a gondolatrendszer először III. Orániai Vilmos angol királynak a spanyol örökösödési háború megelőzésére irányuló tárgyalásaiban dolgozódott ki.(5) Az 1814. évi párizsi béke és a bécsi kongresszus(6) ennek a rendszernek volt a magasiskolája, Versailles és München(7) ennek a feladatnak a csődje.

Tudva, hogy az államok közötti egyensúly végül éppen úgy lélektani egyensúly, mint bármiféle más közösségi egyensúly a világon, nem eshetünk abba a téves elképzelésbe, hogy a területi egyensúly bármiféle államoknak bármiféle értelemben vett kvantitatív egyenlőségét vagy meghatározott kvantitatív arányait írná elő. A területi egyensúly nem merő területi relációkat jelent, hanem bizonyos területi, hatalmi állapotnak és bizonyos lélektani állapotnak a kölcsönhatását. Hogy két állam kvantitatíve egyforma nagy és erős legyen, ez akkor fontos, ha ez a két állam valami okból fél egymástól. Ezért visszatérő témája az európai koncertnek egyes országok félelemkeltő megnövekedése és egyes országok félelemkeltő anarchiába esése, vákuummá válása, így vált az elmúlt évszázadokban sorra európai problémává a spanyol–osztrák–Habsburg túlhatalom, a francia túlhatalom és a porosz–német túlhatalom, s ezért nem valószínű, hogy problémává válik a félelmet nem keltő angol túlhatalom. A másik oldalon így vált sorra európai problémává a római szent birodalom anarchiája, a széteső spanyol birodalom anarchiája, a lengyel köztársaság anarchiája,(8) a politikai tekintélyeit elveszített 19. század eleji Olaszország anarchiája, a széteső oszmán birodalom anarchiája és legújabban a szétesett Habsburg Birodalom helyén támadt dunai anarchia. Az európai egyensúly neuralgikus pontjait sohasem ismerhetjük fel merőben geopolitikai adottságokból vagy hatalmi eltolódásokból, hanem mindig a geopolitikai helyzet és a politikai lélektani elváltozás együttes hatásából: az európai egyensúly kritikus pontjain ma is olyan országokat találunk, melyek kritikus földrajzi fekvésükön felül egyúttal a politikai lelkiállapot valamiféle elváltozását is mutatják.

C) E könyv terve

A következőkben mindenekelőtt általánosságban akarjuk leírni azokat a zökkenőket és megrázkódtatásokat, melyekkel az a fejlődés járt, mely a nyugati emberiség legnagyobb vállalkozása, a demokrácia felé mutat. Ezután térünk rá a nemzeti keretek kialakulására, mely Közép- és Kelet-Európa területi státusának teljes összekavarodását, majd e terület politikai kultúrájának nagymértékű deformálódását idézte elő, különösen pedig a területi viták elburjánzását és elmérgesedését, s az egyes országokban a legkülönbözőbb politikai hisztériákat váltotta ki. Ezek között különös részletességgel fogjuk tárgyalni Németország politikai hisztériáját, melyből az európai egyensúly 1914 óta tartó megbillenése kiindult, majd pedig a Németország körül koszorúban elhelyezkedő országok (Franciaország, Olaszország, Lengyel-, Magyar- és Csehország) politikai hisztériáit, melyek a német hisztéria lokalizálását lehetetlenné tették. Végül be fogjuk mutatni, hogy e hisztériák egymásra hatása milyen konkrét összefüggéseken keresztül okozta az európai egyensúly felbomlását és a mai válság kirobbanását.

2. A francia forradalom nagy megrázkódtatása és az európai politikai fejlődés zavarai

Az Európát marcangoló válság kiindulópontját annak a fejlődésnek a félelmes zökkenői adják, mely a személyes uralmon és születési kiváltságon alapuló társadalomtól a demokratikus és osztály nélküli társadalom felé mutat. A demokrácia a nyugati civilizáció nagy vállalkozása. Az emberiség évezredek óta – izolált vagy megakadt kísérletektől eltekintve – túlnyomó részben olyan társadalmi és politikai rendszerekben élt, melyek embernek ember feletti uralmán alapultak, és azon, hogy ezt az uralmat születés útján meg lehetett szerezni, sőt túlnyomó részben így lehetett megszerezni. A nyugati civilizáció a születésrendi és uralmi társadalomszerkezetet először megszelídítette és kiegészítette, majd az emberi lélek elidegeníthetetlen méltóságának keresztény gondolatából le merte vezetni minden ember egyenlő méltóságának, szabadságának és egyenlőségének szekularizált követelményét, és gyakorlati célul merte kitűzni a hatalom spiritualizációját, az önkormányzatot és a személyiségen alapuló szelekciót.

Ennek a fejlődésnek az európai társadalom hosszú múltra visszatekintő intézményei adták a gyakorlati előiskoláját. Első volt ezek között a monarchia és arisztokrácia spiritualizálása, az uralmi helyzeteket hivatássá szelídítő és szolgálattá szublimáló lovagi eszmény gyakorlati iskoláján keresztül; azután a szerzetesi önfegyelem és önkormányzat iskolája; a merő uralmi helyzetektől relatíve függetlenebb egyházi rend, majd a nyomába lépő világi értelmiségi rend gyakorlati és hivatási hagyományai; a személyes viszonylatokon, szerződéseken, privilégiumokon és szabadságokon alapuló nyugati típusú hűbéri rendszernek a szabadsággal való élni tudásra nevelő szerepe; a monarchiával szembeforduló középkori parlamentarizmus, a rendi szabadságok és a helyi önkormányzat iskolája; a civitas és a civis kimunkált antik megoldásai; a polgári élet keresztény szellemű fegyelme és szabadságai; a céhek hivatási önkormányzata; az Európa bizonyos részeiben ősidők óta fennmaradt szabad paraszti életforma; a presbiteriánus rendszer és a szektárius vallási közösségek iskolája és végül mint legmodernebb fejlemény, a szakszervezetek nevelő iskolája. Ezek a tényezők különféle és igen változatos arányban voltak együtt Európa különböző országaiban. A keresztény monarchia életideálja érvényes volt az egész keresztény világra; a lovagság és az aránylag független egyházi rend mindenekelőtt a katolikus Nyugaton virágzott; az önálló értelmiségi osztály Franciaország fókusza és középpontja körül ugyancsak az egész katolikus Nyugaton; a nyugati típusú hűbéri rendszer mindenekelőtt Franciaországban, Nyugat-Németországban és Angliában; a középkori rendi alkotmányosság koszorúban helyezkedett el a hűbériség folytán meglehetősen atomizált francia–német központi Európa körül: Aragóniában(9), a brit szigeteken, Skandináviában, Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon; a városi polgári életforma nyugatról keletre csökkenő életerővel egész Európa területén; a szabad parasztság Észak-Európában, Svájcban és szétszórva egész Közép- és Kelet-Európában s a Balkánon; a presbiteriánus rendszer és a szektárius közösségek a kálvinista országokban, Angliában és Amerikában; a szakszervezetek egész Európában. A demokráciára való előiskolázottság intenzitása Európa különféle részein különböző volt, de nem volt Európának olyan sarka, mely valamit ne kapott volna belőle.

A demokrácia nagy vállalkozásának legvakmerőbb hadmozdulata az volt, amikor a francia forradalom felmondta azt a kompromisszumot, melyet a középkori egyház a keresztény monarchia és a keresztény lovag eszményeinek kitűzésével az uralmi és születésrendi társadalmi szervezettel kötött. A francia forradalom eszmei erőben messze túlszárnyalta Európa politikai és társadalmi fejlődésének bármelyik más forradalmi fázisát. Azzal, hogy nekiindult a kereszténység által megszelídített, de egyben megszentelt és védett monarchia és arisztokrácia megdöntésének, és ad oculos bemutatta, hogy nem dől össze a világ e belső erejüket elvesztett bálványok detronizálásával, rengeteg ballaszttól szabadította meg Európa politikai és társadalmi fejlődését. Innen az alkotóenergiáknak az az óriás méretű kiáradása, mely a 19. századot jellemezte. Más oldalról azonban a francia forradalmat tökéletes forradalomnak – olyannak, amely úgy szabadít fel lekötött alkotóerőket, hogy aránylag kis mértékben bénít meg más eleven erőket – nem lehet mondani. A francia forradalom, ellentétben az angol és az orosz forradalommal, fejetlen forradalom volt, hamar kicsúszott nemcsak megindítóinak, hanem továbbvivőinek kezéből is, és a politikai nevelés összefüggő folyamata helyett a bizonytalanság örvényébe és a tehetetlen kapkodás rémületébe zúdította mind cselekvő, mind szenvedő szereplőit. Az ebből származó hisztérikus félelmet azóta sem heverte ki az európai emberiség, s Angliát kivéve azóta sem tudott a nyugodt, elfogulatlan bátorság lelkiállapotában politikát és társadalmi reformot csinálni. A félelemnek és megrázkódtatásnak ez az állapota hozta létre a politikai lelkületnek azokat a szertelen és romantikus képleteit, melyek Európa politikai életét egyensúlytalanná tették.

A francia forradalom ugyanis halálos sebet ejtett az európai monarchián és arisztokrácián, melyek azonban nemcsak elkorhadt intézmények voltak, hanem ugyanakkor a közösségi vezetésnek, a közösségi felelősségnek, a közösségi értékelésnek, a közösségi fejlődésnek és a közösségek közötti érintkezésnek élő, gyakorlati szervei is. Abban a hirtelen támadt űrben, mely utánuk maradt, a közösségi léleknek új, félelmetes, szertelen képződményei virágoztak ki.

A monarchia belső, presztízsbeli összeomlása mindenekelőtt megzavarta a politikai vezetés kialakult beidegzéseit. A monarchia úgy, amint a francia forradalom kitörésekor fennállt, több mint kétezer esztendős civilizációs folyamat eredménye volt, mely erős gyökerekkel kapcsolódott a római köztársasági császárság politikai hagyományaihoz, s amelyet a középkori kereszténység vad erejű kalandorok és nyers despoták hatalomgyakorlásából egy jogok és kötelességek, szerepek és feladatok, hivatási etika és konvencionális szabályok által rendezett és körülövezett emberi hivatássá tett. Mindez azt jelentette, hogy az európai monarchia – különböző arányban és adagolásban – nem puszta és nyers személyes uralmat jelentett, hanem a személyes uralomnak többé-kevésbé spiritualizált és tovább személyteleníthető formáját. A keresztény fejedelemtől a felvilágosult uralkodón és alkotmányos monarchián keresztül egyenes út vezet a modern, személytelen államfő típusához. Ezt a fejlődést a forradalom Franciaországban – s a forradalom példája számos más országban is – radikálisan kettévágta, és egyik napról a másikra köztársaságokat hozott létre anélkül, hogy az országok belső demokratikus erői a politikai vezetés új szerveit ki tudták volna fejleszteni. Az emberek belső alázata a születési kiválasztottság előtt és a személyek hatalmával szemben nem szűnik meg egyik napról a másikra, s a demokrácia örömeibe készületlenül belepottyant társadalmat hamarosan elfogja a fejetlenség és vezetetlenség érzése. Ebből született meg a francia forradalom egyik legkétesebb értékű hagyománya, a nagy ember, a zseniális politikai vezető hamis romantikája, amely Napóleon személyében létrehozta a monarchia hamis képét, mondhatjuk a hamis monarchia képét, akinek a számára az uralom nem hivatás és szereprendszer, hanem romantikus, hősi, mutatós egyéni vállalkozás. Ez pedig nemcsak a demokratikus ideálnak nem felel meg, hanem a monarchiához képest is óriási visszaesést jelent, mert a közösséget a nagymértékben spiritualizált személyes hatalom helyett ismét a személyes és nyers uralom alá veti. Európa szerencséjére az európai dinasztiák minderről egészen a 19. század végéig nem vettek tudomást, hanem nagyban és egészben továbbra is betöltötték az uralkodói korrektségnek ezer éve kialakult konvencionális szereprendszerét. Csak a 19. század végén jelent meg az európai politikai fejlődés egyik leggroteszkebb jelensége, a trónon született hamis monarchia: II. Vilmos(10), akinek született uralkodó létére romantikus víziója volt a saját szerepéről. Látni fogjuk, hogy ennek a ténynek milyen végzetes szerepe lett az európai politika alakulásában.

A francia forradalom másik döntő következménye a közösségi érzelmek intenzívebbé válása és demokratizálódása, a modern nacionalizmus megszületése. Itt az értelme annak az egyébként felületes állításnak, hogy az európai nacionalizmus a francia forradalommal született meg. Sem a náció mint tény, sem a hozzá fűződő érzelem nem 1789-ben született meg, hanem ennél századokkal, sőt csaknem egy évezreddel régebbi időben. Csak éppen ennek a közösségi formának 1789-ig az arisztokrácia volt a tudatos hordozója, mely az ehhez kapcsolódó érzelmeket és felelősséget a többszázados birtoklás és gyakorlás nyugalmával és biztonságával viselte. A középkor végétől kezdve szüntelenül tart az értelmi(ségi) osztálynak s a polgári osztálynak, a harmadik rendnek a nemzeti keretbe való behatolása. A francia forradalomban azonban ez a behatolás az egyik napról a másikra való diadalmas birtokbavétel formáját vette fel, s ebből az élményből született meg a modern nemzeti érzés. A forradalmi demokrácia és egyáltalán minden demokrácia, bármennyire az ember szabadságát hirdeti is meg, ezt a szabadságot mindig egy adott közösségben valósítja meg, s ez az élmény a szóban levő közösség iránti érzelmeknek nem a lanyhulását, hanem a fokozódását, erősödését jelenti még ott is, ahol – mint az orosz forradalomban – a forradalom tudatosan antinacionalista volt. A demokratikus közösségi érzésnek az adja meg az óriási hőfokát és feszítőerejét, hogy két érzés egyesül benne: a harmadik rend, a nép, s mindenki birtokba veszi és magáévá teszi a királyok és nemesek országát, annak minden történeti és politikai presztízsével, reprezentatív és kihívó öntudatával együtt, ugyanakkor azonban felruházza mindazokkal a meleg és közvetlen érzelmekkel is, melyekkel addig a polgár a maga szűkebb közösségeit vette körül. Ebben az egyesülésben a polgár érzései voltak az erősebbek, s a demokrácia lényege szerint kellett is, hogy erősebbek legyenek: a modern demokrácia végeredményben a polgár, a műgonddal alkotó ember életformájának a győzelmét is jelenti a magát hatalmi helyzetekben kiélő, reprezentáló arisztokratikus ember felett. A demokráciának és nacionalizmusnak ez a kapcsolata Nyugatos Észak-Európában, ahol a politikai tudat zavarai vagy kóros deformációi nem álltak elő, máig is élő, eleven valóság.

A történelem formálóerőinek teljes félreismerését jelenti, ha azt képzeljük, hogy a nemzet, a nemzeti érzés és a nacionalizmus szerves kapcsolatban vannak a tőkés nagypolgárság érdekeivel. Érdekviszonyokba statikusan beágyazott emberek vagy rétegek sohasem képesek ideológiákat vagy tömegérzelmeket létrehozni s intenzíven átélni: ők csak kihasználják és meglovagolják a meglevőket: – így vált a tőkés nagypolgárság a modern demokrácia és a nacionalizmus haszonélvezőjévé –, a történelem döntő eszméi és érzelmei azonban megelőzik és túlélik az összes ilyen érdekviszonyt.

A modern nemzeti érzés azt jelentette, hogy az ország élete és állapota, dicsősége vagy szégyene, hatalma vagy hanyatlása, mely eddig elvileg a király, a nemesség és a királyi tisztviselők ügye volt, most elvileg mindenki személyes ügyévé, tömegérzelemmé vált. Ebből született meg a hazafi romantikus ideálja: azé az emberé, akit nem születése, rangja vagy hivatala, hanem egyedül érzelmeinek hevessége és tisztasága kvalifikál arra, hogy átérezze az ország minden dicsőségét, és viselje annak minden gondját. Ennek pedig az lett a súlyos következménye, hogy egyrészt a hazafiak minden politikai kultúra és gyakorlat nélkül tömegével jelentkeztek politikai szerepre, pusztán érzelmeik hevességére apellálva, másrészt a politikai szerepet egyénileg nem igénylő tömegek is olyan politikai érzelmek, vélemények hordozóivá váltak, amelyekkel – ha mégolyan szertelenek, szubjektívek és emocionális jellegűek voltak is – minden politikának számolnia kellett.

A közösségi érzelmek intenzívebbé válásával kapcsolatos a francia forradalomban gyökerező másik romantikus gondolatkör is: a nép romantikája. Az európai politikai fejlődés alapvető felismerése az, hogy egy felnőtt közösség maga kormányozza magát, helyesebben: hatékonyan ellenőrzi vezetőit. Ebből az alapvető gondolatból alakult ki a tökéletes, a szuverén nép romantikája: a forradalom nagy megrázkódtatása után s a forradalom által teremtett vákuumban született meg az a gondolat, hogy a természettől való erényességnek mindazokat az attribútumait, melyeket az eleven monarchikus érzés a monarchiának tulajdonít, át lehet vinni az új szuverénre, a népre. Különösen az elnyomott és az elnyomás ellen felkelt nép az, mely birtokában van annak a csodálatos képességnek, hogy a közösség ügyeit azonnal jól és igazságosan képes rendezni. Lélektani közhely, hogy ennek pont az ellenkezője igaz: az elnyomás elleni lázadás olyan indulati állapotot teremt, melyben az erényesség tárgyilagos állapota igen nehezen fogan meg, s egy népet a saját maga kormányzására egyedül a politikai neveltségnek egy bizonyos foka képesíti. Viszont a nép erényességébe vetett romantikus hit a politikai erkölcsök megkomolyodásának és a politikai nevelődésnek fontos eszközévé tudott válni ott, ahol a politikai megnevelődésnek megvolt az egyenes irányú perspektívája, s ahol túl nagy megrázkódtatások a politikai nevelődés útját nem fordították félre.

A francia forradalom okozta megrázkódtatás további nyugtalanító öröksége volt a társadalmi változásnak, a forradalomnak magának a romantikája. A francia forradalom óriási tisztítóviharának üdvös hatásai az európai emberiség történeti emlékezetében szétbogozhatatlanul összekapcsolódtak a barikádharcokkal, az összeesküvésekkel, a guillotine-nal, a jóléti bizottsággal(11), az utcákat elözönlő s az eddigi hatalmasokat rettegésben tartó néppel. A francia forradalom fejetlenségének mindezek az akcidentáliái romantikus mintává és normává váltak, s a következő száz esztendőben mindenütt a forradalmi mozgalmak első vonalába kerültek olyan emberek, akiknek a számára elsősorban ezek voltak a fontosak. Ez az üres romantika és a neki megfelelő, túlméretezett félelem arra kényszerítette az embereket, hogy ne a társadalom állapotával, a szükséges változásokkal és az eljövendő társadalom víziójával foglalkozzanak elsősorban, hanem a „forradalom"-nak nevezett romantikus történeti lehetőséggel szemben foglaljanak állást. Így alakult ki az a két deformált embertípus, a forradalmár és a reakcionárius, akiknek számára nem az a fontos, hogy a társadalom rendje milyen változásokon menjen keresztül, hanem az, hogy bármi történjen is, legyen forradalom, illetve ne legyen forradalom. Mind a két típus eredendően terméketlen: egy plasztikus értelmességű és elfogulatlan bátorságú szellem számára egyaránt lehetséges, hogy egy barbár, koncepció nélküli forradalommal szemben az értékes tradíciók őrzését képviselje, egy megmerevedett, hazugságokba bonyolódott, fejlődésképtelen hatalmi szervezettel szemben viszont a forradalmi felszabadulás erői mellé álljon, ennek minden konzekvenciájával. A radikális szocializmus és kommunizmus azután racionalizálta a forradalom romantikáját, s rendszerbe foglalta a forradalom taktikáját és az azt előkészítő földalatti szervezkedés technikáját. Ez vezetett azután arra, hogy – Oroszországtól eltekintve, ahol a cári kormányzat teljes csődje és képtelensége a forradalmat egyetlen lehetőséggé tette, és a legjobb szellemeket automatikusan annak táborába sodorta – a kommunista pártok Európa legtöbb országában gyülekezőhelyévé váltak a merő változás és forradalomcsinálás öncélú dinamikájában élő terméketlen szellemeknek.

A monarchia és arisztokrácia politikai-erkölcsi erőinek meglazulása legsúlyosabb következményekkel a nemzetek közötti viszonyban járt. A nemzetek érintkezésének 1789-ig és 1814-től 1914-ig a monarchia és az arisztokrácia voltak a tulajdonképpeni szervei. Az ő politikai kultúrájuk – mely a keresztény államelméletben és az újkori természetjogban gyökerezett – hozta létre az európai diplomácia kifinomodott formáit, hagyományait és az európai egyensúly rendszerének békeszervező technikáját, melyet Ferrero olyan mesterien ír le Aventure és Reconstruction c. műveiben. Ehhez tartozott az indulat nélküli háború 18. századi felfogása, mely a háborút nem katasztrofális sötétbe ugrásnak, hanem politikai viták lebonyolítására alkalmas eszköznek tekintette, melyet – minél kevesebb indulattal – csupán addig a pontig kell folytatni, amíg az egyik fél hajlandó engedni bizonyos fokig a másiknak, akinek viszont nem szabad a hadi szerencse alakulása szerint tovább csigáznia eredeti igényeit. Idetartozik a területi kompenzációknak ma cinikusnak tetsző, de alapján mélyen kulturált rendszere, melyet ma népek és országok cinikus csereberéjének szoktak tekinteni, a maga idejében azonban a háború megakadályozásának egyik legsikeresebb eszköze volt, és az a ma is érvényes gondolat nyilvánult meg benne, hogy Európa területi állományának minden megmozdulását tudatosan számon kell tartani, ellen kell őrizni, és összefüggő rendben kell végrehajtani. Mindezzel volt párhuzamos a 18. század metodikus ember- és anyagkímélő, szabálytisztelő háborúja, mely a háborút igyekezett a hadseregre, a hadiraktárakra és a csataterekre korlátozni, úgyannyira, hogy az ellenséges országok között még a társadalmi és tudományos érintkezést sem tette lehetetlenné.

A nemzetközi együttélésnek mindez a kultúrája szétesésnek indult abban a pillanatban, amint az új demokratikus nacionalizmus erői nagyobb erővel szóltak bele a külpolitikába. Nem azért, mintha a demokrácia által intenzívebbé tett közösségi érzelmek eleve agresszívebbek lettek volna a szomszédos közösségekkel szemben. Éppen ellenkezőleg, a demokratikus nacionalizmus, mely lényegénél fogva a saját közösség lelkes birtokbavételét jelentette, hajlamos volt arra, hogy a szomszéd területeinél megálljon, s idegenek voltak számára a dinasztikus hódító szempontok. A demokrácia éppen ezért, mert a polgár életformájának győzelmét jelentette az úré felett, képtelen volt a háborút, emberek ezreinek a halálba küldését továbbra is viták „elintézésé"-nek tekinteni, hanem szükségképpen úgy tekintette, mint gonosztettet, melynek meg kell keresni a bűnöseit. Jogosnak csak a megtámadottak védekező háborúját s a felkelő népeknek a zsarnok elleni háborúját tudta elképzelni. Ezzel azonban a háború is belekerült a magas morális feszültségű közösségi érzelmeknek abba az arzenáljába, mely a demokráciára oly jellemző. Ez pedig egyik oldalról ugyan üdvös megkomolyodást hozott létre a háború kérdéseivel kapcsolatban, másik oldalról azonban olyan indulatokat korbácsolt fel, melyeket nem tudott megállítani. A háború ugyanis továbbra is szükségszerű eleme maradt a szervezetlen európai államrendnek, ettől kezdve azonban a háború megindításához még arra is szükség volt, hogy az illető ország népében, ha nem volt meg, mesterségesen keltsék fel a megtámadottság vagy fenyegetettség félelmi érzését. Mindez komoly, élményszerű realitást kapott az általános védkötelezettség, a francia forradalomnak e félelemben fogant, legvégzetesebb öröksége révén. A francia forradalom, a napóleoni hadviselés és a belőlük kifejlődött mai totális hadviselés a háborút az egész nemzet erőfeszítésének fogta fel, ami a háború társadalmi hatásait radikálisan megváltoztatta. Ezer esztendeig Európa úgy viselte a háborúkat, mint Jenner(12) tehenei a himlőt: szervezete be volt rendezkedve rá, s a háború a katonákon és a hadszíntér lakosságán kívül nem érintette a népesség többségének megszakítatlan és folyamatos életét. 1792 óta megismerte Európa azt a háborút, melyet békés foglalkozásuk mellől elrángatott és egyenruhába bújtatott parasztok, iparosok, kereskedők és hivatalnokok vívnak, mely a pusztító járvány erejével támadja meg a társadalom egész szervezetét, s annak életét minden megszokott feltételből kifordítja, s alapjáig megrázza.

A szenvedésnek és félelemnek, gyűlöletnek és elégtétel-keresésnek azokban a hullámaiban, melyekkel az ilyenfajta háború önti el a lelkeket, mindjobban alámerült a monarchia és arisztokrácia hagyományos indulatmentes békekötő technikája. Bármennyire is bíznunk kell abban, hogy a demokrácia a háború és béke kérdéseiben is többet, nagyobbat hivatott mondani a világnak, mint a monarchia és arisztokrácia, be kell vallanunk: ma az a helyzet, hogy a háborúk lelki utóhatásaiból való kikászálódás szempontjából a szereplő országok demokratikus berendezése kimondottan hátrányosan hat. Hiába ítéli el a demokrácia jobban a háborút, mint a monarchia és az arisztokrácia, hiába áll elvileg a világbéke alapján, mindez a világon édeskeveset segít, ha a demokrácia konkrét háborúkat nem képes úgy befejezni, hogy ugyanabból az ügyből ne legyen még egy háború. A győztes demokráciák államférfiúinak ugyanis ritkán szokott meglenni a puvoárja arra a félelem nélküli nyíltságra, bátorságra, nagyvonalúságra és bizalomelőlegzésre, mely minden sikeres békecsinálás előfeltétele, sőt az egész békecsinálás belpolitikai síkon azt a feladatot jelenti az államférfi számára, hogy kielégülést szerezzen a győztes ország népében felgyűlt elégtétel-keresési indulatoknak. Ezek kielégítése pedig a békekötés külpolitikai célját, a kérdés „elintézését" szükségképpen meghiúsítja. A vesztes fél demokratikus berendezése pedig a közvélemény kiszámíthatatlansága