Élve eltemetve

ARNOLD BENNETT

ÉLVE ELTEMETVE

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-382-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© dr. Wildner Ödön jogutódja

I

A BOLHASZÍNŰ OTTHONKA

London. Nyár. Éjszaka. South Kensington. Selwood, Terrace 91. A 91. szám egy volt a több mint tízezer hasonló ház közül, amely a South Kensington Station és North End Road közt elvonul. Komor, vakolt homlokzata volt, pincekonyhája, száz lépcsőfoka; tökéletesen kényelmetlen ház volt az; lelkiismeretét nem egy szegény szolgáló halála terhelte; tíz bádogkürtőt meresztett az égnek és búskomoran várta, mikor harsan föl az utolsó ítélet kürtje London házai fölött. Az ember megérezte, hogy a 91. szám boldogtalan s hogy boldogságát csupán azzal lehetne visszaadni, ha ütött-kopott homlokzatán állandóan ott függne a tábla: „Kiadó, pinceablakában meg ez a cédula: „Nincsenek üres palackok! De hát, egyik ilyen jelzéssel sem dicsekedhetett. Bár a legutóbbi időkig üres volt, sohasem volt bérbeadatlan.

Tessék belépni és beszívni a levegőjét egy ásító háznak, amely rendesen üres, de sohasem bérbeadatlan. Tizenkét helyisége, – kettő kivételével – mind sötét és elhagyatott; pincekonyhája sötét és elhagyatott; s az imént említett két helyiség, amely skatulyaként helyezkedett egymás hegyébe, szánalmasan küszködött a többi tíz beáporodott komorsága ellen! Tessék csak a sötét hall-ba állni és beszívni a levegőjét.

A kivilágított földszintes szoba legjobban megkapó, fő-főjelentősége egy otthonka volt; színe a heliotrop és bíbor közt imbolygott, a régibb nemzedék ,,bolhaszín"-nek mondta. A ruhadarab a legfinomabb pihével volt bélelve; oly könnyű volt, mint a hydrogen – nos, körülbelül oly könnyű – s olyan meleg, mint a gyermeki szív mosolygása, meglehet, hogy ócska, úgylehet, kissé megkeshedt már külső régióiban, úgyhogy atlaszpórusain bizony kiszállingózhatott egy-egy pelyhecske; – mindazonáltal olyan otthonka volt az, amelyről méltán álmodhat az ember. Határozottan uralkodott az egész torzonborz, csupasz szobán.

Az otthonkán belül egy ember leledzett. Ez az ember elérte az érdekes kort. Azt a kort értem, amidőn azt gondolod, levetkőztél más minden illúziót; amikor azt gondolod, érted az életet; amikor gyakorta elmerülsz afféle elmélkedésekbe, mifajta gyönyörűséges meglepetéseket tartogathat még számodra a lét; egy szó, mint száz: azt a kort, amely minden egyéb kor közt a legromantikusabb és leggyöngédebb – a hímnem számára. Értem az ötvenéves kort. Azt a kort, amelyet képtelenül félreért mindenki, aki még nem érte el! Megrázó kor az! S a látszat tragikusan csal.

A bolhaszín-otthonka lakosa rövid, őszülő szakállt és bajuszt viselt; dús haja borsszínűből sószínűvé vált; a szemei és üde, rózsás orcái közt elterülő mélyedésben bizony volt egy csomó hajszálvékony ránc; és ezek a szemek szomorúak voltak, nagyon szomorúak voltak, ötvenéves volt. Ámde, mint a legtöbb ötvenes, még nagyon fiatal volt, s mint a legtöbb ötvenéves legény, bizony-bizony gyámoltalan. Meg volt győződve róla, hogy nem volt valami nagyon szerencsés az életben. Ha vájkált volna a lelkében, valahol a mélyében fölfedezett volna valami sóvárgó, hívó kívánságot, hogy viseljék gondját, óvják meg a világ ádáz kellemetlenségeitől. De azért ő nem ismerte volna be ezt a fölfedezést. Egy ötvenéves legénytől nem lehet elvárni, hogy beismerje, hogy egy tizenkilencéves leánykához hasonlít. Pedig hát különös tény, hogy egy ötvenéves, kalandokon, tapasztalatokon átment legény szíve és egy tizenkilencéves leányka ártatlan szíve közt nagyobb a hasonlóság, semmint a tizenkilencéves leánykák képzelnék; különösen, ha az ötvenes legény magányosan, barát nélkül, éjszaka két órakor ott üldögél egy elhagyatott házban, amely már túlélte reményeit. Csupán ötvenéves legények érthetnek meg engem.

Még sohasem döntötték el, min merengenek a fiatal leánykák, ha merengenek; maguk a fiatal leánykák sem tudják ezt eldönteni. S a középkorú legények magános ábrándjai szabály szerint bizony éppoly kevéssé határozhatók meg. Ámde a bolhaszín-otthonka lakójának esete kivétel volt a szabály alól. Ő tudta és pontosan meg is mondhatta volna, min gondolkozott. Ebben a szomorú órában és helyen, búskomor gondolatai mind annak az Istentől megáldott és dicsőséges lénynek ragyogó, páratlan életsikerére összpontosultak, akit a nemzetek és újságok Priam Farll nevén ismertek.

GAZDAGSÁG ÉS HÍRNÉV

Akkortájt, amikor a New Gallery még valóban „új" volt, egyik kiállításán látható volt egy festmény, amelyet ismeretlen név, valami Priam Farll jegyzett mint szerző; s ez a kép oly borzasztó érdeklődést keltett, hogy hónapokig nem eshetett beszélgetés művelt emberek között, anélkül, hogy ne vonatkozott volna legalább némirészt erre a képre. Hogy a mester igazán nagy festő volt, azt mindenki elismerte; az egyedüli kérdés, amelyet a művelt emberek fölvetni kötelességnek láttak, csupán az volt, vajon az a legnagyobb festője-e a világnak, aki csak valaha élt, vagy pedig csupán a legnagyobb festő Velasquez óta. A művelt emberek bizonyára még ma is folytatnák a vitát erről a fontos pontról, ha nem szivárgott volna ki az a hír, hogy a képet a Royal Academy visszautasította. London művelt körei erre egyszerre beszüntették a viaskodást és egyesült erővel estek neki a Royal Academy-nek mint olyan intézménynek, amelynek nincs már semmi létjogosultsága. Sőt az eset a parlament elé is került és a birodalmi törvényhozó testület három percét foglalta le. Hiába érvelt volna a Royal Academy, hogy nem vette észre a vásznat, mert hisz mérete 7x5 láb volt; egy rendőrt ábrázolt, egy egyszerű rendőrt életnagyságban s nemcsupán az elképzelhető legmegkapóbb képmás volt, hanem első ízben való megjelenése is a rendőrnek a grand art-ban; úgy mondják: a bűntettesek ösztönszerűleg eliszkirikeltek előle. Nem! A Royal Academy valóban nem érvelhetett azzal, hogy a mű elkerülte a figyelmét. S valójában a Royal Academy nem is érvelt véletlen figyelmetlenséggel. Nem érvelt saját létjogosultsága mellett sem. Egyáltalában nem érvelt. Szép csendesen folytatta létét, miközben naponkint bevett átlag 150 fontot, shillingenként fényesre csiszolt tourniquet-jeinél. Priam Farll-ről pedig nem lehetett részletekhez jutni; címe egyszerűen ez volt: poste restante St. Martin’s le Grand postahivatal. Több gyűjtő, akit a tulajdon ítéletébe vetett mélységes hit és az az őszinte kívánság tüzelt, hogy pártolja a brit művészetet, sietett a festményt néhány fontért megvásárolni, de ezek a lelkes férfiak kínos megdöbbenéssel értesültek, hogy Priam Farll ezt a számjegyet szabta meg árul: „1000 font" – vagyis egy ritkább levélbélyeg árát.

Ennek következtében a festmény nem talált vevőt; s miután egy fürge újság sikertelenül tűzött ki díjat a lefestett rendőr élő eredetijének azonosítására, az eset szépecskén elaludt, a közönség pedig évi szünnapjait, mint rendesen, megint holmi házassági ügyek uborkaszezonos témáinak megvitatására fordítgatta.

Természetes, hogy mindenki azt várta, hogy a következő évben a titokzatos Priam Farll – alkalmazkodva a brit művészetben sikerre vezető egyetemes szabályhoz – megint hozzájárul a New Gallery kiállításához, tudniillik beküldi egy másik rendőrnek egy másik képmását – és ezt így folytatja mintegy húsz évig, amely idő leteltével Anglia majd megtanulja, hogy ráismerjen, mint az ő kedvenc rendőr-festőjére. Ám Priam Farll egyáltalában nem járult már hozzá a New Gallery kiállításához. Nyilván egészen elfelejtette a New Gallery-t; s ezt a körülményt barátságtalan – ha nem háládatlan – cselekedetnek vették részéről. Ehelyett tetszett díszére válnia a párizsi Salon-nak egy hatalmas tengeri tájképpel, előterében pingvinekkel. S íme, ezek a pingvinek lettek ama kontinentális évnek „a pingvinjei; divatos madárrá tették a pingvint Párizsban, sőt – úgy tizenkét hónap múlva – Londonban is. A francia kormány ajánlatot tett, hogy megveszi a festményt a Köztársaság számára az ő szokásos 500 frankjáért, ámde Priam Farll eladta azt Whitney C. Whitt, amerikai műértőnek 5000 dollárért. Utóbb ugyanennek a „connoisseur -nak eladta a magával vitt „Rendőr"-t is, 10.000 dollárért. Whitney C. Whitt volt az a műértő, aki 200.000 dollárt fizetett Raphael egy Madonna- és Szt. József-képéért, amelyen az adományozó is rajta volt. Az előbb említett fürge újság kiszámította, hogy figyelembe véve azt a teret, amelyet a rendőr ama vásznon elfoglalt, a merész műértő két guineát költött négyzethüvelykenként a rendőrre.

E megdöbbentő megállapításra az újság tekintélyes közönsége hirtelen fölébredt és mint egy ember kérdezte:

„De hát ki ez a Priam Farll?"

S jóllehet, ez a kérdés válasz nélkül maradt, Priam Farll híre-neve ettőlfogva teljesen meg volt állapítva, s ez megtörtént ama tény ellenére, hogy ő bizony elmulasztotta, hogy alkalmazkodjék ama szigorú rendszabályokhoz, amelyeket Anglia társadalma a sikerre törő festők viselkedésére nézve megszabott. Először is, élnie kellett volna azzal az elemi elővigyázattal, hogy az Egyesült Államokban kell születnie. Továbbá ezt kellett volna tennie: miután hónapokig minden interview-t megtagadott, végül mégis engedélyeznie kellett volna egyet a legelterjedtebb újság külön tudósítójának. Vissza kellett volna térnie Angliába, oroszlánsörényt növesztvén, vagy legalább beszédet tartván egy banketten a Művészet nemes és tisztító hivatásáról. S bizonyára meg kellett volna festenie atyját vagy nagyatyját mint munkást, amivel bebizonyította volna, hogy nem snob. Szó sincs róla! Nemcsak, hogy minden újabb festménye más és más volt, elhanyagolta az összes említett formalitásokat – és íme, mégis diadalt zsákmányolt diadalra. Vannak emberek, akikről el lehet mondani, mint a kozákról, akinek jó napja van, hogy nem hibáz el egyetlen játszmát sem. Priam Farll is ezek közül való volt. Egy pár év alatt legendás alak, állandó találós kérdés lett. Senki sem ismerte, senki sem látta, senki sem lépett vele házasságra. Állandóan külföldön időzött s otthon örökösen ellentmondó hírek tárgya volt. Maguk Parfitt-ék is, az ő londoni ügynökei, csupán kezeírását ismerték – négyszámjegyű csekklapok hátán, ők évente átlag öt nagy és öt kis képet vettek tőle. Ezek a képek ismeretlen tájakról jöttek s az értük esedékes csekkek ismeretlen tájakra mentek.

Fiatal művészek a csodálattól némán álltak ecsetje mesterművei előtt, amelyek Európa összes nemzeti képtárait gazdagították (kivévén persze a Trafalgari Square-en lévőt). Álmodtak róla, imádták, tüzesen fenekedtek érte; a dicsőség, a pompa és makulátlan tökéletesség igazi jelképe volt nekik, akik sohasem fogták föl őt magukhoz hasonlatos emberi lénynek, akinek fűzős cipője van, pucolandó palettája, dobogó szíve és a magánosságtól való ösztönös félelme.

Végezetre elérte őt a legfőbb kitüntetés, értékelésének fő-fő-bizonysága. A sajtó immár sohasem említette nevét kiegészítő, magyarázó hozzátétellel. Szakasztott úgy, ahogy nem szokta mondani: „Mr. A. J. Balfour, a kitűnő államférfiú, sem: „Sarah Bernhardt, a híres színésznő, sem: „Charles Peace, a világraszóló gyilkos, hanem egyszerűen: „Mr. A. J. Balfour, „Sarah Bernhardt, vagy „Charles Peace, – éppígy egyszerűen így írtak róla: „Mr. Priam Farll. S a reggeli vonat dohányzófülkéjének egyetlen utasa sem vette ki szájából a pipát, hogy megkérdezze: „Hát-e ki, te Johnny?" Azidőt nem állott ember nagyobb tiszteletben Angliában. Priam Farll volt az első angol festő, aki ezt a legfelső társadalmi jutalmat élvezhette. S íme most a bolhaszín-otthonka lakosa volt.

A SZÖRNYŰ TITOK

Csengetés riasztotta föl az elhagyatott házat; hangos, ómódi csörömpölése végig visszhangzott az alagsor lépcsőin és megcsapta Priam Farll fülét, aki félig föltápászkodott s aztán megint visszadőlt székébe. Tudta, hogy sürgető felszólítás áll ott a homlokzat kapuja előtt s hogy csak ő tud rá feleletet adni és mégis csak habozott.

Miután elhagytuk Priam Farll-t, a nagy és gazdag művészt, térjünk vissza a sokkalta érdekesebb személyhez, t. i. Priam Farll-hoz, a magánemberhez s térjünk rá egyszeriben természete legszörnyűbb titkára, arra a jellemvonására, amely nyitját adta élete különös körülményeinek.

Mint magánembernek történetesen az volt a természete, hogy félős volt.

Merőben különbözött tőled, vagy tőlem. Mi, ugye, sohasem érzünk titkos rosszullétet, ha idegenekkel találkozunk, vagy, ha szállást fogadunk egy grand hotelben, vagy, ha először lépünk egy nagy házba, vagy, ha telt termen kell végigmennünk, ahol mindenki ül, vagy, ha szolgát elbocsátunk, vagy, ha a postahivatal rekeszablaka mögött ülő fölényes arisztokratahölggyel szemben kell argumentálnunk, vagy, ha egy bolt mellett kell elmennünk, ahol tartozunk. Hogy elpiruljunk, visszahőköljünk, vagy pláne szorongjunk, ha ilyen egyszerű, mindennapos cselekvéssel kerülünk szembe: nos, az ilyen gyerekes viselkedés eszünk ágába se jutna. Mi minden körülmények közt természetesen viselkedünk – mert hogy a csodában viselkedhetnék másképpen egy egészséges férfi. Ám Priam Farll-t más fából faragták. Hogy a világ szemét a saját személyes létére vonja, ez kínos volt neki. Ám írásban tudott tökéletesen ércből lenni. Adj kezébe egy tollat s ő menten rettenthetetlenné válik.

Most jól tudta, hogy ki kellene mennie, hogy kinyissa a kaput. Emberiesség és önérdek egyaránt sarkalta, hogy menjen azonnal. Mert a látogató kétségen kívül az orvos, aki egyenesen azért jött, hogy megvizsgálja a fent fekvő beteget. Az a beteg Henry Leek volt, Henry Leek pedig Priam Farll rossz szokása volt. Mert Leek, ámbátor volt benne némi huncutság – amint gazdája sejtette –, tökéletes inas volt. Hozzád s hozzám hasonlatosan sohasem volt félős. Ő a természetest mindig természetesen cselekedte meg. Lassankint nélkülözhetetlenné tette magát Priam Farll számára, az egyedüli élő közvetítővé Priam Farll és az emberek egyeteme közt. A mesternek őzikére emlékeztető félénksége kettőjüket jobbára mindig távol tartotta Angliától s folytonos utazgatásuk közben az inas állandó ütközőül szolgált a mester érzékeny bizalmatlansága és a külső világ között. Leek meglátott mindent, amit meg kellett látni, megtett mindent, ami személyes érintkezést igényelt. S mivelhogy ezenképpen rossz szokás volt, csakugyan ránőtt Priam Farll fejére és Farll vadsága évről-évre, negyedszázadra nőttön-nőtt, lépést tartván gazdagságával és hírességével. Szerencsére Leek sohasem volt beteg. Azaz, sohasem volt beteg addig a napig, amíg a minap hirtelen, titkon vissza nem tértek Londonba, rövid időzésre. Valóban nem választhatott volna alkalmatlanabb percet, mert Priam Farll minden hely közt Londonban, a Selwood Terrace ez ősi házában, amelyet oly ritkán használt, egyetlenegy napig sem tudott élni nélküle. Leek-nek ez a betegsége valóban barátságtalan és a legnagyobb mértékben fölháborító dolog volt. A fickó nyilván az éjszakai gőzösön hűlt meg. Néhány óráig viaskodott az ármányos betegség közeledése ellen, elment vásárolgatni s közben fölment egy doktorhoz, megnézetni magát; azután, intőszó nélkül, éppen akkor, amikor vetni kezdte Priam Farll ágyát, egyszerre felhagyta a küzdelmet és – mivelhogy a saját ágya még nem volt kész – beledőlt a gazdájáéba. Ő a természetest mindenha természetesen cselekedte meg. És Farll kénytelen volt neki még segédkezni is a vetkőzésnél!

Ettől a perctől kezdve Priam Farll, – bármily dúsgazdag és híres-neves volt is, – tragikus tehetetlenségbe süllyedt. Mitsem tudott önmaga érdekében cselekedni és mitsem tudott Leek érdekében cselekedni, minthogy Leek rázta a fejét úgy a brandy-re, mint a sandwich-ekre, holott az éléstár csupán brandy-t és sandwich-eket tartalmazott. S az az ember ott fent feküdt, álomkórosan, csöndesen, némán, várván az orvost, aki megígérte, hogy este meglátogatja. S a nyári nap nyári éjszakává sötétedett…

Hogy kimenjen a világba és személyesen szerezzen eleséget maga számára és segítséget Leek számára, ez Priam Farll előtt eleve képtelen gondolatnak tűnt föl: ő sohasem cselekedett még ilyesmit. Ő minden üzletet emberevőktől megszállt, bevehetetlen várnak látott. Ezenfelül ezesetben kérnie, rendelnie kellett volna, márpedig kérni és rendelni a kínok kínja volt számára. Így hát izgatottan és tehetetlenül föl- s alá dangobált a lépcsőn, míg végre Leek, aki megszűnt inas lenni s merőben emberi szervezetté süllyedt, bágyadtan, de mégis kereken megkérte, hagyja magára, mert – úgymond – eléggé jól érzi magát. Erre aztán a legirigyeltebb festő, a művészdicsőség és diadal jelképe, magára öltötte az inas jellegzetes bolhaszín-otthonkáját és – kellemetlen éjszakára fölkészülve – belevetette magát egy kemény karosszékbe.

Újra csöngettek s a kapu felől kemény, parancsoló kopogás hangja reszketett végig az elhagyott házon, vészjóslón, ijesztőn. Akárcsak a Halál kopogása volt volna. Magával hordozta azt a borzasztó sejtelmet: hátha csakugyan komolyan beteg? Priam Farll idegesen felugrott, hogy szembeszálljon a csöngetőkkel és kopogtatókkal.

A FÉLŐSSÉG ORVOSSZERE