Hazám Abszurdisztán: Esszék, publicisztikák

GRENDEL LAJOS

HAZÁM

ABSZURDISZTÁN

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-146-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Grendel Lajos

KÖZÉP-EURÓPA ÉS KÍSÉRTETEI

Szlovák évfolyamtársam azt találta mondani egyszer, hogy ha ő magyar lenne, kiugorna az ablakon. Kérdésemre, hogy ugyan miért tenne ilyen ostobaságot, előbb hímezett-hámozott, majd a végén azzal rukkolt ki, hogy magyarnak lenni borzalmas dolog lehet. Hirtelen haragom csillapodván, beláttam, hogy igaza van. Magyarnak lenni borzalmas dolog, legalább olyan kétségbeejtő állapot, mint csehnek, szlováknak, románnak, németnek, zsidónak, orosznak vagy cigánynak lenni, nem beszélve az észtekről, lettekről, litvánokról, s akkor a csecsenekről vagy az azerbajdzsáni örmény enklávéról nem is szóltam.

Eljátszottam a gondolattal, mi lenne ha... Mi lenne, ha szlovák lennék? Ha szlovák lennék, nem tudnám megbocsátani a magyaroknak és a cseheknek, hogy a történelem során csupán 1993-ban sikerült először saját államot alapítanom úgy, hogy azt nem egy idegen nagyhatalom kegyéből kaptam. Ha cseh lennék, rettegnék a három millió német és leszármazottaik bosszújától, akiket apáim és nagyapáim undorító atrocitások kíséretében elűztek a szülőföldjükről. Ha lengyel lennék, nem tudnám elfelejteni, hogy a két hatalmas szomszéd, az oroszok és a németek többször is felosztották egymás között a hazámat, mint valami ementáli sajtot. Ha zsidó lennék, meg tudnám-e valaha is bocsátani, hogy német vezénylettel elgázosították hozzátartozóim, rokonaim és barátaim nagy részét? Ha cigány lennék, a bőröm színe akkor is elárulná a származásomat, ha minden nap százszor megtagadnám. És folytathatnám a sort a végtelenségig, beszélhetnék arról, amit az angolok műveltek az írekkel, a franciák a saját nem francia ajkú polgáraikkal, és mindkét nemzet a gyarmataikon.

Úri társaságban, szerencsére, ma nem sikk nacionalistának, antiszemitának és fajgyűlölőnek lenni. Ezt Közép-Európában és a Balkánon is egyre többen felismerik, még ha a nemzeti fundamentalizmus szájtépő, ripacskodó szószólóinak sok híve is van errefelé. Lehet, hogy mindez nyugatról barbár, infantilis kis népek eszelős marakodásának tűnik vagy a jobbik esetben vásott kölykök csintalankodásának. A feminin lelkületű őshonos közép-európai polgár viszont nem győz csodálkozni, hogy mennyire nem értik őt meg. Hát persze, hogy nem értik. De csak úgy, ahogy ő sem igazán a nyugatot, mert nem utazhatott szabadon, mert még a legintimebb érzéseit is államosították, s most azt hiszi, hogy az ő hazája a világ közepe. Pedig tényleg az. Mindig az a világ közepe, ahol éppen vagyok, de azért szeretnék ott lenni, ahonnan a legmesszebbre látni. Ennek ellenére van néhány dolog a világon, amely csak Közép-Európából látható. Ezeket a dolgokat, jelenségeket, tényeket, összefüggéseket csak a közép-európai ember látja, s amit lát, az olykor elveszi az eszét. A kommunista rendszer összeomlása előtt és azóta is tengernyi cikket, tanulmányt, monográfiát írtak Közép-Európáról. Ennek a gazdag irodalomnak, valamint a saját bőrömön tapasztaltaknak köszönhetően, az alábbi tudást szereztem Közép-Európáról.

1. Közép-Európa a kontinensnek az a régiója, amely mind a négy égtáj felől bármikor meghódítható. 2. Közép-Európát a közép-európai ember lakja, de területén igen gyakran állomásoznak idegen hadseregek alakulatai. 3. A közép-európai ember a dolog jelentőségét messze meghaladó mértékben érzékeny a származására és a nemzetiségére. 4. A közép-európai embert rendszeres időközökben, valamilyen történelmi algoritmus szerint meghódítják, de mondhatnám úgy is, folyamatosan megerőszakolják. 5. A közép-európai ember ezért hajlamosabb a szorongásra és a paranoiára, mint a nem közép-európai. 6. Közép-Európa egy ideje kis államokból áll, ezért a közép-európai emberek között több a klausztrofóbiás, mint másutt. 7. Ezek a kis államok szegények. 8. A közép-európai bennszülöttek identitása az elmúlt hetven-nyolcvan évben folyamatosan sérült. 9. A közép-európai ember is szeretne sikeres, gazdag, elismert és boldog ember lenni, de erre éppen otthon nyílik a legkevesebb esélye.

Engedjék meg, hogy ezek után sorra vegyem a téziseket, és szemléltető példákkal illusztráljam, miképpen jelennek meg ezek a történelemben és a legmaibb valóságban. Vegyük például az egyik kassai Schmidt családot a sok kassai Schmidt család közül. Amikor 1991-ben az utolsó szovjet katona is elhagyta Csehszlovákia területét, a már nagyon öreg Schmidt bácsi így szólt a már ugyancsak élemedett korú Schmidt nénihez: „Kimentek az oroszok. „És kik jöttek be? – kérdezte Schmidt néni, aki nem olvasott újságot, és nem nézett tévé-híradót. „Senki sem jött be – felelte Schmidt bácsi. „Az lehetetlen. Ezt nem hiszem – mondta Schmidt néni kategorikusan. Amikor még nagyon fiatal házasok voltak, és büszkék kassai származásukra, mert Kassa a régi Magyarország egyik legszebb városa volt, egy napon Schmidt néni rémülten újságolta ifjú párjának, Schmidt bácsinak: „Képzeld, bejöttek a csehek. Schmidt bácsi fiatal volt, előtte az egész élet, senkitől sem félt még, legkevésbé a csehektől. „Hát ha bejöttek, majd ki is mennek – mondta. A történelem igazat adott neki. „Bejöttek a magyarok. A mieink – mondta húsz évvel később, egy borongós őszi napon. Kitört a második világháború, és ahogy közeledett a front a Kárpátokhoz, egy napon bejöttek a németek. A német megszállás fölháborította Schmidtéket, mert az akkori Magyarország a náci birodalom háborús szövetségese volt, s egy szövetséges államot megszállni nagy gyalázat. De a németek még meg sem melegedtek a városban, már menniük is kellett, vissza nyugat felé, ahonnan jöttek. A németek kimentek, az oroszok bejöttek. Aztán az oroszok is kimentek, de csak a hadseregük, s húsz év múlva már jöttek is vissza, hogy még további húsz évig itt maradjanak.

Schmidték ízig-vérig közép-európai emberek. Hosszú életük során kétszer voltak magyar és kétszer csehszlovák állampolgárok rövidebb-hosszabb ideig, végül szlovák állampolgárokként hunytak el nemrégen. Belekóstoltak a demokráciába, a fasizmusba és a kommunizmusba. Őseik németek voltak, akiket a középkorban telepített le valamelyik Árpád-házi uralkodó. Magyaroknak tartották magukat, de fölöttébb büszkék voltak polgári és német származásukra. Később, a kommunizmus beköszöntével, erről is, arról is el kellett feledkezniük. A kommunista Csehszlovákiában német eredetű, polgári származású magyarnak lenni a lehető legrosszabb ajánlólevél volt. Minden tíz évben népszámláló biztosok faggatták a nemzetiségük felől. Schmidt bácsinak egyszer aztán elege lett a macerából. „Döntse már el végre, hogy szlovák nemzetiségű-e vagy magyar – sürgette valamelyik türelmetlen biztos. „Egyik sem – mondta dühösen Schmidt bácsi. – Kassai nemzetiségű vagyok. El is vesztette az állását hamarosan, s még örülhetett, hogy nem csukták börtönbe.

A közép-európai embert a huszadik században akármiért meg lehetett erőszakolni. Ha szegény volt, azért, ha gazdag, azért; ha magyar volt, szlovák, cseh vagy lengyel, akkor azért; ha zsidó volt, azért, ha keresztény volt, azért. Hogy kit és miért, az másfél-két évtizedenként változott, de néha sűrűbben. Nem is közép-európai polgár az, akit az életben legalább egyszer valamiért meg ne erőszakoltak volna. Amikor az első világháborút követően megalakult a Csehszlovák Köztársaság, a magyarok által lakott területein földet osztottak. De a földet nem a helybeli magyar nincstelenek kapták, hanem a távoli északról odatelepített szlovákok, hogy gazdagodjanak és megbontsák a magyarok túlsúlyát azon a vidéken. Az őslakosok nem véletlenül hívták kolonistáknak az újonnan jötteket. Amikor 1938-ban visszajöttek a magyarok, a kolonisták zömét elűzték. 1945-ben a kolonisták visszajöttek, és nagyon sok magyart elűztek a szülőföldjéről. Schmidték előrelátták az impériumváltozásokkal járó veszélyeket, de megpróbáltak védekezni ellene. Schmidt úr a hivatalban, ahol dolgozott, szlováknak vallotta magát. Kereken nyolc órán át. További nyolc órán át, otthon, magyarnak. A maradék nyolc órát alvással töltötte, s arról nincs értesülésünk, hogy ilyenkor milyen nemzetiségű volt. Minden eshetőséggel számolva, nagyobbik fiát szlovák, a kisebbiket magyar iskolába járatta. A szlovák iskolákat végzett fiú szlovák, a magyar iskolákban végzett fiú magyar lányt vett el feleségül. Nem telt bele sok idő, és a két fiú engesztelhetetlenül gyűlölte egymást. A nagyobbik fiú a második világháború alatt átszökött Szlovákiába, a szlávos hangzású Kovalskýra változtatta meg a nevét, és beállt a partizánok közé, mert úgy gondolta, hogy ha választania kell a fasizmus és a kommunizmus között, akkor még mindig a kommunizmus a kisebbik rossz. A másik fiú otthon maradt, felvette a magyaros hangzású Kovácspataky nevet, s az egyik magyar náci párt tagjainak a sorait gyarapította, mert úgy gondolta, hogy még mindig a fasizmus a kisebbik rossz. A nagyobbik fiú azonkívül még azt is gondolta, hogy bár az oroszok kommunisták, azért mégiscsak szláv szív dobog a mellkasukban. A kisebbik fiú viszont úgy gondolta, nem elég, hogy az oroszok kommunisták, hanem ráadásul még pánszláv imperialisták is. A két testvér csupán abban értett egyet, hogy a demokráciák gyengék, korruptak és erkölcstelenek. Amikor 1945-ben Kassát újra Csehszlovákiához csatolták, a kisebbik fiú családjával együtt Magyarországra menekült. Ott hamarosan választania kellett, vagy felelősségre vonják fasiszta múltja miatt, vagy együttműködik a kommunista titkosrendőrséggel. Az utóbbit választotta. Az 1956-os forradalom leverése után belépett a kommunista pártba, s a hetvenes évek elejére nagy tekintélyű reformközgazdász lett. Múltjára fátylat borítottak, de amikor a reformokat befagyasztották, őt is félreállították. Szívrohamban halt meg, önmagával meghasonlottan, aránylag fiatalon. A nagyobbik fiú Csehszlovákiában maradt, karrierje egy darabig felfelé ívelt, aztán az ötvenes évek elején koholt vádak alapján kizárták a kommunista pártból, és bebörtönözték. Tíz évvel később visszavették a pártba, bocsánatot kértek tőle, s ő újra hitt a kommunizmus eszméjében. 1968-ban Dubček híve volt, és tiltakozott az orosz megszállás ellen. Megint kizárták a pártból, állását elveszítette, gyerekeit nem vették föl az egyetemre. Kigyógyult a kommunizmusból és a nacionalizmusból is. Feleségével és gyerekeivel szlovákul, idős szüleivel magyarul beszélt. Az 1989-es fordulatot nem érte meg, ő is idő előtt halt meg, akár az öccse.

A két testvér gyerekei Schmidt bácsi temetésén találkoztak először. Megállapították, hogy szüleik gyönge jellemű, erkölcstelen emberek voltak. Szánalmas alakok. Ők mindent másképpen tettek volna. Mindezt tolmács útján közölték egymással, mert egyik sem beszélt a másik anyanyelvén, s idegen nyelveken sem tanultak meg folyékonyan beszélni. Közép-európai voltukra nem voltak büszkék, inkább szégyellték, hogy olyan országokban élnek, ahol a sok megszállás után nem maradt se pénz, se posztó. Még korábban a budapesti unoka zsidó lányt vett feleségül. Amikor ennek híre eljutott Schmidt nénihez, az idős hölgy majdnem elájult, mert az ő családjukban mindenki luteránus volt, egészen a 16. századig visszamenően. „Nem baj – vigasztalta őt Schmidt bácsi. – Lehet, hogy egyszer még ez is jó lesz valamire. Inkább örüljünk, hogy végre szabadok vagyunk. „Most már minek? – replikázott Schmidt néni. – Nemsokára úgyis meghalunk.

Amikor az egyik unoka először repülte át az Atlanti-óceánt, megrendülve tért vissza Amerikából. Kint döbbent rá, hogy Közép-Európa a földkerekség egyik legjelentéktelenebb peremvidéke. Sok kicsiny, önmagában életképtelen országocska, természeti kincsek alig-alig, a felének tengere sincs. Amelyiknek a partjait mégis mossa tengervíz, az sem megy vele sokra, mert ezek a tengerek elférnek egy méretesebb fürdőkádban. Kedvezőtlen geográfiai fekvésük megfosztotta őket attól, hogy kirabolják az Európán kívüli kontinensek természeti kincseit. Nem állhatott módjukban gyarmatosítani távoli országokat, kiirtani az indiánokat, s a maradékot rezervátumokba terelni, nem hurcolhattak be fekete rabszolgákat, akiket majd fölszabadíthatnak, az expanzió gyönyöreiben sosem volt részük. Legföljebb egyik-másik szomszédjuk rovására voltak rövidebb-hosszabb ideig erősebbek. Schmidt bácsi unokája élt a gyanúperrel, hogy a szomszéd népek nem azért utálják az ő népét, mert az egy időben elnyomta őket, s az ilyesmi igazságtalanság és gyalázat, hanem azért mert nem nekik, a szomszédoknak adatott meg az elnyomó szerepe. Eszébe ötlött, hogy talán az húzhatná ki mindnyájukat a kátyúból, ha elfelejtenék az anyanyelvüket, s ezentúl Közép-Európában mindenki angolul beszélne. Egyrészt mert az angol világnyelv, másrészt se nem német, se nem orosz. Vagy pedig egyáltalán nem beszélnének sehogyan sem. Közép-Európában úgyis egyre kevesebbet beszélhetnek az emberek, és úgysem hallgatja meg senki sem a másikat. Az egymás értésének talán éppen a beszéd az akadálya. S így legalább a szavainkba akkumulált agreszszió is értelmét és irányát veszítené.

Természetesen, Közép-Európában nemcsak Schmidtékkel találkozhatunk. Élnek itt szép számban magyar származású magyarok, szlovák származású szlovákok, cseh származású csehek, lengyel származású lengyelek is. Nekik sem volt könnyebb egy fikarcnyival sem. Én is kiugornék az ablakon, ha szlovák lennék, mondtam annak idején a kollégámnak. Akkor ugorjunk együtt, mondta, de ne innen, a tizenegyedik emeletről, hanem talán a földszintről. Onnan meg minek? Most pedig, huszonöt évvel később, amikor már minden megszálló megunt bennünket, nem találjuk a helyünket se az ablakon belül, se kívül. Mára vagy teljesen elvesztettük az identitásunkat, vagy többféle identitásunk is van, ami megint csak nem normális állapot. Ha valaki nem találja a helyét, akkor vagy ő nincs ottan, vagy a hely nincs többé. Musil, Kafka, Gombrowicz, Danilo Kiš és mások jól ismerték ezt a bizarr közép-európai létérzést, s a közép-európai író nehezen tud szabadulni tőle.

„Mi mindig mindenről elkésünk, / Mi biztosan messziről jövünk. – írta Ady Endre a század elején. Egy másik versében pedig ezt: „A Duna-táj bús villámhárító. / Fél-emberek, fél-nemzetecskék / Számára készült szégyen-kaloda. / Ahol a szárnyakat lenyesték / S ahol halottasak az esték. / ’Sohse lesz ez másként, így rendeltetett’, / Mormolta a vén Duna habja. / S boldogtalan kis országok között / Kinyújtózott a vén mihaszna / És elrohant tőlem kacagva.

Írhatta volna akár ma is.

(1996)

REFLEXIÓK EGY VITA UTÁN

Kis nemzet fiának lenni inkább tehertétel, mint öröm, s egész újkori történelmünk, mind a magyaroké, mind a szlovákoké, szomorúan példázza, hogy ez a léthelyzet mennyire tud frusztrálni bennünket. A frusztrációnak a jegyei kimutathatók annak a vitának a szövegeiben is, amely a magyarországi szlovák, illetve – közvetett módon – a szlovákiai magyar kisebbség helyzete és problémái körül a Literárny týždenník hasábjain nemrég kibontakozott. A vita burkoltan ugyan, ám mégis elsősorban politikai síkon zajlik. Kevés szó esik az okokról, annál több a következményeikről. Így kerül előtérbe – egyébként joggal – a sérelmi aspektus mindkét oldalon. A magyar-szlovák együttélés problémái politikai síkon, nagyvonalú és demokratikus elvek deklarálásával, és – ami még fontosabb – ezeknek az elveknek a politikai gyakorlatba való átültetésével rendezhetők ugyan, ám nem oldhatók fel. A magyar-szlovák együttélés problémája ugyanis csak egy második szinten politikai kérdés. Amíg a kölcsönös gyanakvás és bizalmatlanság okait nem tudjuk felszámolni, a legdemokratikusabbnak látszó politikai intézkedések is ideiglenes érvényűek maradhatnak.

Ha elfogadjuk azt a tézist, hogy a civilizáció története nem más, mint a magánvaló világnak az emberi tevékenység által való átalakítása értemvaló (emberértvaló) világgá, akkor ebben a folyamatban-tevékenységben kitüntetett hely illeti meg a nyelvet. Az ilyen transzformációnak az első foka a megismerés, megismerés pedig nem létezik nyelv nélkül. Nyelv nélkül ugyanis megismerő tudat sincsen. Hogy a magánvaló átalakítása értem-valóvá az elmúlt évszázad civilizációs fejlődése során egyre inkább a magánvaló bekebelezésének (konzumációjának), az élő és élettelen természet mérhetetlen kizsákmányolásának a formái között zajlik le, közvetlenül – látszólag – nem ennek az esszének a tárgya, közvetve azonban annál inkább, hiszen mint minden globális probléma, „nemzetileg" is érint bennünket. De erről később.

A világbavetettség heideggeri kategóriája önkéntelenül sugall egy másik analógiát is. Amikor megszületünk, nemcsak a világba vegyünk belevetve, hanem egy nyelvbe is, illetve úgy vagyunk a világba belevetve, hogy közben egy nyelvbe is bele vagyunk vetve. Nem a nyelvbe, hanem egy nyelvbe. Mert univerzális nyelv nem létezik, csak nyelvek vannak, amelyek hasonlítanak egymásra, de ugyanúgy nagyon távol is állhatnak egymástól. Nevezhetjük ezt a teremtés tragikus következményű tökéletlenségének, de szerencsének is, hiszen azáltal, hogy sok nyelv van, sok kultúra is létezik, s minél több kultúrát ismerünk meg, annál komplexebbül tudunk reflektálni a magánvaló világra és benne önmagunkra, létezésünk értelmére, amely a magánvaló világ átalakítása értem-való világgá. Így vagy úgy, a nyelv központi kategóriája az emberi létezésnek, ugyanúgy, mint az idő vagy a történelem. Nyelv nélkül nincs ember, ember nélkül nincs történelem, történelem nélkül nincs idő. De azt is tudjuk, hogy univerzális nyelv sincsen, a nyelv mindig anyanyelvet jelent. (A műnyelvektől most tekintsünk el.) Ebben az értelemben az (anya)nyelv szinte olyan testrészként funkcionál életünkben, mint a kezünk vagy a lábunk. Meg lehet tanulni egy idegen nyelvet nagyon jól, ám ez a tudásunk sosem lesz olyan kifinomult tudás, mint az anyanyelv tudása. Aki az anyanyelvet valamilyen megtanult nyelvvel próbálja helyettesíteni, úgy jár el, mintha műlába volna. Járni megtanul, de csak bicegve. Tökéletes bilingvizmus nem létezik. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy itt, Közép-Európában, a nemzetek közötti viták elsősorban (persze nem kizárólag) az anyanyelv használatának és kompetenciájának a kérdése körül csomósodnak. Annyiban nemzetek közötti viták ezek, hogy Európában a nemzetek az anyanyelvek törésvonalai mentén alakultak ki. S amikor azt mondjuk, hogy kialakultak, azon implicite azt is értjük, hogy a nemzet történelmi kategória.

Amikor azt állítjuk, hogy a nemzet olyan történelmi kategória, amelynek az alapja a nemzeti nyelv és kultúra, célja pedig az államiságban konstituálódó nemzeti szuverenitás, föl kell tennünk néhány kérdést, amely megvilágíthatja a nemzeti közösséghez való tartozás értelmét és jelentőségét ma, egy olyan történelmi korszakban, amelyre egyfelől az emberi szabadságértékek minden korábbi korszaknál egyetemesebb előtérbe kerülése nyomja rá a bélyegét, másfelől viszont a globális problémák súlya (élelmezés, környezeti katasztrófák, atomháborús veszély stb.) és a világ kicsinnyé zsugorodása a különböző kultúrák fokozottabb egymásra hatása, a földrajzi távolságok csökkenése és az információs forradalom vívmányai következtében. A ránk nehezedő globális problémák nyomása az emberi faj fennmaradását attól teszi függővé, hogy képesek vagyunk-e az egész földgolyót átfogó integrációs folyamatot kezdeményezni és végrehajtani. Valamely nemzeti közösséghez tartozni azért ma más jelentéssel bír és másféle felelősséget követel meg tőlünk, mint a múlt században. Az általános emberi értékek mára némiképp a háttérbe szorultak, legalábbis itt, Európában, még ha közösséget konstituáló funkciójuk továbbra sem szűnt meg. Amikor tehát a magyar-szlovák együttélés problémáin töprengünk, két dologról nem szabad elfeledkeznünk. Mindig tanulmányoznunk kell azt a történelmi kort, amelyben ez a két nemzet konstituálódott, s ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy azóta jó sok (zavaros) víz lefolyt a Dunán. Különös, de érthető, hogy a magyar-szlovák viszony sok neuralgikus pontja közül továbbra sem veszít jelentőségéből az 1848–49-es forradalom és szabadságharc időszakának konfliktusa, bizonyára azért nem, mert itt húzódik az elválasztó vonal, s mert közös történelme során 1848-ban került először szembe egymással nemzetként a magyarság és a szlovákság.

A magyarok és szlovákok modern értelemben vett nemzetté válásának az ad sajátos pikantériát, hogy ez a folyamat ugyanabban az állami keretben, a történelmi Magyarország keretein belül ment végbe. Említettem már, hogy a nemzeti önmegvalósítás értelme a múlt században az államiság megszerzése volt, mert úgy látszott, ez az egyedüli garanciája a nemzet fennmaradásának és fejlődésének. Az államiság megszerzése, nyíltan vagy rejtetten, célként ott munkál minden nemzeti törekvésben. 1848–49 tragédiáját abban látom, hogy a magyar liberális értelmiség akkor is ragaszkodott a történelmi Magyarország kereteinek változatlan fenntartásához, amikor az 1848 végére de facto szétesett és kormányozhatatlanná vált, másfelől viszont ennek az államnak a nem magyar nemzetiségei több esetben a magyarság élethez való jogát is megkérdőjelezték. Amikor az 1848-ban de facto, majd 1849 után de jure is megszűnt történelmi Magyarország az 1867-es kiegyezéssel visszanyerte államiságát, az nem a rendi Magyarország volt immár, hanem egy félig feudális, de polgárosodó, az akkori kor szempontjai szerint is modernizálódó állam, amelyben a rendezetlen nemzetiségi kérdések időzített bombája ketyegett, majd robbant fel 1918-ban. 1918 újabb határkő, hiszen a szlovák nemzet ekkor tette meg a döntő lépést államisága megteremtése felé. Mindez persze a történelem lapjaira tartozik: ma 1989-et írunk, nem pedig 1918-at vagy 1848-at. Persze a történelem idő, az idő pedig folyamat és irányváltásokkal meg-megszakított folyamatosság. 1989 tartalmazza 1918-at és 1848-at is. Hogy a magyar-szlovák együttélésről érdemben szólhassunk, és ne frázisokat szajkózzunk vagy életképtelen, steril elméleteket gyártsunk, 1989-ből 1918 és 1848 tartalmait is újra ki kell bontanunk. Tanulságos lehet számunkra a történelem kutatása szempontjából az a néhány mondat, amelyet Hans-Georg Gadamer a modern hermeneutika alapművében, az Igazság és módszerben az autoritás és a hagyományok rehabilitása kapcsán mond: „Nyilvánvaló, hogy a szellemtudományokban nem beszélhetünk olyan értelemben a kutatás azonos tárgyáról, mint a természettudományokban, ahol a kutatás egyre mélyebben hatol a természetbe. Ellenkezőleg: a szellemtudományokban a kutatási érdeklődést, mely a hagyomány felé fordul, sajátosan motiválják a mindenkori jelen és annak érdekei. A kutatás témája és tárgya egyáltalán csak a kérdésfeltevés motivációja révén konstituálódik (kiemelés: G. L.).