Bárdok, mesemondók: Történetek a Mabinogionból

G. BEKE MARGIT

BÁRDOK, MESEMONDÓK

Történetek a Mabinogionból

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kaposvári Franciska

978-963-374-006-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© G. Beke Margit jogutódja

PUILL, DIVED HERCEGE

Puill, Dived hét tartományának ura igen kedveli a vadászatot. Egy ízben, amikor arberti palotájában, fő-fő udvarhelyén tanyázott, megint rájött a vadászhatnék, és legott megparancsolta szolgáinak, hogy készüljenek, fújják meg a kürtöket. Alighogy az erdőbe értek, elereszti falkáját, és lova fékét aszerint igazítja, hogy merről hallja a kopókat. Ezenközben észre se vette, hogy kísérőitől elmaradt, és egymaga van a sűrű pagonyban. Falkáját most már közelről hallotta, és – ami elég különösnek tetszett előtte – idegen kutyák csaholása elegyedett a jól ismert hangok közé, éppen ellenkező irányból. Ahogy a bozótból kiért, egy tisztást látott, és a tisztás közepén egy menekülő agancsost, nyomában az idegen kopókkal.

A következő pillanatban a kutyák utolérték és földre rántották a vadat, de Puill a kimúlt szarvassal nem sokat gondolt, csupáncsak a kopókat nézte, mivel – noha különbnél különb vadászkutyákkal volt már dolga, és százféle fajtát ismert – ezekhez hasonlót még nem láttak szemei. Villogó fehér színű volt mind egytől egyig, a fülük meg vérpiros, a sok fehérségen szinte lángoltak a vörös foltocskák.

Miért, miért nem, talán szégyelli elámulását, vagy csak rájárt a keze a megszokott mozdulatra – ostorával elzavarta az idegen kutyákat, és a maga falkáját uszította a zsákmányra.

Ebben a pillanatban bukkant elő a szemközti bokrosból egy lovas, kürttel a nyakában, tarsollyal oldalán. Odaléptetett, és ekképpen szólott hozzá:

– Ismerlek, vezér, tudom, ki vagy, de nem köszöntelek.

– Miért nem, jó uram? – kérdi a herceg. – Talán rangod és méltóságod nem engedi?

– Rangom és méltóságom felől megtehetném – feleli amaz –, de udvariatlan és goromba magaviseleted miatt tagadom meg tőled ezt a tisztességet.

– Mit követtem el, jó uram? – kérdi csodálkozva az ifjú herceg. – Most látlak először életemben, hogyan és mikor bánthattalak volna meg?

– Mióta eszemet tudom, a tiédhez hasonló otrombaságot nem láttam – monda erre az idegen. – Elzavarod az én falkámat, amely a szarvasbikát elejti, és a magadét uszítod a zsákmányra! Nem bosszulom meg a sérelmet, de annyit mondok: én a te helyedben száz agancsosért se vettem volna magamra ilyen szégyent!

– Valóban hibáztam, jó uram, és örömest megengesztelnélek – szólott a herceg. – Tudasd velem, kérlek, rangodat, kilétedet, mivel a váltságot ahhoz kell szabnom.

– Ám legyen! – monda erre amaz. – Látom, hogy inkább csak a vadászhév ragadott el, és nem a zsákmányéhség. Halld hát, amit tudni kívánsz: Araun a nevem, Annuin, más szóval az Alsóvilág egyik nagy országának királya vagyok. Sőt ennél többet mondok. Ha barátságom valóban olyan kívánatos előtted, igen nagy szolgálatot tehetsz nekem.

– Semmilyen árat avagy fáradságot nem sokallanék, ha megmásítanád vélekedésedet felőlem – így a herceg. – Hagy tudjam, mit tehetek érted?

– Megmondom, csak várd ki sorát – felelte a különös vadász. – Hafgán király, a szomszédom, rá akarja tenni erőszakos kezét országomra, hogy egymaga uralkodjék az egész Alsóvilágon. Örökösen zaklat, fenyeget. Éppen a minap tettünk kötést, hogy párharccal intézzük el ügyünket. Kijelöltük a bajvívás helyét és idejét is. Mához egy évre, naplemente után találkozunk a folyón, a gázlóban. Ha legyőz, feldúlja földemet, igába hajtja népemet. Te könnyen végezhetnél vele, és megszabadíthatnál nyomorgatásától.

– Hogyan tehetném ezt, uram? – csodálkozott a herceg.

– Én tudnám a módját – szólott a másik. – Megcserélünk! Elváltoztatom alakodat, a magamét adom reád, én pedig felöltöm a tiédet. Elfoglalod helyemet udvaromban úgy, hogy legbelső embereim, legöregebb szolgáim is régi urukként fogadnak, és a világ legszebb, legkegyesebb asszonya hál melletted éjszakánként abban a hiszemben, hogy férjeura az, aki ágyába száll. Én eközben a te helyedben leszek, és a te dolgaidat intézem mindenki megelégedésére az esztendő elteltéig. A mondott napon megvívsz Hafgánnal az én képemben. Mert én levághatom akárhányszor, másnap kétszeres erővel jön nekem. De jól figyelj szavamra: egyetlenegy csapást mérj rá és ne többet, bármint könyörögjön. Ha így cselekszel, halált vall, és te sértetlen maradsz. A párharc után való napon pedig ugyanebben az időben, ugyanezen a helyen találkozunk, és örökre megpecsételjük barátságunkat.

– Örömest megteszem, amit kívánsz – monda Puill –, és már indulok is, csak igazíts útba, kérlek.

– Elkísérlek odáig, ahonnan már magad is bátorságban eljuthatsz udvaromba. Amilyen jól vág az eszed, a szokásokat hamar kitanulod, hiszen mindenki úgy szól majd hozzád, úgy viseli magát előtted, mint rendesen.

Akképpen esett minden, ahogyan Araun király megmondta. Mikor feltetszett előttük a pompás palota, útjára bocsátotta önnön mását, majd megfordította lovát, és Puill képében elügetett Arbert vára felé.

Az ifjú herceg nem győzte bámulni a fényes udvart és körülötte a szebbnél szebb épületek koszorúját. És azután, a palotába lépve, a gazdagon díszített termeket, a vitézek és testőrzők ékes öltözetét. Mihelyst meglátták, fegyverhordozók és szolgák siettek hozzá, hogy fegyvereitől megszabadítsák, és vadászruhája helyett brokátselyem köntösét adják rá. A lakomateremben már együtt volt az udvar népe. Örömmel siettek elébe, kérdezgették, jól sikerült-e a vadászat, elbeszélték az időközben otthon történteket, és miután kezet mostak, asztalhoz vezették. A herceg nem ült le, látta, hogy valamire várnak, és csakugyan: a szárnyas ajtó hirtelen kitárult, és beléptek a hölgyek, élükön a szépséges királyné, földig érő, dúsan hímzett fehér selyemruhában, aranyszőke haján drágaköves fejékkel. Üdvözölték egymást, mint szerető hitvestársakhoz illik, majd elfoglalták helyüket a terített asztalnál. Az ál-Araun most már a legkisebb nyugtalanságot sem érezte. Jobbján a királyné asszony ült, balján egy délceg és büszke nemes úr, még gazdagabb öltözetű, mint a többi. Nem volt nehéz kitalálni, hogy csak az earl lehet, az ország első embere a király után.

Hölgyéhez fordult valamilyen ügyes kérdéssel, és a beszélgetés olyan simán, könnyen folyt közöttük, hogy egészen belefelejtkezett. Úgy érezte, soha életében ennyi kedvességet, ékességet, kegyességet asszonyban még nem talált, asztal feletti társalgásban még soha ennyi öröme nem volt.

A vacsora se volt akármilyen. Az ételt aranytálakban szolgálták fel, az italt aranykorsókból töltötték. Evés után elmés játékokkal mulatták magukat, és mikor eljött a lefekvés ideje, a király ágyasházába tért királynéjával. Ám mihelyt lefeküdtek, háttal fordult feléje, és egy árva szót se szólt hozzá egészen reggelig. Akkor ismét ékesen és nyájasan társalkodtak, kedveskedtek egymásnak, mint előtte való napon. És így volt azontúl is. Lettek légyen bármilyen gyengéd indulattal egymás iránt nappal, az éjszakát egyszer se töltötték másképpen, mint az elsőt.

Vadásztak, lakomáztak, nevettető vagy szívet megindító történeteket meséltek, nem unatkoztak, és az ország urára nem volt panasza senkinek. Így múlt el egyik hét a másik után, egyik hónap a másik után. Mígnem felvirradt a nevezetes nap, amelynek estéjén a két vezérnek össze kellett mérnie erejét. Kora reggeltől fogva az utcákon nyüzsgött a nép, mindenki erről beszélt, erre készült. Nem akadt olyan istentől elhagyott fészek sem Araun, sem Hafgán országában, ahol a fontos eseményről megfeledkeztek volna.

Alkonytájt felsorakoztak a folyónál a nemes vitézek, ki lovon, ki gyalog, királyával az élén mindegyik csapat, és elfoglalták helyüket egymással szemközt. Majd középre rúgtatott egy vasba öltözött vitéz, és így szólt messze hangzó szóval:

– Figyelmezzetek reám, nemes uraim! Ez a viadal a két király páros harca, test vív test ellen. Amelyik lebírja a másikat, számot tart annak országára is. Mi pedig félreállunk, és nem avatkozunk kettejük dolgába.

Ennek utána a két bajnok is kivált hívei sorából. Lassan, óvatosan léptettek egymás felé, majd megálltak, és kardot vontak. Összecsendültek a vasak, de nem sokáig tartott a küzdelem. A vitéz, aki Araun képét viselte, Hafgán pajzsának köldökére sújtott olyan erővel, hogy átszakasztotta a vastag bőrt és mögötte a vértet, ellenfelét lova farán keresztül a földre taszítva.

– Miért kívánod elvenni életemet, vezér? – kérdi a legyőzött király. – Veled, amennyire tudom, nem volt semminemű számadásom. De ha már elkezdted, végezd is el a véres munkát, vágj le, a nagy istenre kérlek.

– Szánlak, uram, és nem örömmel nézem szenvedésed – felelte a másik. – De kardomat nem emelem rád többször. Szólítsd ide egyik emberedet, hogy tegye meg helyettem!

– Vigyetek innen, halált vallok immár – jajdult fel Hafgán, és kiadta lelkét.

A győztes pedig ilyen szóra nyitja száját:

– Nemes urak és úrfiak! Reátok bízom, hogy kiválogassátok és elém vezessétek azokat, akik készek hozzám hódolni.

– Vezérünk! – kiáltották a vitézek egy szájjal-szívvel –, örömest szolgálunk téged, hűséges alattvalóid leszünk mind, ahányan vagyunk, mivel nálad különb királya még nem volt Annuinnak, és nem is lesz!

– Jól beszéltek. Aki fejet hajt előttem, azt érdeme szerint fogadom, ám aki nem alázza meg kevélységét, azt karddal tanítjuk engedelemre.

Másnap délre már magáénak mondhatta Hafgán király egész országát, elvégezte, amit felvállalt. Lóra ült hát, hogy egyezségükhöz híven számot adjon barátjának mindenről. Mikor a tisztásra érkezett, holott először találkoztak volt, a király már várta, és örömmel köszönti:

– Isten fizesse meg neked, barátom, amit értem cselekedtél, mindent tudok – úgymond. – Azt hiszem, én se hoztam rád szégyent, amíg a helyedben voltam.

Visszaadta igazi alakját, ő maga is azzá változott ismét, aki valójában volt, és egyik is, másik is hazatért országába.

Araun király szíve megörvendett, mikor udvarába érkezve rég nem látott barátait és kivált szeretett hites társát megpillantotta. Ám azok semminemű meglepetést vagy a mindennapinál nagyobb örömet nem mutattak. A néhány óra, ami hátra volt estéig, hamar eltelt. Ettek, ittak, vígan lakoztak. A király és királyné az asztal felett kellemes beszédekkel mulattatták egymást, majd mikor megelégelték a lakmározást és társalkodást, ágyasházukba tértek.

Araun, mihelyt lefeküdtek, édes szavakkal és boldog vágyakozással fordult hölgyéhez, de az akaratlanul elhúzódott tőle, és csodálkozva nézett rá.

– Miért nem szólsz hozzám, kedvesem? – kérdi a férj, és mivel választ nem kapott, ismét megkérdi: – Miért hallgatsz, és miért nézel így reám?

Az asszony némi vonakodás után megszólalt:

– Te is tudod, férjem uram, hogy kerek egy esztendeje ennyit se szólhattam hozzád e helyt, arcodat se fordítottad felém.

Erre aztán a férfiúnak állt el a szíve és szava. Nagyon elgondolkozott, és csak magának monda, amit elméjében forgatott: „Én uram, teremtőm! Mely rendíthetetlen és erős lélek lakozik ebben az ifjú hercegben! Az ilyen barátot eléggé megbecsülni nem lehet" …

– Nincs miért hibáztass, úrnőm, isten a tanúm, hogy valóban nem háltam veled egy álló esztendeje, és ami itt, alvóhelyünkön történt, avagy nem történt, azt csak most, a te szádból hallom először.

Elbeszélt mindent asszonyának, nem cifrázva a szót.

– Ugyan erős kötelékkel fűzted őt magadhoz, ha láncon tudta tartani kedvét egy álló esztendeig, csak hogy irántad való hűségét meg ne szegje – monda halk szóval a királynéasszony.

– Ez járt az én elmémben is, kedvesem – így a király. – Azért hallgattam itt melletted olyan sokáig az imént.

– Nem csodálkozom rajta – monda erre még csöndesebben az asszony.

Ezenközben Puill, Dived ura is hazaérkezett országába, és mindent a legszebb rendben talált. Az asztalnál, a jó néhányadik pohár után megkérdezi barátaitól, hogy nem bántotta, nem rövidítette-e meg valamelyiküket ebben az utolsó esztendőben, és egyébiránt is, ha mi panaszuk van rá, most elmondhatják, nem haragszik érte.

– Keresve se találsz köztünk olyant, hercegünk, aki ebben az