Siratófal I. kötet

BERKESI ANDRÁS

SIRATÓFAL

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-408-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

ELSŐ RÉSZ

1.

Gelencsér Attila bankár, az Angyalföldi Acélöntöde főrészvényese 1913 tavaszán megkérdezte a gyár igazgatójától, hogy dolgozik-e az üzemben olyan asztalos, aki a stílbútorok javításához is ért. Fejős igazgató Iványi Mártont ajánlotta neki. Az alig harmincnégy éves bankár magához rendelte a szőke, huszonhárom esztendős segédet, és hosszan elbeszélgetett vele. Megtudta, hogy az ügyes kezű mintaasztalos, miután az ipartestülettől megkapta a segédlevelet, végigcsavarogta Nyugat-Európát, több jó hírű műbútorasztalos-mester műhelyében dolgozott, megtanulta az antik bútorok javításának a titkait. Hazatérése után folytatta szakmáját, de szabad idejében stílbútorok javításával is foglalkozik. A fiatalember elmondta, hogy árvaházban nevelkedett, szüleit nem ismerte, egyedül él Óbudán, egy Lajos utcai földszintes bérházban. Gelencsérnek megtetszett a szerény, halk szavú fiatalember. Végigvezette a Stefánia úti egyemeletes villa szobáin, megmutatta a barokk és a flamand bútorokat, azután megállapodott vele. Elvégzi a szükséges javításokat és felújításokat. Fizetését továbbra is a gyártól kapja, de ha szép és becsületes munkát fog végezni, akkor megjutalmazza őt.

Iványi Márton másnap reggel jelentkezett Mária asszonynál, a testes, középkorú házvezetőnőnél, aki a villa alagsorában egy üres helyiséget bocsátott a fiatalember rendelkezésére. Márton ott rendezte be a műhelyét. Gyalupadot, anyagot, szerszámokat a gyárból hoztak. Néhány nap múlva megismerkedett Kristóf Terézzel, aki a bankár lányaira, a hatéves Ildikóra és a nyolcesztendős Évára vigyázott. Kristóf Teréznek megtetszett a bolondos asztaloslegény, aki úgy gondozta a szerszámait, különösen a vésőit, mintha aranyból készültek volna. Megfigyelte, hogy Márton munka közben beszélget a szerszámaival. Ezen jót derült. Nevetségesnek találta, hogy a szőke asztalos a szerszámait „megkeresztelte. Negyedcolos vésőjének a neve Reki volt, a félcolost pedig Jancsikának hívta. Mártonnak tetszett a fekete szemű, barna hajú, vidám lány, aki tizennégy éves kora óta szolgált Gelencséréknél. Édesanyja és Bözsi húga Cegléd mellett, a Mocsaras-dűlő egyik tanyáján élt, Teréz csak nyaranta találkozott velük, amikor Gelencsérek néhány hetet a kastélyukban töltöttek. Márton mindezt a szép, karcsú lánytól tudta meg. Teréz ugyanis szívesen beszélgetett a „bolondos asztalossal.

– Bolond ember az – újságolta nevetve Mária asszonynak.

Mária a sokat látott, élményekben gazdag emberek bölcsességével azt mondta:

– Az. Csakugyan bolond. A művészek bolond emberek, lányom. Egy alkalommal Márton ügyesen lerajzolta Terézt. A kép nagyon tetszett a lánynak. Elhitte, hogy Iványi Márton művész. Mire a fiatalember elkészült a munkával, egymásba szerettek. Márton a Lajos utca egyik földszintes házában lakott, közel a Szentlélek térhez, egyszoba-konyhás lakásban. A szomszédok hamar megkedvelték; mindig jókedvű, udvarias volt, a fárasztó munka után sem pihent, rendbe hozta az elhanyagolt lakást. Festett, mázolt, kicserélte a rossz, korhadt padlót. A szomszédok megcsodálták az újjávarázsolt lakást. Úgy vélték, hogy a szorgalmas, jól kereső, művelt fiatalember éppen Margithoz, Rabó rendőr őrmester úr csinos, tizennyolc esztendős lányához illenék. Eszükbe sem jutott, hogy Márton esetleg másvalakit szeret. Esténként az udvaron ücsörögve komótosan megbeszélték egymás között a dolgot, és arra a felismerésre jutottak, hogy a két fiatalt a jóisten is egymásnak teremtette. Köztudott – mondták hogy Rabó Margit becsületes, szorgalmas lány. Jól keres a Harisnyagyárban, már holnap az oltár elé állhatna, mert szülei gazdagon ellátták mindennel, még az úrikisasszonyoknak sincs olyan stafírungjuk, mint neki. Vallásos, reggelenként a munkakezdés előtt betér a Nagytemplomba imádkozni, reszt vesz a körmeneteken. A szomszédok azt is észrevették, hogy Margitkának tetszik a szőke asztalos. Az sem kerülte el a figyelmüket, hogy a két fiatal esténként elbeszélget egymással. „Miről? – „Jó vicc… Hát miről beszélgetnek a fiatalok? Megtörtént, hogy Schmied Béláné maga mellé ültette a lócára a fiatalembert, és ravaszkásan megjegyezte:

– Szép lány az a Margit.

– Bizony szép.

– Tudja-e, Marci, hogy három hold szőlője van Badacsonyban, szegény anyjától örökölte, ha nagyszülei meghalnak, még kap vagy két holdat.

– Hát nem mondom. Három hold szőlő árából még egy asztalosműhelyt is be lehetne rendezni.

– Még maradna is belőle jócskán.

– Azt hiszem.

– Magának nem tetszik Margitka?

– Már hogyne tetszene. Vak ember az, akinek nem tetszik. Dolgos, takaros teremtés – mondta Márton. Azt hitte, a szokásos tréfálkozásról van szó.

– Tudja-e, Marci, hogy maga is tetszik neki?

– Én? Ugyan már, Schmied mama.

– De bizony. Látom én, amit látok.

– Mondta talán?

– Mondta bizony.

Schmied mama még azon melegében továbbadta fontos értesülését a szomszédainak. Minden lakásban átfogalmazták a szöveget, alakítottak rajta, más-más szóra helyezték a hangsúlyt, s mire Koltaiékhoz jutott a hír, az már tömören úgy hangzott, hogy Iványi Márton halálosan szerelmes Margitkába. A lány boldogan elhitte, csak azt nem értette, hogy Márton miért nem vallja be neki is szerelmét, miért viselkedik olyan tartózkodóan.

– Ez azért van, aranyom – magyarázta Schmiedné a lánynak –, mert Márton egy kicsit gyáva. Ilyen ember volt az én uram is legénykorában. Isten nyugosztalja szegényt. De én bátorítottam őt, tudtára adtam, hogy kedvelem. – Hamiskásan a lányra hunyorított.

Rabó őrmester is „megtudta", hogy a fiatalok között érlelődik valami. Látta, hogy néha beszélgetnek egymással az udvaron, az sem kerülte el a figyelmét, hogy Margit egy idő óta hosszabb ideig cicomázza magát a tükör előtt.

– Ha tisztességesek a szándékai – mondta az őrmester és tenéked is tetszik, lányom, akkor én azt mondom, isten neki, áldásom tirátok. – A tükör előtt állt, bajuszkötőjét igazgatta, kurtára vágott haját brillantinnal dörzsölte be. – Csak azt ne felejtsd el, kislányom, hogy te nem vagy akárki. Értem? Te Rabó Mátyás magyar királyi államrendőrségi őrmesternek a lánya vagy. Értem? – Fényesre kefélte a haját, utána gondosan leszorította hajhálóval, és Margithoz fordult, aki a reggelit készítette az asztalnál. – Te, kislányom, még tisztviselőembert is kaphatnál. Állami embert. Ezt én mondom teneked. Szép vagy, mint anyád volt lánykorában. Aztán jó parti is vagy. Értem?

– Értem, édesapám – mondta szégyenlősen a lány. – De énnékem Márton tetszik. Tessék asztalhoz ülni, édesapám.

– Rendben van – mondta az őrmester, és levágott a füstölt kolbászból egy tisztességes darabot. – Énnékem nincsen kifogásom Iványi Márton ellen. Ügyes ember. Érti a dolgát. Érdeklődtem utána. A gyárban is becsülik. Világot járt, csendes ember. – Csámcsogva őrölte erős fogaival a kolbászt, közben ivott hozzá egy-egy korty bort. – Igen, azt mondják a gyárban, hogy Iványi műbútorasztalosnak is kiváló. Nem is értik, hogy miért nem foglalkozik azzal.

A lány vajas kenyeret evett és boros teát ivott hozzá.

– Schmied néni mesélte – mondta –, hogy ha feleségül venne, letenné a mestervizsgát. Önálló iparos lenne.

– Meg lehet csinálni. Ügyes ember. Meg sokra viheti. Az lenne az igazi.

2.

Miközben a szomszédok és Rabóék Iványi Márton sorsát, jövőjét tervezgettek, a fiatalember bezárkózott a szobájába, és egy kölcsönkért gyalupadon remekművek születtek. Intarziás cseresznyefa hálószobát és még csodálatosabb konyhabútort készített. A ház lakói irigykedve, elismerően bámulták a remekműveket. Egyik délután Margitka is bekopogott hozzá. Csak állt és bámult, az elragadtatástól szinte elállt a lélegzete. Kipirult arcát a boldogan mosolygó Mártonra emelte.

– Tetszik. Margitka?

– Ó, Márton – pihegte a lány. – Én még ilyen szépet nem is láttam. Csodálatos. Ha édesapám ezt meglátja.

– Akarja, hogy megmutassam neki is?

A lány bólintott, és bátortalanul azt mondta:

– De ne most. Majd… Olyan jó így magával lenni. Leülhetek?

– Persze, Margitka, üljön csak le. – Hirtelen eszébe jutott: a szomszédok látták, hogy a lány bejött hozzá, most bizonyára a függönyök mögül leskelődnek, és a jó fene tudja, hogy mi mindenre gondolnak. Az egyik fotelhoz vezette a lányt, leültette.

– A szomszédok, Margitka – mondta zavartan –, a szomszédok látták, hogy…

– Nem baj – mondta a lány halkan, és a férfi kezét az arcához szorította. – Mindenki tudja, hogy szeretjük egymást. – Hirtelen megcsókolta a férfi inas kezét. Márton zavarba jött. Most aztán akarata ellenére olyan helyzetbe került, amiből a jó ég tudja, hogyan keveredik ki. Megérezte: ha engedne a lány ki nem mondott kívánságának, abból világraszóló botrány lenne. Margitka közben türelmetlenül várta, hogy történjék már valami. Mártonban is felébredt a vágy, csak nagy nehezen tudott uralkodni magán.

– Margitka – mondta száraz hangon –, jobb lesz, ha azonnal elmegy. Menjen el, mert én nem állok jót magamért.

– Hát nem szeret? Nem tetszem magának?

– De igen. Nagyon tetszik. De Margitka, énnékem menyasszonyom van. Én nem akarhatok magától semmit sem. Ha nem lennék vőlegény, egy pillanatig sem haboznék. Még feleségül is venném.

Margitka elsápadt. Úgy érezte, hogy becsapták őt. Becsapták és megalázták. Kiszolgáltatta magát, nevetségessé vált. Szégyellte magát. A szerelem, amely lassan és szívósan érlelődött meg benne, most pillanatok alatt gyűlöletté alakult át. Felállt. Márton meg akarta fogni a karját, de a lány elvonta.

– Ne haragudjon rám, Margitka – mondta szelíden.

A lány résnyire vonta össze szemét. Könnyei kicsordultak.

– Legyen átkozott – súgta szenvedélyesen. – Legyen átkozott, Iványi Márton.

3.

A harctereken dörögtek a fegyverek, Márton is megkapta a behívóját. Az esküvőt el kellett halasztaniuk. Közvetlenül a bevonulás előtt elmondta Kristóf Teréznek, hogy milyen kellemetlen helyzetbe került Rabó Margittal. Ha eljutnának a pletykák a lány fülébe is, ne higgyen el azokból egyetlen szót se, mert isten a tanú rá, hogy ő teljesen ártatlan a dologban. Ezt azért mondta el Teréznek, mert a házban a legvadabb rémhistóriák keltek szárnyra, és széltében-hosszában terjesztették, hogy az a „gálád nőcsábász becsalta a lakásába azt a szerencsétlen lányt, és erőszakoskodott vele. „Előzőleg persze házasságot ígért neki, hitegette. Margit egy szóval sem cáfolta meg a hazugságokat. Apjának is csak annyit mondott, hogy Márton meg akarta csókolni őt. Arra a kérdésre pedig, hogy Iványi akart-e tőle mást is, Margit nem válaszolt. Ez a hallgatás Rabónak sokat mondott. Felkereste a fiatalembert, és azt mondta neki:

– Rosszul ismer maga engemet, Iványi Márton. Ennek az ügynek még folytatása lesz. Ezt én mondom magának. Értem?

Iványi Márton kétségbeesve védte a becsületét.

– Higgye el, őrmester úr, kérem, itt valami félreértésről van szó. Én, kérem, őrmester úr, becsületes ember vagyok. Én egy ujjal sem nyúltam a lányához. Margitka hívás nélkül jött be hozzám.

– Az én lányom nem hazudik, Iványi Márton. Értem? Az én lányom istenfélő, becsületes lány. Ne adja az isten, Iványi Márton, hogy nekünk dolgunk legyen egymással, mert én mondom magának, hogy azt a-napot meg fogja emlegetni. Még azt a percet is megátkozza, amikor a világra született.

A fiatalember szerette a békességet, nem ártott soha senkinek sem. De Schmiednén kívül nem talált olyan szomszédot, aki elhitte volna neki, hogy ártatlan. „Egy ilyen életerős fiatalember csak úgy futni hagyta a lányt? Hiszi a piszi. „No lám – mondogatták a házban –, ez a Márton bolondnak nézi az embert. Mások határozottan emlékeztek rá, hogy amikor Margitka bement hozzá, Márton még az ablakot is becsukta. Az a szerencsétlen úgy szaladt keresztül az udvaron, hogy még a blúzát sem gombolta be. „Tudják, milyen ember ez az Iványi Márton? Olyan lassú víz partot mos, ember. Én mindjárt láttam rajta."

A rosszindulatú felháborodás, a féktelen gyűlölködés akkor lobbant a legmagasabbra, amikor Márton megjelent a házban Kristóf Terézzel. Velük volt Mária is. Teréz, ahogy áthaladtak az udvaron, érezte az ablakokból leselkedők szúrós, kíváncsi tekintetét. Szinte egész teste a szomszédok tekintetének tüzében állt. Rabó Margit is a függöny mögül figyelte őt, és könnyes szemmel átkozódott. Eszelősen ismételgette magában, hogy Kristóf Teréz ne legyen boldog, Márton pedig „dögöljön" meg a fronton.

Teréz könnyekig meghatódott, amikor a meseszép bútorokat meglátta. – Szebbek, mint a méltóságos úr bútorai – mondta őszintén.

– Rád bízom a lakást, Teréz – mondta Iványi Márton a helyzethez illő komolysággal. – Pénzt is hagyok eleget. Minden pénzemet itt hagyom nálad. A háziúrral már beszéltem. Minden elsején fizesd ki a lakbért. Néha szellőztesd ki a lakást. És ha történne velem valami…

– Ugyan már, Marcikám…

– Megeshet, kedvesem. – Szomorú volt a hangja, a tekintete, egész lényével átélte a búcsúzás szomorúságát. – Vágóhídra visznek, Teréz. Ha nem térnék vissza, ha halálomról értesülnél, tudd meg, mindent rád hagyok. A lakást, a bútorokat. Mindent. Itt van ez az írás. Ebben minden meg van írva. Szabályosan úgy, ahogyan kell. Maga pedig, Mária néni – fordult a testes asszonyhoz, akinek a szeme fátyolos volt a könnyektől –, vigyázzon az én kicsi bogárkámra. Ha visszajövök, meghálálom. Ha pedig meghalnék, gyújtsanak gyertyát az emlékemre.

4.

Iványi Márton szervezett munkás volt. Nem tartozott a harcias politizálok közé, de azokban a napokban szenvedélyesen kikelt a háború ellen. Mi köze volt neki a királyok dolgához? Megölték Ferenc Ferdinándot? Miért ment sétakocsikázni Szerbiába? Miért nem maradt Bécsben? Később az orosz fronton is elkeseredetten szidta a császárt, az urakat és mindazokat, akik kitalálták a kegyetlen emberirtást. Borongós hangú leveleket írt haza Teréznek. Leveleiből a cenzúra gyakran mondatokat húzott ki, a századparancsnoka jóindulatúan figyelmeztette: gondolja meg, hogy miket ír, mert már felfigyeltek rá. Tudomásul vette a hadnagy figyelmeztetését, és attól a naptói kezdve óvatosabb lett. Minden levelére rajzolt valamit. Egy csókolódzó gerlepárt, egy vérző szívet, egyszer pedig egy szuronyra támaszkodó sebesült katonát. Teréz könnyes szemmel nézte a rajzokat. Minden levél úgy kezdődött: „Egyetlenem! Remélem, soraim jó egészségben találnak. Tudatom tevéled, hogy még élek. Tizenöt őszén súlyos tüdő- és láblövést kapott. Brünnbe szállították az egyik hadikórházba. „No, Rabó Margit – gondolta Kristóf Teréz –, fogott az átkod. Keserűen mondta Máriának, neki bizony ne mondja senki sem, hogy az isten jó. Miféle isten az, aki meghallgatja Rabó Margit átkait, és nyomorékká teszi az ő becsületes Mártonját? Neki azzal az istennel többé nincsen dolga. Gelencsérek nagyon sajnálták Kristóf Terézt, és a méltóságos asszony azt mondta neki:

– Két hétre Karlsbadba utazunk. Velünk jössz te is. És ha jól viseled magad, akkor meglátogathatod a vőlegényedet Brünnben.

Iványi Márton boldogságában sírva fakadt, amikor Teréz váratlanul, meglátogatta. Azt hitte, hogy szakítani fog vele.

– Nyomorékot csináltak belőlem, Teréz – mondta –, a bal lábamra sánta maradok. Ha úgy gondolod…

Teréz közbeszólt:

– Hát olyannak ismertél meg engemet, aki az adott szavát csak úgy megszegi? Miért bántasz? Azért jöttem én ide tehozzád, mert szeretlek. És ha sánta maradsz, én akkor is szeretni foglak.

1916. április ötödikén megtartották az esküvőt. Gelencsér méltóságos asszony nem értette meg, hogy Teréz miért nem akar templomban esküdni. Mikor a lány megmondta, az asszony nevetett.

– Buta vagy, te lány. De lelked rajta. Csak meg ne bánd!

Nem is mentek el az esküvőre, de becsületesen megajándékozták őt. Csendes, egyszerű esküvőt tartottak. Az asztalt Teréz özvegy édesanyja, Bözsi, a kisebbik lánya, Mária és Márton két barátja ülte körül. A fiatalok jókedvűek, boldogok voltak, és türelmetlenül várták, hogy végre magukra maradhassanak.

Azokban a hónapokban Kristóf Teréz volt a világ legboldogabb fiatalasszonya. Napközben, ha Mártonra gondolt, teste, lelke átmelegedett. Miután megfőzte a vacsorát, megfürdött és álmodozva a nyitott ablakhoz ült, lehunyta a szemét, magába szívta a virágok nehéz illatát, és Márton lépteit figyelte. „Most jön" – mondja magában, és hallja meleg hangját, amikor köszön az udvaron ücsörgő szomszédoknak. És látja, amikor megáll a konyhaajtóban, és megtörli cipője talpát. Varia, hogy belépjen. És amikor belép, Teréz már ott csüng a nyakában, érzi erős, de mégis gyöngéd ölelését, meleg leheletét, puha, lágy bajuszát, forró csókját. Szerelmes volt. Reggelenként beöltözött ebbe a forró, tiszta szerelem páncéljába, és egész nap nyugodtan, jókedvűen végezte a dolgát, járt-kelt az udvaron, mert hitte, hogy Márton szerelmén nem hatolnak át a gonosz pillantások, sértő megjegyzések, titokban elsuttogott átkok.

Háború volt, de ők nem éltek rosszul. Márton jól keresett, de azzal nem sokra mentek, mert pénzért már alig kaptak valamit. Teréz édesanyja azonban gondoskodott róluk, küldött nekik mindent, ami az asztalra kellett. Kamrájuk nem ásítozott az ürességtől. Örültek az életnek, és várták a háború végét.

5.

Teréz hamarosan megismerte a szomszédait. Szemközt vele Schmied Béláné lakott Édes nevű macskájával és csodaszép muskátlijaival. Tőle balra, az egyes számú lakásban Szűcs Miklósék laktak. Alacsony, sovány fiatalember volt, télen-nyáron kalapban vagy sapkában járt, mert a tífusz egyetlen szál hajának sem kegyelmezett. A Kartonnyomógyárban dolgozott, szőke, nagy kontyú felesége pedig a Dohánygyárban. A fiatalasszony haja a zsírtól szinte összeragadt és megbarnult, ha félévenként egyszer megmosta, akkor olyan sárga volt, mint az érett búza, és olyan fényes, akár a selyem. A lakása ugyanolyan piszkos és elhanyagolt volt, mint a haja. Két elhanyagolt kisgyerekükre az öregedő Szűcsné vigyázott, nem nagy igyekezettel, mert Rebeka néni a gyerekeknél jobban szerette a pálinkát és a bort, legszívesebben Fleissieg úr kocsmájában élte volna le hátralevő éveit. A hármas számú lakásban, Schmiednétől jobbra, Koltai Vilmosék laktak. A harmincéves férfi hosszú volt és sovány, csontos, beesett arcát szeplők tarkították, haja, szemöldöke szinte lángolt. Kovács volt a Hajógyárban. Néha úgy megkínozta az asztma, hogy köhögése éjszakánként felverte a ház csendjét. Annáról, a fekete hajú, barna bőrű feleségéről azt híreszteltek, hogy cigány. Az egyéves Ferkó fehér bőrét az apjától, fekete szemet és haját az anyjától örökölte. Anna idősebb volt Teréznél, ő sem dolgozott, mert a kisfiú sokat betegeskedett. Iványiék bal oldali szomszédjai Dobrovicsék voltak. A hatalmas termetű harmincéves Dobrovics Dezső katonai szolgálatot teljesített a helyőrség-parancsnokságon, egyébként szállítómunkás volt, a mértéktelen alkoholfogyasztástól már felfúvódott az arca, akár a léggömb, és úgy izzadt, mint a söröskocsik elé fogott lovak. Arca tele volt sebhelyekkel, duhajkodásának nyomaival. Felesége, Ella, szép babaarcú, nagy testű nő volt, hatalmas keblekkel és még hatalmasabb üleppel, amelyet járás közben ügyesen táncoltatott. Állandóan két-három albérlő lakott nála, akik a háziak szerint a babaarcú fiatalasszony alkalmi szeretői voltak. Terézék jobb oldalán a Mezei család lakott. Hatan a szoba-konyhás lakásban. Az öreg Mezei ötvenéves, alacsony növésű, őszülő hajú, jó megjelenésű ember volt, húsz éve dolgozott a Kalapgyárban mint üzemvezető. Négy évvel idősebb felesége, Irma, alacsony növésű, hajlott hátú, teljesen ősz asszony, évek óta betegeskedett. Annyira beteg volt a reumától, hogy még a háztartást sem vezethette. Mezei durván bánt a szerencsétlen asszonnyal. Tibor, a huszonhét éves műszerész orosz fogságba esett, azóta nem hallottak róla. Felesége, a feltűnően szép Blanka, szintén a Kalapgyárban dolgozott. Huszonöt éves volt, idősebbik lánya, Éva, négyéves, a fiatalabb, Manci, kétéves. Évi óvodába járt, Manci odahaza élt a beteg öregasszonnyal. Azt meséitek, hogy Bianka összeszűri a levet jóképű apósával. Biztosat senki sem tudott, de Teréz észrevette, hogy a rosszindulatú, tudálékos Mezei féltékeny a menyére, és sokszor együtt járnak szórakozni. Azt is látta, hogy a fiatalasszony félmeztelenül, bugyiban sétálgat az apósa előtt. Ezekkel az emberekkel és Rabóékkal élt együtt Teréz a földszintes házban, ahol napirenden voltak a veszekedések, a kisebb-nagyobb összezördülések, és amikor belemelegedtek, ocsmány szitkokat vagdostak egymás fejéhez. Kristóf Teréz tisztességesen köszönt mindenkinek, és nem zavarta, ha egyesek nem köszöntek vissza neki. Majd visszaköszönnek – mondogatta magában. Először a gyerekekkel kötött barátságot. Hamar megszerették őt, mert értett a gyerekek nyelvén. Néhány hét múlva már alig volt nyugta tőlük. Teréz jól tudta, hogy a szülők a gyerekeikért sok mindenre képesek, még arra is, hogy visszaköszönjenek neki, esetleg még arra is, hogy szót váltsanak vele. Schmiednével hamarosan összebarátkozott. A kövérkés öregasszonynak nagy tekintélye volt a házban. Ezt, mint Teréz később megtudta, annak köszönhette, hogy kisebb-nagyobb összegeket adott kölcsön a szomszédoknak. Kristóf Teréz csak Rabó Margittal nem tudott szót érteni. Köszönt neki, rámosolygott, de a szép lány átnézett rajta, mint az üvegtáblán. Márton meg is szidta.

– Ugyan már, Teréz, miért van erre szükség? Bolond az a lány. Ne alázd meg magadat.

– Bánt – mondta Teréz. – Nem szeretek gyűlölködésben élni. Állapotos volt, januárra várta a gyereket. Talán maga sem tudta, hogy a lelke mélyén Margit átkaitól félt. Márton boldog volt, dédelgette Terézt, úgy vigyázott rá, akár egy porcelán babára, legszívesebben vattába csomagolta volna „kicsi feleségét". Óvta a napsugártól, védte a széltől, már-már nevetséges volt puha gondoskodása.

– Nincs is még a környéken ilyen derék ember, mint Iványi Márton – mondták a szomszédok.

– Nem is férfiember az – vágott vissza a kopasz Szűcs. – Papucs.

– Nyikhaj, pipogya fráter – mondta Mezei. – Fogadni mernék, hogy az asszony bugyiját is ő mossa ki esténként. Még azt is megérjük, hogy ő szüli meg a gyereket.

– De művelt marha kegyed, Mezei úr – mondta gúnyosan Schmiedné. – Az ember el sem hinné, hogy egy ilyen jóképű öregember, egy kalapgyári üzemvezető ilyen marhaságokat mond.

– Csak tréfáltam, fuvarosné naccsád – mondta vigyorogva Mezei. – Tréfálni csak szabad?!

Egyik meleg nyári este néhány asszony – Schmiedné is köztük volt – kis sámlikon a vastag törzsű eperfa alatt ült. Rabó Margitról beszélgettek. Izgatta őket a sorsa, különösnek tartották, hogy még udvarlója sincs. Annak pedig valami oka van.

– Az az oka – mondta a zsíros hajú Szűcsné –, hogy baja van neki. Nem asszonynak való az.

– Ne mondjon már ilyen sületlenséget – mondta Kokainé, akinek az volt a nagy bánata, hogy egyre észrevehetőbb lett a „bajuszkája" –, már miért ne volna asszonynak való? Neki is megvan az, ami magának.

– Megvan, megvan. De meddő. Nem lehet annak gyereke.

– Meddő? Marhaságot beszél, Szűcsné. Lány az még. Nem nyúlt ahhoz még férfi.

– Azt nem tudhassa senki! Még maga sem, szomszédasszony. Hozzányúltak vagy nem nyúltak, akkor is meddő. Azért nem kell az egyetlen férfiembernek sem.

– Mit szól ehhez, Schmiedné? – fordult a kövérkés asszonyhoz Koltainé. – Ilyen marhaság! Még hogy meddő. És honnan tudja azt a férfi, akinek nem kell? Margit talán közli véle?

Schmiedné megigazította kontyát, óvatosan Rabóék lakása felé nézett. Hangját egészen lehalkította.

– Márpedig az, Anna. Margit meddő. Én az anyjától tudom. Szegény asszony, isten nyugosztalja, a halála előtt kevéssel bejött hozzám. Ha jól emlékszem, húsvétkor volt öt éve. – Egy pillanatig elhallgatott, mintha emlékeit rendezgetné. – Úgy emlékszem, mintha ma történt volna. Bejön hozzám, és azt mondja: „Képzelje el, Mariska néni, hogy mi történt? „Istenem – mondom néki –, csak nincsen valami baj, aranyos szomszédasszony? „De bizony baj van – mondja és tördeli a kezét. – Most jöttünk az orvostól szerencsétlen kislányommal, Margitkával. „És mit mondott a doktor úr, mondja már, aranyoskám. De szegény asszony csak sírdogál, szaggatja a zsebkendőjét, végül csak kinyögi. „Megvizsgálták szegénykémet, tudja, meséltem, hogy mióta meglőtt neki, minden hónapban majd hogy bele nem hal szegénykém. Ezért kellett őt orvoshoz vinnem, ahhoz a híres tanárhoz, Tatai professzorhoz, ráment az egész spórolt pénzem, mert ide küldözgetett, meg oda, laboratóriumba, de nem sajnálom én a pénzt, csak egészséges legyen. De nem az. Azt mondta a professzor úr, hogy nem lehet neki gyereke sohasem, mert nem is tudom én, hogy mi baja van a méhének. Latinul mondta, azt pedig én nem értem. Sírt a szegény asszony, úgy sírt, hogy nagyon megsajnáltam őt. Vigasztaltam én, mondtam én neki mindent, de nem lehetett szegénykémet megvigasztalni. Folyton csak azt hajtogatta, hogy ilyen szerencsétlenség, ilyen nagy szégyen, az urának el sem meri mondani, mert ha megtudná az édes ura, hogy neki soha az életben nem lesz unokája, talán még elemésztené magát. „Hiszen tudja, drága Mariska néni, hogy az én édes uram milyen gyermekbolond. Akkor mondta el énnekem szegény lelkem, hogy már őnála is baj volt ám, sokszor volt állapotos, és mindig elment a gyerek, mert az ő méhe sem volt rendben. Hát így történt.

Az asszonyok elgondolkodva hallgattak.

Másnap este Margitnak valaki megsúgta, hogy miket terjeszt róla az öregasszony.

Margit felháborodva ment be hozzá, és felelősségre vonta.

– Ne kiabálj, aranyoskám. Én csak azt mondom, amit szegény anyád mondott. Ha ő hazudott énnekem, akkor én is hazudok. Meddő vagy és kész. Örülj neki. Legalább kedvedre szórakozhatsz. Csak siess ám, aranyoskám, mert kevés férfiember marad, mire vége lesz a háborúnak. Aztán itt öregszel meg velünk. Nincs szomorúbb, aranyoskám, annál az asszonynál, akit nem ölelt még férfi sohasem.

Így történt aztán, hogy Rabó Margit, akinek szépségén kívül nem sok élettapasztalata, mérlegelő képessége volt, kétségbeesett. Eszébe sem jutott, hogy orvoshoz menjen, és megvizsgáltassa magát. Az is nyugtalanította, amit Schmiedné a férfiakról mondott neki. Hallotta, hogy egyre több a hadiözvegy, azt is látta, hogy a műhelyben dolgozó lányok és asszonyok hogyan versengenek azért a néhány férfiért, aki valamilyen oknál fogva nem teljesített katonai szolgálatot. Ö ebben a versengésben nem vett részt, de már régóta nyugtalanul aludt, furcsa álmok gyötörték. Talán azért van mindez – gondolta –, mert annyira magányos. Nincsen barátnőié, nem tartozik senkihez sem, édesapját szereti, de véle mégsem beszélheti meg gondjait, különös érzéseit. Már az ima sem segít rajta, pedig minden reggel letérdel a templom hűvös kőkockáira, és forró odaadással kérleli a Szűzanyát, legyen a szószólója, hogy a jóisten meghallgassa a kérését. Hiszen nem kér ő sokat, es nem kér ő olyan nagy dolgot, amit a jóisten ne teljesíthetne. Egy kevéske boldogságot kér csupán, egy becsületes embert, akire rábízhatja az életét. Mit vétett ö, mi az ő bűne, hogy a jóisten nem akarja meghallgatni a kérését? Elkeseredése akkor mélyült el igazán, amikor meglő tudta, hogy Teréz terhes. Irigykedve nézte a boldog fiatalasszony egészséges, egyre jobban gömbölyödő testét. Leselkedett az ablakból, és arra kérte az istent, ne engedje, hogy Kristóf Teréz megszülje a gyermekét. Néha azt érezte, hogy nem bírja elviselni a magányát. Valami őrültséget fog elkövetni. Miért él? Miből áll az ő élete? Hajnalban kel, kiszolgálja apját, akár egy cselédlány, aztán rohan a templomba, onnan a gyárba. Dolgozik tizenkét órán át megállás nélkül, hallgatja az asszonyok trágárságait, sikamlós meséit, durva tréfáit, gúnyos megjegyzéseit, mert ő nem vesz részt a szórakozásaikban. Nem kellett, volna dolgoznia, apja fizetéséből nagyon jól megélhetnének. Azért dolgozott, mert otthon halálra unta volna magát. A gyárban a gép lekötötte a figyelmét, néha órákig nem is jutott eszébe semmi sem. Volt úgy, hogy nem szeretett hazamenni. Apja ugyanis az utóbbi időben rákapott az ivásra. Részegen pedig olyan durván beszélt vele, mintha nem is a lánya lett volna, hanem közönséges utcalány.

6.

Tizennyolc január huszadikán Kristóf Teréznek fia született. A fiatalasszonynak az volt a kívánsága, hogy régen halott édesapja után a kisfiút Péternek kereszteljék.

Rabó Margit ez idő tájt ismerkedett meg a Harisnyagyár egyik kazánfűtőjével, Dobránszky Sándorral. Látásból már régebben ismerte a szakállas, harminc év körüli férfit, aki hosszú hajával, szomorú tekintetével, sovány arcával Krisztusra hasonlított. Dobránszky nagyon zárkózottan viselkedett, nevetni sohasem látták őt. Egyszerűen öltözködött, ruházata mindig tiszta volt. Margit észrevette, hogy a férfi sokszor rajta felejti a szemét. Nem a gyárban ismerkedtek meg, hanem a templom előtt az egyik hajnali mise után. Margit a templomból jövet megcsúszott a jéggel borított úttesten. Elesett. A férfi felsegítette.

– Megütötte magát? – kérdezte. Hangja lágy, dallamos volt. Tekintete pedig meleg, simogató és végtelenül szomorú.

– A lábam – mondta Margit halkan. – Nem bírok ráállni. Azt hiszem, kificamítottam a bokámat.

– Támaszkodjon rám – mondta a férfi. – Csak bátran. – Átkarolta a lányt, s könnyedén a levegőbe emelte.

A Duna felől jeges szél fújt, arcukba kavarta a sűrű hópelyheket.

Még sötét volt, csak a gázlámpák gyér fénye vetett némi világosságot a járdára. A férfi visszavitte a lányt a templomkapu szélvédett boltíve alá. A főhajóból némi világosság szűrődött ki. Dobránszky egy pillanatig gondolkodott, aztán fölemelte a lányt, és bevitte az ürességtől kongó templomba. Leültette az utolsó padba. Az oltár gyertyái pislákolva égtek, az örökmécses szétszórta fényét.

– Ne féljen – súgta. – Hunyja le a szemét, és gondoljon Krisztusra. – A lány engedelmeskedett. Érezte, amint a férfi ujjai kigombolják bolyhos hócipőjét, és végigtapogatják megduzzadt bokáját. – Csak egy pillanatig fog fájni, csak egy pillanatig – mondta. Margit erős szorítást, nyilalló fájdalmat érzett. – Ugye, már nem is fáj? – hallotta a férfi hangját. – És mi ez a fájdalom Krisztusunk fájdalmához képest? – Megnyugtatóan beszélt, közben ujjaival hol erősebben, hol gyengébben simogatta, nyomkodta a sérült bokát. Margit kellemes zsibbadást érzett, és különös hangulat kerítette hatalmába. Lehunyta a szemét, megfeledkezett a gyárról. A templomban hideg volt, de nem fázott, testét meleg járta át.

7.

Minden reggel a templom előtt találkoztak. A férfi a bejárat boltíve alatt várakozott az imádkozó lányra, s amikor kijött, együtt mentek egy darabig. A Miklós téren elváltak egymástól, és a gyárba már külön-külön érkeztek. Dobránszky nem volt tolakodó, úgy beszélgetett Margittal, mint régi ismerősével vagy barátjával. Ahogy múltak a napok, és világosabbak lettek a reggelek, Margit egyre többet tudott meg a szakállas fűtőről. Dobránszky Pannonhalmán, a bencéseknél járt gimnáziumba. Utána teológiát tanult. A tanulmányai során – mesélte a férfi – felismerte, hogy az egyház eltért Krisztus tanításától, az idők folyamán megtagadta vagy világi érdekeinek megfelelően átformálta azokat a törvényeket, amelyek az első keresztények idejében a katolikus anyaszentegyház lényegét jelentették. Az egyszerűség helyett fényűzés és pompa, az alázat helyett gőg és dölyf, megértő és megbocsátó szeretet helyett türelmetlenség és vad erőszak lett az egyházépítés lényege. Szót emelt ezek ellen a visszásságok ellen, és úgy érezte, neki, Krisztus gyermekének, küldetése van. Megalakította a Krisztus Gyermekei elnevezésű közösséget, s ennek a közösségnek lett igehirdetője, választott pásztora. Szeretettel és megbocsátással harcolnak az erőszak ellen, a krisztusi tanítással ellentétes cselekedetnek bélyegzik a háborút és az öldöklést, a gyülekezet előtt tett esküjükhöz híven megtagadják a katonai szolgálatot, fegyvert és más öldöklő szerszámot nem vesznek a kezükbe, elítélik a papok szüzességi fogadalmát, mert az nem más, mint isten akaratának és szándékának a megtagadása. Vallják, hogy az ember nem szenvedésre született a földre, hanem boldogságra és örömre, ezért isten elleni véteknek tartják az önsanyargatást, az ön-kínzást, az örömről és a boldogságról való lemondást. Margit megtudta még, hogy Dobránszky évekig banktisztviselő volt. Miután a hatóságok nem engedélyezték a gyülekezet összejöveteleit, a közös imát és igemagyarázatait, kénytelenek voltak titokban találkozni. A rendőrség többször letartóztatta, rövidebb-hosszabb ideig tartó szabadságvesztésre ítélte, de ő boldogan viselte a megaláztatást és a szenvedést, viselni fogja ezután is, mert Krisztus Gyermekei élnek, terjesztik az egyedüli igaz hitet. Őt is behívták katonának, de megtagadta a bevonulási parancsot. Három év börtönre ítélték, fél évvel ezelőtt szabadult, de még most is rendőri felügyelet alatt áll. Ezért nem viheti Margitot emberek közé, ezért nem járhatnak nyilvános helyre, pedig érzi, hogy találkozásuk isten megmásíthatatlan akaratából jött létre. De ha Margitka szívesen beszélget vele, akkor esténként felkeresheti őt a lakásán.

Margit úgy érezte, hogy meghitt társra talált, mégpedig olyan társra, aki művelt, okos, rendkívüli ember. Mégis nehezen szánta rá magát, hogy felmenjen Dobránszky Perc utcai lakására. Apiától félt. Ha megtudná, hogy olyan emberrel kötött ismeretséget, aki rendőri felügyelet alatt áll, talán mindkettőjüket agyonverné. Szerette ezt a különös embert? Nem vallatta meg érzéseit. Csodálta. Egyszerűen rabja lett. Úgy érezte, valami belső parancsra követnie kell Dobránszkyt, engedelmeskednie kell neki, teljesítenie kell minden kérését, akaratát. Így aztán, amikor apja huszonnégy órás szolgálatban volt, este kiosont a lakásból, es felkereste a szakállas prédikátort. A férfi komoly arccal nyitott ajtót, Krisztus nevében üdvözölte, és bekísérte a szobájába, ami inkább egy szerzetesi cellához hasonlított, mint lakószobára. Alig volt benne bútor. Az egyik falnál egy vaságy állt, rajta kőkeményre tömött szalmazsák, durva szőttessel leterítve. A szemközti falnál egy megkopott kétajtós szekrény, a szoba közepén pedig egy tisztára súrolt, kecskelábú asztal. Körülötte négy támlás szék. Az ágy felett egy krisztusfejet ábrázoló festmény. Se szőnyeg, se virág, de minden ragyogott a tisztaságtól, a szoba levegőjét átjárta a meszelt falak egészséges szaga. Dobránszky egy pillanatra lehunyta a szemét, izmos karját áldásra emelte.

– Áldott legyen az Úr neve, aki téged, Rabó Margit, hozzám vezérelt. – A lányon olyan ünnepélyes hangulat lett úrrá, mint nagy ünnepeken a templomban. Félénken leült. A férfi az asztal túlsó oldalán állt, karjait összefonta a mellén, és nyugodt tekintettel nézte a lány szép arcát.

– Néked bánatod van, Margit testvérem. Mondd el, hogy lelked megnyugodjon.

Margit magától értetődőnek tartotta, hogy a férfi most első ízben tegezte őt, de neki eszébe sem jutott, hogy visszategezze. Máltai tisztelendő úr fiatalabb Dobránszkynál, és az is tegezi őt. A papoknál úgy szokás. A lány jószerint még alig mondott el magáról valamit, már türelmetlenül várta azt a pillanatot, hogy valakinek feltárja a lelkét. Nos, ez a pillanat most elérkezett. Elmesélte csalódását Mártonban, megaláztatását és szerelmének visszautasítását. Ö még ártatlan, de akkor azon a délutánon Mártoné szeretett volna lenni. Azóta gyűlöli őt, a pusztulását kívánja. Megátkozta őt, és azért imádkozik istenhez, hogy átka beteljesüljön. De isten, úgy látszik, haragszik rá, nem hallgatja meg kérését.

A férfi figyelmesen hallgatta a lányt, nem zavarta közbeszólásaival. Megtörtént, hogy Margit látogatása előtt csipkebogyóból teát főzött, és azt iszogatták. Nyugodtan, zavartalanul beszélgettek, mert Dobránszky egyedül lakott a szoba-konyhás lakásban. Miután Margit mindent elmondott magáról, és egész élete, gondolatai, érzései, vágyai nyitott könyvként hevertek Dobránszky előtt, a férfi azt mondta:

– Úgy gondolom, kíváncsi vagy a véleményemre. Őszinte voltál hozzám, én is az leszek. Azt mondod, Isten elfordult tőled, nem hallgatta meg kérésedet. Örülj neki, Margit. Iszonyú dolgot kértél Istentől. Nem hallgatott meg, mert Isten bölcs. Ne átkozódj. Nem méltó hozzád, Krisztus gyermekéhez. Iványi Márton Isten teremtménye, amit elmondtál róla, abból az derül ki, hogy tisztességes, dolgos ember. Nem vétkezett ellened. Te szeretted, talán még most is szereted őt, de ő mást szeret. Ez viszont nem bűn.

– Nem szeretem már – szólt közbe lángoló arccal a lány –, gyűlölöm. Iszonyatosan gyűlölöm.

Dobránszky a sokat tudó és értő emberek nyugalmával nézett a lányra, és most először rámosolygott.

– Ez az iszonyatos gyűlölet bizonyítja – mondta –, hogy a lelked mélyén még mindig őt szereted. Azt is megjósolom néked, Margit, hogy nagyon sokáig szeretni is fogod. Ne hadakozz tiszta érzéseid ellen, a szeretet szép érzés, Isten adománya. Szeresd és próbáld megérteni őt. Krisztusnak teste és lelke, egész isteni lénye szeretetből épült. Ez a szeretet vitte őt a Golgotára. Tanulj tőle. Nyugtalan vagy, mondod, vad álmok, vágyak gyötörnek. Eső nélkül a legzsírosabb föld is szenved, kiszárad, terméketlenné válik. Ezt Isten rendelte így. Azért adott az embernek szemet, hogy nézzen és lásson. Kezet és lábat, hogy használja azokat. Nektek kebleket nem azért teremtett, hogy testetek szebb és harmonikusabb legyen, ez öncélú cselekedet lett volna Istentől. A teremtés a célszerűség hatalmas, utánozhatatlan mesterműve. Tested minden parányi sejtjének rendeltetése van. Kebleidnek az, hogy örömök forrása, a benned megszülető új élet kútjai legyenek. Amit Isten az embernek adott, az nem szégyellni való. Az ősember nem szégyellte testét. Isten rendelése és akarata szerint használta. Nem titkolta el vágyait, érzéseit, mert az vétek Isten ellen. Nem tudom, ismered-e az Énekek Énekét? Megtalálhatod a Szentírásban. – Felállt, a szekrényből elővette a Szent Bibliát, fellapozta a keresett oldalt, és olvasni kezdte a költői sorokat.

Margit áhítattal figyelt. Néha lehunyta a szemét, és úgy hallgatta a sorokat, amelyek szinte életre keltek benne, csodálatos képekké alakultak át.

8.

Kristóf Terézt az őszirózsás forradalom nem érte váratlanul. Márton már napokkal előtte mondta, hogy hamarosan összeomlik minden. Teréz nem sokat értett az egészből. Ha Márton azt mondja, hogy ezentúl jobb dolga lesz a szegény embereknek, akkor legyen forradalom. Hiszen ha az ember meggondolja, már az is nagy dolog, hogy vége lett a háborúnak, hazajöttek a katonák. Kristóf Teréz a többi asszonnyal együtt lelkesen éltette a Köztársaságot, a földosztó grófot, és abban reménykedett, hogy özvegy édesanyja is kap majd néhány hold földet. Egyelőre azonban nem érezte, hogy valamivel is jobb lett volna a helyzetük. A pénz egyre romlott, az üzletek üresek voltak, és ami a legrosszabb volt, Mártont alig látta, mert beválasztottak valamilyen tanácsba, és reggeltől estig gyűlésekre járt.

De benne is, mint a többiekben, élt a remény, hogy hamarosan minden jobb lesz, mint volt. A nagytermetű Dobrovics is leszerelt, és napokig ünnepelt a babaarcú feleségével meg az albérlőkkel.

Már jól benne jártak az őszben, estenként bizony begyújtottak a kályhába is, amikor a zsíros hajú Szűcsné bekopogott Kristóf Terézhez azzal, hogy nagy újságot tud. Teréz Schmiednével beszélgetett éppen, Péter békésen aludt.

– Beszéltem Margittal – mondta, és leült az egyik székre. – Még szűz.

– Maga megvizsgálta? – kérdezte Schmiedné.

– Mondta.

Schmiedné bosszúsan legyintett.

– Menyasszony korában maga is azzal dicsekedett – mondta. – Aztán az esküvő után négy hónapra elpottyantotta Pirikét. Emlékszik? Margit éppen olyan szűz, mint amilyen maga volt menyasszony korában. Biztosan van valakije. Ezt én mondom.

– De hát Margit nagyon vallásos – szólt közbe ártatlan arccal Teréz. – Hajnalonként ott térdepel az oltár előtt.

– Én is ott térdepeltem kislánykoromban – mondta nevetve a kövérkés asszony. – Addig-addig térdepeltem ott, amíg a plébános úr be nem vitt a sekrestyébe, és rám nem mászott. Margit meddő, ha mondom. A papok szeretik a meddő lányokat.

Nevettek.

– Azt is mondta még – így Szűcsné –, hogy ő majd bebizonyítja, hogy nem meddő.

– Erre aztán kíváncsi vagyok.

Ezeket az asszonyokat a forradalom sem tudta kizökkenteni szokott életritmusukból.

Márton novemberben a kommunista párt tagja lett, és még kevesebb időt töltött odahaza. Teréz nem vitatkozott vele. Márton tudja, hogy mit csinál. Azokban a hónapokban szépen fejlődő gyermeke kárpótolta mindenért. Nem törődött ő a forradalommal. Neki az volt a fontos, hogy meleg legyen a lakás, nehogy megfázzon Péterke, és táplálni tudja őt.

Amikor márciusban kikiáltották a Tanácsköztársaságot, Teréz megkérdezte férjét, hogy ez meg mire volt jó?

– Most már mienk a hatalom – magyarázta Iványi Márton –, a munkásoké. A munkásemberek miniszterek, tábornokok lehetnek. A gyárak, a bankok, egyszóval minden a miénk. Gelencsér úr öntödéje is. A föld is, a kastélyokkal együtt.

– Hát ebből aztán szép kis muri lesz – mondta Teréz. – Hát ti azt hiszitek, hogy az csak úgy megy? – A fiatalasszony nevetni kezdett. – Dobrovics ma még azokat a zsákokat hordja a Nagycsarnokban, holnap pedig miniszter lesz.

– Engemet nevetsz ki?

Dehogyis tégedet. Csak elképzeltem Dobrovicsot cilinderben.

– De ki mondta, hogy abból az állatból miniszter lesz? – kérdezte Márton.

– Ő is munkás. Miért ne lehetne?

Márton türelmesen magyarázni kezdett, de Teréz nem sokat értett az egészből. Április közepén özvegy Kristófné meghalt. Felborult egy szekér, maga alá temette. Terézék nagy nehézségek árán levergődtek a tanyára. Későn érkeztek, édesanyját már eltemették. A fiatalasszony keservesen sírt, mert nem búcsúzhatott el édesanyjától. Bözsi húga egyedül maradt a tanyán. Teréz azzal vigasztalta magát, hogy húga mellett ott áll Lakatos Imre, a szomszédék fia, aki a gyászév letelte után feleségül fogja venni.

Iványiék három napig maradtak a tanyán. Esténként összejöttek a szomszédok, és bizalmatlanul hallgatták Márton okos szavait. Ott volt Juhász Kálmán mintagazda is. Mártonnak kedves cimborája, pedig csak néhány éve ismerték egymást. Majdnem egy fejjel