Az ércmadár

RÁTH-VÉGH ISTVÁN

AZ ÉRCMADÁR

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Nádler Rita

978-963-376-284-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ráth-Végh István jogutódja

ELSŐ RÉSZ

A TŰZÖZÖN

A 193*-ik év egyik csöndes nyári délutánján négy férfi üldögélt a croydoni repülőtéren. Szemüket állandóan észak felé vonta a fenségesen borzalmas kép, minőt halandó ember még nem látott.

London égett előttük, a hétmilliós város.

Fekete füstje átfogta az egész horizontot; terjedt, hömpölygött, lobogott, mérföldnyi területeket árasztva el hamuval és korommal. Kelet felé magasabban gomolyogtak a füstoszlopok; ott égtek a dokkok milliárdokat érő kincsei, a London Docks árutömegei, a Surrey and Commercial Docks 140 hektárján felhalmozott farakományok, s a West India Docks, a Royal Victoria and Albert Docks óceánjáró hajói. Nyugaton kissé behorpadt a füsttömeg a parkok fölött, csupán egy helyen, a Hyde Park és a Regents Park között dudorodott ki ismét, ahol a British Museumnak pénzzel ki nem fejezhető, az emberi kultúrára mérhetetlen értéket jelentő gyűjteményeit emésztette a tűz.

Az Apokalipszis rettentő látomása vált itt valóra. Testet öltöttek, életre keltek János apostol földöntúli jelenései.

„Jaj! Jaj! Ama nagy város, mely öltözött vala bíborba és bársonyba és skarlátba és megékesíttetett arannyal, drágakövekkel és gyöngyökkel, elveszett!…"

„És kiáltanak, látván az ő égésének füstit és ezt mondják: Micsoda város volt hasonlatos e nagy városhoz…"

És nem csupán London égett ezekben a napokban, égett Angliának valamennyi nagy városa, égett a kicsiny Corydon is, égett benne Keresztelő Szt. János temploma, pirosló lángok nyaldosták a Whitgift’s Hospitalt s immár üszkösödő zsarátnokká omlott össze a Grand Theatre and Opera House. A tűz nem kímélt templomot, kórházat, dalcsarnokot; egyforma dühvel rohanta meg és emésztette el valamennyit.

De hát hogyan keletkezett ez az irtózatos világégés?

A négy férfi halkan beszélgetett.

– Ott égnek a National Gallery műkincsei: már elhamvadt a Madonna degli Ansidei, Raffaello remekműve, amit 70 000 font sterlingért vett Marlborough herceg. Ez a legnagyobb ár, amit valaha képért fizettek. Amott füstölög a British Museum. Már porrá omlottak Phidias márványai, és ismét törmelékké hullott szét a halikarnassusi mauzóleum maradványa, Mausolos király szobrával együtt. Valaha a világ hét csodája közé tartozott, most kormos kőhulladék.

Aki így beszélt, szőke bajuszú, germán típusú férfi volt, német repülőtiszti formaruhában. Neve: Hans Herrenschmidt, dr. phil. et med. Amint beszédéből látszik, az élő lexikon alaposságával szólt hozzá minden kérdéshez, nagy tudománya nem zárván ki, hogy bursch korában ne lett légyen híres ivó, és még híresebb verekedő.

– Látják – szólalt meg a szomszédja – azt a szívós kis füstgomolyt? Az a British Museum könyvtára. Hárommillió kötet könyv ég ott, az emberi civilizáció teljes kincsesháza. A könyvespolcok hosszúsága 65 kilométer. A Reading Room már bizonnyal beomlott. Voltak már ebben a kerek olvasóteremben? Az átmérője 43 méter, vagyis 50 centiméterrel veri a római Szent Péter-templom kupoláját.

Világos, hogy a számadatok és a sportkifejezések embere csakis angol lehetett. Az is volt, simára borotvált, rózsás arcú fiatalember. Névjegye így festett: H. F. Eythorne, Bart., B. A., V. C., R. A. F. F. U. és angol szokás szerint még egy sereg betű. H. F. = Henry Francis. Bart = Baronet. B. A. = Bachelor of Arts, vagyis diplomát szerzett az oxfordi egyetemen. V. C. = Victoria Cross, vagyis kitüntette magát az 193* világháborúban, s megkapta a Viktória-keresztet. R. A. F. F. U. = Royal Air Force Fencing Union[1]. A többi betűből hozzáértők még azt is kihüvelyezhetik, hogy Sir Henry nevezetes sportegyesületeknek a tagja, és champion az atlétika különböző ágaiban. Egyébként szintén repülőtiszt az angol hadseregben.

A harmadik férfi, nyírott fekete bajszú, nyúlánk magyar repülő főhadnagy, halkan felsóhajtott:

– És ha elképzeljük, hogy éppen úgy ég most Párizsban a Bibliotheque Nationale, Milánóban a Biblioteca Amabrosiana, Firenzében a Biblioteca Laurenziana, Budapesten az Egyetemi Könyvtár, a Nemzeti Múzeum könyvtára, hogy így ég egész Párizs, Bécs, Berlin, Budapest, New York és Yokohama –, s hogy így ég az öt világrészben minden nagyváros, s hogy az egész földgolyó be van hintve temetetlen holttestekkel, kiölve minden élet, minden munka, minden reménység!

Szenczy Lászlónak hívták a magyar fiút, hivatásos katona volt. Bajtársai odahaza elnevezték „száraz bohém"-nak, mert kapható volt minden bolondságra, de nem ivott és nem kártyázott. A tréfáért sohasem haragudott meg, amire igen jó oka volt: úgy vívott mint egy félisten, s a legutóbbi vívóversenyen pocsékká verte az egész olimpiai bajnoktársaságot. Egyébként szabad idejében a könyvtárakat bújta.

Még a negyedik férfit kell bemutatnunk: de Versac vicomte. Ez a de Versac kapitány volt a szpáhiknál, és ő is fogoly gyanánt került a croydoni táborba, mint Herrenschmidt és Szenczy. Inkább afrikai típusnak látszott, mint franciának, arcszíne sötét, haja sűrű és gyapjas, mint a négeré, szakálla dús, tömött. Herrenschmidt szerint olyan feje volt, mint Hannibálnak. A vicomte, aki különben gőgös és szófukar ember volt, mosolyogva adott Herrenschmidtnek igazat, s kegyeskedett elmondani, hogy ő anyai ágon a Dumas-családdal rokon, akik tudvalevőén afrikai eredetűek.

Általában rendkívül zárkózottan viselkedett; annyit meg lehetett tudni elejtett szavaiból, hogy Párizsban az okkult tudományokkal foglalkozott, s tagja volt mindenféle gyanús lélekidéző társaságnak. Ismerte az arab varázslók, perzsa mágusok és indiai fakírok üzleti titkait; foglalkozott a nekromantiával; bejárta Keletet, s ott titokzatos ismeretekre tett szert Állítólag járt Mezopotámiában, a jeziditák közt is, az ördögimádóknál, akik szertartásaikat a sátán tiszteletére rendezik.

Versac epésen fordult a némethez:

– És ez a világégés az önök hazájában lobbant lángra.

– Francia szokás, mindig bűnbakot keresni – felelte Herrenschmidt a bölcsész flegmájával.

Szenczy azonban felfortyant.

– A vicomte igen jól tudja, hogy a békeszerződéseket Párizsban gyártották. Ha a német néppel lenyelettek ilyen mérgezett papirost, ne csodálkozzanak, hogy pár év múlva visszaöklendezte az önök szemébe. Önök kuruzsolták beteggé egész Európát, önök okozták, hogy a német jeladásra kitört a gyomorrontás az egész világon.

Sir Henry rezümét tartott.

– Németország Svájcon keresztül betört Franciaországba. A bolgár nekiment a szerbnek, a török a görögnek. A magyar háromfelé harcolt, a lengyel négyfelé, írek, egyiptomiak, hinduk, búrok kitűzték a lázadás lobogóját. Az őrület terjedt tovább. Olaszország bevonult Dalmáciába, Japán megtámadta Amerikát, a déli államok szövetkeztek az Unió ellen, Marokkó, Algír, Tunisz arabjai legyilkolták a franciákat, Oroszország mint egy megbódult kolosszus hadakozott jobbra-balra, lengyellel, tatárral, kínaival, japánnal és saját magával, ahol pedig nem volt külső ellenség, ott az emberek nekimentek egymásnak, és egymást öldökölték.

– Nohát – kérdé Szenczy –, ki okozta, hogy az egész földgolyó rengett az egymásnak rohanó seregek robajától? A németeké ez a gyönyörű dicsőség? Nem uraim, a diplomáciáé. A meghibbant agyú diplomácia fújta ehhez a tánchoz a láb alá valót, élén az önök francia diplomatáival, akik azt hitték, fuvolán zenélnek, pedig csak egy rossz dudát nyekergettek.

Versac vállat vont.

– Enfin, mindegy. Nincs már se diplomácia, se hadsereg. Nézze, Herrenschmidt doktor, vitatkozás helyett inkább derítse fel utolsó óráinkat a tudomány vigaszával, és magyarázza meg, hogy voltaképpen mi ez a kis undorító betegség, ami a legrövidebb idő alatt velünk is végezni fog?

Szenczy a foga között morogta:

– Velem ugyan nem végez a csuma. Erről majd teszünk.

Herrenschmidt megragadta az alkalmat, hogy formás kis előadást tartson.

– Mint méltóztatnak tudni, a hároméves új világháborúban végképp megállt minden termelés. Mindenütt hadiszereket gyártottak; aki épkézláb ember volt, elment a frontra. Az eke berozsdásodott, a föld vételien maradt, a jószágot megették. A veszedelemmel senki sem törődött, minden hadviselő fél va banque-ot játszott; azt gondolta: majd győz, és akkor elveszi a másikét. Egy szép napon aztán nem volt elvenni való sehol sem. A teljesen elgyöngült, kiéhezett emberiség arra eszmélt, hogy nincs már több ennivaló, mint ő saját maga, s nyomban meg is jelent a Rém, amely pár hónap alatt tökéletesen felfalta. Hogy honnan tört elő a rettentő kór, azt megmondani nem tudom, mert máról holnapra csődöt mondott minden közlekedés, az emberek rakásra hullottak, mint az első fagy után a falevél. Hogy mi a betegség lényege, azt sem tudom; a külső formából ítélve úgy látszik, hogy valamennyi előkelő bacilus entente-ot alakított az emberiség ellen. A betegen egyszerre ütnek ki a kolera, a pestis, a skarlát és diftéria tünetei. C. P. S. D., ahogy Sir Henry mondaná. Orvosság nincs, a betegség kínos, undorító, de gyorsan végez. Hogy mi életben vagyunk, azt egyedül annak köszönhetjük, hogy megtaláltuk a croydoni kaszárnya befalazott pincéjében mindazt az élelmiszert, amelyet a boldog emlékezetű élelmezési biztosunk – az Isten áldja meg haló porában is – a foglyoknak kiutalt adagokból ellopott. Az én szerény tudományom csak annyiban segített, hogy méltóztattak tanácsomat megfogadni, s állandóan a bődülésig teleettük magunkat.

– Mi volnánk az utolsók a földön, akik életben vannak?

– Nem! Repülő tourjaimon láttam még egyes helyeken füstöt – nem égő városok füstjét, hanem égő tűzhelyekét. Ott bizonyosan vannak még felhalmozott élelmiszerkészletek, s egyes kis embercsoportok ott még tartják magukat. Ilyen helyek lehetnek magányos szigeteken, hegytetőkön épült és jól ellátott turistaszállókban, vagy a magyar Alfölden eldugott tanyákon.

Sir Henry átvette a szót.

– Mi a magyarázata annak a másik betegségnek, a lelki ragálynak, mely az emberek kezébe fáklyát adott, hogy felgyújtsák a tulajdon otthonukat?

– Ezt már könnyű megmagyarázni. A tömegpszichózisnak törvényei vannak. Mikor kitört a C. P. S. D., az eszét vesztett vagyonos osztály tobzódásba fojtotta rémületét. A proletariátus feldühödött a féktelen kicsapongáson, és nekifordult a polgárságnak. Mint a kipukkanó léggömbből a gáz, úgy süvítettek elő mindenhonnan elvadult anarchista csoportok, akiknek most virágzott a búzájuk. Az egész földkerekségen egyszerre tört ki a gyújtogatási téboly, felgyújtottak palotát, templomot, középületet; nem törődtek vele, ha saját vackuk is odaég. Ha lesz ember, aki ezt a kataklizmát túléli, s ha lesz még folytatása az emberiségnek, akkor 1000 vagy 2000 év múlva tűzözön-nek fogják a legendák mondani a mostani felfordulást

– És mit gondol ön, lesz folytatás?

– Egész biztosan lesz. Amilyen gyorsan jött a ragály, olyan gyorsan el is fogja veszíteni a virulenciáját. Azokon a kis embercsoportokon végül megtörik az ereje, és a bacilus entente megeszi önmagát, ahogy mi megettük magunkat. A megmaradt emberek azután újrakezdik az életet.

– De minő életet! – sóhajtott Szenczy.

– Azt igen könnyű meghatározni. Az első pár generáció visszasüllyed a tökéletes állati sorba. Életük nem lesz egyéb, mint keserves küszködés, hogy előteremtsék a mindennapi kenyerüket. Vadászat, halászat, szántás-vetés. Azaz vadászat aligha, mert ha ellőtték az utolsó töltényüket, újat nem tudnak csinálni, s a puskájukat szegre akaszthatják dísztárgynak. Azt hiszem, ez lesz az első „Schmücke dein Heim".

– De valami csak megmarad a civilizációból! – veté ellen a magyar.

– Igen, de annak nem sok hasznát vehetik. Mit gondol, ha az ön tanyai embere berándul a város romjai közé, majd tudományos eszközök után fog ott kutatni? Dehogy. A bútorokról lehúzza a szövetet ruhának és a fáját elhordja fűteni. Az életfenntartás mindennap megújuló rettenetes gondja felszívja, elemészti minden életerejüket. Mikor majd a jövő generációk egyébre is kezdenek gondolni, akkorra elrohadt, elrozsdásodott minden gép, minden eszköz.

– És a könyvek?

– No hiszen, a könyveink! Azt hiszi ön, hogy a mi papirosunk kibír pár századot? Ha a tűz és nedvesség épen hagy néhány kötetet, azok csak a tizenhatodik század becsületes nyomtatványai lehetnek. Egy csomó Plantin, Elzevir, miegymás. Ez is majd mind latin és görög klasszikus. A mi egész modern tudományunkat megeszi a penész, és ha az írás és olvasás tudománya nem vész ki teljesen, akkor néhány század múlva az emberiség megint csak az ókor civilizációjára lesz ráutalva. Ha valahol kiásnak egy rozsdás gépezetet, nem tudnak vele mit csinálni.

– És mit gondol, mennyi idő kell ahhoz, míg az emberiség megint felocsúdik?

– Azt hiszem, a fejlődés gyorsabb tempóban következik be, mert hiszen valami mégis megmarad, valami keveset itt-ott mégis fel lehet használni. Mindenesetre szerencsés utódaink megtakarítják az egész diluviális korszakot, s mindjárt az alluviálison kezdhetik.

– Új népek, új nemzetek sora következik hát!

Herrenschmidt ismét tudományos arcot öltött, és fölényes dikcióval kezdett magyarázni, mintha nem is siralomházban ülnének, hanem valamely német egyetem katedrájáról árasztaná a tudomány malasztját a fogékony lelkű ifjúság nyaka közé.

– Éppenséggel nem fognak új nemzetek kialakulni. A tudomány alaptörvényei csalhatatlanok. Két ilyen alaptétel fogja meghatározni az új emberiség kialakulását. Ez a két tétel: a miliő és a fejlődés. Ismerik önök Taine elméletét a miliőről? Minden alá van vetve a környezetnek és ahhoz alkalmazkodik. Ahogy nem látunk pálmafát Grönlandban és fenyőfát Szaharában, épp úgy nem lakhatnak Itáliában eszkimók és fenn a hideg északon tüzesvérű olaszok. Mikor Egyiptomban jártam, megfigyeltem a fellah leányokat: épp olyanok voltak, mint a háromezer év előtti leányok az abydosi reliefeken. Pedig ezek arabok és semmi közük a régi egyiptomiakhoz, de a környezet a saját képére formálta őket. Görögországban megint görögök fognak lakni és Itáliában rómaiak. Rómának is ott kell újraépülnie, ahol most van, központi fekvése csak ezt avathatja fővárossá. És nem bolondultak meg az emberek, hogy máshol építkezzenek, mikor itt van előttük a rengeteg kőhalmaz.

– És a fejlődés?

– Natura non facit saltum. A természetben nincs ugrás. A népeknek végig kell élniök gyermekkorukat, férfikorukat, s némely nép meg fogja érni halálát is. Róma nem kezdheti mindjárt császárságon a dolgát, mert előbb végig kell haladnia a belső fejlődés fokozatain.

Itt de Versac közbeszólt:

– És a belső fejlődést kívülről nem akadályozza majd semmi?

– Dehogynem! Egész világos, hogy a Földközi-tenger legkedvezőbb pontján versenytársának kell keletkeznie, s ez a versenytárs nem lehet más, mint Carthago.

De Versac felugrott ültében, és izgatottan kezdett fel s alá járkálni. Sir Henry kiverte pipáját, és zsebre tette. Herrenschmidtnek nem tetszett Sir Henry hallgatása, és egyenesen hozzáfordult.

– Ön kételkedik a tudomány alapigazságaiban? Azt hiszi, másképp fognak a dolgok alakulni?

Sir Henry vallásos ember volt, mint minden angol és csöndes nyugalommal felelt.

– Tökéletesen elhiszem, hogy minden úgy lesz, ahogy ön mondja. És ha így lesz, azért lesz így, mert Isten úgy akarja, hogy az emberiség újból megtegye verejtékes útját a földön. Most megkaptuk vétkeink büntetéséül a tűzözönt, az új sarj fejére talán más, jobb ítélet van kimondva.

Mindnyájan elhallgattak. A beszélgetés közt rájuk esteledett; az égő London füstje összefolyt az éjszaka sötétségével s keleten babonás, vörös fénnyel feltűnt a fogyó hold sarlója. A helyzet különössége, az éjszaka misztikuma megejtette valamennyiüket; valami sajátos lázas izgalom vett rajtuk erőt.

De Versac törte meg a csöndet.

– Ön Carthagót említette. Vajon meglesz Carthagónak a maga Hannibálja és Rómának a maga Scipiója?

– Kétségtelenül – felelé Herrenschmidt.  A nagy idők mindig megteremtik a maguk nagy embereit. Carthago akkor fogja megtámadni Rómát, mikor lesz elég ereje, s lesz olyan embere, ki ezt az erőt organizálni tudja. Lehet, hogy a vezért Hannibálnak fogják hívni, hisz ez Carthagóban gyakori név, s ha megmaradnak Polybius írásai, a vezér onnan fog meríteni és szándékosan fogja felvenni a Hannibál nevet. Hisz e névnek értelme is van: Hanni-Baal, vagyis Baal isten kegyeltje.

– Ön ezt is tudja? – mondá de Versac sajátos mosollyal.

– Sőt, többet is. Tudom előre, hogy Hannibál merről fogja megtámadni Rómát.

– Nos?

– Az Alpokon keresztül. Meglepő csapást máshonnan nem mérhet Rómára. Meg fog ismétlődni a gigászi hadművelet.

– A Kis Szent Bernát-hágón át?

– Nem! Ennek újabban nem lenne értelme. Sokkal könnyebb az út Martignyből Aostáig a Nagy Szent Bernáton keresztül.

De Versac felelni akart valamit, de elharapta a szót. Szenczy megszólalt.

– Nem tudom, ez a különös éjszaka kelti-e fel bennem ezeket a babonás gondolatokat, de az jutott eszembe; mintha a nagy hadvezetőkben egy ember lelke kelt volna újra életre. Mintha Nagy Sándor, Hannibál, XII. Károly, Napóleon mind nem lenne egyéb, mint egy embernek az újabb és újabb inkarnációja.

– Ön ezt babonának nevezi? – szólt izgatottan de Versac. – Nem látja a svéd királynak északi származásához éppen nem illő szenvedélyességében, nyakasságában az afrikai vezér jellemét? Nem találja meg mindezt épp úgy Napóleonban? Nem hallott ön soha a lélekvándorlásról, melynek tana ott kísért minden ókori vallás mélyén, az egyiptomiaktól a föníciai népekig, míg teljes rendszerbe foglalva ki nem alakul a buddhizmusban?

– Az egyiptomiak barmok voltak – szólt a tudós fölényével Herrenschmidt. – Az ő múmiakultuszuk tulajdonképpen ellentmondott a hitüknek. Végre is lélekvándorlásról tudományos értelemben lehet beszélni, hiszen ha az emberi test atomokból áll, úgy ezek az atomok nem semmisülhetnek meg, s lehetséges, hogy valamely ismeretlen erő újból csoportosítja őket. De ha az atomokat ott marasztalják a múmia pólyájában, akkor azokból sohasem alakulhat új emberi test.

– És sejti ön, mi lehet az az ismeretlen erő, mely az atomokat új testté varázsolja? Nem tűnt fel önnek, hogy a reinkarnáció esetei legszembeszökőbbek a híres hadvezérek eseteiben, akik a rombolást, a pusztítást szolgálják?

– Ó, ó! A jó öreg ördög elmélete! A sátán, a derék címbora, aki kiesett a legfelsőbb gráciából és arra pocsékolja az idejét, hogy borsot törjön a mennyei hatalmak orra alá! Sir Henry, mit szól ehhez? Hisz ön a kecskelábú alvilági gentleman létezésében?

De Sir Henry váratlan komolysággal felelt:

– Ha istent hiszek, kell hinnem az ördögöt is, aki az Úr munkáját meg akarja hiúsítani.

Szenczy beleszólt:

– Versac, maga járt a jeziditák közt. Mondja, látott ott valamit, ami az ön nézetét megerősítené?

– I saw![2] – felelte kurtán de Versac, és szava metsző élességgel süvített az éjszaka csendjébe.

Idegen, borzongó érzés járta át a másik hármat, mintha egyszerre jeges