Corvinisták II. kötet

EÖRSI LÁSZLÓ

CORVINISTÁK

1956

2. rész

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-858-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Eörsi László

ÉLETRAJZOK

Az alábbiakban 261 életrajzot közlünk a hozzáférhető és közölhető adatoktól függő terjedelemben. Kizárólag csak azokat a felkelőket, nemzetőröket (233), katonai tanácsadókat (16), történetünkhöz szorosan kapcsolódó személyeket (12) mutatjuk be, akikről levéltári forrásokkal rendelkezünk.{1}

ÁCS SÁNTA BÉLA

Rákoscsabán született, 1936-ban. Édesapja a postán dolgozott főellenőrként. Nyolc általános iskolai osztályt végzett. A forradalom idején betanított gépmunkás volt a Kénsavgyárban 1400 Ft-os fizetéssel. A XVII. kerületi Alpár utcában lakott.

1956. október 24-étől vett részt a felkelésben. Tehergépkocsival szállította be a városba az embereket. (Egy ízben a kőbányai Éles-saroknál rálőttek a rendőrök.) 25-én a Péterfy Sándor utcai kórházban vért adott, majd ott volt a sortűzzel végződő Kossuth téri tüntetésen. Részt vett az Izabella utcai rendőrkapitányságnál az ott tartott foglyok kiszabadításáért folytatott demonstrációban is. Október 30-án a rádió felhívására nemzetőrnek jelentkezett a Corvin mozinál. Itt járőrszolgálatba osztották, azzal a konkrét feladattal, hogy társaival elejét vegye a felelőtlen utcai lövöldözéseknek. Másnap hajnalban azonban a Baross tériek lefegyverezték, mert nem volt nemzetőr-igazolványa. A következő napja főleg azzal telt el, hogy élelmet osztott rajával a külvárosban. 3-án a Dózsa György úti munkásszálláson éjszakázott, és a szovjet támadás miatt nem tudott visszatérni. Harcolva jutott el társaival a VIII. kerületi tanácsházában lévő felkelőkhöz, innen a Hársfa utcai csoporthoz. 5-én pihent, 6-án újból fegyvert fogott. A nyugati segítségben bízva még akkor is folytatta az ellenállást, amikor 8–10 harckocsi támadta a csoport bázisául szolgáló Royal szállót. 8-án 12 társával úgy döntött, átlépik az országhatárt, de már az út elején meggondolta magát. Az Árpád híd budai hídfőjénél azonban őrizetbe vették, mert nem tudta magát igazolni. Hamarosan elengedték, és a későbbiekben már nem fogták el, feltehetően emigrált.{2}

ÁMON REZSŐ

Budapesten, 1937-ben munkáscsaládban született. Édesapja a világháborúban meghalt. Édesanyja gyárban dolgozott. Nyolc általános iskolai osztályt végzett. Szabósegédként dolgozott 1200 Ft-os jövedelemmel, a VIII. kerületi Bókay János utcában lakott. 1954-ben zsarolás vádjával két hónapig fogva tartották.

A forradalom kitörése után a Corvin köziekhez csatlakozott, részt vett a harcokban.

1956 novemberében elhagyta az országot, ám 1957. február 18-án engedéllyel visszatért Belgiumból.

Alig több, mint egy hónap múlva, március 26-án letartóztatták. A VIII. kerületi bíróság I. fokon devizaügyekben találta vétkesnek és három évre ítélte el. A Fővárosi Bíróság a vádat „a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvétel"-re változtatta, és 1957. június 18-án jogerősen öt éves börtönbüntetést szabott ki rá. Az Elnöki Tanács azonban két évet elengedett. (A perirat eddig nem került elő.) 1960. március 2-án szabadult. Lakhelyeit gyakran váltogatta a VIII. és a IX. kerületben és a Sertésvágóhídon helyezkedett el. 1962–1986 között hat alkalommal ítélték el közbűntényes vádakkal. (Egyszer, 1970-ben tiltott határátlépés kísérletéért börtönözték be.) 1968-ban megnősült, de a következő évben elvált. 1969-ben szerelőként a Klíma KTSz-ben dolgozott. 1986 áprilisában mentesítették a hátrányos jogkövetkezmények alól.{3} 1992. szeptember 2-án meghalt.

ANDRÁSY GYULA

1929-ben, Kunmadarason (JNSz. m.{4}) született kilencgyermekes szegényparaszti családban. Édesapja, 1930-ban, édesanyja 1948-ban meghalt. A nyolc általános osztály elvégzése után szülőfalujában napszámoskodott, majd 1947-ben Budapesten keresett munkát. Először egy Váci úti kocsmában dolgozott csaposként, majd a Róna utcai szikvízüzemben helyezkedett el. 1950-ben bevonult, rádiótávírászként őrmesteri rendfokozatot szerzett, elöljárói 12-szer dicséretben részesítették. 1952-ben továbbszolgálatra jelentkezett. 1948-ban megnősült, házasságából egy gyermek született. Hét évvel később elvált, és 1956-ban ismét házasodott. A forradalom idején a VI. kerületi Izabella utcában lakott és 1550 Ft-os jövedelme volt.

1956. október 29-én vonult katonai egységével a Szabad Nép székházához. Csatlakozott az objektumot elfoglaló felkelőkhöz, és a csoport aktív tagjaként szolgálatvezetői és őrségparancsnoki beosztást kapott. A harcokban a levéltári források szerint nem vett részt.

1957. május 20-án letartóztatták. A „szabadnépesek katonaperének" I. rendű vádlottjaként 1958. január 30-án, majd május 13-án állt a bíróság elé. Mindkét perében egy évre ítélték, de már az első fokú ítélethirdetés napjától feltételesen szabadlábra engedték. 1971-ben raktári munkásként dolgozott, és a XVI. kerületben lakott.{5}

ANDRISKA LÁSZLÓ

Rákosszentmihályon született 1932-ben. Marós szakképzettsége és közgazdasági érettségije ellenére betanított gépmunkásként dolgozott.

A forradalmi tevékenységéről kevés adattal rendelkezünk: Vastag József barátjával a Bányász mozi fegyvereseihez csatlakozott, és részt vett a november 4-i szovjet támadást követő harcokban.

1957. március 8-tól május 15-ig közbiztonsági őrizetbe helyezték.

További életútjáról csak egy 1962-es rendőrségi jelentés tudósít: eszerint a rákosszentmihályi Kórházberendezési Gyárban volt betanított munkás. Felesége az Ikarus gyárban dolgozott. Gyermekükkel szoba-konyhás főbérleti lakásban laktak.{6}

ANTAL GYULA „VEZÉR, „FŐNÖK

Siófokon (vagy Balatonkilitin) született 1921-ben. Hat elemi osztályt végzett. 1945 előtt és után főleg segédmunkásként dolgozott. 1954–56 között egy kispesti üzletben volt árukihordó, emellett feketén kőművesmunkát is vállalt. Állítólag a felesége feljelentette fegyverrejtegetésért, amiért börtönbüntetésre ítélték. Óbudai, Kerék utcai lakásából 1951-ben elköltözött, és 1956. februárig Pesterzsébeten élt egy másik nővel, akitől kislánya született.

1956. október 23-án részt vett a tüntetéseken és a Rádió ostromában. 24-én az Almássy téri felkelőcsoport egyik vezetője volt. Tíz főnyi rajával október 25-én a Kilián laktanya környékén elfoglalt egy napközi otthont, ahol beszédet intézett fiatalabb társaihoz: „Az egyetemi diákság által pontokba foglalt követelésekre az ÁVH tűzzel válaszolt [...] a Parlament előtt úgy az egyetemi diákságra, mint a polgári lakosokra – akik oda felvonultak, hogy követeléseiknek érvényt szerezzenek, az ÁVH tüzet nyitott. [...] Sokan életüket vesztették [...] Az államvédelmistákat a szovjet katonaság támogatja, s így a fegyveres harcot mindkét féllel szemben fel kell venni. Másnap átvezette embereit a Ferenc körút 43-ba, ahol a már ott tartózkodó felkelők felett is átvette a parancsnokságot. Miközben harcoló csoportját irányította, a lakókkal is jó kapcsolatot épített ki. Csoportjának egy részével november 2–3-án áttelepült a Práter utcai MTH-iskolába, ahol Ritecz József parancsnok egyik helyettese lett. Néhány társa szerint Maléter testőrségének is tagja volt. A november 4-ei szovjet támadást követően szilánkos sérülést szenvedett a lábán. November 6-án nagyszámú corvinista osztaggal együtt Nyugat felé indult, Szentendrénél azonban mintegy 60 fővel levált a „fő egységtől és a Pilis hegységbe vette útját. Itt korábbi harcostársával Horváth László hadnaggyal a csoport vezetője lett, velük tartott több korábbi társuk, és számos helybeli is. November 10-én a dobogókői BM-üdülőbe szállásolták el magukat, ahol egy tehergépkocsit és élelmiszert rekviráltak. A pilisszántói BM-üdülőt is elfoglalták, itt fegyvereket, pénzt szereztek. November 14-e körül Tatabányán csoportjának egy részével katonák igazoltatták, lefegyverezték, rövid ideig a helyi laktanyába zárták. Körülbelül egy hétig még a Pilisben időzött, majd néhány társával a Bakonyba indult, hogy felvegye a kapcsolatot Maléterrel, akiről ekkoriban az a tévhit terjedt el, hogy ott folytatja a fegyveres ellenállást.

Decemberben visszajött Budapestre, még a korábbi parancsnokságának színhelyén, a Ferenc körút 43-ban is látták. Január végén hagyta el az országot, Angliába emigrált. A dokumentumok szerint a magyar hatóságok a nyomát vesztették.{7}

ANTAL GYULA

Szolnokon született 1927-ben. Édesapja gazdálkodó volt. Hat elemi elvégzése után kőművessegéd képzettséget szerzett. 1944 novemberétől 1946 májusáig katonáskodott az I. honvéd gyalogezrednél. 1945 után többször büntették lopás, csalás, sikkasztás, csavargás vádjával. 1952 október 23-án „szökés, társadalmi tulajdon sérelmére visszaesésben elkövetett lopás, tiltott határátlépés, tiltott határátlépéshez segítségnyújtás" vádjával három év két havi börtönbüntetésre ítélték. 1953. március 18-án szabadult. Az ötvenes évek első felében megnősült, házasságából egy gyermek született. A forradalom idején kalauz volt, a VI. kerületi Aradi utcában lakott.

Feleségével október 30.–november 4. között sebesültszállító, raktáros volt a Práter utcai felkelőknél. Ö. Nagy parancsnok rábeszélte, csatlakozzon a csoporthoz. Fegyveres tevékenységére semmilyen utalás, bizonyíték nincs. 6-án nagyszámú corvinista csoporttal Nyugat felé indult, ám a felkelőket a szovjetek Tarjánnál szétszórták. A forradalom leverése után közbiztonsági őrizetbe került.

A 60-as évek első felében motorkerékpár-vezetőként szerzett állást a Fővárosi Sütőipari Vállalatnál. 1961–62-ben csalás és sikasztás vádjával ítélték el. 1965-ben a MÁV-nál utasellátó munkakörben dolgozott.{8}

ANTALÓCZI SÁNDOR „DOKI"

1915-ben született Ungváron, katolikus családban, egyedüli gyerekként. Édesapja pénzügyőrtiszt volt. A Pázmány Péter Egyetem orvosi fakultásán kezdte meg tanulmányait, de pénzügyi okok miatt csak 1941-ben fejezte be, Pécsett. 1938-ban belépett a Nyilaskeresztes Pártba, majd négy évig a Turul Bajtársi Szövetség tagja volt. Belépési nyilatkozatot írt alá a Nemzetiszocialista Magyar Pártnál, és a szervezet támogatására havi egy pengőt ajánlott fel. 1943-ban a fővárosban dolgozott, amikor megkapta a behívóját. Budapest ostroma során részt vett a harcokban, emellett a városparancsnokságon (Kilián laktanya) állomásügyeletes orvosként látta el feladatát. A szovjetek bevonulása idején hazaküldte a beosztottait, ő maga a fogságukba esett. Még Budapesten sikerült megszöknie. A háború után a feleségével és leánygyermekével tíz évre vidékre költözött. 1945-ben az SZDP, majd az MKP tagja lett, de hamarosan kilépett. Korábbi nyilas szimpátiája miatt 1945. november 12-én Szirákon (Nógrád m.) rendőri felügyelet alá került, ezt azonban december 21-én feloldották, „...mert – a hatóságok szerint – az ügyeleti kötelezettségének eleget tett, és mint közorvost ez a munkája ellátásában akadályozza". Három-három évig Bujákon és Bátán, majd 1951–1955 között Dunaszekcsőn lakott. Ez idő alatt az ÁVH két alkalommal letartóztatta államellenes izgatás vádjával. Első ízben bizonyíték híján felmentették (saját bevallása szerint egy pincért kommunista spiclinek nevezett), másodszor azonban, 1952-ben, Pécsett két évre ítélték (nem tudjuk miért), amiből hat hónapot mint orvos töltött le Dunapentelén. 1955 második felétől a IX. kerületi szakorvosi rendelőben dolgozott, és az Üllői úton lakott. 1956-ban kavernával tüdőszanatóriumba került, de a kirobbanó forradalom miatt a műtétje elmaradt.

A felkelés első napjaitól a Corvin közi felkelőcsoporthoz tartozott: először a sebesülteket kezelte, majd sokoldalú tapasztalata, műveltsége és rátermettsége révén a fiatalok irányításában is mindinkább meghatározó szerephez jutott. Széleskörű ismertséget szerzett a VIII.–IX. kerületi forradalmárok között. A felkelők tárgyaló-delegációjának gyakori tagja volt, és a corvinisták képviseletében a nemzetőrség Operatív Bizottságába is beválasztották. A Corvin köz parancsnokai közül Pongrátz Gergelyt támogatta, oroszlánrésze volt abban, hogy Pongrátz megszerezte a főparancsnoki pozíciót, és a legfőbb tanácsadója lett. November 4-e után a sebesültek mentése közben mindkét combján lövés érte, kórházba szállították.

Még ebben a hónapban Ausztrián keresztül Svájcba emigrált. Davosban 1957 áprilisában megoperálták a tüdejét. Báselben telepedett le, de nem vette fel a svájci állampolgárságot, mert a honvágy kínozta, hazatérési alkalomra várt. A helyi labdarúgás szervezésére is gondot fordított. Volt harcostársai közül Pongrátz Gergellyel tartotta leginkább a kapcsolatot. Az MSZHSZ vezetőségi tagja volt, 1960-ban részt vett a szervezet brüsszeli kongresszusán. Ügynöki jelentés szerint 1960-ban Antalóczi (másodmagával) levélben fordult Franz-Joseph Strausshoz, az NSZK honvédelmi miniszteréhez, anyagi támogatást kérve egy fegyveres légió felállításához. Elképzelésük szerint Spanyolországban hozták volna létre az egységet, a spanyolok hozzájárulását az akkor Madridban élő Pongrátz Gergely szerezte volna meg. Antalóczi ebben az időben hosszabb időt töltött Spanyolországban. 1961-ben már Olaszországban is részt vett az MSZHSZ munkájában.

Számos orvosi témájú tanulmányt jelentetett meg a szaklapokban, filozófiai értekezéseket is írt. Évekig dolgozott Marokkóban, ahol súlyos autóbalesetet szenvedett. 1983. november 16-án halt meg valószínűleg szívbetegségben. Hamvait magyar földön helyezték nyugalomra.{9}

ÁPELESZ ISTVÁN

1928-ban született Tabon (Somogy m.), kétgyermekes, cukrásziparos családban. Közgazdasági középiskolát végzett Székesfehérváron. Elmondása szerint a háború idején tagja volt az antibolsevista tábornak, egy belügyi jelentés pedig úgy fogalmaz, hogy nyilas volt, és a Hunyadi Páncélosoknál szolgált. Mindenesetre szovjetellenes nézeteiért, „disszidáló személyek támogatása" miatt 1952-ben rövid időre bezárták. Miután államosították a család cukrászdáját, tiszti iskolába járt, majd tartalékos tiszt lett. Ezt követően Budapesten a Könnyűipari Szállítóknál volt sofőr és szerelő.

A forradalom idején a Corvin köziekhez, később a Tűzoltó utcai felkelőkhöz csatlakozott. A forradalom bukása után az NSZK-ba emigrált, de nem adta fel magyar állampolgárságát.

1957 közepétől egy amerikai katonai járműállomáson volt műszaki ellenőr. Az amerikai kémelhárítás részére is dolgozott, fiatal emigránsokat beszervezett a CIC-be, és hírszerző tanfolyamra is járt. 1964 októberében a tiltónévjegyzékre került. A 60-as években sofőr és autókereskedő lett, majd 1983-86 között Spanyolországban vendéglős, később benzinkutas, ismét az NSZK-ban 1988-ig. A magyar hatóságok 1971. július 4-én visszavonták ellene a körözést, de 1975-ben megtagadták az engedélyt beutazásához. 1989-ben tért vissza először Magyarországra. Jelenleg Mátyásföldön, az 56-osok számára kialakított lakóhelyen lakik.{10}

ASZTALOS ISTVÁN

Kiskunfélegyházán született 1927-ben, házasságon kívül. Édesanyja cseléd volt, súlyos látási problémája miatt nem tudta eltartani gyermekét, aki 14 éves koráig menhelyen élt. Három elemi osztály elvégzése után gazdasági cselédként dolgozott 1945-ig. Ezután napszámos, emellett 1950-től építőipari tanuló lett, de leszerelése után nem vették vissza. Mint segédmunkás vállalt feketemunkát. 1952-ben beleesett egy razziába, s mivel munkahelyét nem tudta igazolni, 15 napra elzárták. 1954-ben lopás vádjával fél évre ítélték. 1955-ben megnősült, de hamarosan különvált a feleségétől. A forradalom idején a Kilián laktanya munkásszállásán lakott (állandó lakhelye a XIV. kerületi Tábornok utcában volt). A 24. számú Építőipari Vállalat segédmunkásaként 1600 Ft-os jövedelemhez jutott.

1956 októberében részt vett a harcokban a Kilián laktanyánál és a Kisfaludy közben, 28-án a hasát és a lábát lövés érte, november 10-ig kórházban ápolták. Visszatért dolgozni az építőipari vállalathoz, azonban 1957. április 10-én letartóztatták. 1958. november 4-én Hanesch Vilmosné tanácsa, majd II. fokon, 1959. április 6-án a Simor-tanács egyaránt hat évre ítélte. 1960. április 2-án szabadult.{11}

BACSÓ LÁSZLÓ

1929-ben, Budapesten született, postafőtiszt édesapját még gyermekkorában elvesztette. Mostohaapja asztalosmesterként saját műhelyében dolgozott. Négy gimnáziumi osztály elvégzése után 1947-től a Kővágóörsi Közjegyzőségen volt állásban, majd különböző helyeken, részint a mostohaapjánál vállalt fizikai munkát. 1946-ban belépett az MKP-ba, 1949-ben a hadseregbe jelentkezett, itt alhadnagyi rendfokozatot ért el. 1953-ban a pártból is, a hadseregből is eltávolították, mivel első felesége hűtlensége miatt iszákos lett. Ezután a Ganz gyárban anyagbeszerző, a MÁVAUT-nál motorszerelő, 1955 áprilisától pedig a Fővárosi Villamosvasútnál villamoskalauz, majd kocsivezető volt, 1000 Ft havi bérrel. 1953-ban újra megnősült, házasságából egy gyermek született, de 1955-ben ismét elvált. A forradalom idején a ferencvárosi Könyves Kálmán körúton lakott.

1956. október 23-án látta a Sztálin-szobor ledöntését, ott volt a Rádió épületének ostroma kezdeténél, majd részt vett a fegyverszerzésben a Kilián laktanyában és Csepelen. Visszatért a Rádióhoz, ahol egy lövedék megsebezte, kórházba szállították. Néhány nap múlva jelentkezett a Corvinban. Először az Üllői út–Nagykörút kereszteződésénél részt vett a forgalomirányításban, majd Zanati főhadnagy szakaszába került, az osztag a Bányász moziban alakította ki szálláshelyét. Mivel korábban katonatiszt volt, társparancsnoknak javasolták társai, akik közül többen kollégái is voltak.

November 4-én Zanati főhadnagy távozásával teljesen átvette a vezetést. Mire felvette volna a kapcsolatot a Corvin köziekkel, kiderült, hogy az ottani bázist már kiürítették. Élelmük is elfogyott, így elhagyták a Bányász mozit. A Baross utca 86-ban működő csoport vezetője lett, a szemtanúk szerint kivette a részét a fegyveres ellenállásból, és kemény kézzel betartatta a fegyelmet. Aztán több családos anya kérésére kiürítette a házat, és 6-ig csatlakozott a VII. kerületi pártbizottság épületét védő csoporthoz. Végül néhány társával a ferencvárosi pályaudvarnál látott el kapu- illetve laktanyaügyeleti szolgálatot.

A forradalom leverése után visszatért a villamosvezetői munkakörébe. 1957. március 2-án közbiztonsági őrizetbe vették, 1958. február 26-án letartóztatták. A „Papp József és társai" II. rendű vádlottjaként mindkét perében 2 évre ítélték. 1959. április 4-én szabadult. A további életútjáról annyit tudunk, hogy vendéglátóipari üzletvezetői szakképzettséget szerzett, és 1962-től az Utasellátó Vállalatnál volt büfés. 1976-ban megnősült, és az V. kerületi Veres Pálné utcában lakott.{12} 2000. január 11-én meghalt.

BAKÓ LÁSZLÓ

Kecskeméten, 1938-ban született, édesapja rendőr-tiszthelyettesként szolgált 1946-ig. A nyolc általános iskolai osztály után kétéves vájárképzést kapott Várpalotán. Szakmájában 1955-ben Herenden, 1956 elején Tatabányán dolgozott. Ezután a Hazai Fésűsfonóban, majd a szülei lakhelyén Jánoshalmán, a Magasépító Vállalatnál, végül édesapja munkahelyén, a Szerelő és Segédipari Vállalatnál helyezkedett el mint segédmunkás, majd gépmunkás 1600 Ft-os keresettel. Rákosszentmihályon, munkásszálláson lakott apjával.

Október 25-én mintegy 300-400 fős tömeggel a Víg utcai rendőrkapitányságtól a Tolnai Lajos utcába vonult, ahol a foglyok szabadon bocsátását követelték. Ezután a Práter utcai felkelőcsoporthoz, Antal Gyula osztagához került, ahol őrszolgálatba és kordonőrségbe osztották be. 27-28-án az egyik épület ablakainál készültségben állt, de – a levéltári források szerint – nem vett részt a harcokban. 28-án egy kisebb Práter utcai csoport tagja lett a szakmunkásképző iskolában, Ritecz József irányítása alatt.

4-én az épületben tüzelőállást foglalt el társaival, ám 5-én, egy akna becsapódása után a Víg utcába sietett, ahol a rendőrkapitányság melletti házakban már összegyűlt a corvinisták egy része. Benne volt abban a mintegy 300 főnyi csoportban, amely november 6-án elindult a nyugati határ felé, majd az Antal Gyula-féle társaságban, amely levált a többiektől, és a Pilis hegységbe (Dobogókő, Pilisszentlászló) vonult. Amikor a csoport – a szovjetektől tartva – tehergépkocsival Tatabánya felé indult, a Tóvárosban november 14-e körül magyar katonák fogságába esett.

1956 decemberében kezdett el ismét dolgozni a munkahelyén. (Főnöke, Pető Pál későbbi tanúvallomása szerint az üzem egyik legjobb gépmunkása volt). Kiderült azonban, hogy egy nő látta őt fegyveresen a forradalom napjaiban. Helyzetét egyre fenyegetettebbnek érezte – saját bevallása szerint az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatta –, mígnem alkoholos befolyásoltság alatt 1957. május 31-én a rákosszentmihályi rendőrőrsön kért tanácsot. 1957. június 3-án őrizetbe került. I. fokon, 1957. szeptember 30-án a Bali László vezette tanács 4 évi szabadságmegvonásra ítélte, amelyet a II. fokú bíróság Rácz György elnökletével 1958. február 17-én két és fél évre mérsékelt. 1959. december 3-án szabadult. További életútjáról annyit tudunk, hogy megnősült, gépkocsivezetői szakképzettséget szerzett, 1972-től az MHSZ Gépjármű-vezetőképző Iskola gyakorlati oktatója volt, és a XIII. kerületi Dagály utcában lakott.{13}

BALÁZS KORNÉL

Budapesten született, 1936-ban, édesapja szobrász, édesanyja ápoló, nővére a Pénzverdében tervező volt, a szülei 1942–43-ban elváltak. A nyolc általános elvégzése után a Kohó- és Gépipari Technikumba járt, de két év múlva tanulmányait megszakítva fél éves képzésre repülős tanfolyamra ment. Ez a repülőtiszti iskola előkészítője lett volna, de oda fiatal kora miatt nem vették fel. 1952–53-ban a Fémáru és Szerszámgépgyárban, 1953–54-ben az Atra gyárban műszaki rajzolóként dolgozott, ezután a Fémbútorgyárban szerzett állást, majd alkalmi munkát vállalt. 1955–56-ban a kénsavgyárban és a Csatorna és Vízvezeték-szerelő Vállalatnál helyezkedett el 1100 Ft-os keresettel. Megnősült, a X. kerületi Ceglédi utcában lakott.

Október 23-án részt vett a Rádió épületének ostromában, és megsebesült. 30-án rádiófelhívásra jelentkezett a Puskin utcában szerveződő egyetemi nemzetőrségbe, ahol a géppuskás szakasz parancsok-helyettese lett. November 6-án a VIII. kerületi tanács épületéből a szovjetek Ungvárra deportálták. Innen december 18-án visszahozták, majd a Markó utcában, a Gyűjtőfogházban és közbiztonsági őrizetben, Kistarcsán raboskodott 1957. július 23-ig. Ezután a korábbi munkahelyén dolgozott, később alkalmi munkás lett, végül a Betonútépítő Vállalatnál helyezkedett el, betanított munkásként. 1958. augusztus 26-án ismét letartóztatták, és elindították ellene a nyomozást. November 18-án Kelemen Gézáné tanácsa két évre ítélte, és az ítélet jogerőre emelkedett. 1958 november 18-án szabadult, és visszatért munkahelyére, a Betonútépítő Vállalathoz. 1964-től a IX. kerületi Közraktár utcai Tüzelőanyag Kereskedő Vállalatnál esztergályosként dolgozott 1600 Ft-os fizetéssel. Megnősült, házasságából egy gyermek született. Családjával továbbra is a kőbányai Ceglédi utcában lakott.{14}

BALÁZSI JÓZSEF

Budapesten született, 1937-ben, háromgyermekes berettyószentmártoni parasztcsaládban. Az édesapja tsz-ben dolgozott, az édesanyja a háztartást vezette. Az elemi iskola elvégzése után Budapestre költözött. Részt vett a Népstadion építésében, kitanulta a kőműves és a vasbetonszerelő szakmát. 1953-ban a III. kerületi Tatarozó Vállalatnál dolgozott, 1955-ben sztahanovista kitüntetést szerzett, 1700–1800 Ft-ot keresett. 1955 nyarán azonban – a belügyiek által elvégzett környezettanulmány szerint – kötekedő, verekedős természete miatt eltávolították állásából. 1954-ben megnősült, majd különvált. A III. kerületi Dugonics Titusz téren lakott.

1956. október 24-én hajnalban bekapcsolódott a Rádió épületének ostromába. 31-én jelentkezett a Szabad Nép székházban fegyveres szolgálatra. Őrségben kapott beosztást. November 3-ától Sztálinvárosba indult, Kalmár Józseffel és másokkal, hogy újságokat terjesszen. Másnap reggel a szovjet támadás hírére visszaindultak, de Kalmár túl gyorsan hajtott, és az árokba borultak. A ráckevei nemzetőrökhöz csatlakoztak, részt vettek az ÁVH-s foglyok kihallgatásában, majd a tököli nemzetőrségnél jelentkeztek.

November 23-án feleségével Ausztriába, illetve az NSZK-ba emigrált, de a Kádár-kormány amnesztiarendeletének hírére 1957. március 13-án hazajött, és későbbi vádlott-társánál, Kalmár Józsefnél húzódott meg, bejelentés nélkül. Három nap múlva állást szerzett az óbudai gázgyárban, mint generátor salakozó. 22-én nem ment be dolgozni, amiért fegyelmit kapott, de összetépte az erről szóló dokumentumot. Másnap, 28-án a hatóságok internálták, majd április 26-án megindították ellene a nyomozást, június 24-én azonban bizonyítékok hiányában megszüntették, bár közbiztonsági őrizetét meghosszabbították. Végül az öt főnyi „Balázsi-per" I. rendű vádlottjaként került a bíróság elé. A Pekár-tanács 1958. július 23-án négy és fél év börtönbüntetéssel sújtotta, ám II. fokon az Egyed-tanács az ítéletet két évre csökkentette. 1959. március 28-án szabadult, 1970-ben mentességet kapott.{15}

BÁLINT JÓZSEF „ÖREG"

1919-ben született Jászfelsőszentgyörgyön (JNSz. m.). Hat elemi elvégzése után Budapestre jött lakatostanoncként, a segédvizsgát 1937-ben tette le. 1945-ig a szakmájában dolgozott, eközben háromszor büntették lopás és betörés bűnrészességért. 1943-ban behívták katonának. 1944. szeptember 6-án a szovjetek elleni harcban megsebesült Tordánál. 1948-ban megnősült, házasságából egy gyermek született, aki 1949-ben meghalt. Hamarosan elvált a feleségétől. Az 50-es évek elején a Dunaszecsői Állami Gazdaságban helyezkedett el. Egy rendőrrel összeverekedett, amiért nyolc hónapra ítélték. 1953–55 között a komlói bányában dolgozott. Gyomorműtéte után, 1956-ban az oroszlányi XVII-es aknában kapott munkát, 800 Ft-ot keresett. (Az állandó lakhelye Jászfelsőszentgyörgyön volt.) 1956 július 18-án határátlépési kísérletért 10 hónapra ítélték, de 1956. november 1-jén szabadult a szolnoki megyei börtönből.

Budapestre utazott, a Práter utcai felkelőkhöz került, ahol őrszolgálatot teljesített, még a szovjetek november 4-i támadásakor is. Társaival még ezen a napon átvonult a Víg utcába. 6-án a 300 főnyi csapat tagjaként a nyugati határ felé haladt, azonban Tarjánnál a lesben álló szovjet páncélosok hat lövedéke átütötte a bal lábát. Mentővel bevitték a tatabányai kórházba. Egyik társa a rendőri vallomásában említést tett róla, ezért előállították és kihallgatták.{16} 1957. február 11-étől visszakerült a börtönbe, 1957. október 3-án szabadult. 1959-66 között négyszer szintén tiltott határátlépés vádjával ítélték el, 1968-tól viszont tulajdon elleni vétség vádjával ítélték el hatszor. Börtönben halt meg 1979. december 28-án.

BALOGH LAJOS

Budapesten született 1934-ben három gyermekes „kulákcsaládban". Édesapja Ausztriában élt, versenylovas, idomár volt. Édesanyja (aki Salzburgban apáca-intézetben nevelkedett) adminisztrátorként dolgozott. Alagon a család három háztulajdonnal rendelkezett. Ezeket, valamint a nagyszülők óbudai házát államosították. Nyolc általánost végzett Budapesten, Alagon és Vácott. 1946–52 között a Lósport Vállalatnál volt versenylovas. Állását azért vesztette el, mert édesapjának valamilyen gazdasági bűncselekményére irányuló vádját akkor vizsgálták. Egy évig gyakran váltogatta a munkahelyét (legtovább a Közért Karbantartó és Szolgáltató Vállalatnál volt hűtőgépszerelő), majd visszatért a lósporthoz. A forradalom idején (és később is) a VII. kerületi Thököly úton lakott.

1956-ban október 26-ig járt be dolgozni. Ekkor a vállalat egyik idomárja megkérte, hogy keresse meg az egyik eltűnt kollégát. Mialatt kereste, a Tompa utcai felkelők igazoltatták, és lekísérték őt a bázishelyükre. Később az erős lövöldözés miatt a Ferenc körút 25. sz. ház pincéjébe került, ahol Sas (százados?) vezetésével egy kisebb létszámú felkelőcsoport alakított ki bázishelyet. Október 30–31-én a főkapitányságon jelentkezett nemzetőrnek, majd visszament a „Sas-csoporthoz, ahol gépkocsi vezetésére kapott megbízást. Hamarosan a felkelők elégedetlenségükben elzavarták Sast, és egyhangúlag őt választották meg vezetőjüknek. Autót vezetve intézkedett a városban. „Amikor láttam, mindig két nőt szállított – vallotta egy társa. Egy kisebb karambolt is okozott. Az autót ügyintézésre (ruhák, fegyverek vételezése) és portyázásra (ÁVH-sok begyűjtése) használta. Emellett megszervezte és felállította a fegyveres őrséget. November 4-én riadóztatta 22–24 fős csoportját. Egy belügyi jelentés szerint kézigránáttal harcolt.

7-én emigrálni készült társaival, azonban az Árpád hídnál szovjet katonák őrizetbe vették és Ungvárra szállították. Az év végén hazakerült, de hamarosan internálták 1958. április 14-ig. Eközben, 1957. május 22-én letartóztatták, de ezt a határozatot 1957. október 8-án megszüntették. Szabadulása után rendszeres kapcsolatot, összejövetelt tartott „ellenforradalmárnak" minősített társaival, ezért 1958. október 2.–1959. április 14. között ismét közbiztonsági őrizetbe helyezték, és ezután 1960. szeptember 27-ig rendőri felügyelet alatt maradt.

1963-ban látogató útlevéllel Ausztriába utazott (apja és húga várta), és mint versenylovas több évre leszerződött. Útlevele a hosszabbítás után lejárt 1964-ben, és nem tért vissza Magyarországra. Erről a tervéről felesége sem tudott – állítja egy rendőrségi forrás, mely azt is tudni véli: Balogh Lajos azért választotta az emigrációt, mert idehaza nem alkalmazták a Lósport Vállalatnál.{17}

BANGÓ (DANI) PÁL

1935-ben, a nógrádi Pásztón született. Édesapját nem ismerte. Három hónapos korától menhelyen, majd családoknál nevelkedett Heves és Jász megyében. Hat elemi elvégzése után ipari tanuló lett Miskolcon. 1953-ban felszabadult, és ácssegédként dolgozott itt tovább. 1954 őszétől a budapesti Orion gyárban, később a 22-es, majd a 21-es Épitő Ipari Vállalatnál helyezkedett el. 1956. augusztus 1-jén bevonult munkaszolgálatra, a Kilián laktanyába. A 2. század III. szakasz 3. rajának lett a parancsnoka, később egy másik raj vezetésére kapott megbízást.

Október 23-án éjszaka részt vett a Lámpagyár elleni támadásban, s az ott szerzett fegyverekkel harcolt a Rádiónál. A további