Zöld dió

PALOTAI BORIS

ZÖLD DIÓ

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Nádler Rita

978-963-376-148-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Palotai Boris jogutódja

Ma van a születésnapom. Felhúzom a redőnyt, jó nagy zajjal, hogy Anya tudomásul vegye: ébren vagyok! Mindjárt beront a szobába, megcsókol, és titokzatos képpel a paplanomra teszi az ajándékát. Remélem, olyasvalamivel lep meg, amire semmi szükségem. Utálom a praktikus ajándékokat.

A berontás késik. Tavaly se rontott be. Pedig tavaly azzal a trükkel próbálkoztam, hogy alszom, s majd csak akkor nyitom ki a szemem, ha meghallom a cipője kopogását.

Most körülnyargalom a szobát, erősen a sarkamra lépek, minél nagyobb lármát csapok. Hangosabban már igazán nem lehet ébredni!

Végre! A kilincs lenyomódik. Anya bedugja az ajtórésen a fejét. A hétfői fejét hordja. Hétfőtől ugyanis mindig új életet akar kezdeni.

– Szervusz! Ma annyi a dolgom… fogalmam sincs, mikor kerülök haza.

Végighallgatom, mi mindent vállalt. Mi mindent kell elintéznie. Persze, csakis ő tudja elintézni, senki más. Érdeklődő képet vágok, mosolyba préselem ásításomat. Szerencsére cseng a telefon, nem kell tovább üzemeltetni a mosolyt.

– Fogadjunk, hogy Apa!

– Mért telefonálna hajnalban? Felkapom a kagylót. – Te vagy az?! Tudtam!

– Isten éltessen, fiacskám!

– Kösz.

Anya csak most kapcsol. A homlokára koppint, integet, olyan mozdulatokkal jön-megy a szobában, mintha némafilmben játszana. Már csak a kísérőzene hiányzik.

– Mikor látogatsz meg? – kérdi Apa.

– Ebéd után. Délig iskolában vagyok. – Meghívhatna ebédre. Még sose ebédeltem vele kettesben. Nem kell díszebéd. Egy nagy tál rósejbni, ecetes uborka… – Apa, mit szólnál hozzá…

– Egy pillanat!

Suttogás a vonal túlsó végén. – Karla is szeretne gratulálni. És Anikó is.

Ezen ne múljék. Mért kell ezt külön bejelenteni?

– Öt óra tájt gyere. Megfelel? Mondjuk fél hatkor. Elkísérsz minket a színházba. Karlának premierje van. Nem volna kedved…

– Nem! – vágok közbe. – Tamás értem jön.

– Ki az a Tamás?

– Már beszéltem neked róla.

– Az, aki a második lett a matematikai versenyen?

– Á! Még összeadni sem tud.

– Hát mit tud?

– Semmit.

– No, az nem sok.

– Még azt sem lehet ráfogni, hogy jóképű. Két bal lába van. De lehet, hogy három.

– Drágám… – Kicsit türelmetlenül hangzik ez a drágám. Mintha elhatározta volna, hogy kedves lesz hozzám, s akármit mondok, nem jön ki a sodrából. – Fél hatra várlak. Pontos légy!

– Ne halasszuk el a találkozást? – Csak azért kérdem, hogy felcsattanjon, összeszidjon. Ha már ugrott a közös ebéd, egy szidással is beérem.

– Mikorra gondolod? – kérdi udvariasan.

– Még felhívlak. – S leteszem a kagylót.

Anya abbahagyja a némafilmjelenetet. – Ne hidd, hogy megfeledkeztem a születésnapodról.

– Mit higgyek? – Anya mindig kitalál valamit, amivel kivágja magát. Egy perccel előbb fogalma sincs róla, mit fog mondani, de ahogy rákezdi, a szavak maguktól állnak össze. Ő maga is csodálkozik rajta.

– Már egy hete dugdosom az ajándékomat. Este akartam átadni, amikor végre kifújom magam. Nem így kutyafuttában. Szeretem mindennek megadni a formáját.

Selyempapír zizzen az orrom alatt. – Olyan pulóvert köttettem neked…

– Hol a cipőm? Rádobtam az aktatáskámat. Most se aktatáska, se cipő. A sálam is eltűnt.

– Olyan pulcsit kapsz…

– Hallom…

– Azt hittem, örülni fogsz. Pont egy pulóverre van szükséged.

– Nem örülök. Baj?

Anya a vállát húzogatja. – A te bajod.

Okosabb lenne bársonyszemeket mereszteni rá, s kijelenteni: csak tréfáltam. De az okosság nem az én műfajom. Hetek óta várom ezt a reggelt. Mert komplett hülye vagyok. Álmodtam is róla. Nem volt egészen álom, hallottam a csapba zárt víz siránkozását a fürdőszobában, abba szólt bele Anya, egészen más hangja volt, mint a mostani, utoljára gyerekkoromban hallottam, amikor még mesélt, s esti puszival búcsúzott tőlem. Mindig azzal jött haza: – Hol az én Mazsolám? – S az asztal alatt keresett, az ajtó mögött, összecsapta a kezét: – Jaj, nincs meg, elveszett! Elveszett az én szép kislányom! Mit kezdek nélküle? – S én egyenesen a nyakába ugrottam: – Megvagyok!

Most is arra készültem, hogy elkiáltom magam: megvagyok!

De hát nem vagyok meg. Hisz nem is keres. Eszébe sincs keresni.

– Fogadjunk, hogy sárga pulóvert vettél!

– S méghozzá milyen sárgát! Öt árnyalat közül választottam.

– Olyan leszek benne, mint egy fagyott citrom. Neked persze jól áll. A te színed.

– Meg se nézed?

– Mit nézzek rajta? Magadnak vetted. Legalább lásd be.

– Rémes alak vagy.

– Különösen, ha megfeledkeznek rólam. Ha még az előjegyzési naptárban sem szerepelek. Úgy jöttél be reggel… majd elröhögtem magam. Még most is röhögök. – A hangom nem elég meggyőző. Behorpad, mint egy pléhkanna. – No, azért ne szívd mellre. A sálam már előkerült. Ki hitte volna, hogy a vázába dugtam?

– Sírba visz ez a rendetlenség! Kész bolondokháza! – Anya bánatosra rúzsozza a száját. Erélyes hétfői arcához sehogy sem illik ez a két rózsaszínű, vérszegény vonal. – Ez mi?

– Nadrágszíj. A Tamásé.

– Hogy kerül hozzád?

– Úgy látszik, nálam maradt.

– S ezt csak úgy mondod?

– Örülök, hogy megvan.

– Én már egy szót se szólok.

– Hűha! Elkéstem! Nyolc óra tíz. Adj egy igazolványt, hogy rosszullét miatt…

Anya úgy tette fel a szalmakalapját, mintha töviskoszorút nyomna a fejébe.

– Orrvérzés talán még jobb. Kitamponozom az orrom, hogy igazolva légy.

Odanyújtottam a töltőtollamat. Kitéptem egy lapot a füzetemből. – Bernolák mamája olyan művelt igazolványokat ír… csupa latin kifejezést használ.

– Hétkor idehaza vagyok.

– Ha már se ajándék, se ünnepi kaja, könnyíts a lelkiismereteden ezzel az igazolvánnyal. Igazán finom ötlet.

– Öltözködj fel rendesen, ha Apához mégy. Nehogy Karla azt higgye… Karlának sok jó tulajdonsága van – mondta Anya olyan keserű hangon, mintha vádakat sorolna fel.

– Mi lesz az ötletemmel?

Anya szó nélkül behúzta maga után az ajtót. De én mindig azt hallom meg, amit gondolatban csinál. S persze arra válaszolok. Ebből támadnak a zűrök! Most például becsapta az ajtót, hogy csak úgy rengett belé a ház.

Kitamponozott orral mentem iskolába, rém csúf voltam, már csak ez hiányzott, hogy vattadarabok lógjanak az orromból. De a lányok sajnáltak, s ez is valami. A végén én is megsajnáltam magam, s továbbfejlesztettem az orrvérzési mesét, már ott tartottam, hogy két lavór vért vesztettem. Eltűrtem, hogy vizes zsebkendőket rakjanak a tarkómra, s eláztassák a hajamat, olyan lett, mint egy használt tollseprű.

Öt órakor már ott voltam Apáék háza előtt. Röhögnivaló, hogy egy félórát kell még itt topogni, hogy bemehessek. A kerítésen egy tarka kismacska bújt át, ölbe vettem, nyávogtam neki, de minél élethűbben nyávogtam, annál közönyösebb pofát vágott. Találtam egy drazsét a táskámban, azzal kínáltam, de épp csak megnyalta, s kiugrott a kezemből, eliramodott.

Közben fél hat lett. Pont fél hatkor, mondta Apa. Nagy igyekezettel öt percet késtem.

Gizi nyitott ajtót, aki húsz éve szolgált Karlánál. Rabszolga és zsarnok egy személyben, cseléd és titkár, pénztáros és masszírozónő, s persze mos, vasal, főz, ruhákat alakít át, csereberél, és tenyérből jósol. A telefont is ő kezeli. Nemcsak azt tudja, kinek kell letagadni Karlát, de azt is, kivel milyen hőfokon kell kedvesnek lenni. Ha fontos személlyel beszél, úgy ejti ki az elvtárs megszólítást, mintha kegyelmes uramat mondana. Minden szóra, mozdulatra egy perc késéssel felel, amíg megforgatja a fejében, mi a helyes válasz. Talán csak az ingével együtt veti le az örökös készenlétet, gondolkodást, amikor végre ágyba kerül. Remélem, álmában jól kikáromkodja magát.

– Már nagyon várja a professzor úr – mondja székrekedéses mosollyal. – Előbb a művésznőhöz tessék bemenni.

– Előbb Apához. Ha nem feledkezett meg róla, hogy annyira vár, akkor tényleg vár.

– Stefánia-tortát akartam sütni magának, de olyan rumlis napunk volt! Premierünk van. Máris rohanunk.

– Szóval nincs Stefánia-torta. Majd eszem pecsenyezsíros kenyeret. Arra tesszük a gyertyákat. Közepére egy ecetes uborkát…

– Csak nem fogom pecsenyezsíros kenyérrel kínálni?

– Minek engem kínálni!? Megszoktam az önkiszolgálást.

Gizi bánatosan pislogott. Lenézte azokat a „házakat", ahol nem tartottak személyzetet. – Hát igen! – Sóhajtva megigazította fityuláját. – Ma más világot élünk… – Ezt gyakran hangoztatta, s mindig olyan hangsúllyal, amilyenre éppen szükség volt. Hol lelkesen, hol beletörődve, hol figyelmeztetőleg, hol pedig helytelenítőn.

Apa az íróasztalánál ült, irataiba merülve. Úgy nézem, elfeledkezett róla, hogy türelmetlenül vár. Elém jön, megölel, a hátamra vereget. Néhány percre van szüksége, amíg felfedezi, hogy örül nekem. Akkor abbahagyja a hátbaveregetést, töprengő ránc jelenik meg a homlokán, eltol magától.

Mindig meglepődöm, hogy Apa nem magas. A feje olyan, hogy az ember sokkal magasabb embert képzel ehhez a fejhez. Ha ül, azt mondom magamban: kár ennek a Karlának! Mihelyt feláll, nem bánom, hogy Karláé, ő legalább vigyáz rá, gondját viseli. Ráfér! Kicsit görnyedt, masszív koponyája majd agyonnyomja. Fárasztó lehet éjjel-nappal ilyen nehéz koponyát viselni.

– Ritkán látlak – szólal meg, s hátrakulcsolt kézzel megáll előttem.

Azt akarom mondani: sohasem érsz rá. Percre ki van számítva az időd. Ehelyett azt mondom: – Irtó el vagyok foglalva. Annyi a tanulni valóm…

– És tanulsz?

– Csak ha rám jön.

– Hm… – Apa rosszallóan hümmög. Hosszasan magyarázza, hogy a tehetség szorgalom és fegyelem nélkül fabatkát sem ér. Kényelmesen beszél, minden mondatát befejezi, mint aki megszokta a nyilvános szereplést. Alig várom, hogy közbevágjak: nem azért jöttem, hogy neveljen egyet rajtam! Most valami kisarjadt hajtást emleget, melyről nem tudni még, hogy csalán lesz-e, vagy tölgy… Mindjárt kiábrándítom: ne számítson rá, hogy én tölgy leszek.

Egy szúnyogcsípést vakarok el a térdemen. – Nincs sok időm, Apa. Tamás hétre bejelentette magát. – Nem is igaz. Éppen haragban vagyunk.

– Ki az a Tamás?

– Még most sem tudod? Legjobb lenne magnóra venni. S ha újra kérded, lejátszom. A Lukács uszodában ismerkedtünk meg. Amíg zuhanyoztam, elfoglalta a padomat. Bepörögtem, rászóltam, ő visszaszájalt, erre letaszítottam a padról. Persze, nem hagyta magát. így kezdődött.

– Romantikus történet.

– A múltkor is ezt mondtad. – Sikerült véresre vakarni a csípést. – Nem érdemes ennyit tárgyalni róla. Első éves bölcsész. Estire jár. Nappal portás a Royal-szállóban. Ott olyan udvarias, olyan jó modorú, hogy a szabadnapján tombolja ki magát. Akkor is szabadnapos volt, mikor a Lukácsban találkoztunk. Ordított, mint egy szódáskocsis. Azóta jár hozzánk.

– Hm… – Apa hümmögése komplikált. Határozottan megrovás jellegű, de azért egy kis érdeklődést is lehet belemagyarázni. Átható szeme felcikázik a szemüveg mögül. – Nyilván kedveled…

Kirobban belőlem a nevetés. Ez a „kedveled szó! S hozzá a „nyilván! S a kettő együtt!

– Mi olyan mulatságos? – kérdi elszánt türelemmel.

– Még hogy kedvelem-e! Néha bírom. Néha hülyére szeretném pofozni.

– Fejezzük be ezt a témát.

– Erőszakos alak! S amellett érzékeny. Ezek a legundokabbak!

– Fiam… szeretnék végre…

– Mindent jobban tud! Meg kell veszni tőle!

– Ahhoz képest, hogy nem bírod, eleget foglalkoztat.

– Tudod, kire hasonlít? Bolhára! Szakasztott Bolha! Különösen profilból.

– Úgy emlékszem, szeretted Bolhát.

– Kutyában megjárja az a hosszú orr… az a gubancos szőrzet…

– Szőrzet – mondta meghökkenve Apa. – Édes fiam, ahhoz valóban kevés az időnk, hogy ennyit tárgyaljunk egy érdektelen fiatalemberről, aki semmit sem jelent neked. – Körüljárta a szobát, visszatért az íróasztal mögé. – Születésnapodra azt kívánom… szeretnélek boldognak látni… kiegyensúlyozottnak. Szeretném, ha vágyódnál valami után, s nem nyugodnál, amíg el nem éred.

Nem bántam volna, ha a vállamra teszi a kezét. Vagy összekócolja a hajamat. De rém messze volt tőlem. Az íróasztal mögött. A szemét kerestem, hogy összenézzek vele, ráhunyorogjak: jól van, öreg fiú… nem kell sok szöveg. Szöveg egyáltalán nem kell. Értjük egymást. A tekintetem végigtapogatta az arcát, s egyszer csak a szemüveg hűvös fényébe ütközött.

– Fogalmam sincs, hogy minek örülnél. A leghelyesebb, ha megveszed magadnak… magad választod ki. – Amíg beszélt, elővette a tárcáját, és kihalászott belőle három százast. Kis habozás után még egyet hozzátett.

Azt veszek, amit akarok. Na persze… Azért kicsit törhette volna a fejét. Minőségi fejnek is eszébe juthat valami. Fogalma sincs, minek örülnék. Mért nincs? Elintéz négy pirossal. Begyűröm a táskámba, elfelejtem megköszönni. Akármilyen marhaságot vehetett volna. Egy csacsit például. Szürke plüsscsacsit. A zsebembe dugnám, mindenhová magammal vinném. Ha Tamás mélyeket mondana, megnyomnám a csacsi hasát, s ő nem tudná, honnan jön az i-á!

– Benéztél Karlához? – kérdi Apa.

– Még nem. Ugye, Karlával csak három pirosat beszéltél meg?

Apa óvatosan leveszi a pápaszemét, ráfúj az üvegre, zsebkendőjével tisztára dörzsöli. – Miféle piros…

– Piros az százas.

– Nem beszéltem meg semmit – mondja az elutasítás és a zavar furcsa keverékével. – Legritkább eset, hogy pénzügyi dolgokról tárgyalunk.

– Ez nem pénzügy. Te is tudod.

– Mire akarsz kilyukadni? – kérdi csendesen, s az ajtóra pislog, nem hallatszik-e át a beszélgetésünk.

Meg se mukkanok. Hallgatunk mind a ketten. Apa arca szemüveg nélkül mintha csupasz lenne. Nem ismerem ezt az arcát. Mennyi mindent nem ismerek Apából, te jószagú úristen!

Jó mélyen beásom magam a karosszékbe. Viszketeg bársonyhuzata első osztályú fülkére emlékeztet, vonaton töltött cammogó órákra. Ott legalább folyton eszik az ember. Kemény tojást, savanyú cukrot, sonkás zsemlét, nápolyit. Aztán leöblíti sörrel vagy bambival.

Apát biztosan Anikó figyelmeztette a születésnapomra, aki olyan figyelmes, gyöngéd, hogy a gyomrom tvisztet jár tőle. Mindenki azt hiszi, hogy ő az Apa lánya, én csak olyan kültag vagyok, távoli rokon. Vagy még az sem. A kutya sem tud rólam.

Csodálom, hogy Anikó még nem dugta be az orrát. Már csak azért is, hogy megmutassa Apának, milyen szívügye vagyok. Bár bejönne, és hozna valami kaját. Hogy azt mondhassam: „Egy falat se megy le a torkomon. Anya már hajnalban nekiállt sütni, tele a ház édességgel, ebédre bevágtam két puncsos tortát, egy tál vaníliás kiflit – rántott csirke után." Az igazság az, hogy egy büfében ettem egy pár virslit. Étterembe is mehettem volna, de ki akartam élvezni elhagyatottságomat. Istenien sikerült!

Mióta gubbasztok ebben a karosszékben? A lábam már elaludt. Apa a füléhez emeli az óráját, de nem szól. Átkozottul unhat engem. Már akkor unt, amikor Tamást szidtam. Látom rajta, hogy ünnepélyes találkozást tervezett: ölelés, érzelmes gratuláció, utána hegyibeszéd kötelességről, életcélról, hivatástudatról, úgy megfogalmazva, hogy bizalmas közlésnek hasson. Majd egy kis lelki elsősegélynyújtás. Szerinte erre mindig szükségem van.

Jól felbillentettem a programját. Pedig amikor kimásztam a Rózsadombra, megfogadtam, hogy úgy viselkedem, ahogy Apa beütemezett, egye fene, szabályos ifjú lány leszek, akit boldoggá tesz egy órácska az apjával.

Fogadjunk, hogy kihallatszik a szobából, milyen szomorúan ülünk itt. Ha biztos lennék benne, hogy Apa is szomorú, rögtön megvigasztalódnék. De attól tartok, Apa csak türelmetlen, és a nyavalyába kíván.

Kopogtatnak. Ez Anikó! Már a kopogtatása is olyan lelkes, mint egy induló. Alighogy beteszi a lábát, a szoba megtelik vele. Légypapír-mosolyához azonnal hozzáragad Apa, megkönnyebbülten sóhajt, mintha terhet vettek volna le a válláról.

Anikó belém karol, rám bandzsít, ragyog a képe, mintha kismirglizték volna. Ez aztán a tipp-topp lány! Tapsolva ébred, tapsolva fekszik, örül az életnek, szünet nélkül, pihenés nélkül, majd belegebed a nagy örömbe! Az arcára van írva: „Akié az ifjúság, azé a jövő!" Jó plakát lenne belőle…

– Ti itt szórakoztok, én meg az ablakból lesem, mikor jössz.

„Szórakozunk", az túlzás. És mért lesne az ablakból? Gizi régen megmondta neki, hogy itt vagyok.

– Mit iszol? Édeset vagy erősét?

– Konyakot adjál. – Éhgyomorra konyakot… Mindegy!

– Egészségedre!

– Szia!

– Egészségedre, édes fiam. Arra, hogy örömöd teljék a munkádban.

Puff neki! Kezdődik elölről. Mindenesetre felhajtom a konyakot. Anikó megcsókol, én a levegőbe csókolok, nagy gyakorlatom van a levegő-csókokban. Kérdezés nélkül töltök magamnak.

– Ti nem isztok?

Apa tiltakozón emeli fel a kezét. Anikóhoz fordul: – Anyád már elment?

– Gizi elcipelte. Rémes állapotban. Teljesen berekedt az izgalomtól. De azért gondolt rád, Kati! – Kiszalad a szobából, s egy piros szegfűcsokorral jön vissza. Szép, parádés szegfűk, ilyen klassz virágom még nem volt! Anya azt fogja mondani: holnapra elhervadnak. Micsoda könnyelműség ilyenre pénzt kidobni! Eddig azt hajtogatta, hogy nem győzi bámulni Karla gyakorlati érzékét, s ez úgy hangzott, mint