Rézpénz II. rész

IGNÁCZ RÓZSA

RÉZPÉNZ

Regény

II. KÖTET

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Papp Norbert

978-963-374-388-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

NEGYEDIK RÉSZ

1

Tenyérnyi foltokban, vastagon omlik a hó. Fekete hófellegek ültek a falu felett, nyomasztó, sűrű fellegek és alattuk földre lapultan, összeszorulva, fojtott és izgatott várakozásban élt Márkusfalva napokon át. Ma reggelre kifakadt végre a fekete égi kelevény, s idegfeszültséget enyhítő feloldozó nagy fehér pelyhek hulltak az alacsony háztetőkre, a karcsú jegenyékre, kopasz tarlókra, fekete szántóföldekre, s mindenütt a szelíd dombhajlatokra a falu határában, köröskörül. A Háromszék megyei síkság kellős közepén fekszik ez a falu. Piroscserepes vidám házikóiban magyarok laknak: földmíves székelyek, Kiss-ek, Deákok, Butykák, Becsekek, a székely határőrvidék szabadszellemű büszke lakói, régi, kiváltságos katonaivadékok, valamennyien. Úgynevezett „úri birtok csak egyetlenegy van: a márkusfalvi Türje-Szászoké. Hófehérre meszelt, oszlopos, jegenyefás kúria, hatalmas gazdasági udvarok, kertek, gyümölcsösök, rétek, kaszálók, szántóföldek. Valamikor – még a földosztás előtt –, Türje-Szász Károly földbirtokosnak ötszáz hold földje volt és jókora erdőrésze, a falu távoli határában. „Az udvar, így nevezik a falusiak a Türje-Szász-kúriát. „Nemzetes asszony. Ez a cím illeti meg Türje-Szász Jozefát, az elhalt földesúr vénlány nénikéjét. Bernátony Balázsnét, azelőtt özvegy Türje-Szásznét már csak „nagyságos-nak címezgetik. Aki olyan városias, mint Anyu, s olyan uracs férje van, hogy „örökkétig" hosszú csőnadrágot visel, se kocsit nem hajt, se szekeret, a mezőn sohase látni ingujjra vetkőzve, se csizmásan, se térdig sárosan, aki meglett szép szál ember létére nem átallja szerszámládikát cipelni a hóna alatt, a mezőn leül a dolgozó emberek közé, szivarozik s az égvilágon semmit se dolgozik, csak föstöget – hát azt más cím nem illeti meg. Az naccságos, mint a brassói ügynök, aki varrógéppel, vagy traktorral kereskedik, s szóval bolondítja a szegény népet, s tán nem járt a kezébe még kapa se soha. A márkusfalvi székelyek lenézik egy kicsit Bernátony Balázst.

– „Olyan – úrféle…" – mondják róla maguk között. Egyesek tudni vélik, hogy ennek előtte jó pár évtizeddel földbirtokos volt ő is, odaát, Nagybernátonban. Rendes, valóságos nemzetes földesúr volt a Balázs úr édesapja: nagybernátoni Bernátony Benedek. Vót. Hát arra a zsidó semmit se ad! A székely se igen. Most micsodás, arról beszéljen! Föstöget! Hát az semmiség. Hitvánkodik, játszadozik, akár egy gyerek. S még pénzt vesz el a maga szórakozása után. Igaz, erősen ügyibe való képeket csinál. Becsek Andris bácsit akkurát úgy föstötte le ingujjban s harisnyásan, ahogy krumplit kapált. A gyerek is fölismerhette, még a bibircsók is ott ékeskedett, azon vörösen, ahogy a természet odatette az orra hegyére. De azért mégis semmittevő ember a Bernátony úr. Örökké utazik, kereng-bolyong idestova, mint a zsidóban a fájdalom. S miféle rossz gazda, Istenem! A földből ismét eladott. Igaz, székely ember vette meg, idevaló, s az csak haszon, ha a nép gyarapodik. Idehozott a faluba a nagyságos Balázs úr egy szekérderék komédiást. Osztán még feleszik azok az egész birtokot! Hírlik, hogy a leánkát, a kicsi Klárikát is színésznőnek akarja meneszteni. Hiába, no! Így jár az, aki árva. Így van ez, ahol az apa mostoha. Így, a márkusfalvi közvélemény…

…A fellegek megállás nélkül ontják a havat. Méteres hótömeg borítja a Türje-kúria szürke palafödelét. Kint a nagy udvaron kipirult arccal, viháncolva lapátolják az utat a cselédleányok. Az alacsony sertésólak előtt hatalmas hókotróval kezében Deme Izsák, öreg béres hetvenkedik. Két süvölvény legénykét egzecíroztat keményen:

– Az ajtó elől puccold a havat, hé, a mindenségedet! Megnyúvadnak odabé a malackák, ha nem sietünk!

A hószakadás tetőzetig betemette az apró ólakat. A tehénistálló előtt a lantorna-papiros ablakig ér a hó. Az udvar közepén, a kerekes kút zsindelyes födele majd leszakad a súlyos hótömeg alatt…

Korhad, mállik, minden a gazdátlan gazdaságban. A nagyszalon felett leesett a tetőről néhány paladarab. A szabad helyen beomlik a hó, ellepi a padlást, s a szalon aranyosra pingált mennyezete vékony, hosszú csíkban, már nedvesedik.

A tágas, téglapadlós konyhában vidám edényzörgés közt, kipirult arccal, harsány hangon, testes szakácsné vezénykedik. Úgy hívják: Vilmika. Két fehérbóbitás, feketeruhás szobalányt vezényel a katonás szakácsné menyecske:

– Ne ügyetlenkedj, te Biri, te! Forgasd azt a rudat ügyesen. Kend libatollal a kürtöskalácsot, hányszor mondjam már! Iparkodj, te bódogtalan!

Biri pirongva keni olvasztott vajba mártott libatollal a kürtőskalács fénylő oldalát. Apróra vágott manduladarabkákkal szórja a kisült kalácsokat egy másik leány.

A konyha mellett, kis sötét limlom kamrában, gyer­tya világa mellett Jozéfa nemzetes asszony tevékenykedik. Csipkezsabós fekete ruhát visel az öreg leány, fonnyadt nyakán fekete bársonyszalagra fűzött elefántcsontkereszt remeg. Ócska, ruhafoszlányokkal teletömött zsákban motoz.

– Ó, ó – sopánkodik –, monogramokat akar! Hát hol találjak én Klárikának monogramokat? − Fölemeli a faggyúgyertyát, s a rongyoszsák sötét torkába világít. Csalódottan csóválja a fejét. Megfakult csipkék, ruhaszegők, selyemfoncsikák hullanak szerteszét. Párnahuzat akad kezébe. A mállott, elefántcsont-sárgává nyűtt lenvászon csücskében, domború hímzéssel készített, rózsaszín fonállal átszőtt, fehér monogram látható. Hármas monogram, három betű: „T. Sz. K. Türje-Szász Klára. Így hívták az ő egyik ősanyját valamikor, éppen úgy, mint most Klárikát. Ezeket a gyönyörű hímzéseket még ő készítette, a néhai… Vajon miket gondolhatott, miket álmodhatott, akkor, száz éve tán, a hímzőráma fölött? Rég elporladt alakját képek őrzik odabent, a nagyebédlő falán, az ősök galériáján. Porrá lett keze nyomát ez a kis monogram, itt: „T. Sz. K.. Milyen szépen fonódik egymásba a három betű… Ötágú, gombos végű, nemesi korona büszkélkedik a mállott párnahuzat sarkában, sötét rongyoszsák mélyén…

Jozéfa elfogódva forgatja, tapogatja a rongydarabkát. Klári azt mondta, hogy keressen neki régi monogramokat, mert a monogram most újra divat, azt most a ruhán viselik elől, a szív fölött. Jelmezeket készítget Klárika, ahhoz a színdarabhoz, amit most tanulnak.

…Az oszlopos tornác nyitott ajtajában öreg komondor bolhászkodik. Lompos szőrzetű agg férfiú Zsokó kutya. Fehér bundája piszkosszürkének látszik most a frissen esett hó vakító fénye mellett. Zsokó ambícióval kutatja a bundájában lappangó bolhákat, s közbe-közbe hosszan, izgatottan a hóesés felé szimatol…

…A szalon fehér kandallója kellemes meleget áraszt. És a plüss karosszékek mélyén, konyakospoharakkal telt asztalkák mögött vidáman ülésezik a színtársulat.

– A Kükülley koncessziója szerint – magyaráz Zoltán Gabi – mehetünk bárhová, Erdély bármelyik városába. Ugyanaz az engedély szövege, mint volt a Gárdosé. Vagyis Bogdanascu atyánk kerületi beosztást még mindig nem csinált.

– Ez azt jelenti – folytatja Bucsi –, hogy megette az egészet a fene. – Bosszús arccal mondja ezt. Az örök vidám, vörös arcú Bucsi rosszkedvű valamiért…

– A helyzet az – szónokol tovább Gabi –, hogy a színi pálya Erdélyben a legalávalóbb mesterségek alá züllött. Tudomásom szerint ma hat államilag engedélyezett vándortársulat működik, Viszotay, Gelecsény…

– Működik? – dörög bele Bucsi. − Szabad rablást folytat öregem.

– Érthető – replikázik Gabi –, teljesen érthető. A koncessziók szerint mehetnek a társulatok bárhová, Erdély bármelyik városába. Így aztán előfordul, hogy ugyanazért a városért egyszerre több társulat is vetélkedik. Az kapja meg a helyhatósági engedélyt, amelyik többet fizet. A legközönségesebb licitálás folyik.

– Licitálás? – vág közbe Bucsi. − Az még tisztességes dolog volna, kérlek. Marakodnak, egymás szemét ássák ki a különböző társulatok direktorai. Magyar magyar ellen denunciál. Irredenta feljelentések vannak napirenden. Ezt jelenti a szabad koncesszió! Az, hogy nincsenek szigorúan határolt játszási területek. Menjenek a magyarok a szabad pályákra – és vájják ki egymás szemét! Ez a román politika. De hát mit beszélek? Tudjuk ezt jól mindnyájan.

– De most ne erről beszéljünk! – veszi át a szót Balázs. – Itt egy cél van, tisztelt színtársulat! Alapítani egy jól felszerelt kis vándortársulatot, amely az összes érvényesülési lehetőségeket pompásan kimeríti. Nincs színikerület? Annyi baj legyen! Vannak összeköttetéseink. Ismeretségi köröm óriási. Segítek én nektek fiaim, segítek. Apropó! Az öreg honfi merre van?

Hangosan felnevetnek.

– Kükülley?

– Átment Martonfalvára. Azt mondja, ott akar kezdeni.

– Ott! Ugyan…

– Ne bántsd! Hadd buzgólkodjék szegény.

– Hát az frappáns volt, bátyám – szólt Gabi –, ahogy napok alatt előállítottad az öreg dirit. Megjegyzem: egészen kedves ember. Mondd, Bucsi, te már voltál nála: játszani is szokott?

– Játszani? Na, igen, ha éppen színészhiány van. Szavalni szeret, öregem! De azt nagyon.

– Lándorinak osztálytársa volt.

– Igen! Emlegette is Lándori. Hát bizony nem valami hízelgő jelzők között, az igaz – folytatja Gabi. – „Ilyeneknek van koncessziójuk", ezt mondta és meglehetősen megvető hangsúllyal.

– Fiaim! – nevet fel Balázs. – A legjobb megoldás, ami adódott, ezt elismerhetitek. Társulat nélkül állt az öreg engedélyes, s egy vasa se volt új szervezkedéshez. Én szereztem Kükülleynek az engedélyéhez egy társulatot, hogy folytathassa az ipart. Nektek pedig vásároltam egy igazgatót. Persze, az öreg csak néma cégjegyző. Azt csinálhattok, ami jól esik. Láthatjátok, hogy egyelőre nem sok vizet zavar. Tulajdonképpen te fogsz igazgatni, Gabikám… Hát szeretném, ha gyorsan indulhatnátok, fiaim. Mi, Jozéfa?

Jozéfa most jött be a szobába, éppen Balázs utolsó szavait fogja el.

Szemtelenül kacsint Balázs:

– Hallottam, kedves, sopánkodni a rohamosan ürülő éléskamra előtt…

Jozéfa rosszallóan pillant Balázsra. Milyen tapintatlan ez a férfiú! Hiszen igaz: rémüldözve fogadta a hírt, hogy színészek jöttek a házhoz. Agyonfestett, cicomás, rosszmodorú és kétes erkölcsű nőkre gondolt, gigerli férfiakra. Komédiásokra, akikkel egy dupla előnevű nemzetes kisasszony egy asztalhoz le nem ül! Nemhogy szállóvendégeinek fogadja őket! És tessék! Milyen különös meglepetés. Egyszerű, kispolgári külsejű lények a színészek, fiatalok, kedvesek, udvariasak. Csupa megilletődés, csupa elfogultság mindahány! És milyen soványkák, milyen tákolt-mókolt ruhákban járnak! − Na, semmi baj – gondolta Jozéfa az első meglepetés után s anyás érzelemhullám öntötte el öreg szívét. Majd ő kifürdeti, Felruházza őket. Eteti szépen, míg ki nem gömbölyödnek az arcocskáik. Bizony, amíg magukhoz nem térnek egy kicsit, ő innen őket el nem engedi. Sopánkodott az éléskamrában, hát persze, hogy sopánkodott. De nem azért, mintha…

– Hát – mondja, s begyesen kihúzza magát –, ha sopánkodnom kellett, annak se én vagyok az oka. Mondtam én ősszel, hogy egy télre, egy akkora háztartáshoz öt disznót leölni nem elég. Dehát maga mindent jobban tud, maga itt a házigazda, nem én.

– Szóval – folytatja Balázs még mindig nevetve, mikor Jozéfa csomóba fűzött kulcsait csörgetve kitipeg –, szóval hol is hagytuk el? – Lábát felpockolja az előtte álló alacsony asztalkára, a konyakos poharak közé, úgy mondja tovább: – A legnagyobb titokban, rajtaütésszerűén kell megjelennetek egy-egy letarolandó területen. Az előzetes reklámtól tartózkodni kell a féktelen konkurencia miatt!

– Megengeded, kedves bátyám – szól bele Zoltán. – Ez nem tetszik nekem. Én nem szeretném, ha a Gárdos nyomdokain járna az új színtársulat. Úgy éltünk nála – folytatja indulatosan –, mint a rabok. Soha, egyikünk se tudta, hogy a társulat következő állomáshelye mi lesz? Titokban színházat játszani, lemondani a reklámról, a hírlapi nyilvánosságról, ez az, amit színész nem tehet. Működésem alatt alig néhány vidéki város akadt, ahol megemlítették a nevünket. Gárdos a legtöbb helyen lekönyörögte, róla ne írjanak, hogy aztán utolérjék a hitelezők! De azt meg éppen ne merjék megírni, hogy hová készülünk, mik a terveink, nehogy konkurensünk megelőzzön. Így aztán soha, még csak kis vidéki lapokban sem kapott kritikát a színtársulat. Kritika nélkül – bocsáss meg kedves bátyám, fejlődni nem lehet!

– Na – kottyant közbe Tóth Tini –, én részemről a kritikát szívesen elengedem. Egyszer írt rólam a „Székelyszó" Sepsiszentgyörgyön. Akkor is azt írta, hogy jól játszom, és kedves hangom van, csak egy kicsit kövér vagyok. Pedig, ugye, hogy nem vagyok az. Csak az arcom olyan kerek. És miért? Minek köszönhettem az egészet? Mert a kritikus úr előzetesen fölkeresett az öltözőben és udvarolni akart és én kereken a szemébe mondtam, hogy hagyjon békét, mert kövérben a kopaszt nem szeretem.

Anyu hanyagul hátradőlve, jóindulatú mosollyal hallgatta eddig a vitát. Most tele szívből, hangosan felnevet. Tini ijedten elhallgat, és szaporán pislogni kezd. Kövérben a kopaszt… Balázstól tanulta ezt a kiszólást. Talán nem illik, hogy…

– A kritika – szólal meg halkan Henteri Vica – nem annyira lényeges szerintem, mint a reklám. Hírlapi reklám, falragaszok, mind nélkülözhetetlen. Ahhoz, hogy az embernek neve legyen… – a mondat közepén elhallgat. Amúgy is halvány arca egy árnyalattal még sápadtabbá változik. Teste megrándul.

Klári szó nélkül, csendesen ült idáig. Most felugrik és Vicához szalad.

– Rosszul vagy, drágám? Hiszen alig ettél valamit…

– Bocsánat – nyögi Vica és remegve feláll. Klári karjába kapaszkodik. − A tejszínhab… azt hiszem…

– Friss volt. Attól ki van zárva! – szólt Anyu.

– Lefekszem egy kicsit – szótagolja Vica −, ha megengedik.

Ketten is ugranak, Gabi és Balázs. Klári támogatja egyfelől, Gabi a másik oldalon.

– Az én szobámba – mondja Klári. Balázs nyit ajtót nekik.

Bucsi Feri mozdulatlanul, leszegett fejjel ül a helyén, összeszorítja az ajkát. Vicára rá se néz. Anyu csodálkozó szemmel tekint rá:

– A felesége – kérdi – beteg?

Bucsi megrezzen. Fölemeli a fejét és a becsukódó ajtóra pillant, ami mögött Vica, Klári és Gabi eltűntek éppen.

– A feleségem – mormolja –, a feleségem. – Két bikaerős válla ütemesen rángatódzni kezd:

– Én mondtam neki, még mielőtt idejöttünk volna, hogy hagyjuk abba, én mondtam, hogy menjünk falura, haza, parasztnak. Ő nem akar. Ő nem hagyja a színészetet. Évek óta annyit nélkülöztünk… éheztünk… nem lehetett, hogy… és – és Vica… Vica állapotos…

Tini sikítva ugrik föl a fotelből. Meglepetésében összecsapja a kezét. Anyu és Balázs meglepődve, zavartan nézik a zokogó fiút…

Aztán Anyu könnyedén, elegánsan felemelkedik. Illatfelhő száll belőle, ahogy odalibben Bucsihoz. Szép, keskeny keze anyásan végigsimít a Bucsi darabos kobakján.

– Kedves fiam – mondja finoman –, ne sírjon. Hiszen az nem tragédia.

– De mennyire nem! – kap bele Balázs. – Tragédia? Szerencse, egyenesen. Gratulálok, öcsém. A társulatnak gyereke lesz! Utánpótlás születik. Jó jel. Remek jel. Tudod, hogy a keresztapa én leszek?

Mosolyogva állják körül Tini, Balázs és Anyu a megrendült apajelöltet…

…Klári ott ül a medveprémes hencser szélén, a szobájában, ahová féltő gonddal lefektette Vicát. Gabit kiküldték, Gabi most Jozéfa nénivel tárgyalja Klári ajtaja előtt az örvendetes eseményt.

– Mondd – babusgatja Klári a beteget –, milyen érzés ez, Vicukám? Jó? Ugye remek? Örülsz?

Vica megszorítja a Klári kezét.

– Boldog vagyok – suttogja –, de nem örülök. Félek, Klárikám…

– Félsz? Mitől?

– Tudod, négy éve vagyunk férj és feleség. Négy év alatt annyiszor volt, hogy lehetett volna. És sohasem lehetett. Te tudod, hogy éltünk, milyen nyomorban és… az érvényesülés miatt se… tudod, két évig görlösködtem. Táncolni egy nap tíz órán át, karcsúnak lenni… csinosnak. Mindig útját álltam. Elkergettem szegénykét. Nem fogadtam. De ő meg akart születni mégis, látod. Éppen most, mikor szerződésem lenne… Mikor talán nem kellene nyomorognom tovább… mikor főszerepeket játszhatok… Klárikám, én, én nem tudok megválni most a gyerektől. Nincs többé bátorságom hozzá…

– Ne sírj, Vicám – mondja Klári és két forró könnycsepp buggyan ki a szemén. – Ne sírj. Nyugodj meg. Aludj. Pihenj. Én – megszorítja Vica kezét –, én nem hagylak cserben titeket… Soha…

– És most szentelj végre nekem is egy kis időt, Klárika! Napok óta itt vagyok Márkusfalván és alig volt hozzám egy-két szavad. Megbántottalak valamivel?

Zoltán Gabi ostromolja Klárit ezekkel a szavakkal. A színészek kint vannak most a kiürített óriási kocsiszínben, ahová Anyu pompás kis vaskályhát állíttatott. Az a műtermük. A stúdió. Ott készítik – saját kezűleg – a szétszedhető színpadot, az állandó díszleteket. Ott fognak tanulni is. Izsák bácsi két fafaragó székely emberrel ott fűrészeli, szegecseli a szétszedhető és könnyen összeállítható pódiumtartó kecskelábakat. Balázs éghorizontot fest egy óriási vászonra. Bucsi, Henteri és Tini Balázs kimustrált festőköpenyeibe bújva segédkeznek neki. Bucsi – nem hiába ezermester székely ivadék – úgy kalapácsol, mint egy született ácsművész. Vica hatalmas zsákvarrótűvel a ponyvákból összevágott és művésziesen kifestett függönydarabokat varrogatja… Tini ide-oda pörög – szöget adogat Bucsinak, Balázsnak tartja a festékes palettát.

Megérkezett Kükülley direktor is.

Miniatűr emberke. Lompos fehér haja, s apró madárfeje alig látszik ki óriási aranyrojtos magyar nyakkendőjéből. Az öreg honfi – így gúnyolja Balázs – hónapokkal ezelőtt, fizetésképtelenség miatt szélnek bocsátotta a színészeit. Engedélyét azonban nála felejtette a csodálatraméltó bukaresti adminisztráció. Az öreg allegorikus hazafiúi verseket írogatott, s azokkal házalt az utóbbi időben. Balázs ajánlata éppen az utolsóelőtti pillanatban érkezett.

– Tőkét? – kérdezte a magyar-nyakkendős. – Tőkét ajánl ön nekem? Uram! Szívem és barátságom az öné. Tőkét csak egyet ismerek! A lángoló honszeretetet…

Ott buzgólkodik ő is a kocsiszínben, s ötleteit minduntalan megpróbálja valamelyik színésznek a nyakába akasztani.

– Minek új díszletek? – kérdi egy nap százszor is, de ritkán kap feleletet. – Játszottam én kérem fiatal koromban Jászaival, mikor Désen vendégszerepelt – kezdi máskor. Aztán pipára gyújt és elmerengve nézi ezt a csodát, hogy az ő elsárgult, már-már elértéktelenedett