A pálya szélén

MÁNDY IVÁN

A PÁLYA SZÉLÉN

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Palatinus, 2005

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-918-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Mándy Iván jogutódja

……………………………

Mindég lesz a nagyvárosok határán

egy-egy letarolt-gyepü rét,

hol hűvös alkonyati órán

hallani e mély dobzenét,

mely mérföldekről mágnesez magához

labdaéhes diákot és inast,

s egy-egy bolyongó, dérütött pasast,

ki eltűnődve dől a kapufához.

(Jékely Zoltán: Futballisták)

Valaha neki is lehetett neve. Miért éppen neki ne lett volna? Csak aztán szétfoszlott, elrongyolódott, mint egy darab papír, amit előbb összegyűrnek, majd apró darabokra tépnek.

Most már csak úgy szólították, ha lejött a lépcsőn Habácsné pincéjébe:

– Szervusz, Csempe-Pempe.

Valaki mindig megkérdezte: Emőd, Barasics vagy Sebők Laci.

– Hogy áll fel vasárnap a Titánia?

Csempe-Pempe odalépett a székhez, ahol a hálóinge volt, apró, rendes kis mozdulatokkal vetkőzni kezdett, és közben azt mondta:

– A Miatoff Iván kimarad.

– Biztosan megint sokat ivott – hallatszott a pince mélyéből.

– Miatoff Iván sose iszik. – De akkor már felöltözött. Micsoda rétegeket vett magára! Csak éppen inget cserélt – ing nappalra, ing éjszakára –, aztán egy hatalmas, zöld szvetter, mellény, még egy mellény, és végül magára kapta a zakóját.

Emőd, aki már lefeküdt az ágyába, magához intette.

– Szeretném, ha tájékoztatna.

Helyes kis rézágyban feküdt Emőd. Zöld paplan, párna, mindez egy rendes lakásból. Emőd talán ezzel az ággyal, paplannal menekült el egy lakásból. Mellette hokedli, azon állólámpa. Emőd szeretett ágyban olvasni. Egyik kezével a paplant paskolgatta, és közben olvasott.

Csempe-Pempe átlépett két szalmazsákon, megállt Emődnél. Olyasformán, mintha azt várná, hogy Emőd leülteti az ágy szélére.

Emőd nem ültette le az ágy szélére. A könyv fedelén kopogtatott, mint aki tulajdonképpen már bánja is, hogy idehívta Csempe-Pem-pét.

– Az előbb egy bizonyos megjegyzést tett valakire.

Csempe-Pempe kissé szédülten bámult. Ez az Emőd mindig ilyeneket tud mondani. „Az előbb egy bizonyos megjegyzést tett." Biztos, hogy magándetektív, figyel valakit, talán éppen Habácsnét. Sebők is mondta, hogy Emőd miatt még baja lesz valakinek. Mit akar itt az ágyával, a zöld paplanával?

– Csak azt szeretném tudni, miért marad ki Miatoff Iván a csapatból, ha egyszer nem iszik. – Aztán magyarázatképpen: – Zuglói fiú.

Sose tudtam, hogy Emőd zuglói, gondolta Csempe-Pempe. Különben nem is zuglói, nem erzsébeti, Vay Ádám utcai… – Egyre kevésbé tetszett neki ez az Emőd. Sebők Laci felé pislogott. De az őszes, hegyes szakállas Sebők Laci teát szagolgatott a szalmazsák szélén. Egy kis zacskóból a tenyerébe szórta a teát, és azt szagolgatta.

– Miatoff Iván nincs formában. – Csempe-Pempe megnyugodott a saját hangjától. Akárki lehetsz te a zöld paplanod alatt, és akárki akárki lehet, de hogy Miatoff Iván miért nem játszik a Titániában, azt csak én tudom.

– Nincs formában. – Emőd a takarója alá csúsztatta a kezét, és figyelmesen bólogatott.

– Ez mindig így van, ha valaki kis csapatból kerül nagy csapatba. Három hét után letörik. Legalábbis átmenetileg.

– Átmenetileg – bólintott Emőd. Láthatóan tetszett neki ez a szó, és most már várni lehetett, hogy Csempe-Pempét leülteti az ágy szélére. – Úgy gondolja, hogy szokatlan a környezet?

– Nézzük meg, ki volt Miatoff Iván szélsője a Danuviában, és ki a szélsője a Titániában. – Csempe-Pempe lenézett a földre, és egy arcot pillantott meg a lába előtt.

A padlón feküdt az arc, lehunyt szemmel, rezdületlenül, mintha valaki itt felejtette volna.

– Breznainak más a stílusa, mint Kovács III-nak. És ezt a Miatoff Iván meg kell hogy szokja.

Csempe-Pempe már egy szárítókötélen lógott. Ott lógott néhány alak között, akiknek már nem jutott más hely. Belekapaszkodtak a kötélbe, így aludtak, így szálltak mozdulatlanul a kifeszített kötélen.

(Bánta is ő! Bánta is Csempe-Pempe, amikor Habácsné azt mondta: – Új vendégem jött. – Felkelt a szalmazsákról, és feldobta magát a kötélre. Helyszűkében voltak, és mindig jött valami új vendég. Helyszűke miatt maradt a pincében a két párhuzamosan lógó szárítókötél, és akárcsak Csempe-Pempe hóna alá nyúltak volna, mint két mogorva testvér.)

– Breznai rövid passzokkal dolgozik. – Egy hát emelkedett és süllyedt Csempe-Pempe előtt. – Kovács III pedig hosszú lábakkal dobta előre Miatoffot.

Sötét volt a pincében. A kis állólámpa világított csak az ágy fölött.

Csempe-Pempe elhallgatott. Érezte, hogy most nem volt elég szakszerű, és ettől zavarba jött. Az összekötő dobja ki a szélsőt, az összekötő küldi rohamra a szélsőt, akár körömpasszal, akár szépen, hosszan csúsztatott labdával. De hát Emőd ezt úgyse érti. Vagy érti? Talán titokban futballtréner – nála sose lehet tudni.

– Érdekes dolgokat mond – Emőd mellett kialudt a villany.

Csempe-Pempe lehunyta a szemét, két kézzel kapaszkodott a kötélbe. „Érdekes dolgokat mond." Ez megint olyan furcsán hangzott. Emőd nem is figyelt. Vagy talán nagyon is figyelt. És most a sötétben leírja, amit mondtam. Van egy kis világító hegyű ceruzája, és azzal ír.

Ki lehet ez itt előttem? Ugyanaz, aki tegnap? Á, itt mindig mások vannak. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen őslakó. „Mint a száradó ingek." Ezt egy fiatalember mondta. Vagy kétszer lógott itt mellettem, és azt mondta, olyanok vagyunk, mint a száradó ingek. Valaki kikérte magának. – Köszönöm szépen, nem érdekelnek a megjegyzései. – Ez nem megjegyzés, ez egy hasonlat.

Érdekes, mintha csak tegnap hallottam volna. Azt is tudom, mit felelt rá a másik.

– A hasonlatai se érdekelnek, és vegye tudomásul, ez sose történt volna meg velem, ha nem csúszik ki a talaj a lábam alól.

– Mit röhög? – Ez Sebők Laci volt.

– Maga alól is kicsúszott a talaj? – kérdezte Csempe-Pempe a kötélről.

– Csak azt nem értem, miért nem tudott annyit összehozni, hogy legalább egy szalmazsákra kerüljön.

– Egy időben három ember dolgozott a kezem alatt.

– A maga keze alatt? – Száraz és józan volt Habácsné hangja.

Csempe-Pempe elnémult. Most már abban se volt biztos, hogy akár csak egy ember is dolgozott a keze alatt.

Habácsné hangja is a sötétből jött. A kis szobájából. Félig nyitva hagyta az ajtót, és figyelt, mindig figyelt.

Vagy azt akarja, hogy bemenjen hozzá valaki?

Mi bajod vele, Csempe-Pempe? Amikor kórházban feküdtél, bejött hozzád. Azzal kezdődött, hogy a nővérke megállt az ágy lábánál, és azt mondta:

– Látogatója van.

És akkor már jött Habácsné, azzal a mosolytalan arcával. Sört hozott és narancsot. Bakosi bácsi átjött a szomszéd ágyból, és ő is ivott a sörből.

Bakosi bácsi többet beszélt az asszonnyal, mint Csempe-Pempe.

– Ismertem a férjét – bólintott Bakosi bácsi. – A Práter utca ötvenkilencben volt bútorfényező.

Az asszony az ágy sarkán ült, Csempe-Pempe pedig sportlapot olvasott. A csapat-összeállítás…

– Mert magának akkor is csak az volt a fontos – mondta Sebők Laci. – A csapat-összeállítás. Pedig ha egy kicsit foglalkozik a nővel…

– A nővel!

Nagyon buta képet vághatott, mert Sebők dühbe gurult.

– Hát milyen nőre vár?! Bemegy magához Habácsné, egy rendes, komoly asszony, és akkor maga a sportújságot olvassa! Talán a Gloria Swanson fogja meglátogatni vagy Anita Page? Különben lehet, hogy akkor is a csapat-összeállítással törődne. – Aztán arról kezdett beszélni, hogy egyszer őt is meglátogatta Habácsné. – Amikor egy bizonyos ügy miatt kellemetlenségem támadt. Egy biztos: Habácsné nem hagyja cserben az embert.

Narancsot és sört hozott.

Csempe-Pempe a kórházra gondolt. Arra a mozdulatra, ahogy kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, majd újra betolta. És feküdt, feküdt! Ez ugyan nem izgatta túlságosan, de most valahogy mégis… A keze a takarón. Ha még egyszer láthatná, ahogy a keze a takarón fekszik!

Ez az alak itt előtte mikor aludt utoljára ágyban? Nagyon is rácsavarodik a kötélre, aztán majd lepottyan. Ez így nem megy. Csak szép könnyedén, mintha hintázna, hinta-palinta…

Azt mondják, egyszer egy herceg is idekeveredett. Egy svéd herceg. Elüldözték, mert ivott, meg nőkkel bolondozott. De hát miért ne ihatna egy herceg, miért kell mindjárt elkergetni. Egy uralkodó persze más, annak nem lehetnek ilyen kilengései. És talán trónörökös volt az illető.

– Hagyjon békén. – Sebők hangja távoli volt. – Nem emlékszem semmiféle svéd hercegre.

– Hercegek járnak ide! – nevetett egy nő. Lefelé jött a lépcsőn, a felcsapódó fényben, és nevetett. – Hol vannak a hercegek?

Mögötte megjelent egy kalauz, és ő is megkérdezte:

– Hol vannak a hercegek?

Körültáncolták Emőd ágyát, aztán csönd lett és sötét.

Mintha már régen útra készen állt volna, amikor odafent megszólalt egy hang.

– Csempe-Pempe!

Egy pocsolya fényben állt, és felfelé bámult. Lassan köréje gyűltek a többiek is. Sebők Laci, Habácsné, Béres Gabi. Emőd nem kelt fel az ágyból. A takaróját paskolgatta, ahogy azt mondta:

– Ezt szeretem. Nem csinálnak kavarodást. Azt szólítják, akire szükségük van.

Sebők vállat vont.

– Azért várja meg, amíg lejönnek.

– Mindig történhet valami – mondta hátul egy hang.

Emőd az ágyból: – Én már csomagolnék.

Csempe-Pempe mozdulatlanul állt. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy csomagolni akarna.

A hang a magasból újra megszólalt.

– A vörös Hungler akar veled beszélni.

Csempe-Pempe megmozdult. De hiszen ez a Balla Tóni a Titániából! Ha a vörös Hunglernek kell valami, csak int: – Tóni, nézd meg, mi van ezzel meg ezzel. – Tóni elrohan, és megnézi, mi van ezzel meg azzal.

– Mindjárt! – Lavórba mártotta az arcát, aztán magára kapott valami pokrócot. Érezte, hogy többen ugrálnak körülötte. Valaki megigazítja rajta a pokrócot, és megkérdi:

– Ki az a vörös Hungler? Mire Emőd:

– Egy jelentős személy a Csempe-Pempe klubjából.

Csempe-Pempe hálásan nézett az ágy felé. Az előbb utálta Emődöt, amikor a rendőrségre célozgatott, meg arról a csomagolásról beszélt, de most, hogy ezt mondta:

„Egy jelentős személy a Csempe-Pempe klubjából."

Ezt mindenki hallotta. És ezt örökké hallani fogják, akik valaha is megfordulnak Habácsnénál. Akár szalmazsákon fekszenek, akár kötélen lógnak. Mint ahogy azok is hallják, akik örökre eltűntek ebből a pincéből. A svéd trónörökös rábólint: – Szép dolog, Csempe-Pempe, kérem, ha az embert egy jelentős személy keresi a klubjából.

– Lordom!

Csempe-Pempe kint az udvaron könnyedén meghajolt Balla Tóni előtt.

A répaorrú fiú kissé meggörnyedve állt. Halottmerev arcával akárcsak egy kútfigura. Befagyott, elromlott szökőkút.

– Mit csináltál ilyen sokáig?

Ahogy az utcán elmentek a pince ablakai mellett, Csempe-Pempe el se tudta képzelni, hogy itt lakik. De hát erről szó sincs, ebben a hatalmas, ormótlan kabátban lakik. Morzsa egy leszakadt zsebben.

– Miről van szó? – kérdezte. – Mit akar a vörös Hungler?

– Hozott már néhány tisztességes játékost a Titániába, hozott már néhány jó kis focistát.

Hungler le-föl sétált Csempe-Pempe előtt. Rövidre nyírt, őszesvörös haj, zömök alak, enyhén karikalábak.

Sose volt komoly játékos, gondolta Csempe-Pempe. És mégis mindig biztos helye volt a csapatban. Az igaz, hogy tudott küzdeni, és ha egyszer ráállították valakire…!

Lent ültek az irodában, a nagy tribün alatt. A falon fényképek. A Titánia csapata 1903-ból. A legtöbb játékos bajusszal, oldalt egy meghatóan szelíd tekintetű családapa guggolt.

A Titánia az uruguayi turnéról. A legendás hírű fedezetsor: Lovas, Kondik, Szabadits. Egyszer, évtizedekkel később, egy osztrák szakember itt a Titánia-pályán látta a csapatot. Nézte, hogy működik a halfsor, nem volt reménytelen eset, azt aztán nem lehetett mondani, de az osztrák mégiscsak a fejét csóválta. – Gurigáznak, gurigáznak, de a Lovas, Kondik, Szabadits… – Felsóhajtott, és szinte könnybe lábadt a szeme.

– Aber, Lovas, Kondik, Szabadits – sóhajtott Csempe-Pempe.

– Mióta tud maga németül? – nézett rá Hungler.

– Én nem tudok németül, de egyszer Billy Weissner azt mondta itt ezen a pályán…

– Billy Weissner! – Hungler megrándította a vállát. – Túlságosan szeszélyes volt, egy szövetségi kapitány azért nem lehet ennyire szeszélyes.

Felsorolta Billy Weissner kedvenceit. A legtöbb olyan játékos, akinek szerinte nem lett volna szabad bekerülni a válogatottba. – És a Noschkét éppen egy Közép-európai Kupa mérkőzésen próbálta ki!

Csempe-Pempe a fiúkat nézte, a régi fiúkat azon az uruguayi pályán. Lovas, Kondik, Szabadíts, a legendás hírű fedezetsor. Az első mérkőzést megnyerte a Titánia, 3:0-ás félidő után 4:3-ra. A világbajnok Uruguay ellen, saját otthonában.

– Ha azt mondom, hogy az oroszlánbarlangban, akkor keveset mondok. És az a 3:0-ás félidő sok mindent elárul. Hogy úgy játszottak a világbajnok együttessel, mint egy vidéki csapattal, vagy mondjuk, a Soroksárral. A második félidőben egy kicsit engedni kellett, ha épségben akarták elhagyni a pályát.

– Én nem mondom, hogy Billy Weissner homokos volt. – Hungler maga alá kapott egy széket, és leült. Látszott rajta, hogy nagyon feldühödött Billy Weissneren. – Akkoriban ilyesmiről beszéltek, de én egy pillanatig se hittem a dologban. Billy Weissner még csak homokos se volt, semmi se volt!

Az a közönség ott Uruguayban felgyújtotta volna a pályát, forradalmat robbantott volna ki, ha a második mérkőzést is megnyeri a Titánia.

– Senki se tudott úgy faultolni, mint a Szabadits Gabi. – Csempe-Pempe szédült a gyönyörűségtől. – Senki a világon.

Hungler, aki még mindig Weissnerről és Weissner kedvenceiről magyarázott, elvigyorodott.

– Szabadits Gabi! – Olyan szeretettel nézett Csempe-Pempére, mintha ő volna a Szabadits Gabi. – Megnyomott valakit, szépen, finoman…

– …de olyan finoman, hogy senki se vette észre.

– …még az sem, akit megnyomott, csak éppen összecsuklott, húsz perc múlva csuklott össze a pálya túlsó felén.

Már nem is beszéltek. Valósággal énekeltek, elandalodva, egyszer az egyik énekelt egy strófát, aztán a másik, majd kórusban.

– Húsz perc múlva a pálya túlsó felén!

Vonítottak, visítottak, hemperegtek a kéjtől.

– Szabadits Gabi! Szabadits Gabi!

Aztán Hungler ránézett Csempe-Pempére. Az pedig egyszerre abbahagyta a nevetést. Összeszűkült vállal ült, és azt gondolta: jó, hát akkor mondja meg már végre, hogy mit akar.

– Mi a véleménye Rózsavölgyiről?

– Rózsavölgyiről? – Csempe-Pempe hátradűlt. Az volt az érzése, hogy rövidesen megkínálják egy szivarral. Ha már egyszer megkérdik, hogy mi a véleménye a Rózsavölgyiről. – Fiatal kapus, és azt hiszem, hogy…

– Nézze – Hungler felállt, és eléje lépett. – Ha azt hiszi, hogy Rózsavölgyit én hoztam a Titániába, hát akkor nagyon téved. Úgyhogy ne halandzsázzon. Különben pedig nagyon jól tudom, hogy mi a véleménye róla.

Csempe-Pempe akárcsak egy kellemes langyos fürdőben ült volna. Adnak a véleményemre, semmi kétség, adnak a véleményemre. Hiába röhög a Bednarik, azért a