Újnőkorszak

HORVÁTH JÚLIA BORBÁLA

ÚJNŐKORSZAK

Intermentalitás a XX. század

második felétől Magyarországon

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

Szerkesztő: dr. Jolsvai András

ISBN 978-963-377-049-8

© Horváth Júlia Borbála

© Fapadoskonyv.hu Kft.

BEVEZETŐ

„A társadalmak, mint az életmódok, saját értelmezéseiket tartalmazzák."{1}

Clifford Geertz

A nők érvényesülésének, egyenrangúvá válásának örvendetes jelenségnek kellene lennie, de úgy tűnik, mégsem az. A bizonyítványok, diplomák, az anyagi előrehaladás és a függetlenség mégsem tette oly mértékben elégedetté őket, ahogyan az várható volt, és személyiségük, habitusuk változása olyan problémákat idézett elő, amilyenekre senki sem számított. A téma napjaink társadalmi bestsellere, amiről mindenkinek véleménye van, és amihez mindenki ért. Erről beszélnek, olykor vitatkoznak társaságban, villamoson, a fodrásznál, munkahelyen és férfiöltözőben. Igen, a férfiak is, mert már ők sem tudják nem észrevenni a változásokat. „Hmm, a nők, hát igen…" – mondják, és sóhajtanak, talán nagyobbat, mint évezredek óta bármikor.

Mielőtt belekezdenék a gondolatok és eljárások ismertetésébe, pontosítanom kell néhány dolgot, mert a közvélemény az effajta meggondolásokat hajlamos egy kézlegyintéssel vagy lefeminizmusozással elintézni. Ezért sietek megjegyezni, hogy nagyra becsülendők a feminizmus vívmányai, áttörése a maszkulin-társadalmak kőfalában, és leszögezném, hogy igenis szükség van férfiakra, mert a nők többsége továbbra sem kíván elhatárolódni a nőségtől, férfi módjára gondolkodni; nem szülni, egyedül élni, ülni, állni – és főképpen aludni –, ugyanis pontosan tudja, hogy férfiak nélkül nincs értelme nőnek lenni, és fordítva, ahogyan azt a szépirodalomban már többen, és ennél sokkal frappánsabban megfogalmazták.

A másik fontos kitétel, hogy a mai nők általam vizsgált csoportját sem deviánsnak, sem más kórosnak mondható nyavalyában szenvedőnek nem tartom, ez a velük készített az interjúkból, beszélgetésekből egyértelműen kiderült. Viszont az is látható, hogy helyzetük közel sem rózsás, mert pályafutásuk huszadik századi szakaszában már oly sokszor, a huszonegyedikben pedig valószínűleg még többször fognak akadályokba ütközni, amikor megpróbálják őket a tökéletlenebb fél kategóriájába sorolni. Majdnem azt mondtam: zsugorítani, ahogyan a keleti nők lábát is erőszakkal kicsinyítik, mert a férfiéhoz képest az a nőies. A férfiéhoz képest?

Már a kutatás elején felmerült bennem a kérdés, hogy miért kell a férfihoz mérni a nőt, hiszen az ugyanannyira képtelenség, mint fordítva, de akkor még nem sejtettem, hogy munkám legfontosabb kérdésére nem tudom a választ. (Ez a mai napig sem változott.) A mindenkori nemi szerepek meghatározása nem könnyű feladat, mert társadalmakon, közösségeken, de még családokon belül is eltérések mutatkoznak. A férfi-női szerepek összemosódása, a feladatok felcserélődése a nemek közötti erőviszony megváltozását idézte elő, és módosította a társadalmi nemek viselkedéshez rendelt elvárásait. Az önállósodás a társas kapcsolatokban új helyzetet teremtett, és a nők közül egyre többen vállalják fel ez irányú különbözőségüket, mind jobban eltávolodva a hagyományos szerepektől. A mai nő önképében a dolgozó nő és az anya egyaránt megtalálható, míg a férfiéból egyre inkább kiszorul az eltartó, viszont helyére nem lép a nőt segítő. A nők két tűz közé kerültek, mely tükrözi napjaink egyik alapproblémáját.

A kutatás e megváltozott szerepvállalásból indult ki, amely körvonalazni látszik a hagyományostól eltérő típus kialakulását, és azzal párhuzamosan, a napjainkban aktív korú magyar nők társadalmi és magánéleti szerepének, valamint mentalitásbeli változásainak okaira és következményeire keres választ. Legizgalmasabb a megváltozott női viselkedésformának, jellegében a férfi és a női mentalitás átmenetének vizsgálata, melyben a nők mentalitása a hagyományosan elfogadott férfias jelleg felé tolódott. A hipotézis alapfelvetése, hogy a női mentalitás megváltozását a társadalmi, gazdasági jelenségek katalizátorként, a neveltetés és a tradíciók hangsúlyos jelenléte pedig hátráltatóként befolyásolja. Az interjúk és megfigyelések felosztásukban három tudati fázist vizsgáltak.{2} A fázisok a következők:

1. prekonvencionális szint – kisgyerekkor, a moralitás előtti szint, amikor még pusztán külső tényezők irányítják a viselkedést

2. konvencionális szint – a gyerekkor tudatosabb része, és a kora ifjúkor, melyben a viselkedést, értéket a család, csoport vagy a társadalom elvárásainak megfelelés vezéreli. A minta a „jó fiú és a „rendes lány, ami általában tetszik az embereknek. Ez idővel kiegészül a törvény és a moralitás betartásának rendjével

3. posztkonvencionális szint – az öntudat kibontakozása, a felnőttkor, melyben az egyén a társadalmi értékekkel azonosulva eljut az autonóm, elvek által vezérelt személyiségéhez. Ennek továbbfejlődése az önmaga törvényeit követő szuverén viszony az erkölcs és az egyén között

Az életútinterjúk elemzésével elsődleges célomnak tekintettem, hogy kiderítsem, egyáltalán létezik-e megváltozott nőtípus. A korábbi és a jelenlegi viselkedési formák egybevetése, a kortárs nők hétköznapjainak, munkájának és családi életének feltárásával kialakult jellemrajzok egyértelmű választ adtak erre. Másik száliránynak a fogadtatást, illetve a hagyományos szerepektől eltérő viselkedés konfliktusteremtő példáinak rögzítését terveztem. Fontosnak tartottam, hogy maguk az érintettek nyilatkozzanak erről, tapasztalataikat lehetőség szerint maguk minősítsék.

A női mentalitás megváltozása természetesen világméretű jelenség, de a hiteles magyarországi kép felrajzolásához abban a közegben kellett keresgélnem, mely elérhető, azon belül pedig abba a tartományba kellett eljutnom, ahol a hipotézisnek megfelelően a legnagyobb lefedettséggel találhatók megváltozott mentalitású nők. Ezért az antropológiában is használatos konceptualizált csoport-meghatározást választottam. Az interjúgyűjtést 2004 és 2007 között végeztem, több mint kétszáz nő közreműködésével. A lokális, a korosztályos, majd a végzettséggel kapcsolatos, végül a családi állapot szerinti felosztást folyamatosan szűkítettem, így alakult ki jelenlegi célcsoportom: a 30-45 közötti, felsőfokú végzettségű, egyedülálló vagy gyermekét egyedül nevelő, városban élő nők. Közös pont, hogy munkájukban, személyiségük kibontakoztatásában, társadalmi és magánéleti szokásaik gyakorlásában korlátok között érzik magukat. A témakörök megoszlása: közélet (munka, társadalmi tevékenységek) és magánélet (párválasztás, család, szabadidő). Nem szociológiai felmérést, sokkal inkább esettanulmányokat akartam, életképeket, betekintést az alany habitusának azon részleteibe, melyek közelebb vittek a feltételezett és érzékelt mentalitásváltozás körülírásához. Mivel a hagyományos viselkedésformák a vidéki településeken markánsabban tartják magukat, mint a városokban, az ottani vizsgálódást – amellett, hogy izgalmas eredményeket ígér –, későbbre halasztottam.

Alanyaimmal különböző módon ismerkedtem meg. Soha nem törekedtem arra, hogy a válaszadó értelmiségi családból származzon, és az elbeszélések később igazolták, hogy a családi körülmények és a származás számottevően nem befolyásolta a kialakított életvitelt. Először középiskolai tanárok, utána pedig cégalkalmazottak között osztottam szét több száz kérdőívet. Emellett kipróbáltam néhány internetes chat-vonalat is, sőt bejelentkeztem néhány női témával foglakozó fórumra is, ahol férfiak és nők mondták el véleményüket – egymásról, és történeteket meséltek el – magukról. Az érdeklődés mindenhol figyelemreméltó volt, sokszor előfordult, hogy az alanyok önként adták tovább a tesztet ismeretségi körükben. Az ily módon nyert minta széleskörű, de nem reprezentatív keresztmetszetét mutatta a vizsgálandó célcsoport attitűdjének, és alkalmas volt arra, hogy abból következtetéseket lehessen levonni. A célirányos megkereséseken kívül spontán találkozások is alkalmat adtak megfigyelésre, és ha a beszélgetés alatt érdeklődést tapasztaltam a téma iránt, megkérdeztem: közreműködnének-e egy teszt vagy életútinterjú erejéig, hogy azzal segítsék munkámat.

A könyv első három fejezetében a közéletben általánosan megjelenő mentalitásmintákat igyekszem körvonalazni annak érdekében, hogy a továbbiakban az attól eltérőt bemutathassam. A régi és az új szerepek összehasonlítását a kulturális és történelmi gyökerek megemlítésével, és a nagyobb útjelző események összefoglalásával teszem. Ehhez archív és más, az adott kort elemző tanulmányokat használtam. Az archív leírások mellé az általam felvett életútinterjúk részleteit közlöm, tekintve, hogy célcsoportom tagjai az 1960–70-es évek szülöttei, tehát szemtanúi a korszaknak. A kulturális antropológia mellett a szociálantropológia módszereit használtam – kérdőív és mélyinterjú-technikák, oral history, résztvevő és proxemikai megfigyelés –, érintve a gazdasági, a társadalmi és a magánszférát. A női szerepek történelmi áttekintésére irányuló szakirodalom bőséges, közülük jó néhány nagy segítségemre volt, főleg a magyar nyelvű, korabeli tanulmányok. Igyekeztem kerülni, hogy a kortárs társadalomtudományi konzekvenciákat a kutatásban megmutatkozó összefüggésekre oktrojáljam, ezért azokat tényszerű adatként közlöm. A modern feminista irányzatok taglalásához főleg külföldi, és magyar gyűjteményes szakirodalmat használtam.

A negyedik fejezetben a megváltozott női mentalitásminták jelen idejű, akár vallomásoknak is nevezhető iratai olvashatók: a kortárs nők vélekedése pillanatnyi helyzetükről, kilátásaikról, örömeikről, problémáikról. A személyes találkozók leírásakor közelképet próbáltam adni, és a találkozókon szerzett közvetlen benyomásokat, helyzeteket írom le. Az idézőjeles részek minden esetben az interjúból kiemelt részek. A hipertextként kezelt leírások értelmezésében meghagytam az alany egyéni beszéd- illetve írásstílusát. A kommentárt a tényszerű közlésekre, és a személyiség fő jellemzőinek bemutatására minimalizáltam. Célom volt, hogy a válaszadó aktuális élethelyzete természetes közegében jelenjen meg, ezért arra kértem alanyaimat, hogy a tényszerű megállapításokon kívül kommentálják élethelyzetüket, ezért az önleírást szorgalmaztam. Vonatkozó utasítást nem adtam, mert úgy gondoltam, leghelyesebb, ha a számukra problémás kérdéseket saját maguk fogalmazzák meg. Az ívek kitöltésénél legtöbben fedőnevet választottak (ezek elemzése is megérne néhány mondatot), az életkorok az interjú felvételének idejére érvényesek. Az ötödik fejezet az összegzésé, melyben az életútinterjúkból kirajzolódó jellemzőket pontosítom, a kvantitatív adatok és elemzésük megtalálhatók a függelékben. Bár a kutatás módszertana antropológiai – és ahhoz kapcsolódó kvalitatív elemzés –, a lábjegyzetek, és a könyv végén közölt statisztikai táblázatok adatai segítenek az elemzésben.

Az interjúk szereplői közül, még a társadalmi nemi szerepek forradalmi változásáról szólók véleményében is a tradicionális, társadalmilag elfogadott vélemények hatása érezhető – pl. a férfi mint uralkodó, a nő pedig mint alávetett szereposztása –, amely a modern feminista irányzatok idején kissé korszerűtlennek tűnik. Itt fontos megismételni, hogy ezek az interjúk napjaink Magyarországán készültek, és a közölt vélemények a szereplők jelenlegi beállítottságát tükrözik. Fontos kitétel a különbözőség, ami soha nem egyenlő az elmaradottsággal. A nő mint áldozat, napjainkban sokkal kifinomultabb formában jelenik meg, mint akár a huszadik század derekán. A modern feminista irányzatok ismerete azonban nem kihagyható, mert talán a nem is oly távoli jövőmodellt mutathatják számunkra, és komoly konzekvenciákkal szolgálhatnak a folytatásra nézve. A leírt mentalitásváltozás nemcsak női jelenségként értékelhető. A férfiak mentalitása hasonlóképpen átalakulóban van (lásd: egyedülálló vagy elvált férfiak, hétvégi apukák), annak fejtegetése újabb, a nőkéhez hasonló vizsgálatot igényel.

A megváltozott viselkedési formát követő nők közül egyre többen vállalják fel nyíltan különbözőségüket, eltávolodva a hagyományos női szerepektől. Ugyanakkor hús-vér figurák ők: csúnya-szép, vonzó vagy kevésbé vonzó, és főleg: gondolkodó nők, akik virágkorukat élik. Idealizált formában ábrázolják őket a filmekben párductestű, villogó szemű és elméjű amazonoknak, akiket minden mozifilmnéző csodál; ha nő, akkor a bőrébe bújni vágyik, ha férfi… – …hát, akkor is. De ne szaladjunk annyira előre.

I. FEJEZET

FORRADALMAK KORA

Nőknek látszani kell, nem hallatszani!{3}

KINT NŐ

Magyarországon 1945 után a nemek közötti munkamegosztás az egyenlő teherviselés irányába tartott. A magántulajdon felszámolása, s azt követően a közjavak birtoklása az addigi monomorf családmodell felbomlását eredményezte. Míg a polgári családban a hatalmat a családfő (kultúrkörünkben hagyományosan a férfi) gyakorolta, a szocializmus az eszme sarkköveként elkötelezte magát a nemek közötti egyenlőség mellett. Az új szelek felrázták a gondolatokat, de a vágyakat is, a lelkesedés határtalan volt. Az állam idevonatkozó elvárásait gondos atyaként intézményeken keresztül közvetítette a társadalom tagjai felé. A közjavak kollektív, legalábbis eszmei birtoklása a családközpontú szemléletmód megváltozásával járt, a közéleti aktivitás (munkába járás, propagandista feladatok, sport, mozgalmi ünnepségek stb.) mindenkire egyformán vonatkozott.{4} A családtagoknak munkájukkal elsődlegesen a köz igényeit kellett kielégíteniük, átrendezve a korábbi ökonómiai egyensúlyt. A nők a háztartás szűk keretei közül kiléptek a társadalmi élet fórumaira, és igyekeztek a rájuk nehezedő előítéleteket eloszlatni, miszerint nem képesek a férfiakkal egyenértékű teljesítményre. Eleinte testhezálló területeken tevékenykedtek – jótékonyság, betegápolás, oktatás –, később azonban úgy gondolták, hogy a bizonyítást jelenléttel, nem pedig visszahúzódással érhetik el. Bár a korábbi konzervatív vagy, ha úgy tetszik: polgári női szereposztástól végleg szakítani kívántak, paradox módon továbbra sem tették fel a kérdést, milyen is a nemek közötti tényleges egyenlőség.{5}

A felszabadulást követő években a nők munkába állásával a női foglalkoztatottság mindössze néhány százalékkal emelkedett.{6} Az anyaság és a háztartásvezetés ugyanolyan időigényes és visszahúzódó életmódot igényelt, mint korábban, ráadásul a reprodukció mint teljesítendő elvtársi kötelesség jelent meg a nemzetgazdaságban. A gyermeknevelés és a háztartási teendők mellett a munkahelyi helytállás is teljes értékű feladatként hárult a nőkre. A köz- és magánszféra elkülönítése legföljebb mesterséges, metodológiai kísérlet maradt, mivel a családi- és közéleti problémák szoros kölcsönhatásban álltak egymással, és mindkét területen tekintélyelvű életfeltételek uralkodtak. A bonyodalmak először a párkapcsolat és a házasság mezején alakultak ki, s ki ne tudná, aki nő, hogy a munkahelyi problémák egyetlen másodperc alatt füstté válnak, amint beférkőzik az agyba az etetés, tisztítás, fektetés elvégzendő feladatainak triumvirátusa – függetlenül attól, van-e gyermek a háznál.

De a szocanya nem érzékenykedett, hanem dolgozott a munkahelyén, dolgozott otthon, szült és nevelt, valamint szocférjét is ellátta, és időnként már a hangját is lehetett hallani, miszerint a többes szerepkör erőn felül igénybe veszi.{7} Zárójelben megjegyzendő, hogy az ily módon kialakult szereposztás sok vonásában hasonlít a maihoz, és a korabeli magyar valóságot vizsgálva óvatosan kijelenthető, hogy a mai öntudatos és tanult női réteg megjelenését bizonyos fokig a szocializmus eszméi segítették. A termelőmunkában teljes értékű részvétel, a közéleti aktivitás, és a nő eredeti funkciójának, a háztartási anyaság teljesítésének párhuzamos nehézségeire a Nemzetgyűlés 1946. február 13-i ülésén Hajdú Ernőné szociáldemokrata képviselő hívta fel a figyelmet. Interpellációját viharos tapssal fogadta a hallgatóság:{8}

„Az anyaságot általában romantikus költői dolognak tekintik, de hogy anyának, dolgozó anyának lenni mit jelent, azt csak az tudja, aki elnehezülő testtel és sajgó háttal dolgozik a földeken vagy a gépek előtt, tekintet nélkül arra, hogy varrógép, írógép vagy ipari munkagép-e az. Tisztelt Nemzetgyűlés! Leszegezni kívánom, hogy az anyaság nem magánügy, hanem a társadalomnak tett szolgálat… [Korábban] a sokgyermekes anyákat medáliákkal tüntették ki, mint a tenyészállatokat. Mi nem óhajtunk ilyen kitüntetésben részesülni, hanem azt kívánjuk, hogy a társadalom érezze: kutya kötelessége, hogy segítsen a sok gyermek felnevelésében."

Noha a nők fölemelése valóban központi törekvéssé vált, a kortárs feminista eszmék alig szivárogtak át a szigorúan őrzött határokon. A globalizáció Magyarországon nem tekinthető rendszeralkotó folyamatnak (gazdaság, politika, kultúra), mivel hiányzott a létrejöttéhez elengedhetetlen külső hatás, a kulturális csere lehetősége.{9} A geopolitikailag kimért (kelet-nyugat) felosztásban a fejlett-fejletlen, a konzervatív-modern, a követendő-elutasítandó dichotómiák állandó harcban álltak egymással, ami egyfelől kötelező viszolygást, másfelől bűnös vonzódást idézett elő a társadalom tagjainak tudatállapotában. De a fejlett és felejtett világ (West and the Rest) közötti különbségeket mindenki pontosan érzékelte. A Szovjetunió saját globalizációs törekvéssel létrehozott birodalmán belül (East and the Rest) feltétlenül átveendő, keleti kultúraexportot zúdított a szocialista országokra, mely a rendszer felbomlása után, ha kelletlenül is, de sokáig jelen volt.{10}

A tradicionálisan elfogadott férfidominancia azonban soha nem volt kérdés a korabeli közgondolkodásban. A patriarchátust kerülendő fogalomnak, a matriarchátust pedig – kis túlzással – ködös, idealizált mesének tartották. Már, akik egyáltalán hallottak róla. Sziszi, célcsoportom egyik példaértékű tagja (45 éves kollégiumigazgató, elvált, két fiú édesanyja) életútinterjújában így emlékszik vissza gyermekkori családi életükre:

„Apám jó kedélyű, békés, dolgos, szorgalmas ember volt – családfenntartó, aki mindig tudta, mi a férfi dolga. Kedves szeretettel halmozta el anyámat, ami nagyon tetszett nekem gyermekfejjel. De a haragjától féltem. Csak egyszer láttam, milyen olyankor. Anyámnak kevés iskolázottsága ellenére tartása volt. Méltóságteljesen viselkedett. Szeretett volna a munka mellett könnyebben élni, de a sok gyermek (kilenc) nem tette lehetővé. Mindig főzött, nevelt, rabszolgasorban élt, annak ellenére, hogy időnként háborgott ellene. De azért mindig volt ideje énekelni nekünk, meséket olvasott, a családnak rendszeres életet teremtett. A családi munkamegosztásban nekünk is részt kellett venni. Akár erőszakkal is. Anyám nem engedte, hogy ne végezzem el a feladatot. Mosogass el! Etesd meg az állatokat! Sokszor vigyázni kellett az állatokra, de ez örömmel is szolgált. Szerettem nézegetni a növényeket, virágokat szedtem, élveztem a szabadságot. Az ételt meg kellett enni, nem volt szabad pocsékolni."

A XX. század derekára a nőlét kiteljesülését az idő felszabadulása támogatta, és látszólag már csak az volt a kérdés, a nők mennyire óhajtanak élni egyenlő lehetőségeikkel. Látszólag, mert az államszocializmusban minden igyekezet ellenére jelen volt a női diszkrimináció, elsősorban a karrierlehetőségekben és a bérezésben. Az iparosodás előretörésével a nők közül egyre többen eljártak otthonról dolgozni, de szakmunkát még nem bíztak rájuk (szakképesítést nem szerezhettek), így betanított munkásként, napszámosként vagy egyéb munkájukért (pl. kalauz- és utcaseprőnőként) heti-, illetve havibért kaptak. A családokban megemelkedett a fizetést hazahozók presztízse, és aki rendszeres jövedelmével hozzájárult a megélhetéshez, előnyösebb pozíciót foglalt el a hierarchiában, mint az agrárjellegű vagy a háztartási munkát végző családtag. A gyerekszülések száma csökkent, mert az orvostudomány segítségével (terhesség elleni védekezés, betegségek gyógyítása stb.) a nők élhettek reprodukciós szabadságukkal, amelyet fizikailag is érezhettek, hiszen a korábbi, nemritkán hat-nyolc gyermek felnevelése egész fiatalságukat kitöltő tevékenység volt. Ezzel szemben az új időkben egy-két gyermek útbaigazítása után elvileg még jutott erejük és idejük a saját maguk által választott munkába, netán karrierépítésbe kezdeni.{11} Alapjaiban azonban maradt a nőkhöz fűződő mindenkori igény: legyen hagyománykövető, örök háttérszereplő. Sziszi a generációs szokások közötti különbségekről visszaemlékezésében így mesél:

„A nagyszüleim is egyszerű emberek voltak – gazdálkodó, a másik ágon mosónő –, nagyanyám később beteg nagyapámat ápolta. Legnagyobb tragédiájuk volt, hogy leégett a házuk, és újra kellett kezdeni az életüket. Szüleim a háború után éltek, a helyzetük jobb volt, mint a nagyszüleimé, de ők is nehéz körülmények között, egy majorságban laktak szolgálati lakásban, ami sajnos megkeserítette az életüket, mert több család élt együtt, és egymás életébe túlságosan beleláttak. A maguk szintjén sikeres életet éltek, az anyagiakkal anyám elégedetlen volt, apámat a pénz nem érdekelte. A család összetartásában példamutatók voltak, nem szomorkodtak nehéz helyzetükön, nekünk, gyermekeknek a nehézségeikről nem beszéltek. Elfogadtak bennünket. Iskolai kezdésem nehéz volt, nem jártam óvodába, ezért nem tetszettem a tanároknak. Továbbtanulásnál elképedtek, hogy tanár akarok lenni. Anyám nem tartotta fontosnak, hogy tanuljak, apám igen. Életkezdésemhez nemigen tudtak hozzászólni, ezért inkább hagytak. Valószínűleg azért, mert látták hogy többre vagyok képes, mint ők. Apám nagyon szerette, hogy ambícióim vannak, és mindig mondta, hasznomra fog válni. Később, az én családomban nagyrészt én is ezeket az elveket követtem. Gyerekeimnek megteremteni a hátteret, és megadni a szabad döntés lehetőségét."

A polgári modellhez képest az aktívabb életforma új lehetőségekkel, de nagyobb terhekkel járt. A tanulás, a munkavállalás és a politikai élet lassanként nyílt tereppé vált a nők számára, és sokszor már nem is a hajlandóság, inkább a fizikai teljesítőképesség döntött: ki mennyire bírja az otthoni terhelés mellett. A többes szerepkörben megfelelés, és a tanulás lehetősége óriási különbséget jelentett a hagyományos modellhez képest – melyben a művelt nő legföljebb a férfi társaságának kellemesebbé tételére szolgálhatott –, most viszont a képzést követően akár önálló egzisztencia megteremtésének reményét villantotta fel. Magyarországon a két világháború között, és még a követő évtizedekben is a női szerepek tekintetében a „kint nő, otthon nő" megfogalmazás váltotta egymást az éppen csak elfogadottá vált „kint ember, otthon nő" elgondolással. A végcélként megjelölt „kint ember, otthon ember" megoldás viszont továbbra is idealizált elképzelés maradt.{12}

A női életmódváltozással a tanulás kiemelt feladattá vált. Az 1920-as évek oktatási rendeletei Klebelsberg Kunónak köszönhetően egalizációt hirdettek a fiúk és a lányok oktatásában, de a sztereotípiák – pl., hogy a nők eltérő lelki hajlama miatt a felsőoktatásba készülő leányokat külön képezzék –, ha hivatalosan nem is, a közéletben még tartották magukat.{13} A húszas évekbeli reformtörvények egyértelműen a leány-középiskolák képzésének felzárkóztatását rögzítették, melynek értelmében a megszerzett érettségi bizonyítványok egyenértékűek a fiúkéval, és a lánytanulók főiskolai, egyetemi felvételire bocsáthatók (kivétel: a jogi karok, valamint a közgazdaságtudományi karok közgazdasági és közigazgatási osztályai).{14}

A nők háttérbeszorulását időről-időre kevéssé iskolázottságukkal magyarázzák, helytelenül, hiszen a nők a felsőoktatásbeli felül-reprezentációjuk ellenére is láthatóan karrierszegényebb állapotban voltak és vannak a férfiaknál.{15} Nem volt ez másként Sziszi esetében sem, akinek tanulóévei és életkezdése a következőképpen alakult:

„Ifjúságomat kollégiumban töltöttem, kisvárosban. Szakmát tanultam, ami megkeserítette a tanulóéveimet, mert én testnevelő tanár akartam lenni, de nem vettek fel a főiskolára, mivel nem voltam kiemelkedő egyetlen sportágban sem. A szakközépiskolát befejezve felültem egy vonatra, egy darab bőrönddel, a barátnőmnél laktam egy évet, segédművezetőként dolgoztam, nehéz agyagi körülmények között éltem. Ennek ellenére vidáman éltem. Később önállóan albérletben laktam. Az otthoni élethez képest ez felfordulás volt, a szüleim azt sem tudták, élek-e vagy halok. Sok barátom volt, ugyanolyanok, mint én, vagy olyan tulajdonságúak, amik belőlem hiányoztak: felszabadultak és szenvedélyesek, mint én, vagy precízek és határozottak. Sok mindenbe belekeveredtem, de óvatos duhaj voltam. Rendes hétköznapi ember akartam lenni. Dolgozni, lakást szerezni, férjhez menni, gyerekeket szülni, a tanulást folytatni. A testvéreim is hasonlóan gondolkoztak és éltek, csak ők nem tanultak tovább egy szakma megszerzésén túl. Én Pedagógiai Főiskolára mentem, azt követően egyetemre, és végül mégis tanár lettem. Úgy éreztem, tanulnom kell, akkor tudok biztosan mozogni az életben. Akkor lehet az enyém az élet."

A női mentalitás változásának kihagyhatatlan katalizátora a feminizmus megjelenése. A mozgalom a hatvanas évek végére érkezett Európa fejlett demokráciáiba, és hatása Magyarországon –