Körülményes ifjúság

THURY ZSUZSA

KÖRÜLMÉNYES

IFJÚSÁG

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-708-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Thury Zsuzsa jogutódja

1

A csukott erkélyajtó előtt álldogált, isten tudja, mióta. Az üvegen leheletétől kis homályos folt keletkezett, ebbe ujja hegyével pöttyöket nyomkodott, s a folt már el is tűnt. Ekkor nagyot fújt, és I betűt rajzolt a párás üvegre. Sivár és elszomorító, hogy az I betű is semmivé lesz, leheletével együtt.

A másik szobában Nedeckiné taszigálja a bútorokat és énekel. Végeérhetetlen, egyhangú ballada egy hajadonról, zsiványok, erdő, szikla, barlang, villogó szemű rablóvezér – minden valószínűség szerint Nedeckiné saját költeménye, s a zeneszerző munkájában is közreműködött. Nagymamával időnként számlálják a strófákat, harminc, harmincöt versszak után abbahagyják; különben is ennyi idő alatt Nedeckiné végez a takarítással, és visszavonul a konyha melletti udvari szobájába. Olyan ez az asszony, mint egy kiszolgált mecklenburgi ló, hosszú, lapos, nagy csontú. Háromnegyed év óta férjével lakik a kis szobában, a férj azonban láthatatlan, reggel megy, este jön, az ajtajuk mindig zárva. Hagyd abba, te állat, az ember megbolondul.

Minden sivár. A lakás sötét és hideg, a két kályhában pislákol a rossz minőségű magyar szén, kődarabokat is kevernek közéje. A fürdőszoba jégverem. A modern autogejzer, amire nagymama beköltözésekor olyan büszke volt, három éve felrobbant, teteje a levegőbe repült. A szerelő úgy-ahogy helyére nyomkodta, a csőből langyos víz csordogált, azután megint kis pukkanás, a kályha teteje félrebillent. Többszöri kísérletezés után most már nem hívnak szerelőt, nagymama hatalmas csapkodással helyére illeszti a horpadt tetőt, s ismét kigyúlnak a kis gázlángok, éppen csak tessék-lássék, az ember foga vacog fürdés után.

A kályhát különben ő robbantotta fel, közvetlenül azután, hogy nagymamához költözött, tizennyolc decemberében, apa és anya halála után. Nagymama nem volt olyan állapotban, hogy megmagyarázza: előbb a gyújtólángot, kinyitod a vízcsapot, azután lehúzod a fogantyút és a többi, ilyesmit kívánni sem lehetett nagymamától, szinte eszét vesztette. Három nappal azelőtt, kedd volt, szokatlanul kevesen jöttek össze „fogadónapján", de ott volt viruló egészségben mind a két lánya, a három unoka és a két elmaradhatatlan barátnő. Este apa értük jött. Nagymama, mint mindig, gunyoros fölénybe burkolt szemrehányással fogadta, máskor pontatlansága, nemegyszer több órás késése miatt, akkor pedig amiért oly korán érkezett, és sürgette a hazamenetelt. Nagymama szerette a vejét, de mert ragaszkodását indokolatlannak és terhesnek érezte, megszokta apával szemben a kötekedő, leplezett vádaskodással tele hangot.

Apának negyvenfokos láza volt, a spanyolinfluenzának sok áldozatáról hallottak már, de akkor, bármily csodálatos, eszükbe sem jutott a járvány. Nem kell orvos, mondta apa, éjszaka ne járkálj az utcán. – Majd a kislány… – Hogyisne, Zsófi! Hiszen lövöldöznek, hallod? Ágyú, vagy mi az ördög…

Apa a fal felé fordult, vörösesszőke hajáig húzta a takarót. Mozdulatlansága elrémítő – vagy jó, hogy oly mélyen alszik? Nem aludt. Mikor anya nesztelenül mégis indult, hogy orvost kerítsen – valóban lövöldöztek, de igen távol, különben mélységes volt a csönd –, apa hátranyújtott kezével kényszerítette, hogy mellette maradjon, ő az ágy végében gunnyasztott, bóbiskolásából felriadva a barna asszonyi fejet ott látta a párnán, éppen csak körvonalaiban sejthetőn; a háború ugyan véget ért, az utcai világítás mégis egyre rosszabb volt, alig valami kevés fény hatolt a magasföldszinti lakásba. A háború befejeződött, de korántsem állt helyre a rend – Zsófi jól emlékezett még gyerekkorából a fényes és dús kirakatokra, a kövezeten simán gördülő gumirádlisokra, a nők óriási kalapjára, s hogy a kávéházakban cigányzene szólt –, nem tértek vissza a békebeli állapotok. Október végén kitört a forradalom, s nem volt olyan izgalmas, ahogy borzongva elképzelte. Az emberek őszirózsát tűztek a gomblukukba, s a szokottnál hangosabb volt a város. Apa hordta haza a híreket: meggyilkolták Tisza Istvánt, a királyt felszólították, hogy mondjon le a trónról. A parlament kupolacsarnokában kikiáltották a népköztársaságot. Magyarország jóval kisebb lett, mint amilyennek az iskolai térképen ábrázolják – de hát az ő mindennapi élete nem változott. Ezerkilencszáztizennyolcban ötödik gimnazista volt, akkor éppen szabad és boldog, mert az iskolában szénhiány miatt negyedik hete szünetelt a tanítás.

Reggel apa ugyanúgy feküdt, mozdulatlanul a fal felé fordulva, anya nyitott szájjal lélegzett, a frufru, amit sütővassal göndörített, nedvesen tapadt a homlokára; félrebeszélt.

Nedeckiné után csapódik az ajtó, tűnő hangjai a balladának, egy utolsó foszlánya a konyhából, majd végleg elnyeli az udvari szoba, milyen megkönnyebbülés! A lány kifújja tüdejéből a visszafogott levegőt – hű, de utállak! – dünnyögi. Az üvegre homály terül, belerajzolja a nagy I betűt. A visszhang elmarad, mellében, a szív tájékán mély csönd és közöny, csupán fájdalmas hiányérzet. Nemrégen még, ha egy üzlet cégtábláján olvasta az István nevet, vad és édes szúrást érzett, s valahányszor kimondta magában, jelentkezett a pillanatnyi heves szorítás. Most semmi, elmúlt, vége. Huh! leheli az ablakra, és sebesen ír: anya!

Fáj, de enyhültebben, mint két évvel, egy évvel ezelőtt. Kényszeríteni kell a bánatot, hogy jelentkezzen, és lassan telítődjön vele. Ismételgeti: anya, anya, drága anya!

A két arc ott van még egészen közel, de fakulóban, mint a fénykép, amit gyakran elővesznek. Felső fogsorát beszippantott alsó ajkára szorítja, vállát felvonva halkan kuncog – így nevetett anya semmiségeken, máskor meg tele torokból, hátravetett fejjel. A lány ezt a mozdulatot is utánozza, a hanggal azonban nem kísérletezik, Nedeckiné berontana: – Mi az, Zsófika, maga megkergült?

Anya otthon kötényt viselt, hosszú hajfonatának végét néhány hajszállal körültekerte, s csupán ebédhez tűzött sietősen kontyot, nagy vas hajtűkkel. Kerek kis arca volt, a szeme füstszínű, egészében kedves jelenség, a legkedvesebb. Apának éppen a válláig ért.

Nedeckiné undorító, förtelmes állat. Mintegy tíz nappal ezelőtt görcse volt, kínjában a falat kaparta, nagymama lement a gyógyszertárba algocratinért. Egyszerre megjelent az ágyánál Nedeckiné, hórihorgas, vigyori alak, egy füzettel.

– Ezt olvasgassa, Zsófika, menten megszűnik a görcs. De annyit mondok, jól elrejtse a nagymama elől.

Az első oldalon már olyan ocsmányságok, olyan egyértelmű, elképesztő disznóság, hogy néhány pillanatra valóban elfelejtkezett fájdalmáról. Felháborodása és undora ellenére elolvasott vagy négy oldalt – miért? Rátapadt a szenny. Ordított:

– Nedeckiné! Vigye ezt a mocskot! Mi jutott eszébe, nekem… ilyet… maga idióta!

– Miért? Zsófika nem gyerek már. Efféléből ismeri meg az életet.

– Menjen a pokolba.

– Hát az Istvánnal nem úgy voltak?

Zavarba hozta az asszony arcának jámbor együgyűsége, lehetséges, hogy jó szándékkal adta kezébe a pornográf füzetet, görcsoldóul? Nagymamának nem említette. Miként magyarázta volna meg, hogy mit olvasott, és miért nem csapta földhöz az első mondatnál? Nagymama kidobná Nedeckinét, hogy a lába se érné a földet, pedig amúgy tisztességes asszony, nem nyúl semmihez, a maga módján tapintatos, míg nagymama a konyhában tartózkodik, láthatatlan, de hát ő utálja!

Időnként megzörren a csukott erkélyajtó. A Duna felől fújdogáló szél itt veszekedett száguldásba kezd, mintha menekülne a szűk házközből. Sivár a kép. Szemközt, alig néhány méternyi távolságban ugyanolyan szürke, hatemeletes épület, mint amilyenben ők laknak, egészen a Margit hídig két sorban egyforma Palatinus-házak. Ablakok a Duna-partra, a Rudolf térre, a Pozsonyi útra, a keresztutcákra, az övék pont a házközre. Nem látni az eget, a földet, se embert, se járművet, semmit, csak az átellenes ablakokat. Nyáron is szürkeség, a nap kelletlenül, röpke percekig időzik a házköz fölött, a telihold ide kísérteties fényt vetít, s az égbolt keskeny szalagján itt-ott pislákolnak a csillagok. Júliusban odakint rekkenő hőség, nagymama megjegyzi: Ugye, milyen kellemesen hűvös ez a lakás? – No igen, júliusban…

Nagymamát lehetetlen elmozdítani a Pozsonyi útról, mert az amúgy is alacsony lakbért a fokozatos drágulás ellenére sem emelik, s a lakásnak vannak, de inkább voltak, tagadhatatlan előnyei. Tágasak a szobák és a mellékhelyiségek. A konyhában falba épített mosogató, gáztűzhely, a fürdőszobában autogejzer; házi telefon és felvonógép. Kilenc éve, 1912-ben nagymama beköltözésekor új és modern volt a ház, noha az utolsó és legszerényebb a büszke Palatinus-paloták között. A háború alatt a cserépkályhákat tönkretette a silány szén, minduntalan eldugult a mosogató, és nem volt mesterember, aki megjavítsa, olykor napokig szünetelt a gázszolgáltatás, nagymama spirituszégőn főzte az ebédjét. Réges-régóta nem működik a házi telefon, pedig oly jó volt a lépcsőházból felcsöngetni: – Halló, nagymama, otthon van? Jövünk! – és még most is, hol jár, hol nem jár a felvonó, öt emeletre kutyagolnak fel a lakók, a viceházmesterék a hatodikra, de azok amúgy sem használják a liftet. Az autogejzer, hát az meg felrobbant.

Anya eszméletlen volt, mikor apát két sapkás ember kivitte a lakásból. Másnap, szintén estefelé, anyát. Vajon ugyanaz a két sapkás ember jött érte? Egy pillanatra látta őket, jövet is, menet is. A konyhában kuksolt a mindeneslány őrizetére bízva. Gizi szigorú tilalom ellenére kis rést nyitott az ajtón, kilesett a folyosóra, s ő is, iszonyodva, az alacsony, görnyedt Gizi válla fölött. Az emberek csoszogtak, a fordulóban lóbáltak egyet a koporsón. Nagymama őrjöngő sikoltozása a szobából hallatszott, azután csönd volt, és a legfurcsább, hogy Gizi vizet engedett a kis vájdlingba, és krumplit hámozott. Judit néni kijött érte, a szeme duzzadt volt és vörös a sírástól. Nagymama feküdt a díványon, igazán, mint akit letaglóztak, ők szorosan mellette. Judit néni férje járkált az asztal körül, és később meglehetősen türelmetlenül mondta:

– Judit fiam, hát valamit határozzatok…

Rideg, utálatos fráter. Nevetségesen nagyképű, mert sok a pénze. A nagyképű ember egyenesen elviselhetetlen. Istvánról is kiderült, és ő azon nyomban másnak látta. Ámbár, hogyan is történt… István a régi volt, amilyennek megismerte, de akkor a felnőttek szemén át nézte, és nagymamáék kinevették. Pedig okos fiú, másodéves bölcsész. Két verse megjelent nyomtatásban, egy kevéssé elterjedt folyóiratban, mégis…

Ha sétáltak a Margitszigeten, irodalomról beszélgettek, helyesebben István, szerzőkről, akiknek ő a nevét sem ismerte, és milyen ékesszólással! Csodálta és szerette, úgy szerette, hogy találkozásaik előtt reszketett, összekoccant a foga. Nagymama azt mondta: – Nem szeretem, hogy az utcán randevúztok, jöjjön érted, úgy illik.

Szerencsétlen ötlet volt, hogy pont nagymama keddi fogadónapján látogatott hozzájuk, kora délután. Judit néni volt ott, mindig első a vendégek között, férje, az öntelt fráter elkísérte. Máskor mindig siet, Judit néni férjének töméntelen a dolga, a legtekintélyesebb közgazdasági lapot szerkeszti, akkor meg letelepedett, és mulatott Istvánon.

Azzal kezdte István, hogy megállt az üvegajtós barna szekrény előtt, és becsmérelte a könyveit. – Ez nem magához méltó könyvtár! – mondta. Felsorolta a hiányokat Baudelaire és Verlaine-en át Cocteau-ig, hol vannak a görög klasszikusok, a francia enciklopédisták! Nevek és művek, és szemmel láthatólag Judit néni férje előtt kívánt tündökölni.

Becsmérelni a könyvtárat, amelynek minden kötete a szívéhez nőtt! A Klasszikus Regénytár teljes sorozata és fekete kötésben Zola összes művei, apa hagyatékából. A Faust, Petőfi és Arany költeményei, az Anyegin, egyes részeit betéve tudja, „Én írok önnek, e lépéssel mondhatok-e még egyebet…", Ady és Babits Mihály, Heine versei! És kedves regényei, a Jön a rozson át, a Hajók, ha éjjel találkoznak és a Helén fiacskái… Apa latin-magyar szakos tanár volt, nagy tudású ember, fiatalkori Horatius- és Ovidius-fordításaival akadémiai díjat nyert, és apa is szerette ezeket a finom, kedves angol regényeket. Olvasta István Georg Hermann Jettchen Gebert és Henriette Jacobi című könyvét? A Mendelssohn család levelezését? Hírüket sem hallotta, mégis gúnyolódott, szellemesen, ezt később nagymama is elismerte. Azután irodalomról tartott előadást, majd a beérkezett író pózában az alkotás műhelytitkait fejtegette. Szerinte az alkotó művész végigszenvedi a szülés fájdalmait – hisz írni nem élvezet, hisz írni kín! – mondta, Judit néni pedig nem állta tovább nevetés nélkül. A férje indult.

– Kézcsókom, mama, Judit fiam, kikísérsz?

Míg ő feltette a kalapját, és belebújt a maga készítette kötött kabátkába, nagymama úgy mellesleg megjegyezte:

– Magányos özvegyi életre rendezkedtem be a két szobámban, a sok öreg holmim elfoglalja a helyet, Zsófikám, sajnos, elég szűken van. Bizony, még a vőm, Zsófika édesapjának értékes könyvtára is a padlásra szorult, ládákba csomagolva. Hát merre lesz a séta?

Talán ha akkor István ráeszmél nevetséges viselkedésére, restelkedik, magyarázkodik, talán… De nem. Igen elégedettnek látszott, amiért oly ragyogóan vizsgázott a család előtt. Judit néni pöffeszkedő férje szemmel láthatólag imponált neki. Jó sok pénze lehet, a bankok és nagyvállalatok pausálét fizetnek a lapjának. A közgazdasági újságírók halálra keresik magukat, hát még az olyan nagyhatalom, mint T. Veress Ádám. Valóban örvendetes, hogy közgazdasági szakembereink kiszorítják a sajtóból a destruktív elemeket – íróhoz méltatlan beszéd. Soha nem volt olyan közvetlen, felszabadultan vidám és vonzó István társaságában, mint amikor kiábrándult belőle.

Nagymama járkál konyha és kamra között, elrakja a bevásárolt élelmiszert. Nemsokára megszólal: – Hát te? Elzsibbad a lábad a sok ácsorgásban. – Igaz, már cserélgeti a lábát, és egyre levertebb, az életét is unja, de azért is! Nagymama akkor boldog, ha okot talál csípős megjegyzésekre, ha higgadt, fensőbbséges gunyorosságával megsemmisítheti az embert. Vele szemben ugyanazt a hangot használja, mint annak idején apával, elvétve mondogatja is: – Olyan vagy, mint az apád, isten nyugosztalja szegényt. – Legutóbb, mikor hazahozta az érettségi bizonyítványát.

Akkor, mielőtt megnyomta a csengőt, pontosan június 6-án, álldogált egy ideig a folyosón, az előszoba ajtó előtt. Elvégre senkinek semmi köze hozzá. Egyedül a szülei vonhatnák felelősségre, de ha élnének, a tanulás is másként ment volna. Elkeseredése és dühe fokozódott, gyűlölte nagymamát a várható jelenetért. Az ajtón fényesre szidolozva a réztábla: özv. dr. Czell Domokosné. Hivalkodó így együtt, mintha az özvegység is bizonyos diplomát jelképezne. Nagypapa Domokos volt, komikus ember lehetett ilyen névvel. Rendes embert Ferencnek hívnak, apa Ferenc volt, Boér Feri, mindenkinek.

– Gyönyörű! – mondta nagymama, mintha nem tudna hová lenni az elragadtatástól. – Mondhatom, gyönyörű! Ki írta le ilyen tökéletes egyformasággal az elégségeseket? Minden betű valóságos gyöngyszem. Magaviseletet nem osztályoznak az érettségi bizonyítványban? Kár. Eggyel több volna az elégséges. No de ilyet! Írásbeli dolgozatainak külső alakja tűrhető – így megbontani az összhangot!

Elhatározása ellenére nem állta szó nélkül a megjegyzéseket. Történelemből, földrajzból, magyar irodalomból jelest érdemelt volna. Nincs még egy lány az osztályban, aki úgy ismerné a magyar irodalmat. Minden dolgozata jeles volt. Három tantárgyból bukásra állt. Az érettségit követő tanári konferencián úgy határoztak – ezt magától az osztályfőnöktől tudja –, hogy átengedik, ebben a formában korrigálva az osztályzatokat.

– Érthető – bólogatott nagymama –, nem érdekük, hogy a volt kolléga tandíjmentes lánya osztályt ismételjen. – Meglobogtatta a hosszúkás papírlapot. – A továbbtanulás útját elvágtad, ilyen bizonyítvánnyal nem vesznek fel az egyetemre.

– Mit bánom én! – S mert volt benne bűntudat meg szégyenkezés, hetykén megemelte a hangját. – Közlöm nagymamával, hogy nekem minden óra kínszenvedés volt.

– Helyes. Azután, ha a jövődre vonatkozólag lesz valami terved, azt is közöld velem. Könnyen veszed az életet, mint az apád, isten nyugosztalja szegényt.

Az efféle kijelentés felháborító, vérig sérti. Nagymama magára vessen, ha egyszer emiatt kenyértörésre kerül sor közöttük. Judit néni férjét, a pénzeszsákot tiszteli, respektussal beszél vele, apával kötekedett, rejtett értelmű célzásokkal dorgálta, máskor meg végigsimított a haján, kezén, hiszen tagadhatatlan, szerette apát, hát ki nem szerette? Fiatalabb volt, mint a diákjai! Mit tudja azt nagymama, milyen jótékony egyetértésben, gátlástalanul áradó szeretetben élték ők hárman együtt meglehetősen zilált életüket! Apa tanári fizetése nem volt elegendő, különórákat vállalt; néha éjszaka jött haza, néha reggeli világosságban. Anyával a fürdőszobában pusmogtak, csorgott a víz, anya szaladgált fehérneművel, öltönnyel, a csokornyakkendőt kötözte, s apa kettesével ugorva át a lépcsőfokokat, nagyokat harapott a vajas kenyeréből. – Ferinek csak holnap fizetik ki a munkáját – mondta anya felhúzott vállal, tévetegen. – Valamit majd eszünk. – Ilyenkor kávét és vajas kenyeret ebédeltek a konyhában, s hallgatólagos megállapodás volt közöttük, hogy erről nem tesznek említést a családban. Meg sem értették volna, hogy milyen fesztelenül kedélyes volt egy ilyen ebéd. Anya kis kuncogásai és apa kamaszos nevetése, noha a szemhéja nehéz, le-lecsukódik… S voltak kora éjszakai órák, mikor apa lábujjhegyen surrant át az ebédlőn, aggodalmasan tekintve az ő fekhelye felé. – Ébren vagyok, apukám! – kiáltotta, a hálószobában pedig égett már a villany, anya ült az ágyban, copfja hajszállal körültekerve, ő a lábához kuporodott, apa kettőjük között. Egy ezüstkoronát helyezett a takaróra. – Még, még! – sürgette anya. Akkor megint egyet, s volt úgy, hogy egész kis marékkal, azután szemfényvesztő ügyességgel a mellényzsebéből elővarázsolt egy bankót, tízest vagy százast. Anya beseperte a pénzt, és sebesen magyarázta: Ferinek végre kifizették a járandóságát. – Mindig Ferit mondott, sohasem apád vagy apukád, mintha ezzel is tökéletes egységbe kovácsolná hármukat. Apa nagy tudású, kiváló pedagógus volt, s amellett szorgalmas ember, derék családapa, mi egyebet kívánt tőle nagymama? Sajnálatos, hogy akkor melegiben nem vágott vissza, de tele volt a feje a nyomorúságos és szégyenletes érettségi bizonyítvánnyal.

A jobb lábára nehezedett. Fárasztó a hosszú ácsorgás, jó volna megmozdulni. Mihez kezdjen? Befejezi a kötését, azután összeférceli a részeket. Bő, magas nyakú blúz, maradék pamutokból, jó tarka. Néha éjfélig köt az ágyban, nagymama kiabál a másik szobából: – Oltsd el a villanyt! – Azonnal – feleli, azután még egy fogyasztást és még egyet, érdekli, hogyan alakul a minta. Vagy folytassa a Pickwick klub-ot? Unalmas, újabb fogadó, újabb kocsma, ürühúst esznek, pancsolt sört isznak. István azt mondaná, hogy ez primitív fogalmazás, és menten formás kis előadást tartana Dickensről, a regény felépítéséről, a figurák jelleméről, s történelmi áttekintést a múlt század Angliájának politikai és társadalmi viszonyairól. István sokat tud, egyetemi hallgató és író, és imponál neki Judit néni férje.

Feje halkan koccant az ablaküvegen, sóhajtott, a dühödten megvont nagy I betűt tenyerével máris letörülte. A kötött blúz vagy a Pickwick klub? De halljuk előbb nagymamát! Harcra készen várt az ajtónyitásra, s mégis vágyakozással. A magány olyan csüggesztő, és lehet ember nála magányosabb?

Látta magát: zsenge fácska, árván az élet viharában. Szél tépázza, eső veri, s ő társtalanul áll a rettenetes égboltozat alatt. Az elképzelés jólesett: a zsenge fácskát szakadék szélére helyezte – szakadék vagy sivatag? – mindegy. Az elemek dúlásának közepette kiszolgáltatottságában szánandó, s egyben fenséges jelenség. Röpke másodpercig büszke volt fájdalmas magányára, valósággal boldog. Felső testét jobbra, majd balra hajlította az ablak előtt, könnyed és kecses, sudár alak… ó, milyen nevetséges! Az élet vihara! Ócska közhely, soha le nem írná a naplójába. Azelőtt sebtében ontotta a szavakat, ahogy éppen eszébe jutott, de István hatása bizonyos vonatkozásban maradandónak bizonyult. Azóta érzékeny a fogalmazás pontosságára, noha csak önmagának ír. Efféle ízléstelenségre azért a múltban sem vetemedett volna. Azt is leszögezte, hogy korántsem magányos. A kijózanodás kissé elkedvetlenítő volt, de követte a boldogságnak újabb, nyersebb valósága, hogy hiszen itt van nagymama, nemsokára benyit, élettel telítődik a szoba, és Judit néni, anya imádott nővére meg Jutka, istenem, Jutka… Védtelen volna? Ugyan már! Örökké vele foglalkozik az egész tisztelt család, túlontúl behatóan, mert újabban Judit néni férje is hozzászól, miféle jogon…

– Van odaát valami látnivaló? Az a fiatalember csak nem nyitotta magára az ablakot? Lelkeden szárad, ha megnáthásodik. Lechner fél kiló szódával szúrta ki a szememet, ezt is nagy titokban, mintha sót mérne, nem mondanád meg, hogy békeidőben mért nem árulnak szódát? Ügyelj Nedeckiné kezére, ne állítsa ferdére a székeket, mániája neki.

Nagymama csapongva tálalta a mondókáját, az ellentétes közlemények lélegzetnyi szünet nélkül egymást követték, a hanghordozása sem változott, kényelmes-kedélyes volt, mint keze járása, ahogy sorban helyreigazgatta az ebédlőasztal körül a hat sötétzöld plüssel bevont széket. – Azt a fiatalembert egyszer már felképelte az anyja.

– Jaj, nagymama, ne kezdje elölről!

Az a fiatalember szemközt lakott, nyápic kis diák, bizonyára érettségire készült az erkélyen, áthallatszott a mormolás, magolás. Felfedezte őt az ablakban: az erkélykorlátra támaszkodva vigyorgott, nagy betűkkel irkált valamit egy rajzlapra, ő meg alaposan kihajolt, hogy elolvassa. Így ment egy ideig mutogatással, nevetgéléssel, mulatságos egérarca van a fiúnak. Egyszerre megjelent kint az anyja, patáliázott, kergette befelé a fiát. Akkor frissiben elmesélte nagymamának, vesztére, mert minduntalan előhozakodik „azzal a fiatalemberrel. Színezi a történetet: „az a fiatalember miattad szinte levetette magát a második emeletről, úgy fogta vissza szegény anyja, „az a fiatalember elbukott végetted az érettségin", s az is egy változat, hogy azt a fiatalembert felképelte az anyja. Bosszantó, hogy nagymama olykor ellenállhatatlan, megnevetteti az embert, mikor jajongva sírni volna kedve – és hát most azért se! Lelkének háborgását rálehelte az ablaküvegre.

– Áhá, világfájdalom. Ügyelj, lelkem, lassacskán nem illik már hozzád, bakfisbetegség az. Itt az ideje, hogy megemberesedj. Megint csak gyalog cipekedtem fel a szatyorral, a házmesternépség elő sem jön a csöngetésre. Az én áldott eszem, hogy kínálták a harmadik emeleti lakást, így, amúgy, világosabb, a nap is éri, köszönöm, inkább az erkélyest, a nap után elmegyek én a Hármashatárhegyre, a Rózsadombra, míg bírja a lábam. Nemsokára jön Juditkám, addig megfőzök, te se tétlenkedj, vedd a kötésed vagy a regényt.

– Kinő a könyökömön! – Hirtelen megfordult. – Ha nagymama szólt volna, segítek cipekedni. Mindig visszautasít, azután előáll a szemrehányással.

– Olyan sértőt mondtam volna? – Az öregasszony abbahagyta a tevékenykedést – narancsot rendezett egy hosszúkás, fogantyús, alpakka kosárra, zacskóból kockacukrot töltött a tartóba, egyenesre húzgálta a súlyos bársony asztalterítőt, a négy sarkába hímzett virágok fakulóban, kókadozva, a selyemfonál itt-ott megereszkedett. – Távol állt tőlem a szándék. A konyhát ellátom én, nem kívánom, hogy kedved ellenére foglalkozz a háztartással.

– Utálom!

– Jól van, no. Én is egyebet várok tőled. Nem találkoztál egy csont hajtűvel? Valahol elpotyogtattam.

Nagymama távozása megkönnyebbülés volt és hiányérzet. Menjen utána? A konyhában jó meleg van, télen begyújtják a tűzhelyet, kellemes gunnyasztás esik mellette a konyhaszéken, ínycsiklandó illatok, nagymama kényelmes, és ezért céltalannak tűnő, mégis pontosan kiszámított jövés-menése, ingerlő és mulattató beszéde. Számtalanszor elmondja ugyanazt, számtalan változatban, önmagát szórakoztatja. Rugalmas természet, egészséges testben harmonikus lélek, így jellemzi Judit néni férje, aki nagy elfoglaltsága ellenére roppantul élvezi az anyósa társaságát. Nagymama a szellemi és fizikai erőnek hallatlan tartalékával rendelkezik, az élet súlyos megpróbáltatásait töretlenül átvészeli. Mennyi tragédia! Más öregasszony belegörnyed, összeomlik, a fejében zavar, a lába megroggyan. Nagymama nem hajlik, mint az öreg jegenye, megmarad szálegyenesnek, sovány, szívós, tevékeny, elpusztíthatatlan.

De ha most megint elkezdi azt a fiatalembert, kibújik a bőréből. És az örökös munkálkodása egy idő óta valahogy zavaró, lelkifurdalást ébreszt, mert a család valamit vár tőle, a néma és szeretetteljes várakozásnak legutóbb hangot is adott Judit néni férje. – Hát te? Mik a terveid a jövőre? – Nagymama inkább csak a korát emlegeti: nem vagy már gyerek… Tizennyolc év bizony nem gyerekkor… Éppen betöltöttem a húsz esztendőt, mikor megszületett a második fiam… Az imént meg: ideje, hogy megemberesedj.

Visszafordult az ablaktól, tétova lépéseket tett a szobában. Tömény unalom egy ilyen téli délelőtt, tapadó és bénító szürkeség. Napok múlnak meg hetek, eseménytelenül. Zsúfolt volt az élet, tele lélegzetelállító szenzációval, míg szerelmes volt Istvánba. A kiábrándulás pillanatában semmivé lett a futó és véletlen érintése s a szavai keltette, az újabb találkozásra váró csodás izgalom. Egyszerre unta Istvánt, de még hogy unta, mintha idegen fiú volna, vékonydongájú, nagyképű – lehetséges, hogy pompázatos Grál-lovagnak látta, talpig ezüstben? A közöny úgy érte, villámcsapásként, mint a szerelem, a szigeti séta után látni sem akarta. Nagymama haragudott; leplezetlenül heves érzését sem helyeselte, a barátság erőszakos megszakítását sem.

– A pajtásaid elmaradtak, mert neked csak István kellett, a barátnőket elmartad Jutka miatt. Most kódorogsz itt a lakásban, mert az egyetlen Jutkád messze van, a szerelmedre meg ráuntál. Tartalékolj egy kevés érzelmet a közömbösök részére – arra valók a kellemes, jól nevelt emberek.

Nem megy nagymama után. A díványra heveredett, éjszakai fekhelyére. Várni egy megbeszélt találkozó időpontját, sürgetni az órát és a perceket édes kín a gyötrelemhez képest, ha nincs mire várni. Hosszú idő óta a postás sem hoz semmit Boér Zsófia úrleánynak. Azelőtt néha balatoni képeslapokat fiúktól. Elmaradtak, fütyül rájuk. István a szigeti séta után egyszer jelentkezett: „Szerdán Walkür Buriánnal. Van hozzá kedve és türelme? Kézcsókkal…" Nem felelt, és István minden további nélkül belenyugodott.

Azelőtt, ha esedékes volt Jutka levele, a folyosón leste a postást. Az ötödik emeleten kezdte körútját – a viceházmesterékhez a hatodikra nem vitt soha semmit –, járt ajtóról ajtóra, némelyik mellett elhaladt, és ereszkedett alább. A másodikon először a tanítóék, azután a színésznő, örökös perpatvarban a jóképű férfival, aki nem a férje, a magányos úriember, vastag szája fölött tömött fekete bajusz – a kasszagyáros, így hívja nagymama, mert az agglegény cégvezető az Arnheim Pénzszekrény Gyárban –, s ilyenkor a türelmetlen várakozásban szinte reszketett. Jutka nem ír, mert negyedév múlva végleg hazajön, s úgy vélekedik, hogy addig már nem érdemes, a szüleinek írott levélben küld csókot nagymamának és Zsófinak.

Jobb is így. A hosszúkás boríték erélyes betűi lehűtötték, s tudta, hogy csalódás lesz a kurta-furcsa, pusztán a lényegre szorítkozó tartalom. Mégis bezárkózott levelével a fürdőszobába, a szíve ostobán, megalázottan dobogott. A megszólítás: „Kedves Zsófi, az aláírás: „Ölel Jutka. Az események: vonaton, az intézet részére bérelt különkocsiban Bernbe utaztak, az „újonnan színre alkalmazott" Wilhelm Tell bemutató előadására, az éjszakát szállodában töltötték. Hajóval, Vevey, Evian érintésével kirándultak Genfbe. A tájék szép. Visszafelé vihar tört ki, a Lac Léman háborgott, Monsieur Duchamps segédtanár egész úton hányt. Szobatársnőjének – Springfield, Missouri, az Egyesült Államokban négy Springfield nevű város van, nem árt, ha tudod, Zsófi! – meghalt az apja, lelkileg kevéssé érintette – efféle történésekről szóltak a beszámolók. Mikor szemére vetette szűkszavúságát, Jutka egyszer és mindenkorra elintézte: „Rossz levélíró vagyok, ez ne zavarjon, te írj, ami eszedbe jut, szórakoztatnak a leveleid. Ennyi telik tőlem, de ez semmivel sem kevesebb, mint amit te nyújtasz nekem."

Elhatározta, hogy nem siet a válasszal. Este az ágyban már ellenállhatatlanul sürgette a mondanivaló, s térdére helyezte a mappát. Kedves Jutka, ezt képtelen volt leírni. Jutka, drágaságom! kezdte, s elárasztotta a féltékeny, izzó szeretet. Jó hangulatában: Jutka, galambocskám, írta, mert szenvedéllyel olvasta az orosz írókat, Tolsztojt, Csehovot és mindenekfölött Dosztojevszkijt. – Epilepsziás volt, kártyás és gyermekrontó! – mondta István, a francia irodalom megszállottja és kiváló ismerője, s akkor kis híján mellbe bokszolta a fiút. Jutka, lelkecském, galambocskám, s megtelt négy oldal, sűrűn teleírva apró betűvel, hat oldal és nemegyszer nyolc, beszámoló napjairól, nagymamáról, a gyűlölt Nedeckiné rejtelmes célzások formájában szerepelt, azután érzések, gondolatok; mindazt, ami benne volt, küldte Lausanne-ba unokatestvérének, Veress Jutkának, sok forró csókkal és igaz szeretettel.

A levél elküldése után következett a csömör, ernyedtség, szánom-bánom, mintha elherdálta volna javait. Ennyi telik tőlem, de az semmivel sem kevesebb, mint amit te nyújtasz nekem. Üres beszéd. Jutka józan rokoni és baráti érzelme hogyan mérhető az ő odaadó, elragadtatott szeretetéhez? Talán sok is, terhes. Önkínzó aprólékossággal kutatta az erre valló jeleket, de nem talált ilyenre. Az okos és öntudatos Jutka pártfogó fölénye a legkevésbé sem bántó, s ő mégis szenved, mert mióta él, mindig mintha mögötte kullogna, meghunyászkodva.

Sóhajtozva feltápászkodott, azután egy ugráló lépéssel hátrált, mert a kályhában diadalittas pattogással mégis lángra kapott a rossz minőségű magyar szén. Mint egy bakkecske! Az áthidaló mozdulat elűzte rossz hangulatát, s továbbra is ugrálva a konyha felé tartott. Van már életcélja: megöntözi a növényeit!

2

Dr. Czell Domokos, akinek keresztneve fintorgó ellenérzést váltott ki unokájából, Boér Zsófiból, fizika és matematika szakos tanár volt; nevével különben, kegyeletes emlékeztetőül székelyföldi ősökre, a Bicskén született apa ajándékozta meg, azonkívül halálakor egy bicskei földszintes házzal és mintegy tizenkétezer korona készpénzzel akkor még egyetemi hallgató fiát. Zsófi, nagyobbacska lány, érdeklődött az anyjánál, hogy tulajdonképpen milyen ember volt a nagypapa; halálakor Zsófi hatéves volt, de képe egészen elmosódott az emlékezetében.

– Ó, nagyon kedves! – és az anya hozzátette vállrándító kis nevetéssel: – Olyan vidéki úriember itt Pesten is. Szerette a nagy ünnepi, névnapi traktákat, a társaságot. Reggelenként a fürdőszobában zsoltárokat énekelt, igen mély és kissé hamis hangon. Ez volt az ébresztő. Megkívánta, hogy szülők és a négy gyerek együtt étkezzen, büszke volt a családjára. Gyakran mesélte nekünk a még Bicskéről magával hozott vicceket. Ismertük valamennyit, s ha a nevetés elmaradt, papa búsult. Mama, hiszen tudod milyen, közbelépett. – Az én fejem, mint a rosta, minden átmegy rajta, hogyan is van a lámpagyújtogatóval? Papa menten megvigasztalódott, rákezdte: leteszi a létrát, felmegy…

Zsófi bizonytalankodva kérdezte i

– Hát akkor… okos ember volt?

Talán túlontúl gyorsan jött a válasz:

– Hogyne, feltétlenül. – Majd rövid szünet után: – A zsenialitás hiányát ernyedetlen szorgalommal pótolta. Három világnyelven olvasott szakirodalmat. Azontúl Jókait és Mikszáthot, úgyszólván semmi mást. Néha kikérdeztük: hogy hívják a Hétköznapok-ban a rablóbanda két fővezérét? Nyomban rávágta: Telezsák és Topa. Hát a Noszty fiú-ban Poltáry alispán feleségét? Wild Fanny, a volt kasszírosnő. Szegény papa.

– Miért szegény?

– Semmi… csak a gyerekszobában Károly bátyám utánozta, és mi hemperegtünk a nevetéstől.

A részleteket elhallgatta, a kislány még félreérti, szegény papa igazán derék ember volt, de ennyi év után is nehéz megállni nevetés nélkül. Papa alkalmi rigmusokat költött. Nagyobb összejövetelekkor várható volt, hogy kellő pillanatban előveszi miniszterpapírra másolt költeményét. Köhintett, a hangja elfogódott volt, majd egyre ércesebb, ők egymást rugdosták az asztal alatt, a visszafogott nevetéstől. Gyuri bátyja egyszer rosszul lett, mama a konyhában vizes ruhával borogatta a szívét, Károly pedig a gyerekszobában képtelen badarságokat adott elő a papa modorában.

– Mit nevetsz?

– Én?

– Igen, te. Valami eszedbe jutott.

– Semmi. Tudod, hogy előtted nincs titkom.

A kislány ezt büszkén tudomásul vette, s tovább faggatózott. A Czell nagypapáról készült fénykép széles vállú férfit ábrázolt, rövidre nyírt tüskés hajzattal, a bajusza fölfelé kunkorítva, szemének kifejezése megnyerő, fiatalos tüzű és mégis jámbor, kerekre nyílt, mintha várná a fényképező masinából kiröppenő kismadarat.

– Szép férfi volt?

– Roppant tekintélyes külsejű.

– Az a bajusz…

– Ragaszkodott hozzá. Mama pedig egyszer vette az ollót, s míg papa ebéd után horkolt a díványon, féloldalt lenyisszantotta. Attól kezdve azután angolosra stuccoltatta. Vele, már a külseje miatt is, mindenki udvarias volt és alázatos, de otthon mama uralkodott. Azt tudod, hogy megszöktette mamát?

Így szólt a történet: a fiatal Czell Domokost kinevezték a pécsi reáliskola rendes tanárává. Végigudvarolta a lányos házakat, azután beleszeretett Kónya Zsigmond MÁV-főmérnök Borbála lányába – s ha Zsófi megütközött a Domokos néven, még inkább furcsállotta, hogy nagyanyját Birinek hívják. Kónya Biri nevezetes volt Pécs város bizonyos úri köreiben éles nyelvéről és gunyorosságáról, s általában rossz véget jósoltak neki, mert feltűnő külsejű fiatal lány létére órák hosszat egyedül barangolt a mecseki erdő járatlan, távoli rengetegében, ahol tudvalevőleg csavargók és szegénylegények tanyáznak. Legalább kutyát vinne magával vagy botot! Növényt, köveket és lepkét gyűjt, ugyan minek? Útjaira leveti a selyem szalagos topánkát, vastag talpú cipőt visel és bokán felül érő szoknyát. Sűrűn visszatérő beszédtárgy volt ez Pécsett, úgy 1880 körül.

A Kónya szülők szívesen hozzáadták volna lányukat a rokonszenves és jómódú matematika- és fizikatanárhoz, ő azonban a romantikus leányszöktetést választotta. Hévvel unszolta Birit, hogy szökjék vele Budapestre, s ott megesküsznek. A leány, szenvedélyes turista, kapott a kiránduláson, mert mint mondta, a vonatablakból igen szép a tájék. S szólt a szüleinek, hogy ekkor és ekkor szökik, készüljenek fel, a főmérnök rezerváltasson magának és feleségének egy lefüggönyzött félfülkét, s csupán a budapesti pályaudvaron mutatkozzanak, mintegy rajtaütésszerűén, hogy a Jókai regényes történetein nevelkedett tanárnak alkalma legyen menyasszonya védelmében rettenthetetlen hősként bemutatkoznia. Így is történt, mivel a Kónya szülők nem ismertek más akaratot, mint egyetlen Biri lányukét, s egyébként is kedélyes emberek voltak. A megrendezett jelenet hibátlanul sikerült, és Czell Domokos élete végéig élt a hitben, hogy a felbőszült szülők azért adták áldásukat lányukkal kötendő frigyéhez, mert mint félelem és gáncs nélküli lovag mutatkozott meg előttük.

Az első fiú Pécsett született, a második és a két lány, Judit és Klára már Budapesten. Szépen fejlődtek testben, és gyarapodtak szellemiekben. Czell Domokos szerette a hosszan tartó, kiadós közös étkezéseket, mint valódi pater familias, helye az asztalfőn, vele szemközt a felesége, jobbján a két lány, baloldalt a fiúk, s míg vacsora utáni szivarját elfüstölte, kerekre nyílt, fiatalosan izzó és jámbor tekintete a múltba révedt.

– A házasságunk elé sok legyőzhetetlennek vélt akadály gördült – mondogatta a gyerekeinek. – Ha elrettentettek volna a nehézségek, most nem ülnénk együtt, ugye, Biri lelkem?

– Bizony, bizony – bólogatott Czellné furdaló bűntudattal, s nem nézett a gyerekeire, akiknek réges-régen elmesélte házasságuk komédiáját.

A négy gyerek becsületére vált, hogy a derék apa jelenlétében arcizmuk sem rándult, csupán később, közös tanulószobájukban derültek, mikor Károly, az idősebb fiú eljátszotta a pályaudvari jelenetet, egymaga alakítva a felbőszült Kónya szülők és a szende menyasszonyát férfiúi bátorsággal védelmező fizikatanár szerepét.

Érdekes, tűnődött Zsófi, hogy nagypapa pont számokkal, mértani alakokkal és a természeti jelenségek magyarázatával foglalkozó tudományt választotta. Az ember inkább történésznek képzelné, és még helyén valóbbnak magas miniszteriális állásban, amint feleket fogad, ülésezik, aláír, reprezentál. Az anyja tiltakozott:

– Szó sincs róla! Papa lelkes és képzett pedagógus volt, és olyan rokonszenves egyéniség, hogy élete folyamán nem akadt ellensége. Jó családapa, vendégszerető házigazda – futotta gondtalan életre tanári fizetéséből és a bicskei örökségből, mama is kapott otthonról valami keveset –, kedélyességében mértéktartó, magatartása méltóságteljes, ó, a papa nagyszerű ember volt!

Vasárnaponként tizenöt-húsz vacsoravendég ülte körül a deszkákkal megtoldott ebédlőasztalt, többnyire kollégák feleségestül. Némelyik fiatal, nőtlen tanártársát inkább a London étterembe vagy az Éllő vendéglőbe invitálta délelőtti sörözésre, kispörköltre, nehogy bárki ráolvashassa, hogy traktátumokkal „férjet fog" a lányainak. Egyszer mégis vacsorára hívta a fiatal latin-magyar szakos tanárt, Boér Ferit, mert mint mondta, olyan elhagyatott, kósza legény. A vendég fél nyolc helyett tíz órakor állított be csapzottan, ezer bocsánatkéréssel, és olyasfajta kis szegfűcsokrot nyújtott át a ház úrnőjének, amilyent kávéházban árulnak vénasszonyok.

– Mama megállapította, hogy neveletlen fiatalember, nem hozzánk való, én meg feltétlen bizonyossággal tudtam, hogy ő való hozzám, senki más.

– És miért késett? – kérdezte Zsófi.

Az anyja semmitmondó válaszainál kissé felvonta a vállát, és rövid, kuncogó nevetést hallatott.

– Hát mindig elszámította az időt…

A század elején sorjában három testvér hagyta el a szülői házat, a család azonban négy új taggal szaporodott. Judit, a nagyobbik Czell lány 1901-ben férjhez ment Veress Ádámhoz. Egy szilveszteri házi mulatságon találkoztak, s noha szót alig váltottak, a férfi azt mondta otthon az anyjának: – Ma megismerkedtem egy lánnyal, ő lesz a feleségem. – Egy esztendő múlva megszületett a kis Jutka, s ugyanakkor Klára, a testvérek között a legfiatalabb, szülei ellenzésével mit sem törődve hozzáment a „neveletlen fiatalemberhez", Boér Ferenc tanárhoz. Egy év elteltével ott is világra jött a kislány, Zsófi. – Szent isten – mondta Czellné –, ezek rám ütnek! Én öt év alatt megszültem mind a négyet… – Nem úgy történt, három unokával kellett beérnie.

Azután Károly, az elsőszülött fiú, gépészmérnök, Győrben kapott állást, s a szülőkkel csupán Gyuri maradt. Czell Domokost igazgatói kinevezésekor, 1910-ben, ötvennégy éves korában érte a váratlan és kegyetlen halál. Szokása ellenére újságot olvasva, meg-megállva haladt át a Rákóczi úton – Mikszáth Kálmán halálhírét közölték. Néhány nappal azelőtt ünnepelte az ország negyvenéves írói jubileumát, a Vigadóban rendezett ünnepségen Czell Domokos is tisztelgett kedves írója előtt – s most halott! Megrendülése oly nagy volt, hogy nem vette észre a hordóval tetézett szekeret, amelyet a fővárosi forgalomtól megvadult falusi ló elragadott. A fehér habot fröcskölő, eszelősen vágtató állat eltaposta a tanárt, s mintegy még vadabb rémületben máris megtorpant, a szekér kerekei nem mentek keresztül a kövezetre bukó testen.

Amint visszanyerte eszméletét, egyedül felállt, és haza akart menni. A Rókusból előhívott orvos erőszakkal vitette be a kórházba. Belső vérzést állapítottak meg, két napig élt. Családjától elbúcsúzott.

– Sajnálom, Biri lelkem – mondta –, az én hibámból történt.

– Az egyetlen hiba, amit életedben elkövettél – felelte az asszony.

A két fiú megrendülten, a lányok csillapíthatatlanul zokogva álltak az ágy körül. A két vő némán, egymást kerülgetve rótta a folyosót, Boér Feri idegesen, mert a kórház épületében tilos volt a dohányzás, Veress Ádám pedig, mint afféle tevékeny ember, lopva és türelmetlenül az óráját nézegette. Késő este lett, mikor a lassan elvérző Czell Domokos jámbor és kihunyó tekintete utolszor sorra vette a családját.

– Nagymama szerette nagypapát… szerelemmel?

– Végtelenül – mondta Zsófi anyja. – Mondjuk olyanformán, mint első és legkedvesebb gyermekét. De mama rendkívül erős és rugalmas. Talpra állt, és folytatta mindennapi életét, kettesben Gyurival, s Károly is sűrűn hazalátogatott Győrből. Három héttel a temetés után felvette magas szárú fűzős cipőjét, és Margit nénivel – hiszen ismered! – nagy vasárnapi túrára indult. Ha jól emlékszem, a Hűvösvölgyből a Szép juhásznéig, és onnan haza gyalogoltak. Úgy élt, ahogy papa mellett megszokta. Az emberek kedvelték és szívesen látogatták. Társasága némileg átalakult, jobbára asszonyok, leánykori barátnők vették körül, s a régi vasárnapi összejövetelek helyett mama kedden „fogadott".

Alig két év elteltével a sors másodszor sújtott Czell Domokosnéra: elvesztette huszonkilenc éves Gyuri fiát.

Szinte olyan széles vállú, deli termetű volt, mint az apja, s fékezhetetlen, fegyelmezetlen, szép gyerek, a testvérek között az egyetlen, aki gondokkal terhelte szüleit. Eszes és ötletes fiú létére a tanulást semmibe vette. Csavargó természet volt. Gyerekkorában néha egész napra eltűnt, s mikor az aggódó Czell házaspár már-már a rendőrséghez fordult, megjelent portól, sártól lépetten, lábán és kezén karcolások és sebek, az arca elégedett, zsebei és gumival leszorított buggyos blúza tele kinccsel: kövek, fa- és vasdarabok, lópatkó. Az anya négy gyereke közül ehhez a furcsa és szeretetre méltó, vidám és gyengéd, hódító egyéniségű fiához ragaszkodott legjobban. A testvérek ezt elfogadták, mint magától értetődőt, mert ők is, valamennyien Gyuri bűvös hatása alatt éltek. Csupán az apa nézte értetlenül, csalódottan és idegenkedve másodszülöttét.

A gimnáziumi esztendőkön az apai tekintély segítette át. Érdeklődése sokfelé kalandozott, éppen ezért kitartásából csupán napokra vagy hetekre futotta. Volt hivatalnok, keramikus, a Magyar Atlétikai Club egyik reménysége távfutásban, majd azzal lepte meg családját, hogy búvárnak képezteti ki magát, s apjánál szinte önkívületi állapotot idézett elő, mikor a Fidibusz című élclapban nevének aláírásával frivol és mulatságos kis cikke jelent meg. További írásait „Gyurica" névvel jelölte, rövid működés után azonban a Fidibusz-tól is megvált. Nagy, kalandos tengeri útra készült mint matróz vagy fűtő, hogy élményeiről írott könyvével majdan világhírnevet szerezzen.

Huszonnyolc éves korában köhögött, a hátát fájlalta. Egy esztendeig kezelték a budakeszi Erzsébet királyné szanatóriumban. Az első időben meghízott, fennjáró beteg volt, s fegyelemsértései miatt – cigarettázott és udvarolt – gyakran kapott figyelmeztetést. Kora ősszel történt, sütött a költöző nyár izzó napja, hogy a szigorúan elkülönített női betegek egyikét kiszöktette a kerítés résén át, fel a János-hegyre. Izzadva és szomjasan lehajtott egy pohár hideg sört. Kétoldali tüdő- és mellhártyagyulladás három hét alatt végzett vele.

A már menthetetlen, halódó beteget átszállították a földszinti folyosón levő kis különszobába, s hogy a távoli, számmal nem jelölt szoba az életút utolsó állomása, tudták a szanatóriumi ápoltak – míg oda nem kerültek. Az orvosi gyakorlat és találékonyság minden esetben elaltatta a beteg, gyanakvását. Czell Gyurinak azt mondta a főorvos: – Magának éppen nálunk kellett skarlátot kapnia? Gyerekkorában nem ért rá? Fertőtleníthetem az egész intézetet. Köszönje az édesanyjának, hogy nem vitetem a járványkórházba.

Az anya három héten át ült a fia ágya mellett. Reggel nem várt a nagy időközökben közlekedő, hegynek fel lustán cammogó társaskocsira, gyalog menetelt a szanatóriumig. Szép és bús volt az őszi erdő rozsdabarna falombjaival, a bokrok sárga és tűzvörös ágai, lába elé koppanva hullott a vadgesztenye. Délután érte jött egyik vagy másik lánya, s az utolsó társaskocsival kocogtak hazafelé. A folyosón vagy a kerti úton mint vörösre sírt szemű, imbolygó kísértet, minduntalan összeakadtak a fiatal nővel, aki Czell Gyuri kíséretében megmászta a János-hegyet.

Egyik reggel a portásfülkéből kilépett az asszonyra várakozó főorvos, s bólintott, igen, kora hajnalban történt. Egy ostobácska ápolónő fecsegte Czellnének, hogy a fiú halála előtt átható hangon kiáltozta: mama! Mamám! Mama!

A kislány Zsófi tudomásul vette, hogy nagybátyja, Czell György tüdőbajban halt meg, s érdeklődött az anyjánál:

– Gyuri milyen volt?

– Nagyon szép fiú.

– Jó, jó – türelmetlenkedett –, de mi volt a foglalkozása?

– Hát… banktisztviselő.

– Ja úgy. – Ezzel fejezte ki nemtetszését.

Czellné elárvult otthonában, kábulatából ocsúdva, hozzálátott magányos özvegyi élete átrendezéséhez. A nagy lakást felmondta, s a Margit híd pesti hídfőjénél sorakozó, vadonatúj és fényes Palatinus-paloták utolsó épületébe költözött. Fölöslegessé vált bútorán kapva kapott Klára lánya, az örökös anyagi gondokkal küszködő fiatal Boér Ferencné, kicsi, kedves arcú asszony, valóságos gyerek még vállvonogatásával, kirobbanó kis nevetésével, pedig akkoriban már a nyolcéves Zsófi anyja.

Lányai időnként tanakodtak: mama önuralma talán csak látszólagos. Egy újabb sorscsapásba bizonyára belerokkanna. Veszteségéért kárpótlás a két leányunoka, s első időben szinte naponként hozták őket a Pozsonyi útra. A gyerekeknek jó mulatság volt a házi telefon: – Otthon van, nagymama? Jövünk! – Azután a két kislányt beíratták az Andrássy úti állami felsőbbleányiskola és leánygimnáziumba, szaporodott a tanulni való, s ritkultak a látogatások, de soha nem maradtak el nagymama keddi fogadónapjáról. Azon két veje is megjelent. Veress Ádám kora délután, feleségét kísérve, fél óra után azonban szólították már fontos teendői, Boér Feri pedig néha a késő esti órákban, a vendégek távozása után érkezett csapzottan, számtalan bocsánatkéréssel engesztelve anyósát. A Pozsonyi úton szállt meg Győrből Pestre látogatva Károly, a gépészmérnök. Czell Domokosné körül a gyerekei és unokák, az ismerős hangok zsivajában, behunyt szemmel jótékony másodpercekre elképzelhette, hogy nem történt semmi, együtt van a család.

Ezerkilencszáztizennégyben, a világháború kitörésekor az elsők között hívták be Czell Károlyt. Győrből, munkahelyéről szólította a behívó Budapestre, az Üllői úti Mária Terézia laktanyába.

Mindenkit meglepett érkezésekor pompás hangulata, a behívóval mintha az osztálysorsjáték főnyereményét kapta volna kézhez – a győri tartózkodás nem használt Károlynak, lesoványodott, éles vonású arca idegesen meg-megrándult. A kiképzés hónapokig tart, addig ismét pesti lakos! Lelkesedését lehűtötte a kaszárnyai bentlakás. A mozgósítás első időszakában a katonai hatóságok kapkodó fejetlensége befogadó képességénél jóval nagyobb tömeget zsúfolt a laktanyába, elviselhetetlen volt a nyüzsgés, a szag, a férgek. Később, hogy otthon tölthette az éjszakáit, gyerekes örömmel parádézott önkéntesi karpaszománnyal ellátott egyenruhájában. Díszlépésben menetelt a Pozsonyi úton gyülekező családtagok előtt. Két unokahúga, Jutka és Zsófi harsányan fújta a tőle tanult bakanótákat s katonai vezényszavakat, a meggyőződésben, hogy a háború igen vidám, a hétköznapoktól merőben különböző ünnepi esemény, s csillogó, villogó, mint a Károly oldalán tokjába bújtatott bajonét és egyenruháján a gombok.

Károly utánozta a német vezényszavakat saját használatára módosító őrmestert, a századost, huszonegyező bajtársait, s egyszer eljátszotta két húgának, hogyan fogadja majd mama az ő halálhírét. Mintha hivatalos borítékot bontogatna, valóban elsápadt, kezének reszketése is élethű volt, s ahogy kidöntött faként a kerevetre zuhant. – Hagyd abba! – sikoltotta Judit. Károly azonban folytatta. Aléltságából ocsúdva a bakancsát fűzte mama mozdulatával, s felkészült, mint mama, ha nagyobb budai túrára indul Margit barátnőjével. – Vigyázzatok a házra! – búcsúzott Czellné szavaival, s mintha mama ment volna az ajtó felé, mama kényelmes, rugalmas léptei.

Mikor 1915 elején, több órás veszteglés, kiadott és visszavont intézkedések után elindult a hosszú, fenyőgallyakkal teletűzdelt katonavonat, Németország katonai helyzete kedvező volt, Hindenburg offenzívája a Mazuri-tavaknál sikeres. A németekkel együtt ünnepelt a szövetséges Habsburg-monarchia fáklyásmenettel, énekszóval. Verik az oroszokat! Csernovitz február 17-i visszafoglalásában jelentős része volt a vitéz magyar hadseregnek. A budapesti bérházak ablakaiban gyertyát gyújtottak, a fáklyásmenet a „Megállj, megállj, kutya Szerbiát" énekelte, mert nem született még az orosz ellenséget fenyegető nóta. Csernovitz visszafoglalásánál halt hősi halált Czell Károly zugsführer.

Azután lassan, láthatatlan vezetéken szivárgott Győrből a hír, hogy Károly ott nem használta gépészmérnöki diplomáját. Vándor színtársulatnál működött, s ott sem mint elsőrendű erő. Utánzóképességének olykor hasznát vette, egyébként minden szerepkörben idegenül és félszegen mozgott. Súlyos lelki válságból mentette ki a behívó, félresiklott életéből a hősi halál.

Judit, mintha kárpótolni akarná anyját, 1916-ban, tizenöt évi házasság után fiúgyermeknek adott életet.