A Romanovok diadémja - A Waterloo-híd rejtélye - Az alcazari máglya

BARSI ÖDÖN

A ROMANOVOK DIADÉMJA

A WATERLOO-HÍD REJTÉLYE

AZ ALCAZARI MÁGLYA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-322-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi Ödön jogutódja

A ROMANOVOK DIADÉMJA

I. FEJEZET

A „General Moltke" karcsú, fehér teste méltóságteljesen fordult be az amszterdami kikötő dokkjába. Három füstöt okádó, apró vontatóhajó úgy vonszolta hatalmas testvérét, mint kis hangyák a kenyérdarabot. Néhány vezényszó hallatszott, és a büszke tengeri gőzös a rakpart mellé simult.

Az utasok a korlát mellett szorongva keresték a parton várakozók fekete tömegében reájuk várakozó rokonokat és ismerősöket.

Csak egy férfi nem keresett senkit. Kényelmesen nekitámaszkodott az egyik mentőcsónak darujának, és gondtalanul cigarettázva nézte a parton várakozók izgatott tömegét. Nem sietett és nem tolakodott akkor sem, amikor a hajóhidat megnyitották, és az utasok egymást tiporva tolongtak, hogy minél hamarabb túlessenek a vám- és útlevélvizsgálat formaságain.

Mikor végre megritkult a kiszálló utasok áradata, és a hajóhíd forgalma megcsappant, a magas, széles vállú, fekete hajú fiatalember karjára dobta felöltőjét, felkapta a kis remekbe készült krokodilbőr táskáját, és kényelmesen sétálva megindult a kijárat felé.

Az útlevélvizsgálaton hamarosan túlesett. A rendőrtiszt jóformán csak belepillantott az amerikai útlevelébe.

– Parancsoljon, Mr. Lake – mondta udvariasan tisztelegve, és már vissza is nyújtotta.

Lake hanyag mozdulattal a zsebébe süllyesztette a kis könyvet és kalapját megemelve kényelmesen továbbsétált az izgatott, veszekedő utasokkal zsúfolt vámhivatalhoz. Ellentétben a többiekkel, itt is nyugodtan, az izgalom legcsekélyebb jele nélkül várakozott. A málhahegyek között megkereste hatalmas szekrénykofferjét és rákönyökölve kedélyesen elszórakozott a tiltott holmikat dugdosó, zavart útitársainak mesterkedésein és az őket leleplező kérlelhetetlen vámhivatalnokok diadalittas pillantásain.

Lake akkor sem jött ki a sodrából, mikor az ő csomagjaira került a sor. Vidáman mosolyogva előhúzta a kulcsait, és a felszólítást be sem várva, kezdte kirámolni a holmiját.

– Van valami elvámolnivalója? – kérdezte az egyik szemlész.

– Most nincs! Majd ha visszautazom és a New York-i kollégája ugyanezt fogja kérdezni, akkor is ezt fogom felelni, de akkor… hazudni fogok! – nevetett Lake.

A vámtisztek is elnevették magukat. A forma kedvéért egy pillantást vetettek a kofferbe, azután intettek, hogy készen van.

A fiatalember szép kényelmesen mindent visszarakott a helyére, újból lezárta a kofferjét és intett egy hordárnak.

– Barátom – szólította meg hollandul a hordárt –, ezt a koffert elviszi a „Hotel Batavia"-ba. Leadja a portásnál Franz Werner névre, és lefoglal egy szobát. Mit kap ezért?

– Két és fél forintot!

– Itt van négy forint, de nagyon vigyázzon!… A portásnak mondja meg, hogy én valószínűleg csak késő éjszaka jövök haza. – mondta Lake, és kézitáskáját felkapva, kisietett az utcán várakozó taxihoz.

– „Caffe Universite" – mondta a sofőrnek és beszállt a kocsiba.

A kis bohém-kávéház ezekben a délutáni órákban állandóan zsúfolt volt, hogy alig lehetett helyet kapni. A közönség túlnyomó részbe egyetemi hallgatókból, fiatal írókból és színészekből állott. Lake hosszas keresés után kiválasztott magának egy asztalt, ahonnan az egész helyiséget szemmel tarthatta. Kávét rendelt és figyelmesen vizsgálta a folytonosan váltakozó vendégeket.

Már több mint egy órája ült itt szótlanul, amikor egy, alakra hozzá hasonló fiatalember lépett be a kávéházba. Lake a mozdulatairól az első pillanatban megállapította, hogy a fiatalember színész. Ettől kezdve nem érdekelte más, csak ez az ifjú. A fiatalember asztaltól asztalhoz járkált, ismerőseit üdvözölte és eldiskurált velük.

Öt perc múlva Lake már tudta, hogy Van Seevennek hívják, és hogy egy krajcárja sincs. Egy óra múlva a fiatalember elbúcsúzott társaitól, akik egy kávéra meghívták és eltávozott. Lake odaintette a pincért, fizetett és a fiatalember után sietett. Nem volt nehéz követnie, mert Van Seeven láthatólag minden cél nélkül bolyongott az utcákon és vacsora helyett a hentesüzletek kirakataiban párolgó húsok beható nézésével igyekezett kínzó éhségét csillapítani.

– Kérem, hol van itt a közelben egy jobb vendéglő? – kérdezte Lake németül, a fiatalember mellé lépve.

Van Seeven jól beszélt németül és nagy készséggel magyarázta meg az utat:

– Nagyon köszönöm! Franz Werner vezérigazgató vagyok – mutatkozott be Lake. – Ha nem sértem meg és nincs jobb dolga, kísérjen el, és legyen a vendégem.

A fiatalember nem sokáig kérette magát. A bőséges vacsora és a pár korsó sör igen közlékennyé tette. Kertelés nélkül előadta újdonsült barátjának minden baját és nyomorúságát. Lake megértően végighallgatott mindent, azután a tervei felől érdeklődött.

– Hollywoodba szeretnék kijutni – kesergett Van Seeven. – Több társam van már odakint, és nagyszerűen megy nekik.

– Ide figyeljen! – mondta Lake kis szünet után. – Én módot adok magának, hogy Amerikába kijuthasson, de egy feltétellel.

– Uram! – kiáltott fel boldogan Van Seeven, Lake karját megragadva, de azután bizalmatlanul visszahúzódott. – Ha az nem…

– Nem! – vágott a szavába Lake, megsejtve a mondat végét. – Biztosítom, hogy semmi olyan feltételhez nem kötöm, amit nyugodt lelkiismerettel ne vállalhatna el.

– És mikor kell indulnom?

– Várjon, fiatal barátom, még bőven van ideje – mosolygott Lake. – Majd értesítem pár hét múlva. De előbb hadd mondjam el, hogy mi a feladata – mondta és közelebb húzódva Van Seevenhez, magyarázni kezdett.

*

Éjfél már jóval elmúlt, amikor taxi állott meg a „Hotel Batavia" előtt. Magas, vállas úr szállott ki belőle és besietett a portáshoz. A bejelentőlapra hegyes, gótikus betűkkel ezt a nevet írta:

„Generaldirektor, Franz Werner."

A portás a vendéget felvezette a hordár által lefoglalt szobájába. Mikor magára maradt, a tükör felé állott, és hosszasan gyönyörködött hullámos szőke hajában.

– Nem is áll olyan rosszul nekem a szőke haj – mormolta Lake elégedetten, azután a szoba sarkában álló hatalmas szekrénykofferhez sietett.

Kihúzta a cipők részére szolgáló legalsó fiókot, letérdelt, és a fiók helyére benyúlva, a hátsó falban lévő titkos rekeszből egy lapos fémkazettát húzott elő. Az iratokkal teli kazettából egy Franz Werner névre szóló német útlevelet vett elő, a helyére pedig visszatette a zsebéből előhúzott amerikai útlevelet, amely John Lake nevére szólt.

Mindent gondosan visszacsomagolt és azután vidáman fütyörészve vetkőzni kezdett. Közben egy pillantást vetett a szoba falán függő naptárra.

– Június tizenöt… Másfél hónap bőven elegendő! – morfondírozott magában Lake. – Augusztus másodikán, a születésnapján, Párizsban leszek! – dörzsölte vidáman a kezét és egyetlen ugrással a jéghideg vízzel teli kádban termett.

Megfürdött olyan gondtalan jókedvvel, mintha valóban az lett volna, akinek nevére az útlevél szólt; de éppen ez volt Lake legnagyobb erőssége. Nem kellett megjátszania a szükség által rátukmált szerepeket, hanem valósággal átélte az alakított személy tulajdonságait, s ha szabad ezt mondani, csaknem meggyőzőbb volt magára vett szerepében, mint az eredeti.

II. FEJEZET

A londoni „Centralbank" hatalmas márványcsarnokában moz­dulni sem lehetett. A tisztviselők minden héten előre rettegtek a szombati forgalomtól. A folyószámla, és a csekk osztályok alig győzték a vállalatok munkabérekhez szükséges összegek számfejtését és kiutalását. A pénztárosok ingujjra vetkőzve, gyöngyöző homlokkal, gépszerűen számolták ki a hatalmas összegeket, amelyeknek utalványait pergőtűzszerű gyorsasággal ontották a csőposták torkolatai… A teremben össze-vissza kígyózó vastag sárgaréz csövekben zúgva és sisteregve száguldoztak ide-oda a gumigyűrűs patronok sok ezer fontot érő tartalmukkal. Valóságos égiháború vihara csattogott a bank ütőereiben.

De nemcsak a kifizetési pénztárak előtt tolongtak az emberek, ugyanakkora tömeg ostromolta a letétosztály ablakait és a befizetési pénztárakat. A vállalatok és főleg a kereskedők igyekeztek a heti bevételeiket a bankban elhelyezni, mert a legmodernebb páncélszekrény sem jelent ma már biztonságot, a technika minden vívmányával felszerelt gengszterek ellen. Ellenben teljes biztonságot nyújtott a bank minden támadást eleve kizáró, hatalmas föld alatti páncélerődje. Az idő előtt ki nem nyitható óraműves zárak, a változtatható jelszavakra beállított rekeszek, a három különböző tisztviselő által csakis egyidejűleg felnyitható komplikált zárcsodák már magukban véve is teljes biztonságot nyújtottak. A megfúrhatatlan, két méter vastag falú acélvárat ezenfelül robbantás ellen éjszakára a víz alá süllyesztették, a hozzá vezető folyosókat pedig páncélozott lőrések mögött ülő gépfegyveres őrök őrizték.

A június 26-i szombaton, a kettős ünnepekre való tekintettel, még az acélvárban elhelyezett széf osztályon is szokatlan élénk volt az ügyfélforgalom. A tulajdonosok itt helyezték el féltett vagyontárgyaikat, az ékszerdobozokat, iratokkal teli bőröndjeiket, értékes bundákat, szőnyegeket stb. a közel háromnapos víkend tartamára.

A bank alkalmazottai, minden eshetőségre számítva, egyszerre csak négy fiókbérlőt engedtek be a páncélterembe, és így a lejárat előtt szintén hatalmas tömeg várakozott.

Mindenki tolakodott, idegeskedett, csak egy ember várakozott nyugodtan. Nem nyugtalankodott és bosszankodott, mint a többiek, még az sem hozta ki a béketűrésből, hogy a nála későbben érkezettek eléje furakodtak. Feltűnés nélkül állandóan az utolsók között maradt, és így viselkedése még a bank árgusszemű detektívjeinek sem tűnt fel rögtön.

A magas, rendkívül elegáns férfi, sportruhája után ítélve, utazni készült, amit különben a kezében tartott menetrend is elárult. Útjának célja valami kis, eldugott helység lehetett, állapította meg magában Brandt, az egyik detektív. Pár pillanatra szemügyre vette az idegent, aki össze-vissza lapozott a menetrendben, és közben többször maga elé nézve gondolkozott. A detektív nem volt gondolatolvasó, és így nem tudhatta, hogy min gondolkozik a sportruhás. Ha a lelkébe tudott volna pillantani, akkor meghiúsíthatta volna a tervét. De ugyanakkor talán örökre eltűnt volna a Romanovok híres diadémja.

Így azonban Brandt detektív, bár kissé gyanúsnak találta a férfi nyugodt várakozását, semmivel sem tudta ezt a megérzését alátámasztani. Észrevétlenül közelebb furakodott emberéhez, és minden mozdulatát figyelemmel kísérte.

Brandt megállapíthatta, hogy a férfi, valahányszor elgondolkozik, mindig a csőpostáin akad meg a szeme, és elmerengve hallgatja a benne ide-oda süvöltő gumihengerek száguldását. Az összevissza utazgató kis kurírok, láthatólag gondolattársítás útján, csak kedvezőbb útirány választására késztették az idegent, mert mindannyiszor újra belemélyedt a menetrend tanulmányozásába.

A hivatalos idő már a vége felé járt, az elkésett üzletfelek ostroma szűnőben volt. A férfi közben megállapodhatott egy útirányban, mert a menetrendet összehajtva a zsebébe tette, és helyét megtartva a várakozók sorában, a széfhez vezető lépcső felé igyekezett. Brandt, különben sem lévén más dolga, lépésről lépésre követte.

Az ismeretlen, magas, világosszőke férfi most már nem nézett se jobbra, se balra, hanem igyekezett a dolgát minél előbb elintézni. Amikor a széf-nyilvántartás pultjánál rá került a sor, a detektív szorosan melléje lépett, hogy minden szavát megfigyelhesse.

– Van Hoboon vagyok – mutatkozott be a férfi, és hanyag mozdulattal a tisztviselő asztalára csúsztatta az útlevelét.

Brandtnak csak egy pillantást kellett vetnie az útlevélre, hogy megállapíthassa tulajdonosának holland állampolgárságát, amit különben a férfi kiejtéséből rögtön sejtett.

– Pár napos kirándulást teszek – folytatta a férfi. – Néhány, reám nézve igen fontos iratot szeretnék erre az időre elhelyezni.

A tisztviselő kikereste egy szabad fiók kulcsát, átnyújtotta és közölte a széf napibérét. Van Hoboon szótlanul biccentve tudomásul vette az árat, és töltőtollat elővéve, nagy karakterisztikus betűkkel jelszó helyett a saját nevét írta be. Brandt megcsodálta a világfit eláruló hanyag, de öntudatos mozdulatát, amellyel angol és külföldi bankjegyekkel teli pénztárcáját elővette, hogy a bért egy hétre előre kifizesse. Nem kevésbé irigyelte a férfi ujján szikrázó, kétségtelenül valódi, hatalmas briliánsgyűrűt. A férfi azután ugyanolyan nyugodt mozdulattal ismét a zsebébe süllyesztette erszényét és útlevelét, udvariasan megemelte kalapját és lesétált a páncélterembe vezető lépcsőkön.

Brandt, hogy feltűnő ne legyen, maga részére is kért széf-kulcsot, és csak kis idő múlva követte.

Van Hoboon egyáltalában nem sietett. Amikor a detektív a helyiségbe ért, még csak a kézitáskáját nyitotta ki, amelyből egy kis, átkötött csomagot vett elő. A fiókkezelő közben kinyitotta a Van Hoboon által bérelt rekeszt, a férfi elhelyezte az iratköteget, bezárta a fiókot és a precíz üzletembert jellemző gondossággal megvárta, amíg a kezelő is biztosítja a rekeszt ellenőrző kulcsával.

Brandt felhasználva az alkalmat, egy pillantást vetett a nyitva hagyott, rendkívül finom és drága krokodilbőr táska belsejébe. De bármilyen gyanakvó szemmel is nézegette, képtelen volt abban bármilyen gyanúsat is találni. Hoboon dolga végeztével, tudomást sem véve Brandt jelenlétéről, gondosan bezárta a kézitáskát, megköszönte a kezelő fáradtságát és kisétált a páncélteremből. Brandt maga sem tudta miért, dühösen csapott az asztalra.

– De megijesztett – fordult hátra ijedten a csattanásra az ősz hajú kezelő, azután felismerve a házi detektívet, mosolyogva hozzátette: – Csak nem az bosszantja magát, Mr. Sherlock Holmes, hogy ez az úriember nem gyilkolt meg és a bankot sem fosztotta ki!?

– Könnyű gúnyolódni, ha nincsen semmi baj. Tudják, hogy van valaki, aki vigyáz magukra! – vágott vissza mérgesen a detektív. Elhatározta, hogy most már csak azért sem engedi el szem elől a hollandust. Legalábbis meg akar győződni, hogy tényleg elutazik-e? – gondolta magában.

Brandt hármasával véve a lépcsőfokokat, rohant fel, hogy utolérhesse emberét. De fölösleges volt sietnie, mert a keresett egyáltalában nem akart megszökni. Lassú, kényelmes léptekkel sétált át az úttesten, mint akinek nincsen semmi dolga, és hosszasan tanulmányozta a hatalmas üvegtáblájú kirakatokat. Ez a hallatlan közöny és nyugalom valósággal kihozta sodrából a detektívet. A bankba már nem mehetett vissza, mert az csak feltűnő lett volna, így hát