Tíz esztendő tető alatt

PASSUTH LÁSZLÓ

TÍZ ESZTENDŐ, TETŐ ALATT

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981

Korrektor: Mendly András

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-188-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Passuth László jogutódja

1

Ezerkilencszázötven januárjának utolsó napján történt. A Lánchidat elhagyva egyik kollégámmal találkoztam, együtt tettük meg a Vörösmarty téren át a Deák Ferenc utca sarkáig vezető utat. Elhaladtunk a Maróti Gézától mintázott szoborművek előtt, s amikor az egykori Pesti Hazai Első Takarékpénztár halljához értünk, a sorstárs halkan odavetette: tegnap a személyzetiben egész vasárnap dolgoztak. Egy lány mondta nekem. A páternoszter csikorgott az emeletek között, amikor felértem a negyedik emeletre, semmi sem jelzett előre földindulást. Megkerestem akkori, aznap reggeli magamat. Az intézményt, ahová beértem, Pénzintézeti Központnak keresztelték el az első világháború során. Nagybátyám anekdotakincsében szerepelt, hogy amikor a PK alapítási aktusa után kijöttek a bankvezérek, a Kereskedelmi Bank mindenható direktora felmutatott az épület homlokára, s halkan skandálva mondta a – feliratnak szánt – halhatatlan két verssort: „Ha egy bank meg akar halni – abban őt nem szabad zavarni". Az új intézmény célja s értelme kezdetben a pénzintézetek haláltusájának enyhítése volt, majd – mint a stendhali, sóbányába vetett fagyökérre, egyre több kristályosodó feladat tapadt. Mindmáig, tudomásom szerint.

Előző esztendőben hatalmas robbanás vetette három részre az addig hatalmas Pénzintézeti Központ személyzetét. Egyharmada átjutott a Magyar Nemzeti Bankba, jórészt a bankosztályok. Második, revizori részlegéből formálódott az Állami Ellenőrző Központ. Akik sem itt, sem ott nem kellettek – megmaradtak a „kis" Pénzintézeti Központban, melyet az ott egybeszorítottak maguk között leprának neveztek. A nagy vezérkar is széthullt részeire, ebben a talán kétszáz lélekkel bajlódó intézménycsonkban halálszivárgás, elmúlásszagú papírtologatás vette kezdetét. Mindenki igyekezett épp hogy fenntartani a látszatot. Ebben a majdnem fuldokló létezésben igazán nem volt cél, semmiféle más mozgatóerő, mint a mindennapi szürke rutin. Azaz nekem valamivel több és jobb is akadt: 1946. óta szerkesztettem egy Gazdasági Értesítőt, mely sokszorosított formában tíznaponként, belső használatra jelent meg. Így feladatommá vált (ebben az időben ritka privilégiumnak tetszett) a német, osztrák, svájci, olasz, angol és francia napilapoknak s olyan folyóiratoknak, mint az Observer, az Economist átlapozása, s a bennünket érdeklő hírek kiollózása, kategóriába állítása, lediktálása, stiláris simítása. Korlátlanabbul nem dolgozhatott lapszerkesztő, mint én 1946. és 1950. között. Néha kaptam egy-egy felfigyelő megjegyzést valamelyik fölöttesemtől, s akkor az egész cikket le kellett fordítanom. Hasznom mindenesetre az volt, hogy tájékozódhattam a világeseményekről a legjobb nyugati lapok jóvoltából, emellett érdekes információkat gyűjthettem össze, melyeket felhasználhattam minden második vasárnap a Magyar Nemzetben megjelenő cikksorozatomban; ennek Európai őrjárat volt a címe. Rangom – igazgatóhelyettes – egyszerű címmé torzult, mióta elhagytam osztályomat, ahol félszáz kollégával tarthattam, illetve kellett tartanom kapcsolatot. A hármas széthulláskor egyik privilegizált részleg sem tartott rám igényt, így maradtam a leprában, mint mindenki, aki ott volt, hivatali jövőjét illetőleg alaposan elbizonytalanodva.

Egyik napon váratlan fordulat történt. Az osztályvezetőket, főként a híres PK-revizorszervezet nálunk maradt tagjait vasárnapra összehívták, s ismertették az államosítások programját, melynek jelentős részét – az adminisztrációt, a jogi struktúrát, a lehető szervezést, Csáky szalmája széthordásának megakadályozását a közismerten magas moralitású PK-beliekre bízták. Amikor ezt a vasárnapot követő hétfőn beérkeztem a „halott városba, reggelre kiderült, hogy most számon kérik a kellemetlen tétlenség hónapjait, s valami új, szokatlan lendületbe vetnek be bennünket. Éjszaka alatt osztályok születtek, ezek főcsoportokra oszlottak, mindenféle perifériális szolgálatok mellett. Nyilvánvalóan számon tartották, hogy hivatali létem negyedszázadát egy nagy bank fiókjában töltöttem el, s így feltehető, hogy olyanféle tapasztalatokkal rendelkezem, melyek szélesebbek, mint az átlagos PK-kollégák rutinsíkja. Az új osztály igazgatója, ahová kerültem, a Pesti Hazai volt tőzsdefőnöke, R. József lett: egyike azoknak a kollégáknak, akikre a legnagyobb szeretettel emlékezem. Szabadkőmíves volt, műértő s műgyűjtő, puritán, jószívű ember. Ha mód volt rá – ez későbbi, gyakori kiszállásaink alatt történt – sokat beszélgettünk. A Parkinson-törvény szerint ez az egy lap papírra tervezett kis szerkezet egyszerre hatalmassá bővült. Minthogy egy (nagyon kiváló) gépírónőn kívül nem volt más segítségem, azt javasolták felsőbb helyről, rendeljem be a felszámolandó (ez volt az államosítás hivatalos neve) vállalatok legjobb főkönyvelőit, mintegy katonásan, szolgálattételre, Így rövidesen öt, a legheterogénebb vállalatoktól átemelt (s ha ideiglenesen is, de mégis kenyérrel kecsegtető formában), munkához juttatott kolléga vett több mint egy évig körül. Így Gundel vendéglőüzemének emeritált Dénes bácsija került hozzám, aki a fanyar életbölcsesség s félszázados tapasztalat gyanakvó, de rendkívül jószívű hőse volt. Egy nő is (a csodálatosan munkabíró Emma) került közénk, aki az üveggyári vállalat gazdasági vezetője volt, a Malév elődjének főkönyvelője, s még ketten, akik „vezetésem alatt mind valamilyen „testületté" formálódtak.

Hivatali létem eseményeiről idehaza csak akkor tettem korábban említést, ha valami rendkívüli, groteszk, szokatlan esemény történt. Feleségem – úgy hiszem – minden látszólagos figyelme ellenére sem kísérte mindig teljes érdeklődéssel azokat a recitativókat, melyek ezentúl hazatéréseimet sűrűn követték: annyi élményt adott, kavart fel egy-egy nap, mindenféle fanyar, néha tragikus, mindenesetre történésdús sodrásával, hogy – úgy éreztem – odahaza is beszélnem kell róla. Hogy mit írtam ebben az időben, mennyit, mikor – nehéz erre visszakapcsolni az emlékezetet. Nemsokára elkészült mindmáig legkedvesebb könyvem, a Lagúnák; a kéziratot nem írtam át, csak javítottam, s egy kedves gépírólány szerencsére két példányban letisztázta – az egyik az események forgatagában elveszett, a másik átvészelte az időket.

A tükörkép: államosítás-felszámolás talán nem is lett olyan bonyolult művelet, mint amilyennek megrettent mi magunk előtt az első napokban felrémlett. Élő, tetszélő s tetszhalott üzleti formák mutatkoztak, mintegy szektorszerűen, a gazdasági közéletben, melyet hirtelen, minden előkészület nélkül ért el az operáló kés. Némelyike már csak üres cégjelzés – másika aktív, végzetét mit sem sejtő vállalat, közben félig üres formák, melyek – a tulajdonosok kivonulása, esetleg disszidálása folytán – csak vergődve vitték tovább az önfenntartás ösztöne szerint a gazdasági forma mechanizmusát.

Papírlapon a lista – talán huszonnégy cég, gyáracska, nagykereskedelmi vállalat, egyéni üzlet, közkereskedelmi társaság, mely alfabetikus értelmetlenségében elém meredt. Első napon nem tudhattam, hogyan is sejthettem volna, hogy egy esztendőre összefonódom velük, én leszek – bizony nem is annyira az élet, mint inkább a halál ura fölöttük. Hogy ki, miért, hogyan osztályozott, miért ezeket az organizmusokat válogatták ki éppen az én számomra, erre soha nem derült fény. Talán inkább a vak véletlen, mely mintha polarizálódott volna, mégis egy szerves s egy szervetlen árucsoport felé: többségében üvegipari, valamint konzervipari vállalat került hozzám. Közben olyan – valaha mamutvállalat –, mint a Magyar Légiközlekedési Részvénytársaság, a Malért, mely már csak papíron, cégjegyzékben létezett, eddig fenntartották nevét. Jó része budapesti vállalat volt, de néhány vidéki is csatlakozott hozzájuk, mint egy nagykanizsai üveggyár s egy – akkor még grófi nevet viselő – konzervgyár. Hogyan is emlékezhetnék vissza az első napok kapkodására? Az érdekelt cégek hivatalból megkapták halálos ítéletüket. Ez a rendezés már a nagyvállalatokat érintő 1948-as tavaszi államosítás után történt, mely a nagyobb munkáslétszámmal dolgozó vállalatokat vonta be az állami szektorba.

Kapitányokból egyszerre, ennyire váratlanul tábornokok lettek a megmaradt PK-ban azok, akik egy életet töltöttek revízióval: hatalmas feladatokat vállaló osztályfőnökök lettek. A lepra síri nyugalmát egy napról másikba valami új terv fűtötte fel, a lomhaságát aktivitásra cserélte fel. Ha visszaemlékezem erre a periódusra, majdnemhogy élvezet lehetett a felnyíló káoszban, egymásba gubancolódó életformák között rendet teremteni. Ezt a rendet több párhuzamos síkon lehetett megvalósítani vagy legalábbis megközelíteni. Az alapvető rendeletet – melyhez igazodnunk kellett – illett könyv nélkül magunkévá tenni. A jogi szövevény bonyolultnak látszott, mégsem vonatkozhatott az életviszonyok valamennyi formájára – itt nekünk, akik a felszámolás feladatát kaptuk, kellett valamilyen modus vivendit, esetleg újszerű jogszabályt teremtenünk.

Ennek a bizonytalanságnak lehetett a következménye, hogy minden lebonyolító osztály a rendezési formák saját rendszerét dolgozta ki saját területére, az osztály-, sőt csoportvezető moralitása, hajlandósága, bátorsága szerint. Akik revizorból (a PK-revizor etikus, de félelmes fajta is volt, félszázados hagyományokkal, tapasztalatokkal) kerültek ide, maguknak is sorsot formáló ritmusteremtőknek kellett lenniük, de nem mindig váltak be. Ők a mindenkori szabályok ridegebb alkalmazásában nőttek fel, s amikor a váratlan hatalom az ölükbe hullott, kukacoskodással tipegtek előre, elsősorban saját felelősségük figyelemben tartásával. Általában nem volt humoruk. Enélkül ugyanis ezt az alapjában szomorú processzust nem is lehetett sem kikísérletezni, sem végrehajtani. Engem másképp edzett kenyérkereső foglalkozásom: közel negyedszázad alatt, míg kint voltam a „végeken, a Magyar-Olasz Bank fiókjában, nagyon is kiismertem magamat az odatorkolló életviszonyok között, igen sok emberrel kerültem össze, így az emberismeretnek kellett lennie annak az elsőrendű fontosságú vezetői tulajdonságnak, melynek hiánya rövidesen buktatóvá vált. A velem egy síkon futó revizorok között néha úgy éreztem magam, mint a régi francia közmondás szerint „a vakok között a félszemű király. Adatok, könyvelési összefüggések között ezek a revizorok nálam sokkalta jobb szakemberekké érlelődtek. De a megszokott normák megszűnése után bizonytalanul érezték magukat. Másként –féltek; féltették az eddig bürokratikus tisztelettel övezett önmagukat.

A Pénzintézeti Központ, amikor 1946 elején odakerültem, az infláció erősödésében is nagy hatalmú intézet maradt, az állami jelleg minden attribútumával. Önmagában is hordozott – legalábbis az intézmény úgy érezte – valami karizmát. Én egy nemzetközi kapcsolatokra épített pénzintézetből érkeztem, tapasztalatokkal, sebekkel, megaláztatásokkal, valójában már a süllyedő hajóról léptem át a PK-ba. Megtisztelő, ámbár inkább szinekúrás titkársági beosztásba kerültem, s magamnak kellett valami szerepkört kiharcolnom, elsősorban azzal, hogy „megalapítottam" a Gazdasági Híradót. Amikor megkezdődött a PK bomlása, a valóságos kataklizma, mindaz, amihez értettem –már nem ért látszólag fabatkát sem. Mondhatnám – nem egészen alaptalanul –, hogy fél hónapról fél hónapra vártam az elbocsátó szép üzenetet, melyet – úgy látszik – valami kegyes kéz mégsem továbbított; és most, egyszerre, váratlanul, Ügyek Ura lettem.

Soha nem volt ekkora keserű hatalom kezemben, mint ebben az 1949-es esztendőben. Gyakran olvasok – mert szeretem őket – regényeket (sajnos, jórészt kisregényt), melyet fiatal írók komponáltak, akik szívesen hajlanak vissza olyan történelmi időkre, mint a negyvenes évek legvége, s az elkövetkezendő „ötvenes" esztendők. Vagy nem éltek akkor, vagy a hallomást is olyan forrásokból merítették, melyek inkább falusi vagy külkerületi élményanyagból táplálkoztak. Bizonyos jelenségekről úgy írnak, mint én például a török hódoltság koráról, hiszen nincs témakörükben egészen közvetlen élettapasztalatuk. A visszásságok gyakran – egyetlen eset tipizálásával – óriásira nőnek, viszont olyan erényeket vetítenek ki, amelyek jórészt a dolgok természetes rendjéből következtek. Ugyanígy járnak el az embertájjal. Mintha a párttag s a pártonkívüli (vagy akkor még egyéb politikai párt tagja) emberileg is harcos ellenfélként állt volna egymással szemben. Ilyenek is voltak, de kis számban, abban a mikrokozmoszban, melyben dolgoztam. Kezdetben kevés párttag kollégám volt, ez a szám a szociáldemokraták egyesülésével ugyan megnőtt, de színük valahogy elhalványodott.

Gyakran esik így szó e napjainkban olvasott regényekben a hajnalba nyúló pártnapokról, egyes eseményekhez fűződő alkalmakkor összehívott, minden más tevékenységet elsöprő gyűlésekről, melyek felkavarták, egymás ellen korbácsolták az indulatokat. Kétségtelen, hogy a PK 1949 elejei struktúrája mesterséges volt, mert a „státus váratlanul s hirtelen felduzzadt az intézetbe mindenhonnan behívott szakemberektől, akik fizetésüket ott már kollégaként kapták. Így igazán nem lehetett az 1949-es PK-t valamilyen politikai szempontból élvonalbeli intézménynek tekinteni. Még túlságosan erősek maradtak az állami tekintéllyel működő nagy intézet konzervatív emlékvilágának szálai. Emlékezem egy-egy nagygyűlésre, mely már a Deák Ferenc utcai palotában zajlott le. Az újonnan kinevezett vezérigazgató (valóban partizán, eredeti neve helyett már mozgalmi nevét hordó, később hosszas börtönre ítélt, majd teljesen rehabilitált, viszonylag korán elhunyt, számomra rokonszenves emlékezetű dinamikus férfi) meghirdette az új igét: „Senki se kapaszkodjék az íróasztalába. Egy kolléganő, a nemzetközi osztályból, megy el mellettem a beszéd alatt a galéria mentén, ahol a rendezvényt hallgattuk. Általában féltek tőle, magas beosztású rokonsága miatt. Alig hallhatóan suttogja, rám is nézve: „don’t commit face-crime." Orwell Nineteen Eighty-four című regényét szinte főbenjáró bűn volt akkor olvasni, nagyon kevesen tették, hiszen csak angol eredetije cirkulált egy-egy napra az angolul tudók körében. A figyelmeztetés annyit jelentett, hogy jó lesz vigyázni arckifejezésemre. Szóval, tapasztalatomból nem emlékezem, hogy – a pártonkívüliek bevonásával – valamilyen sok időt igénybe vevő politikai készenlét törte volna meg a munkaritmust. Mindenki ügyelt a formákra, ezekhez igazította viselkedési módját. Elterjedt a tegeződés általános szokása, de csak férfiak között, s még megmaradt a fiatalabbak, kisebb kategóriájúak részére a „kérlek szépen s az „igazgató uram. A PK-hölgyek között is a társasági diszciplína uralkodott.

Maga a felsőbb vezetőség többször is átalakult. A vezérről már beszámoltam, az ügyek rendjét G. B. ügyvezető igazgató vitte, aki haláláig végigcsinálta a PK összes harcát. Őt jobban ismertem, mint a többieket, hiszen belépésemkor, 1946-ban, ő készített elő a PK-hoz vezető bűvös útra, a kapott elnöki utasítások szerint. Összetett, elemzésre felettébb alkalmas jelenség volt, nálam néhány évvel ifjabb, kiváló memóriával s még nagyobb alkalmazkodási képességgel rendelkező ember, akit a népszerűtlenség hullámai nyaldostak mindvégig körül. Emlékvilágomban nem gondolok haraggal rá, holott több olyan lépést kell neki tulajdonítanom, melynek negatív hatása mindmáig kísért. A szociáldemokráciából nőtt ki, közepes képzettséggel került pártja kisebb bankintézetébe, melyet éveken át ő számolt fel. Amikor megtörténtek a nagy változások, a PK első, felszabadulás utáni vezérigazgatójának, a képviselő, publicista, jó író s igen művelt Faragó Lászlónak (első forintbankjegyeink az ő aláírását viselték) vállán emelkedett fel. Rokoni támogatással tartani tudta, növelni is egyben pozícióját. Ő volt valójában a „mindenség ura", s ezt az epithetont jórészt meg is érdemelte, mert eszesebb, expeditívebb, alkalmazkodóbb volt környezeténél, s valljuk be, legtöbbünknél. Különös viszonyban voltam vele, a tegeződés leple alatt egyszer-egyszer indulatok is kicsapódtak. Valami idegen állatnak nézhetett, gyanakodott is rám, lehet – egy parányit szeretett. Mint én is őt – emlékében.

Példával szeretném megvilágítani. Egy üveg-nagykereskedelmi vállalat helyiségéből nyílt egy ajtó, mely a kétkezi üvegkészítő-mester műhelyébe vezetett. Az ilyen kézművesekre általában nem terjedt ki az államosítás. Ám a nagykereskedelmi cég mintegy összenőtt a kisiparossal, s a kézművest (elegáns, harmad-, negyedmagával dolgozó ember volt) elérte a felszámolás. Nem volt feladatom ilyen utasítás közlése, ám ez esetben (talán egyetlen eset volt) rám osztotta ki G. B. ezt a szívszorongató munkát. Harmadmagammal kellett a rendelkezést teljesítenem, így próbáltam eldadogni, néhány részvétteljes mondattal is megtenni azt, amit ilyen helyzetben – nem voltam egyedül – nem minden kockázat nélkül tettem. Az ügy elintézettnek látszott, amikor – talán tíz nappal később – magából kikelve, dúltan, bejön hozzám az üvegmester. Előadja, hogy felesége gyermekbénulást kapott, így szülte meg gyermekét, szörnyű állapotban vannak, nincs betevő falat kenyere. A tragédia szele oly erősen csapott meg, hogy azonnali kihallgatást kértem G. B.-től, s mintegy magammal vonszolva az érdekeltet, leültettem, míg én a belső szentélyben előadtam az esetet. Nagyfőnököm – ezernyi eset, baj, anomália sodrában – most ember lett. Mondta: kiveszi az érdekeltet az államosítottak sorából, mert ez valóban „határeset", de amit már elvittek tőle, azt nem tudja visszaadni, csak a mesterség továbbfolytatásának kenyerét. Nem mertem megölelni, csak úgy pislogva nyújtottam át aláírásra a határozatot. Kimentem, megmondtam az embernek, aki mintha kissé túl hűvösen köszönte volna meg ezt a példátlan restitúciót. Itt be is fejezhetném, ha nem volna még egy fordulata a történetnek. Röviddel ezután, kerülő úton megtudtam, hogy a mester félrevezetett, valami múló esetnél több nem történt feleségével – mindkettőnket egyszerűen orrunknál fogva vezetett. De hogy akkor G. B. megrendült, majd- nemhogy megtántorodott – ezt, mintegy epitáfiumként, most először írhatom le.

Megkaptam a kitűnő főkönyvelőket, akiket persze mindenféle munkára igénybe vehettem, s akik maguk közt kitűnően elosztották a teendőket (soha nem szerettem a könyvelést, magasabb fokon nem is értettem hozzá), s kialakult valamilyen rend a romokon, melynek megszervezése feladatunk maradt. Talán annyi előnyöm volt sorstársaimmal szemben, hogy pontosabban – mondjuk érzékletesebben – tudtam hivatalilag fogalmazni. Egy-egy bonyolultabb esetet, kiszállást, hatásköri összeütközést plasztikusabban tudtam ecsetelni, s emlékezetem szerint előterjesztéseim túlnyomó része G. B. jellegzetes aláírásával került hozzám, többnyire jóváhagyóan vissza.

A felszámolandó vállalatoknak persze folyószámlájuk volt a PK-nál. A legsivárabb egyenlege a kelet-magyarországi, volt grófi konzervgyárnak volt, mert azon csak a kiadások halmozódhattak. A tulajdonos disszidált, otthagyta fizetés s persze végkielégítés nélkül hat emberét. Egy, abban a városban járó kollégámat kértem arra, nézze meg, mi a helyzet, mert panaszos levelük arról értesített, hogy ülnek az irodában, fáznak és éheznek. A szemtanú megerősítette, amit az egyetlen tisztviselőlány megmaradt gépükön írt. Volt ezzel szemben egy „üres keretem, a nagy dinnyetermelő vidéken működött s leállt konzervgyár, melynek aktuális számlája százezres aktívumot mutatott. Karácsony havában jártunk, amikor rávetemedtem arra, hogy megkíséreljem a több mint huszárvágást. Áttétettem a „gazdag számláról a „koldusra" annyit, amennyi fedezi az elmaradt fizetést s a törvény szerint járó végkielégítést. Három-négyezer forint körül lehetett ez egynek-egynek. Kedves, ősz hajú R. Jóska, osztályigazgatóm, aki értett a rezzenésekből is, elsápadtan kérdezte: te ezt meg mered tenni? Egy óra múlva visszajött, éppoly sápadtan, s lerakta elém az aláírt rendelvényt. Csóválta fejét. Minthogy nem hittük, hogy a kisvárosban lehet annyi készpénz, amennyi szükséges, pénzeslevelekbe csomagoltuk be az akkor igen jelentős végkielégítéseket, majd lepecsételtük, s a saját postahivatalon át elmentek a pénzes küldemények. Közeledett karácsony, nem jött onnan semmi visszhang. Majd az újból arra járó kollégámat kérték meg a volt alkalmazottak a beavatkozásra: bizonyosan mindez valami tévedés; egyikük sem mert hozzányúlni a borítékhoz. Sürgöny ment: mind a tiétek… Ma is megvan annak a kedves, soha nem látott lánynak hálás levele. Ma is sajnálom, hogy életemben soha nem voltam abban a kisvárosban.

Találomra még egy esetre emlékezem, amikor kézbesíteni kellett a felszámolási rendelvényt. Távoli határ volt, az Albertfalván túl fekvő prériken. Káposztát savanyított ott egy éltes házaspár. Tanyájukon tehenük is volt. Mindenhová autóval kellett mennünk, hiszen egész kocsipark táborozott sofőrökkel az államosított vállalatok állományából az-alsó Deák Ferenc utcában. Végre kijutottunk a kedves Dénes bácsival, Gundel Károly egykori gazdasági vezetőjével a helyszínre. Ő teljesítette a szomorú kötelességet. Némi engedmények lehetőségével még rendelkeztem; a tehén kimaradt a leltárból, a felszerelés – mármint a kádak s a büdösség, mint velejárója – közül. Amikor summáztuk a munkát, a gazda meghívott egy pohár frissen fejt tejre. Megköszönte mindkettőnknek,