Lovak a ködben

SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY

LOVAK A KÖDBEN

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-011-5

© Száraz Miklós György

© Fapadoskonyv.hu Kft.

Mártának ajánlom ezt a könyvet, Anyámnak

Hazamegyek, bárhol legyen is az, ahol szeretteim és barátaim élnek. Otthonomnak érzek minden olyan helyet, ahol szabad akaratomból egy hétnél több időt töltöttem egyhuzamban. A régi görögök úgy tartották, ott a hazánk, ahol jól megy a sorunk. Talán nekik is igazuk van.

Szép téli reggel volt, álltam a havas, sziporkázó platánfák alatt, és ahogy a mentőautóra vártam, eszembe jutott a perc, amikor megérkeztem. Amikor megálltam ugyanitt, a kapuval szemben. Eszembe jutott az is, amire akkor gondoltam, azon a fullasztóan meleg, ősrégi júliusi napon. Hogy ennek az én magyarországi életemnek nem lesz szép befejezése. Hogy rossz vége lesz. És ugyanakkor azt is megéreztem, amit addig sosem, de amit azóta tudok: az elrendelést, hogy ez kikerülhetetlen, mint ahogy kikerülhetetlennek bizonyult az is, hogy megszülessek, és kikerülhetetlennek bizonyult az is, hogy ebbe a testbe, ezzel a tudattal szülessek, hogy oda szülessek, ahová végül is születtem, az egykori magyar Felvidékre.

Azt hiszem, mindenki életében vannak olyan időszakok, amikor minden megtörténhetett volna, amikor minden egészen másként is történhetett volna.

Álltam a kapualjban azon a szép téli, vasárnapi reggelen, és ahogy végigpillantottam a néptelen, behavazott utcán, már eldőlt minden, tudtam, hogy hazamegyek. Az út egész hosszában, végestelen-végig tündérmesét idézve csillogtak-villogtak, sziporkáztak a behavazott platánok. Fehéren álltak, meg sem moccantak, könnyűnek tűntek, szinte lebegni látszottak a hó alatt. Olyan ünnepélyesen álltak az óriási fák, mintha mesebeli esküvőn kellene statisztáljanak, mintha díszes sorfaluk közt haladna majd el Mátyás és a kényes Beatrix lakodalmas menete, mintha Tündér Ilona és Árgyélus királyfi üvegszánja suhanna majd végig itt, a Bánat utcán. Álltam a kapu előtt, bámultam a varázsütésre egyetlen éjszaka alatt megváltozott, fehérbe öltözött utcát, csodáltam a platánok hihetetlenül aprólékos csipkeszövevényét, és arra gondoltam, hogy a világ annyira, de annyira gyönyörű, szívet szorítóan, elviselhetetlenül szép, olyan mérhetetlenül sokszínű és megismerhetetlen, hogy azt az ember talán meg sem érdemli. Bámultam a behavazott platánok sorát, ezeket az egymás mögött sorjázó gigantikus, pihekönnyű csipkegömböket, a szövevényes, finom hálózatú ág- és gallygömböcöket, a svájci óránál érzékenyebb és precízebb szerkezeteket, a héjak, térburkok sokaságát; a hókristállyal bevont százezer gallyacska milliárd tekervényét, bámultam a fehér gallylabirintusokat, az egymás mögött sorjázó, egyenként is végtelen növénygalaxisokat, a fagyos ágmindenségeket, a tér hatalmas ördögszekereit, és eszembe jutottak róluk a nagyi csipketerítői. A fotelok ülőkéjén és támláján, a kanapékon, díványokon, a komódokon és a tálalókon meg a vázák alatt. Eszembe jutott, hogy a nagyinak mennyire semmibe sem került elkészíteni azokat a bonyolult mintázatú csipkéket. Csak ült az ablak előtt – mögötte, az üvegen túl a hegyek zöldje, vöröse, barnája vagy szürkesége –, mindig egyenes derékkal ült, mint aki karót nyelt, okuláréval az orra hegyén, és csak horgolta a csipkéket, hol egészen picikéket, valamelyik porcelán alá, mert a nagyi szerette a Hümmelt, de éppúgy szerette a hollóházit is, a herendi gólyákat, huszárokat, pulikutyákat meg csikósokat, mert nekünk, túl a határon, fent a hegyek között, kívül Magyarországon, az anyaországon, nekünk egészen mást jelentett a hollóházi meg a herendi, egészen mást a puli meg a csikós, nem láttunk benne semmi giccseset, de láttunk valamit, ami kifejezi a tehetetlen és egyoldalú kötődésünket a határon túliakhoz, az Alföldhöz, a Dunántúlhoz, és a nagyi néha az orra elé emelte a kézimunkát, és amikor azt hitte, hogy senki sem hallja, ha hibázott, és későn vette észre, és emiatt sokat kellett visszabontania, akkor azt suttogta, olyan indulattal, hogy nem is képzeltem volna róla, azt suttogta, hogy „az isten bassza meg, este aztán letérdepelt az ágya mellé, és azt mondta – „Istenkém, bocsáss meg, nem úgy gondoltam, csak kiszaladt a számon, de nem mentegetőzöm tovább, te úgyis mindent tudsz, előtted nincsenek titkok, nincsenek fel- bontatlan levelek, előtted minden szív nyitva áll, így hát tudod, hogy én azt csak kisbetűvel mondtam, és ha mégis megbántottalak volna, amit nem hiszek, akkor csak engem büntess, ne sújtsd a fiamat és ezt a kis ártatlant –, így mondta, hogy a fiamat, pedig az apu nem volt neki a fia, neki az anyu volt a lánya, amíg élt, aztán feltápászkodott, sorjában leszedegette a csipkéket a magasra tornyozott ágyról, előbb a középső, nagy csipketerítőt, aztán az ágyterítő négy sarkából a kisebbeket, majd a négy díszpárnát, a gobelinpárnákat, amiken buja virágcsokrok, idegen városok utcái díszelegtek, azt mondta a nagyi, hogy azt az ő nagyijának a nagyija steppelte, még Morvaországban, aztán lehúzta a súlyos ágytakarót is, és csak azután kezdhetett az ágyazáshoz. A nagyi néha akkora terítőket és függönyöket készített, hogy ahogy az ablakban ült, előbb az ölét takarta be a készülő csipke, aztán lassan a térdét is, és ha tavasszal kezdett hozzá, nyár végére már a fekete, magas sarkú cipője sem látszott ki, őszre pedig, amikor odakünn, az ablakon túl, a hegyoldal felgyulladni, láng nélkül égni, parázslani látszott a vöröslő őszi levelektől, akkorra a nagyi már úgy ült az ablak előtt, mint egy nagy hókupac közepén, és az a bonyolult mintázatú, finom szerkezetű, ömlő-omló csipke karácsonyra úgy ölelte, öntötte, özönölte körül, mint a világ leghosszabb és legdíszesebb, leggyönyörűbb menyasszonyi fátyla. Azt hiszem, hogy a nagyinak azokat a kicsi és nagy csipkéket annyira semmibe sem került elkészítenie, mint az Istennek megteremtenie itt, a Bánat utcában ezeket a fehér csipkeplatán-galaxisokat. Azt hiszem, valójában mindkettőjüknek kikapcsolódás, pihenés, unaloműző elfoglaltság volt a csipkézés. Rutinból csinálták, de azért a szívük mélyén büszkék voltak rájuk. Ők maguk akár legyinthettek is rájuk, Isten a platángömböcökre, a nagyi pedig az ötméteres csipkefüggönyökre, legyinthettek, és szerényen azt mondhatták – „Mi az? Hát semmi az!" –, de ha más próbált volna legyinteni, akkor aztán lett volna sértődés, nagy örök harag.

Azon a sziporkázóan szép téli reggelen, miközben a mentőt vártam, áhítattal bámultam a platánokat, és eszembe jutott az apu, eszembe jutottak az otthoni fák. A pókhálós, vén fenyők, a füvészkert gigantikus platánjai a tavacska mellett. Sokat üldögéltünk alattuk. Az apu meg én. Öt-hat, talán hétéves lehettem. Ő az újsággal zörgött, mert nagyon szeretett szabad ég alatt – otthon, a kertünkben, az erdei sétányok vagy a füvészkert fapadjain –, imádott friss levegőn újságot olvasni, és ha fújt a szél, valósággal küzdött, harcolt az újsággal, gyűrte, rázta, hajlítgatta, csapkodta, tenyere élével le-lesújtott rá, bele a közepébe, mint a tévében a karatebajnokok, és sokszor alig tudta megfékezni az újságot, és amíg ő az újságjával birkózott, addig én a fejünk fölé terebélyesedő nagy fát bámultam, elmerengtem a gigászi platán kígyókarjain, amiket nem is kéreg borít, amiken sima bőr feszül, elácsingóztam, hogy azok a karok milyen szépen csavarodnak, tekerednek ott fenn a magasban, hogy talán nem is kígyók, hanem egy mesebeli polip karjai, egy óriáspolipé, akinek a feje a föld alatt van, elátkozta egy tündér, egy jóságos varázsló, mert az a nagy polip gonosz volt, és az lett a büntetése, hogy a föld alá temették a nagy fejét, csak a karjaival kapaszkodhat a levegőbe, és néha elképzeltem, hogy talán mozog is, mozgatja az óriási karjait, csakhogy olyan lassan mozgatja, hogy nem látjuk, éppen úgy, ahogy otthon, az emeleti nagyszoba két ablaka közötti ingaóra tányérnyi számlapján sem látjuk a mutatók mozgását, bárhogyan bámuljuk is őket, nem láthatjuk meg az idő múlását, csak tudhatunk róla, talán ugyanígy mozognak, tekergőznek felettünk ezek a dermedt polipkarok, megtettem olykor, hogy alaposan megfigyeltem a fa ág-bogait, kanyarjait és csavarodásait, másnap aztán csakugyan felfedeztem, hogy nem pontosan ugyanúgy hajlanak és görbülnek az ágak, vagyis a polip tényleg él, ott mozog, ott kalimpál a fejünk felett, az apu meg semmivel sem törődik, csak az újságját pofozza, felképeli, elfenekeli azt a lepedőnyi újságot, és mi lesz, ha hirtelen lejár a polipkirály büntetése, és a karok villámgyorsan tekeregni meg csapkodni, tapogatózni kezdenek, megszédültem a gondolattól, mert fölöttem elmozdult, elcsúszott, felborulni látszott a mindenség, a szél megmozgatta, megringatta a hihetetlen nagy fakoronát, én meg olyankor behunytam gyorsan a szememet, leszegtem a fejemet, a jobb kezemmel megragadtam és megszorítottam az apu zakójának a zsebét, amiben a pipáját tartotta, amire soha nem gyújtott rá, mert amikor az anyu várandós volt velem, akkor leszokott a cigarettáról, és vele együtt, hogy könnyebb legyen neki, hogy ne essen kísértésbe, leszokott az apu is, megszorítottam a zakója zsebének a fülét, a bal kezemen a középső ujjamra fontam a gyűrűsujjamat, aztán csak vártam, mi lesz, majd hogy nem történt semmi, lassan újra kinyitottam a szememet, de mindig óvatosan lefelé néztem, nem fölfelé, a polip ezernyi karjára, előbb az ölemet néztem, a szoknyámat...

Mert én egészen kicsi kislány koromban mindig csak szoknyában jártam, imádtam a szoknyákat, sokkal jobban szerettem a szoknyákat, mint a nadrágokat, mert azt gondoltam, hogy a csipkés, lágy esésű, puha szoknyácskák sokkal szebbek és kedvesebbek a nadrágoknál, már csak azért is, mert nadrágot a fiúk is hordhatnak, és a nagyi néha vidoran mesélte, hogy milyen hiú voltam, hogy korán ügyeltem az összképre, az együttes hatásra.

– Holnap megyünk állatkertbe? – kérdeztem tőle, valamikor nagyon régen, hároméves ha lehettem.

– Igen, ha megjavul az idő. Mert most förtelmes.

– Förtelmes és borzalmas. Nem illik az én ruhácskámhoz, igaz?

– Micsoda?

– Az idő. Ehhez a tarkához meg ahhoz a szép csíkoshoz.

...ha a füvészkertben újra kinyitottam a szememet, akkor előbb mindig lefelé néztem, nem a polip milliónyi, tekergő karjára, a szoknyámat néztem, aztán a zoknimat, az edzőcipőmet, a cipőmről a földre vándorolt a tekintetem, ahol az ösvényen mindig megpillantottam a nagy vöröshangyákat, és megpillantottam azokat az örökké magányosan szaladó fekete hangyákat is, akik még a vöröshangyáknál is nagyobbak voltak, és akkor elfelejtettem az elvarázsolt polipot, új játékot kezdtem, elgondoltam, hogy hangya vagyok, nem királynő, nem is vezér, hanem egy szabadon és magányosan tekergő kalandorhangya, és ezt elmeséltem egyszer az apunak, aki alig figyelt oda, mert aznap kellemes, langyos és párás déli szél fújt, és az apunak emiatt a finom, simogató szelecske miatt meggyűlt a baja az újságjával, küzdeni meg birkóznia kellett vele.

– Tudod, mi vagy te? – kérdezte nevetve az apu, és megmarkolta az újságot a gallérjánál, megrázta, aztán lekevert neki egy fülest, majd egy recsegőset bepancsolt a közepébe. – Te vagy a borzalmas, vérengző hangyafarkas!

Mi mindig jóban voltunk az apuval, feltétel nélkül megbíztam benne, de azért mindig voltak kisebb-nagyobb titkaim. Amik senkire sem tartoztak. Attól fogva nem meséltem többet az apunak erről a játékról, de az elnevezés megtetszett. Én lettem a kalandor hangyafarkas. A hódító, aki azt a feladatot kapta, hogy be kell járnia, fel kell térképeznie, fel kell fedeznie a mindenki előtt ismeretlen Platánországot, a hatalmas és titokzatos, veszélyekkel és kalandokkal teli, labirintusszerű országot, ami talán nem is ország, inkább külön világ, mint a mesék égig érő fáján a felsőbb, égi világok, és akkor előrehajoltam, a térdemre könyököltem, és elindultam a tekintetemmel a földön, száraz levelek vihar tépte sátorponyvái közt, gallyacskák törött szálfái és gerendái, kavicsok szirtjei közt, és eljutottam oda, ahol – mint az apu keze fején, a bőr alatt az erek – kipúposodnak, a föld felszíne alatt tekergőznek a gyökerek, megmásztam az egyik tekergőző földkígyót, a hosszan kanyargó gyökér felpúposodó hegyláncán barangoltam tovább, egészen addig, ahol a mélyből felmerül, a bőr alól felbukik a vastag gyökér, és akkor nekivágtam végre a törzsnek, nekivágtam az apu meg az én derekamnál, a mindkettőnk derekánál hússzor vastagabb fatörzsnek, a hatalmas, tehéntarka törzsön elindultam fel, fel a magasba, mindig a középső, legerősebb ágon haladtam, a főágon kapaszkodtam, föl, föl, egyre följebb, egészen addig, ahol a törzs háromfelé ágazik, és akkor a legvastagabb ágon mentem tovább, meredeken fölfelé, a következő útelágazásig, ahol az ág már csak olyan vastag, mint az apu dereka, és az az ág nem tör olyan meredeken fölfelé, és így haladtam tovább, elágazástól elágazásig, ágtól ágig, egészen addig, amíg vízszintesen bandukolhattam már a szűk ösvényen, vagyis az ágon, mert akkor már Platánország peremén, határvidékén jártam, és ott már kifelé hajolt az ág, mígnem aztán lefelé tartottam, a föld irányába, mert az ágacska vékony volt már, vékony, mint az én gyermekujjam, aztán még annál is vékonyabb, és egyszer csak véget ért az út, megérkeztem a világ peremére, Platánbirodalom határára, ott voltam az irdatlan koronát alkotó, szépen aláhajló ezernyi ág egyikének a legeslegalsó, majdnem földig hulló gallyacskáján, annak is a legszélső levelén, és akkor persze a felfedezőút még sehol sem tartott, mert annak a szép, egészséges platánnak ezzel még csak egyetlenegy ösvényét jártam be a milliárdból, és ezt kislányként is pontosan tudtam, és mindig elborzasztott annak a gyönyörűsége, ha végiggondoltam, mennyi út, utacska és ösvény, mennyi kiaknázandó lehetőség állna még előttem, ha mindet, a labirintus minden lehetséges ág-bogát be akarnám járni, de mire ezt végiggondoltam, addigra vagy én untam el a játékot, vagy az apu győzte le az újságot, és akkor felálltunk, és mintha sosem is létezett volna, otthagytuk, egy pillanat alatt elfeledtük a fölöttünk terebélyesedő, beláthatatlanul hatalmas, ismeretlen és feltérképezhetetlen világot. Egyszer, amikor elindultunk haza, összetalálkoztam ennek a felsőbb világmindenségnek az igazi felfedezőjével. Megilletődött tisztelettel bámultam rá. Áhítattal és értetlenül, lenyűgözve álltam a hihetetlen teljesítmény előtt. Nem szólt egyikünk sem, csak bámultuk egymást. Illetve csak az a biztos, hogy én bámultam őt döbbenten, ő meg ijedten magába gyűrte a szemét, úgy kapaszkodott ott a lombkorona tízemeletnyi, szédítő magasából az arcom elé hajló ág legalsó levelének a közepén. Egy normális termetű csiga. A csiganyál csíkja gyöngyházfénnyel csillogott a tenyérnyi levél felületén.

EGY

Megilletődötten indultam el hazulról. Féltem Magyarországtól, féltem Budapesttől. Hogy én, a magyar, nem lelem majd helyem a magyarok közt. Idegennek, mostohagyereknek érzem majd magam. Vidéki fruskának, távoli családtagnak, akin megesett a tehetős rokonok szíve. Nem volt miért féljek; a hatalmas város gyorsan fogadott be, majdnem észrevétlenül szippantott magába.

Kedvetlen, magányos és ijedt voltam, amikor a pályaudvarról kilépve nekivágtam az ismeretlen és ellenséges, de legalábbis közömbös házrengetegnek. Iszonyatosan meleg nap volt, a városra úgy telepedett rá a hőség, mint valami leküzdhetetlen átok. A forró és mozdulatlan levegő valósággal ráégett, odasült, odakozmált az aszfaltra, a házfalakra, a tetőcserepekre, úgy tapadt a városra, mint edzés után az ember hátára a csurig átizzadt póló.

Nem kellett soká kóvályogjak. Egy órába sem tellett, és ott álltam a platánfákkal szegélyezett hosszú, széles utcán, szemben a házzal. Bánat utca 178. Jesszus! Otthon az egész városban nincs százötven ház!

Zokogni tudtam volna, olyan árvának, olyan idegennek éreztem magam. Megérkeztem. Bánat. Szívfájdalom, keserűség, szomorúság, bú. Hihetetlen, de addig nem tudatosult bennem a szó tartalma. Bánat utca 178. Leendő otthonom, Így együtt, egymástól elválaszthatatlanul. A hely, ahol lakni fogok.

Megálltam a kapuval szemben. Emberek jöttek-mentek, meg-meglöktek. Azon a forró délelőttön nagyon sokan nyüzsögtek az utcán, és én biztosan a járda közepén torpantam meg a degeszre tömött hátizsákommal. Az olvadó aszfalt ontotta a meleget, hátamon, a lapockám közt izzadság csordult, körülöttem színes trikós, tarka inges járókelők hömpölyögtek, újságárusok óbégattak – Elkapták a viszkist! Rács mögött szomjazik a rabló! –, távolabb harangok zúgtak, egy kis presszó ponyvás teraszán tikkadt japánok vigyorogtak habos söreikre, de minderről én alig-alig vettem tudomást. A kaput bámultam. Bánat utca 178. Testet öltött. De milyet! Annak az irdatlan kapunak meghatározhatatlan színe volt: hihetetlen és valószínűtlen átmenet a hullakék és a libazöld között. És a felülete! A rühös, ótvaros Hold. Belekapaszkodtam a fejem magasságában lévő rézkilincsbe, vállammal betaszítottam az ajtót, beléptem. A súlyos faalkotmány döndülve csapódott mögöttem. Az utca zsivaja elhalkult, sötétség, hűvös pinceszag fogadott. Vaksin pillogtam körül. Egyedül voltam. Nyolc vagy kilenc órája, elindulásom óta először, végre egyedül. És akkor elsírtam magam. Mert az a kapualj kimondhatatlanul mocskos volt. Sötét és vizes, doh- és penészszagú. Mint otthon a régi vasbánya elhagyott hivatalnoklakásai. Csakhogy azokat a sziklafalba vésett aprócska, omladékos lakásokat már harminc éve nem lakta a kutya sem, vagyis csak a patkányok lakták, de még azok is csak különösen kemény teleken, mert még talán nekik sem volt gusztusuk hozzá, csak a hideg űzte be őket oda.

Valaha olyan nagy úr volt a bányavállalat, mesélte egyszer az apu, hogy még a sziklába vájt hivatalnoklakásait is csatornáztatta, és az apu szerint azok a csatornák télen is melegek lehettek, mert bekötötték őket a régi, elhagyott bányajáratokba, így aztán a szennyvíz és ürülék lefolyt a régi tárókba, és a bánya meg a város szocialista vezetőinek dagadt a keble a büszkeségtől, hogy milyen kitűnően megoldották a csatornázás kérdését, úgy érezték magukat, mondta az apu, ahogy Nagy Sándor érezhette magát, miután elmetélte Gordiusz csomóját, csakhogy a szennyvíz meg ürülék nem állt meg a tárókban, hanem a sziklahasadékokon továbbszivárgott lefelé, mind lejjebb és lejjebb, bele a tiszta rétegvizekbe, amelyekből a városunk a híresen jó, hideg, friss ivóvizét nyerte, ezzel aztán, ahogy az apu mondta, lőttek is az évszázadok óta nevezetes víznek, ami miatt messzi országokból is elzarándokoltak a mi városunkba a beteg emberek, a víz elromlott, ráadásul a vasbányák is kimerültek, így aztán a lakások is kiürültek, és először még megpróbáltak szlovák családokat telepíteni a bányahivatalnokok helyébe, fent, magasan északon, ahol tényleg alig élnek magyarok, ott toboroztak szlovák családokat, akik boldogan jöttek, mert majdnem ingyen kapták meg a sziklafalba és hegyoldalba vájt lakásokat, boldogan jöttek, mert úgy tudták, hogy egy szép szlovák városkába jönnek, csatornázott lakásokba, ahol angol vécé meg fürdőszoba, modern konyha és központi fűtés várja őket, és a városunk szlovák vezetése rövid ideig megint boldog és büszke volt, ismét dagadoztak az elégedettségtől és az önimádattól a keblek, hogy milyen ügyesen sikerült idecsábítani északról a szlovák családokat, mert úgy érezték, hogy most aztán tényleg két legyet ütöttek egy csapásra, hiszen azt is bebizonyították, hogy nem hiába épültek a lakások, nem hiába szerelték fel őket angol vécékkel és radiátorokkal, és ráadásul ezekkel a betelepített szlovák családokkal megint csak tovább nőtt a város őslakos szlovákjainak, a Szvatopluk morva birodalma óta, sőt talán már Ádám és Éva óta a mi városunkban élő ősi szláv lakosoknak az arányszáma, és a város vezetői dörzsölték a kezüket, nagyon elégedettek voltak, hogy ismét milyen frappánsan kezelték a bonyolult helyzetet, ám a boldogságuk tiszavirág-életű volt, mert a betelepített szlovák családok nem álltak meg, szépen beljebb szivárogtak a városba, mert nekik senki nem mondta, hogy az ő lakásaik a hegyoldalba, a sziklafalba lesznek vájva, senki nem mondta, hogy a lakásaik egy elhagyott, félelmetesen kongó, rozsdálló bánya torkában lesznek, öt kilométerre munkahelytől, orvostól, iskolától, óvodától, nekik mindenki csak azt mondta, hogy a lakásaikban angol vécé lesz, fürdőkád meg radiátor, de azt már senki nem mondta, hogy az angol vécéjükből meg a mosdóik és kádjaik lefolyóiból férgek, giliszták, hüvelykujj nagyságú fekete bogarak, szőrös pókok, valamint változatos színű és méretű hangyák karavánjai fognak előmászni, mert az angol vécéjükben és a kádjukban meg a központi fűtésük radiátoraiban sok minden lesz, valóságos mikroklíma, sajátos és nagyon egzotikus zajokkal, mondhatni hangeffektekkel, csak éppen víz nem lesz, meleg víz meg aztán végképp nem, merthogy korábban a bánya szolgáltatta a vizet, ám a bánya megszűnt működni, így hát az emberek menekültek a lidérces és félelmetes bánya közeléből, és az egykori hivatalnoki lakások hamarosan ismét elhagyatottan álltak, nem folyt többé szennyvíz meg ürülék a régi tárókba, és a város vize szépen helyre is jött, a városi vezetők pedig ismételten elégedettek voltak magukkal, boldogan lapogatták egymás vállát, hogy milyen hihetetlenül ügyesen, milyen drákói szigorral oldották meg a környezetszennyezés problémáját, a patkányok meg nehéz teleken szépen odaszoktak az omladozó házakba, mert rájöttek, hogy a bányamélyi tárók meleg lehelete a legfagyosabb télben is felszivárog a csatornákba.

Ahogy beléptem a félhomályos kapubolt alá, mintha ezeknek a nedves és penészes, feneketlenül mély táróknak, ezeknek a patkánylakta omladozó házaknak és csatornáknak a lehelete csapott volna meg. Na, akkor elpityeredtem.

De még csak nyugodtan nem is sírdogálhattam, mert ahogy a szememet dörzsölgettem, hát egyszer csak rám omlott az a nagy ház, iszonyú reccsenéssel a fejemre szakadt a mennyezet. Pontosabban nagy ropogással lezuhant mellettem valami, és én úgy megijedtem, hogy még a sírást is felfüggesztettem, gyorsan elhalasztottam békésebb időkre. Odébb szökkentem, felpillantottam, és láttam, hogy a mennyezetről abrosznyi foltokban hullik a vakolat, hogy a bolthajtás alatt mindenütt rozsdás drótok és csövek és madzagok tekeregnek, mint valami beomlófélben lévő agyagpince falán a gyökerek, láttam, hogy a vakolat sebhelyeivel éktelenkedő falakról évtizedes hirdetmények cafatkái lógnak, olyan sűrűn és bozontosan, akár egy öreg, ázott komondor csatakos szőre. Nem is tudom, mit csináltam volna, talán hátat fordítok, s a pályaudvarig meg sem állok, ha nem csapódik ki a sötétben egy ajtó, és nem botorkál elő egy buja rózsákkal díszített köntösbe, egy hihetetlen slafrokba öltözött, görnyedt néni. Egy városi boszorkány, akit először férfinak néztem. Rövid, tüske haja volt, mint egy fegyencnek, és mindehhez akkora orrot viselt, mint Jasszer Arafat és Cyrano együtt. És az az öreg férfibanya görnyedten csoszogott felém, vadul rázta a gumistempliben végződő botját, és olyan dühösen rikácsolt, hogy azt hittem, mindjárt a fejemre húz egyet.

– Gyilkosok! Gyilkos haramiák! – kiabálta, és az ajtóból kicsapó sárga fénykévében kísértetiesen tipegett felém a botját rázva. – Ember! Maradjon ott! Megálljon, ha jót akar! Hiába mondom! Pedig már ölt is! Mondtam nekik! A gyilkosoknak! Hogy a Sábát agyoncsapta! Röhögtek rajta!

Megilletődötten álltam. „Talán a macskája?" – gondoltam, és akkor megláttam, hogy a bokájánál most is ott tekereg, feltartott farokkal ügyesen bujkál a lábai közt egy nagy, tigriscsíkos macska. És a néni csak jött, tipegett, bal kezével meghúzta a nagy orrát, aztán hátrasimította a sörtehaját, és éppen mielőtt megbotlott, mielőtt hasra esett volna, a bottal ügyesen odébb billentette a lába alól a macskát, aztán már előttem is termett.

– Ó, hiszen ez egy kislány! – bámult fel rám. – Idegen?! Látom, idegen! Nem akar pisilni?! – karolt belém rikácsolva. – Nehéz a zsákja?! Milyen ronda nagy zsák! Biztosan messziről jött! Sokáig utazott? Biztos sehol nem tudott útközben pisilni!

Nem is tűnt fel, pedig valóban nagyon kellett pisilnem. Igazság szerint majd bepisiltem.

– Nem – motyogtam –, tényleg nem tudtam.

– Hahaha! Ugye?! – Csapott le rám diadalmasan, és belém karolva már húzott is magával. – Tudtam én! Tudja azt a Bori néni! Én se tudtam a vonaton! Sose! Vonaton és múzeumban! Telefonfülkében sikerült egyszer!

Könnyű kis teremtés volt, madárcsontú, alig éreztem a súlyát, ahogy a karomra támaszkodva terelgetett az ajtó felé. Hirtelen elengedett, megtorpant, megdöbbentő köntöse zsebéből szemüveget vett elő, dicsőséges és kapitális orrára biggyesztette.

– Így van ez, kislány! – mondta, és alulról a szemembe nézett. – Biztosan te vagy az új lakó. A Felvidékről. Basztál ma már? – kérdezte, és bal kezével görcsösen markolászta a könyökömet.

Nem válaszoltam, csak a fejemet csóváltam mosolyogva, ő pedig kitartóan fürkészte a szememet. Sima bőre volt, olyan fehér, mint a fürdőkád zománca. És a szeme! A fürkésző sárga szeme. Bársonyosan telt színű, selymesen sárga, mint a tulipán szirma. Benne cirmoskásan csillogó, barna sugarakkal. Gyönyörű volt. Szinte ijesztő. Egy fiatal nő, egy sokkal fiatalabb nő, egy gyermek szeme.

– Így van ez! – mondta ismét, és elengedte a könyökömet. – A nagy utazás kidögleszti az embert. A nagy utazás és a nagy érzelem. – Pislogott, de a tekintetét nem vette le rólam. – Jártam én is a Felvidéken. Kassán. Negyvenben. Nem. Harminckilencben. Szűzmáriám, mennyi rákot kellett ennem! Pfuj! A hideg is kilel. Na, gyerünk! Bejön hozzám, és pisilünk egy nagyot!

Megfordult, görnyedten, de gyorsan tipegett a nyitott ajtó felé. A lába közt olyan ügyesen tekergőzött a lomha, nagy macska, mintha ez lett volna kettejük mutatványa. Kettejüké, mert ha a behemót cirmos lépést vétett, akkor a néni, mindig csak a legeslegutolsó pillanatban, mielőtt még átzuhant volna rajta, a botjával ügyesen odébb billentette.

– Talán. Talán máskor – dadogtam bizonytalanul, de akkor már tudtam, hogy bármit mondott is az apu, én bizony bemegyek. Annyira kellett már pisilnem, hogy fájt, hogy azt hittem, lépni sem tudok.

– Badarság! – rikácsolta, és meglógázta a botját. – Mikor máskor?! Nincsen máskor! Most akar bepisilni, nem máskor! Bejön, jól kisírja, jól kipisili magát. Kap egy csésze forró hársfateát, és megnyugszik egy kicsit! Kevesen tudják ám, hogy ilyen hőségben nincs jobb a forró, gőzölgő hársfateánál.

Vissza sem nézett, a lábaira fonódó-tekergőző, zászlósfarkú macskával együtt betotyogott előttem a lakásba.

– Na, jöjjön! Jöjjön már! – hallatszott a hangja belülről. – Nem kórház ez, nem rendőrőrszoba! Meglátja, mindjárt jobban érzi magát!

És én bementem. Annyira kellett. Pedig az apu meg a nagyi hányszor a lelkemre kötötték, hogy senki idegennel ne álljak szóba, és az apu még külön is felhívta rá a figyelmemet, hogy ne csak az ellenszenvesnek látszó, sebhelyes meg borostás idegenekkel, de még a legbarátságosabbnak és legápoltabbnak látszókkal se álljak szóba, mert az őrült gyilkosok és a leánykereskedő maffiózók színlelik a legtökéletesebben a barátságos és segítőkész embert, de azért én a gondterhelt családanyáknak vagy aggódó nagymamáknak álcázott nőkkel és nénikkel se álljak szóba, mert azok a leggyanúsabbak, különösen ha még kedvesek is, mert azok valószínűleg kerítőnők, hiszen a fáradt családanyáknak és az aggódástól megkeseredett nagymamáknak nincs se idejük, se kedvük, se erejük aranyosnak meg segítőkésznek lenni, vagyis tehát a ronda, ápolatlan, kiállhatatlan, igazán nyúzott és ellenszenves nők és asszonyok a legőszintébbek, következésképpen a legártatlanabbak, bár az is igaz, mondta az apu, és itt már látszott, hogy kissé elbizonytalanodik, az is igaz, hogy egy ilyen infernális nagyvárosban nem lehetetlen, hogy annyira rafináltak a bűnözők, hogy éppen ebből a logikából kifolyólag bűnözőnek, maffiózónak és kerítőnőnek álcázzák magukat, hogy ártatlannak tűnjenek, így tehát csak azt tudja tanácsolni, hogy senkivel, az égegyadta világon senkivel ne álljak szóba. És én meg is ígértem az apunak, hogy nagyon óvatos és elővigyázatos leszek. És tessék! Alig érkezem meg, már megyek is befelé egy vadidegen embernek a lakásába. Azt hiszem, bementem volna a negyven rabló barlangjába is; ha van odabent vécé. Annyira kellett pisilnem.

És a néni lakása valóban inkább barlang volt, mint lakás. Nem volt egyetlen ablaka sem. Nem volt se szobája, se konyhája, se fürdőszobája, de még vécéje sem. Egyetlenegy helyiségből állt, és az a nagy szoba olyan volt, mint egy leeresztett úszómedence, amit telehordtak bútorokkal. Türkizkék csempével volt burkolva mind a négy fala, fehér csempével a mennyezete és a padlója, középütt nagy vaslefolyóval.

– Palota volt ám ez. Grófi famíliáé – golfozta oldalba a botjával a macskát a néni, és a behemót állat sértetten megdermedt, a farka úgy meredt az égnek, mint a fakírok bűvös kötele, aztán hirtelen nekibuzdulással megfordult, és a lábamnak dörgölőzött.

– Ez volt a mosókonyha.

Csillár nem volt a helyiségben, körbe-körbe a falakon, magasan a mennyezet alatt, rácsos üvegkosárkákban pucér villanykörték égtek, és abban a főúri mosókonyhalakásban olyan zsúfoltság volt, amilyet még soha életemben nem láttam. A néni segített megszabadulnom a hátizsáktól, a macska pedig olyan hevesen dörgölőzött a nadrágomhoz, mintha le akart volna dönteni a lábamról. Körülnéztem, bútor bútor hátán, a falak mentén öreg, faragott szekrények, mellettük komódok, itt egy ágy, amott egy düledező spanyolfal, szemközt műanyag függönnyel félig-meddig elkülönített gáztűzhely. Az egyik sarokban hatalmas, viharvert dívány, rajta, a gyűrött ágyneműk közt hanyatt elnyúlva heverő férfi. Nem volt rajta egyéb, csak fehér alsónadrág és egy fekete trikó. A trikón vörös Rolling Stones-embléma: eltátott emberi száj, kiöltött, vörös nyelvvel. A férfi szétvetett lábbal, ájultan feküdt, kitágult gumijú alsógatyájából széttárt combja közé lógott az egyik szőrös tojása, és – mint egy tűzoltócső vége – kikandikált a micsodája is. A néni oda sem nézett, úgy mondta, hogy az ott, a sezlonyon, az a borostás ördög a kis unokája, aki tegnapelőtt szabadult, és ennek örömére olyan jót mulatott a cimboráival, annyira jól érezték magukat, úgy berúgtak, hogy biztosan megint összetörtek egy kocsmát, talán összetörték néhány pincérnőnek a szívét, néhány pincérnek a képét is, és lehet, hogy mindjárt itt is lesznek érte az andrisok.

– A fakabátok. Ne nézzen már olyan értetlenül! A rendőrök! – mondta, és letette a zsákomat egy tükrös asztalkára. – Mulasson csak! Amíg fiatal. Nem?! Ha egyszer ez mulattatja. Mer’ aztán már késő bánat! Nem marad, csak a vágy. Mer’ az megmarad ám! – nézett rám fürkészően a narancsszínű szemével, és azt hittem, megint megkérdezi, lefeküdtem-e már aznap valakivel. Tévedtem. Egy perccel később kérdezte meg.

– Az embernek a hangja nem öregszik – mondta. – És a képzelete sem. Meg a vágya! A vágya! A legöregebbeket is marcangolja. – Végigszántott a tenyerével a feje tetején, a tüsi haján. – Nem basztál ma még? Szűzmáriám, hogy én mennyit basztam Kassán! Csak az a sok rák! Az ne lett volna! – nézett rám ártatlanul. Nem feleltem, őt meg nem zavarta, hogy nem felelek, felelt ő magának. – Hát persze hogy nem. Hiszen utaztál egész nap. Ámbár – nyomorgatta meg az orrát –, azt vonaton is lehet.

A gáztűzhelyhez tipegett, vizet tett fel. A macska abbahagyta a dörgölőzést, nekilódult, három szökelléssel a heverőn termett, s farkát maga köré gömbölyítve, otthonosan elhelyezkedett a férfi mellén.

– Azt mondják – mondta a néni –, hogy csak a gyerekekhez jön a Mikulás. Badarság! Mindenkinek addig jön a Mikulás, amíg jön. Aztán amikor nem jön, akkor tényleg nem jön. Marad a keserűség, hogy mit mulasztottunk akkor, amikor még lehetett volna. Ott a toalett!

A rózsaszín kagyló egészen lehetetlen helyen, a sarokban, a heverő lábánál állt, de a néni azt mondta, végezzem csak nyugodtan a dolgomat, ő már hátat is fordít, mindjárt kész a teavíz, csak ki kell tölteni a csészékbe, az unokájától pedig nyugodtan pisilhetek, mert az holnap reggelig fel nem ébred, viszont pontban hajnali ötkor, nem előbb és nem később, kimászik az ágyból, beáll a tepsibe, a zuhany alá, behúzza a nejlonfüggönyt, ahogy a toalettnek is volna függönye, csak az előző nap leszaggatta a Józsi, nem, nem az unokája, hanem a macska, és az ő unokája pontosan negyedórát ácsingózik a tus alatt, aztán megfésülködik, szépen hátrazselézi a csillogó fekete haját, kiválasztja az aznapra való trikóját, mert az ő kis unokája sokat ad az öltözködésre, hogy mi legyen a trikójára írva és rajzolva, a legjobban az angol feliratú trikókat szereti, az olyanokat, amikre mindenféle ocsmányság van írva meg rajzolva, és ha szépen puccba vágta magát, rögvest elindul a kocsmába, hogy a kaccenjammerját, vagyis a macskajaját ápolgassa, hogy felhajtson egy-két korsó sört, úgyhogy nyugodtan végezzem csak a dolgomat, mert az ő kis unokája úgy alszik, mint a tej, egészen tiszta a lelkiismerete, mert olyan hülye szegény, hogy akárhányszor rossz fát tenne a tűzre, hát az sosem sikerül, állandóan lebukik, mindig elkapják az andrisok, és szépen leüli a büntetését, ezért aztán tiszta az álma, úgy hever, mint a kő, akár a hasára is ülhetnék, ott lovagolhatnék a hasán, a macskával együtt, arra sem ébredne fel, ő aztán tudja, mert a múltkor is ilyen macskajajosan hevert az unokája az ágyban, és ő véletlenül rászórta a vasalnivalót, aztán a vasalnivalóra kiöntötte a varrókosarat is, és teljesen elfelejtette, hogy az unokája valahol ott hever a ruhák és rongyok alatt, és akkor megjöttek a szerelők, leszerelték a százhatvan literes zuhanybojlert, amit még a régi lakó szereltetett fel, csak a vízkő harminc kiló lehetett benne, mert a két böhöm munkás is majd becsinált, amíg leemelte a falról, addig támolyogtak a roppant súly alatt, míg aztán úgy döntöttek, hogy leeresztik az ágyra, a sok puha ruhára, majd elmentek furgonért, de csak két-három óra múlva jöttek vissza, és addig ott feküdt az a masinéria a kis unokája hasán, úgyhogy nyugodtan telepedjek rá a vécére.

Odaevickéltem a rózsaszín vécékagylóhoz, felhajtottam a fedelét, és megdöbbentem, mert az a vécékagyló illatos volt, csillogott-villogott, az ülőkéje tiszta volt, makulátlanul tiszta, ráadásul nem műanyag ülőke volt, hanem fából készült ülőke, amin látszott, hogy naponta sikálhatják, és a néni megszólalt, azt mondta, nyugodtan rátelepedhetek a vécére, mert ő félig kun, félig meg székely, és a székelyek meg a kunok konok népek, kényesek a tisztaságra, de különben az ő régi hivatása is nagy tisztaságot és rendszeretetet követelt. Ahogy megpillantottam azt a rózsaszín vécét, úgy tört rám a pisilhetnék, hogy tudtam, azonnal végem van, ha tétovázom, így hát az ágyon heverő férfi lehunyt szemét bámulva letéptem a farmerom cipzárját, lerántottam a combomra a nadrágot, ami olyan szoros volt, úgy feszült a fenekemre, hogy lecsúszott vele együtt a bugyi is, és ez volt a szerencsém, mert alig volt időm, hogy lehuppanjak az ülőkére. Néztem az ágyon heverő férfi csukott szemét, és már pisiltem is. Szégyen ide, szégyen oda, úgy pisiltem, akár egy ló. Mert a pisi sugara éppen a vécékagyló vizének a közepébe találhatott, és az a pisilés úgy csobogott, úgy harsogott, hogy a néni felkacagott.

– Ojvé! – mondta elégedetten. – Micsoda gyönyörű muzsika! Hallgatni is megkönnyebbülés. Olyan érzés, mint amikor észréveszem, hogy régóta ráncolom a homlokomat, és ellazítom az arcizmaimat.

Én pedig csak harsogtam, mint egy muraközi kanca, úgy zubogtam, hogy azt hittem, mindjárt felébred a kődarabként heverő férfi, de nem ébredt fel, viszont a mellén ülő cirmos érdeklődve hallgatta a hersegésemet meg a bugyogásomat, és úgy látszik, tetszett neki, mert elégedetten dagasztani kezdett az alvó mellén. Láttam, hogy ütemesen és jó mélyen eregeti bele a karmát Mick Jagger nyelvébe, a trikóra festett vörös nyelvbe, és féltem, hogy a dagasztástól meg a harsogástól hirtelen mégiscsak felébred, váratlanul felül a heverőn az a részeg férfi, de azért csak pisiltem és pisiltem, bámultam a férfi rezzenéstelen, csukott szemhéját, aztán a harsogó, zubogó hang halkabb és magasabb lett, már nem szólt olyan öblösen és visszhangosan, és a férfi nem nyitotta ki a szemét, de felemelte a kezét, és egyetlen mozdulattal, hang nélkül lehabarta a melléről a dagasztó macskát. Huszonöt év körüli férfi lehetett, és ahogy ott feküdt hanyatt, a meztelen nagylábujja három centire sem volt a meztelen combomtól, és én csak pisiltem és pisiltem, és a csorgás már nem olyan volt, mint egy hajókötél, egy drótkötél, hanem olyan, mint egy vastag kenderkötél, aztán már csak egészen magas és vékony hang volt, mint egy cukorspárga, végül már csak egy vékonyka cérna, és ahogy bámultam azt a férfit, eszembe jutott, hogy az apu egyszer azt mondta, a boncolásnál az egyetlen igazán valószerűtlen valami a holttesten, az mindig a férfiak nemi szerve, és akkor letéptem a papírtekercsről két rózsaszín lapocskát, középen kettéhajtottam, s ahogy kicsit széjjelebb nyitottam a combomat, tudtam, csöppecskét hozzá kell érnem a halott férfinak a jéghideg lábához, a jobb lábam hozzá fog érni a nagylábujja hegyéhez, így is történt, és az a lábhüvelyk valóban hideg volt, akár egy behűtött kólásüveg.

Felpattantam, gyorsan felhúztam a bugyit meg a nadrágot, meghúztam az öblítő porcelánfogantyúját. A néni addigra kitöltötte a teát, és amíg a forró teát kortyolgattam, addig ő a nehéz életéről mesélt. Én pedig hallgattam, még bólogattam is álszentül, de valójában az elhagyott otthonom járt az eszemben, hogy az apu most biztosan szörnyen egyedül van, ott vannak körülötte a betegek, és ő mégis egyedül van, talán éppen belenyúl valakinek a torkába a spatulával, de nem a gyulladt, lepedékes mandulákat látja, hanem engem lát, biztosan éppen rám gondol, aki elhagytam őt, vagy talán az anyut látja, aki sokkal régebben és örökre hagyott el bennünket, ráadásul most már a nagyi sincsen, aki az aput edzésben tartsa. Mert amikor az apuról sírt a rosszkedv, amikor lerítt róla, hogy még a felkelő nap is gyászos gondolatokat ébreszt benne, vagyis ha szplínje, világfájdalma volt, akkor a nagyi pikírten megjegyezte:

– Fiam, ha még egyszer törülközőnek használod a konyharuhámat, akkor soha többé nem vasalom ki az inggallérodat, és minden másnap paprikás tarhonyát csinálok vacsorára!

Az apu pedig ilyenkor hörögni kezdett, mert soha nem kérte, hogy a nagyi kivasalja az inggallérját meg a kézelőjét, mert egyenesen utálta, hogy a nagyi állandóan kivasalja az inggallérját meg a kézelőjét, néha még üvöltött is ezért a nagyival.

– Mama, utoljára kérem, ne csináljon páncélt az ingeimből! Ne keményítse az ingeimet! Jó?! Ne csináljon kályhacsőnyakat az ingeimnek, mert nem tudom, mit csinálok!

Amennyire utálta a keménygallért meg kézelőt, annyira imádta az apu a tarhonyát. Foszlányaira szétfőtt, körömnyi húsdarabkákkal szerette. Jó bő paprikás lében. Tocsogósan. A nagyi viszont utálta, és soha, egyetlenegyszer meg nem főzte volna, mert azt tartotta, hogy a tarhonya a bugrisok eledele. És az apu néha ezért is üvöltött a nagyival.

– Igen, mama, én egy ilyen bumburnyák vagyok! A tarhonyát meg a székelygulyást meg a töltött káposztát meg a paprikás krumplit szeretem a legjobban! Bő lében! Hagymásan meg paprikásan! És ha ez nem tetszik a mamának, akkor nem tudom, mit csinálok!

És persze hiába üvöltözött az apu, mert a nagyi azt mondta, hogy jól van, fiam, jól van, legyen, ahogy akarod, aztán nekiállt mosni, és jól kikeményítette az apu ingeit, aztán meg elővette a vasalót, és olyan gyönyörűen kivasalta az apu gatyáit meg ingeit, hogy az ingeknek a nyaka tényleg szinte pendült, keményebb lett, mint valaha, és persze soha nem főzött az apunak bő paprikás lében tarhonyát, mert a nagyi egyszerűen képtelen lett volna – ahogy ő mondta – ilyen mosogatólé ennivalót az asztalra tenni, egyszerűen nem tudta megtenni, ahogy mosni is meg vasalni is egyféleképpen tudott, csakis tökéletesen. Így hát ha az apunak szplínje volt, akkor a nagyi csak annyit mondott:

– Édes fiam, ha még egyszer sáros cipővel lépsz a szőnyegre, akkor én neked soha többé nem vasalom ki a kézelőidet, és minden vasárnap paprikás tarhonyát csinálok ebédre!

Ezen aztán az apu rögtön feldühödött, mert tudta, hogy ebből egyetlen szó sem igaz, tudta, hogy fejen állhat, akkor sem kap paprikás krumplit, ha egy sáros disznókondát hajt keresztül a szobákon, akkor sem kap tocsakos tarhonyát, és nem kap akkor sem, ha attól fogva púderezett, kölnivizes lábbal röpköd a szőnyegek felett, és ilyenkor a rosszkedvét, a melankóliáját mintha elfújták volna, a dühtől és a sérelemtől megvadulva elrohant a kórházába, lerontott a konyhára, és saját kezűleg merített magának a háromszáz literes, villanyfűtésű kondérok valamelyikéből valami jó tocsakos, zsíros, mócsingos szörnyűséget, leült az egyik, fémlemezzel borított konyhai munkaasztal sarkához, kért egy nagy darab serclit, és csak mártogatott meg szörcsögött, aztán újra és újra merített magának, és csak tunkolt és tunkolt, és ettől, hogy így kitombolhatta magát, ettől aztán el is szállt a szplínje, a rossz kedélye. De azért olyan is előfordult, hogy nem rohant el, mert a konyha már zárva volt, vagy mert tudta, hogy aznap a betegek ebédje sóska- vagy finomfőzelék, esetleg tejbegríz volt, és olyankor, hogy ne kapjon agyvérzést, hogy a fortyogó méreg levezetődjék, hát olyankor az apu dühöngött, és maga állt neki főzőcskézni, és egyszer annyira felhergelte a nagyi, addig cukkolta, hogy végül az apu annyira odalett a tehetetlen dühtől, hogy a friss lecsóval teli lábost a saját fejére húzta, és csak akkor kezdett igazán ordítani, mert az a friss, könnyű nyári lecsó nemcsak forró, de csípős is volt.

Csinált ennél különbeket is, mert a nagyi mesterien értette, hogyan kell az apuból a szplínjét, a melankóliáját kiűzni. Csak elpottyantott néhány ártatlannak tűnő megjegyzést, és az apu máris a plafonon volt, hörgött, morgott, kétségbeesett zörömbölést rendezett az edények közt.

– Főzök én magamnak, az isten verje meg! – ordította. – A mama meg csak kotyvassza azt, ami úrinőhöz méltó! Ahogy a kedves mama a kedves mamájától, az meg az ő kedves mamájától tanulta!

Ilyenkor az apu nem sajnálta a fáradságot, a hűtőben vagy a kamrában kotozott meg csörömpölt, hogy valami igazán egyszerű ételt, valami jó zaftos, csöpögős, bugris kaját csapjon össze magának, és közben egyre mondta a magáét.

– Büntessen csak, mama, büntessen! Meg is érdemlem! – morogta serpenyővel, palacsintasütővel vagy lábossal a kezében. – Hiszen egész nap lógok! Tengek-lengek! Majd pont tarhonyát nekem! Meg toronyórát lánccal!

Az apu morgott és dühöngött, és ha a nagyi úgy látta, hogy még nem elég dühös, esetleg még visszasüppedhetne a szplínjébe, akkor némán és tüntetően, akár egy mártír, egy jóságos és béketűrő szent, mosogatni kezdett, esetleg előhalászta a lyukas zoknikat meg a stoppolófát.

– Igazad van, fiam – mondta nagyon-nagyon szelíden. – Te csak húzod a rabigát, én meg állandóan csak boldog vagyok. Takarítok, gatyát mosok, lyukas zoknit foltozok, főzök, mosogatok. Álló nap. Rátok. Eltemettem az uram. Eltemettem a lányom. Mégis jó okom van boldognak lenni. Hiszen legalább fedél van a fejem fölött. A saját házamban. Másnak sokszor ennyi sem jut. Köszönöm, fiam. Köszönöm neked.

Az apu türtőztette magát, nem szólt semmit, gondolta, nem hagyja magát, csak azért sem jön ki a sodrából, olajat öntött a lábosba, föltette a tűzhelyre melegedni, hagymát aprított a deszkán, elővette a tojásokat a hűtőszekrényből, hogy akkor ő most csinál magának egy jó kis parasztos, hagymás meg kolbászos meg szalonnás rántottát, a nagyi meg szépen csöndesen folytatta, hogy az is igaz, hogy ő már öreg, neki nincsenek vágyai, ábrándjai, illetve hogyne lennének, olyanok például, hogy hadd tudja még aznap is egyedül befűzni a cipőjét, hogy sikerüljön odaérnie az ajtóhoz, mielőtt sarkon fordul a postás vagy a villanyszámlás, ő már olyan öreg, hogy neki már minden mindegy, minden jó, ahogyan van, ő már csak teher, külön költség, nem hoz hasznot, viszont eszik is meg iszik is, és Istennek hála, sajnos elég jó még az étvágya, vagyis hogy ő egy rubrika a füzet kiadás rovatában. Általában idáig jutott, mert ilyenkor az apu nem volt képes tovább elviselni az igazságtalanul elszenvedett sérelmeket, és tajtékzani kezdett. Megragadta a lábos fülét, felhördült – nem lehetett tudni, mérgében hörög-e vagy a fájdalomtól, mert a nagyi öntöttvas lábosának addigra tüzes volt már a füle –, és a lábost, a szépen apróra vágott, üvegesedő hagymával meg a forró olajjal együtt a konyha falához vágta, és amikor meglátta, hogy mit csinált, hogy hogyan csurog a sárga olaj a meszelt, fehér falon, akkor még dühösebb lett. – Igeeen? Rubrika? – kérdezte, és most ő volt gyanúsan csöndes, amiből a nagyi már tudta, hogy minden rendben, az apu már nem süpped vissza a szplínjébe. – Rubrika? Hát jó! Legyen! – suttogta vészjóslón az apu. – Akkor nesze! Nesze neked rubrika! – mondta kegyetlenül, és egyesével odacsapkodta a csurgó, terebélyesedő olajfolt közepébe a kikészített tojásokat. Amikor az utolsót is odavágta, akkor elhűlten nézte, hogy mit csinált a gyönyörű, tiszta konyhából, és ezen annyira, de annyira nekikeseredett, ismét úgy feldühödött az ő iszonyatosan nehéz sorsán, hogy odavágta a paradicsomokat is, aztán belemarkolt a reszelt sajtba, kéjes dühvel, két marokkal akarta odavágni azt is, de a reszelt sajt szétszóródott, ráhullott a forró sparheltre, és rögtön szépen hólyagosodni és pattogni és feketedni és füstölni kezdett, aztán szénné égett, és az egész sparhelt úgy nézett ki, mintha betették volna egy-két éjszakára a tyúkólba, olyan volt, mintha húsz tyúk, kakas és csibe éjszakázott volna rajta, és akkor aztán az apu végképp lehiggadt, a szplínjét két hónapig mintha elfújták volna, és a nagyi csak somolygott az orra alatt, aztán otthagyta az aput a konyhában, becsoszogott a szobába, mert kezdődött a televízióban az egyik kedvenc délutáni sorozata.

Az apu pedig lekönyökölt az asztalhoz, állát ábrándosan a tenyerébe támasztotta, és olyan szelíden, olyan szomorúan nézett, mint egy vizsla. Aztán a falra sandított, kezébe temette az arcát, és nagyot sóhajtott.

– Marha! Te átkozott marha!

Mert tudta, hogy mi következik. Tudta, hogy az elkövetkező hetekben semmire sem lesz ideje. Minden szabad idejét arra kell majd áldoznia, hogy levakarja a falról az olajat meg a paradicsomot meg a tojásokat. Aztán ki kell meszelnie, végül a sparheltet is meg kell suvickolnia. És tudta, hogy meg is fogja tenni. És azt is tudta, hogy szépen, precízen fogja megtenni. Mert az apu nemcsak a rombolásban, a tojáshajigálásban volt tüchtig meg pünktlich ember, de mindenben az volt.

A ritka dühkitörések általában mégis jól sültek el, mert a szplín elszállt, a sikamikálásban, a tatarozásban pedig olyan jól összemelegedett a család, úgy egymásra találtunk hárman, a nagyi, az apu meg én, hogy az őrjöngés után egy csöppecskét még jobban szerettük egymást, mint azelőtt. Mert az apu tényleg úgy dolgozott, mint egy angyal. És azt persze nem lehetett tétlenül nézni. Így hát én is átöltöztem, fölvettem a kitérdepelt edzőruhámat meg a világító talpú, légzsákos meg torziós adidastornacipőmet, amit akkor sírtam–könyörögtem–varázsoltam ki az apuból, amikor ilyen még csak a tévéreklámokban, az amerikai kosárlabdázók lábán létezett, amikor a városunkban ilyen még senkinek sem volt. Úgy szerettem, hogy egészen rongyosra tapostam, imádtam azt a csodacipőt. Amit az apu a fővárosból hozott nekem. A fővárosból, de nem Pozsonyból, nem Bratislavából. Nem a szlovák fővárosból. Hanem a magyarok fővárosából, Budapestről. Ami minden magyar lelki fővárosa volt és lesz. És annál inkább az lesz, minél inkább megaláznak és kigúnyolnak minket ezért. Ahogy engem is megszégyenített kilencéves koromban, az általános iskolában, a szlovákórán a tanárom.

A kérdés egyszerű volt.

– Mi hazánk fővárosa?

– Budapest – válaszoltam habozás nélkül és ártatlanul. Rossz volt a kérdésföltevés. Arra a kérdésre, hogy mi Szlovákia fővárosa, jól válaszoltam volna. És persze elszabadult a pokol, a megleckéztetés nem maradt el. Ahogy a lelkiismeret-furdalás meg az önvád sem, hogy hülye vagyok, de nagy hülye vagyok!, mert akkor még nem tudtam, hogy egy jó pedagógus részéről nem is volna olyan nagyon nehéz ezt a választ, ha nem is elfogadni, de legalább megérteni, gyermeki naivitásnak, nyelvbotlásnak tekinteni.

Felhúztam az agyonnyúzott adidasomat, és odaálltam segíteni az apunak, hogy ne kelljen szegénynek egyedül helyrehoznia, amit elbarmolt, amit összerondított, és persze a nagyi is segített. Mostunk, sikáltunk, smirgliztünk, festettünk, és jókat nevettünk, mert a nagyinak ilyenkor megoldódott a nyelve, élvezte, hogy együtt serénykedik, tüsténkedik a család, mert ez az együttdolgozás a nagyit a lánykorára emlékeztette, amikor még mindent otthon és mindent együtt csinált a népes, zsivajos nagy család. Ilyenkor kiderült, hogy a nagyi sem volt mindig tökéletes, és az is kiderült, hogy mindig is voltak a családban őrültek.

– Emlékszem – mondta egyszer nagyi –, emlékszem, hogy hasonló helyzetekben milyen jókat kacagott anyám. Hogy nem is igazi család az, amelyikben nincsenek bolondok.

– Miféle hasonló helyzetekben? – tapogatózott óvatosan az apu, remélve, hogy netán a nagyi és a mamája azért takarítottak, mert a nagyi papája is produkált olyan dühkitöréseket, mint az apu maga.

– Azt kérdezed, fiam – nézett a nagyi a szemüvege fölött az apura –, hogy az én apám is dühöngő őrült volt-e? Válaszolok neked. Nem. Ő egyáltalán nem volt olyan dühöngő őrült, mint te. Ő nyugodt volt.

Az apu szótlanul kaparta a falat, a nagyi meg szépen kivárt, csak aztán folytatta.

– Nyugodt és csendes őrült – mondta szelíden. – A dühöngő, aki után tatarozni kellett, az, fiam, én voltam.

Elképzeltük az apuval, amint a nagyi tör és zúz, és már dőltünk is a nevetéstől, mert persze nem a fiatal nagyi tört és zúzott a képzeletünkben, hanem ez a mostani, az ősz hajával meg a szolid, sötét ruháiban, és az apu megkérdezte, hogy a nagyi miben utazott, tojásokban-e vagy paradicsomban.

– Egyikben sem – felelte a nagyi. – Én, fiam, a friss pörköltszaftot szerettem. Meg a púderfinomságúra darált feketekávét. De akkor ám, amikor már lefőtt, és fel lett öntve tejjel. Amikor már benne volt a lábosban a cukor. Szépen felkeverve. Amikor már szépen habzott a lábosban a friss, forró tejeskávé. Akkor kentem a falra az egészet. Szörnyű! Szegény anyám!

Olyan elképzelhetetlen volt, amint a nagyi pörköltszafttal meg friss, habzó kávéval locsolja a fehérre meszelt falakat, hogy ismét gurgulázva nevetni kezdtünk, és akkor már a nagyi is nevetett, de úgy nevetett, hogy szinte nyerített, és ez már annyira hihetetlen volt, annyira nem illett a nagyiról kialakult képünkbe, hogy amikor először meghallottuk, akkor elhallgattunk, a torkunkon akadt a csodálkozástól a nevetés, és ahogy a nagyi egyedül nyerített tovább, hát az egyenesen bizarr volt, így hát tátott szájjal bámultunk, és amikor a nagyi végre levegőhöz jutott, rámutatott a konyhaajtón egy vágásra, egy keskeny hasadásra, ami a sok festék alatt szépen eltompult, de azért jól kivehető volt, és nagyi kinyögte, hogy azt meg még az ő papája csinálta, amikor ő még egészen kicsi leányka volt, mérgében belevágta az ajtóba a nagy húsdaraboló kést, aztán úgy megijedt a saját tettétől, hogy mi lett volna, ha másfelé száll vagy alattomosan pattan le az ajtóról az elhajított, súlyos kés, olyan rosszul lett, ahogy ebbe belegondolt, hogy elrohant a Városi Kaszinóba, ahol istentelenül leszopta magát, majd amikor előkerült, csak állt a küszöbön, hebegett és habogott, olyan részeg volt, hogy szólni sem tudott, de állt a lábán, mint a levert cövek, bocsánatot kérni nem tudott, mert a nyelve nem forgott, de patakokban csurgott a könnye, így kért bocsánatot, így jelezte a feleségének, vagyis a nagyi mamájának, hogy mennyire megrendült attól, amit tett, hogy mi történhetett volna, ha rossz felé pattan le az a nagy kés.

„Jól van, fiam! – mondta neki a nagyi mamája. – Semmi baj. De ne sírjon, mert egy férfi bármit megtehet, felapríthatja a családját, elkártyázhatja a házat, a birtokot, kimaradhat három nap és három éjjel. Még a cseléddel is kikezdhet. Csinálhat bármit, de sírni nem sírhat. Mert meglátják a gyerekek, és akkor hová lesz a világ!"

Takarítás közben ezernyi másról is mesélt a nagyi. Sokszor mesélt Erdélyről meg Nagyváradról