Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Lyuk a tetőn
Lyuk a tetőn
Lyuk a tetőn
Ebook421 pages5 hours

Lyuk a tetőn

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

Tatay Sándor ebben a regényében (a Meglepetéseim könyve és a Lődörgések kora folytatásaként) a harmincas évektől meséli el élettörténetét. Felidézi írói pályakezdésének éveit, amikor a fővárosba költözvén, írókkal, költőkkel ismerkedett meg, sok barátra talált, s lapszerkesztőként, majd antikváriusként tevékenykedett. Közel került a filmhez: forgatókönyvet írt, s részt vett a filmforgatáson is, Badacsonyban. Itt ismerkedett meg feleségével, majd a háború után a szőlőhegy lett második otthona. Az önéletrajzi regényben itteni életéről is beszámol. Megelevenedik elbeszélése nyomán a varázslatosan szép környék, a Balaton, a badacsonyi hegy múltja és jelene. Az ötvenes évek nagy lendülettel indult, majd kudarcba fulladt átalakítási akciója mellett megismertet a jelennel is: a szőlőművelés gondjaival, de foglalkoztatja a Balaton-környék fejlődésének problémája is. Nagy szeretettel beszél az itt élő, dolgozó emberekről, humoros epizódokban számol be a turisták kalandjairól, s meghatottan emlékezik két barátjára, Egry Józsefre és Jankovich Ferencre.
LanguageMagyar
Release dateDec 10, 2013
ISBN9789633766606
Lyuk a tetőn

Read more from Tatay Sándor

Related to Lyuk a tetőn

Related ebooks

Reviews for Lyuk a tetőn

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Lyuk a tetőn - Tatay Sándor

    TATAY SÁNDOR

    LYUK A TETŐN

    Honlap: www.fapadoskonyv.hu

    E-mail: info@fapadoskonyv.hu

    Borító: Kovács G. Tamás

    ISBN 978-963-329-620-2

    © Fapadoskonyv.hu Kft.

    © Tatay Sándor jogutódja

    1. TEMESSÜK EGYMÁST, ÖREGEK!

    Hát igen, mert az öregek jobban ráérnek. Rendszerint nyugdíjasok, és egy kis buzgólkodás újra meg újra értelmet ad az életüknek. Nekem tennivalóm akad még bokrosan temetés nélkül is, de hát én vagyok a legöregebb a családban, mióta meghalt az anyósom. Nyolcvanhárom éves volt, tavaly ilyenkor az idősebbik lánya temetésén roppant össze, azóta tehetetlen volt, szociális otthonban ápolták, Szőcön, mert feleségem is beteg, nem akadt, aki otthon gondoskodjék róla. Az utolsó két hétben már nem volt öntudatánál. Az ilyenre szokták mondani, hogy megváltás néki az elmúlás. Az ilyen megváltásban, a halál megváltásában én nem hiszek. Úgy gondolom, őszintén nem kívánja senki, aki szenved. Ő sem kívánhatta, mert keményen viaskodott ellene. Vagy tíz napon át mindennap órákban számolták életét a hozzáértők.

    Erős asszony volt. Az első háborúban özvegyült meg, és szegényen maga nevelte gyermekeit. Nem messze volt a nyolcvantól, mikor egyszer üzentem neki, hogy küldjön föl valakivel a tördemici állomásról egy százliteres hordót. Elképedésemre végigjárva télvíz idején a három kilométeres vízmosásos, csúszós, badacsonyi hegyi utat, megjelent fején a huszonöt kilós irdatlan teherrel. Jött a fejen cipekedők kecsesen ringójárásával, mondván:

    – Azért nem fizetünk, fiam, amit magunk is meg tudunk tenni.

    Mint mondtam, tudtuk a végóra közeledtét, és mivel falun sietni kell a temetéssel, koporsóról, keresztről, szemfödélről előre gondoskodtam. Készen várták ezek a tárgyak az otthon halottas kamrájában. A távirat lassan jut fel mihozzánk a hegyre, pénteken délelőtt telefonáltam Szigligetről, akkor értesültem néhány órával előbb bekövetkezett haláláról. Tudtam, hogy egyedül rám vár az intézkedés minden gondja. Úgy is lett, fehérvári unokájának elébb az anyósáért kellett rohannia Csepelre, hogy őrizze addig a gyerekeket, lányom az Alföldön járt hivatalos úton. No, hát kezdjünk hozzá. A szociális otthon igazgatója készséges volt, megrendelte Ajkáról a halottszállítókat, erre – úgy gondoltam – nem is lesz több gondom, majd csak fogadni kell az érkezőt.

    Elhatároztam, hogy gyenge állapotban levő feleségemet nem értesítem, inkább csak maradjon aggódva a hegyen holjártam miatt. Kire hagyjam, ha a gyászhírtől rosszabbul lesz?

    Az esperessel kell kezdenem, ez nyilvánvaló, mert tőle függ a temetés időpontja. Ez az első lépés a legegyszerűbbnek bizonyul. Az egyháznál van szíves hozzáállás, rutin. Az esperes úr megígéri, hogy vasárnap délután két órakor, két bérmálás között elvégzi a szertartást, a harangozás, a kántor, a ministránsok is az ő gondja. Nagy könnyebbség. Miután megvan az időpont, azonnal feladni a táviratokat a vidéki rokonoknak. Némelyik címét nem tudom, de akad a faluban, aki tudja. Minden rendben, megírom a táviratokat, majd utána a posta előtt elszívok egy cigarettát, és rendbe szedem magamban a teendőket, csak semmi kapkodás. De már az első slukknál: Uramisten, a halottasház kulcsa! Hiszen minden percben érkezhetik szegény anyósom utolsó útján hazafelé. Vissza az espereshez. Az esperes már elrobogott Trabantján valamelyik filiába. Egyébként hiába is volna otthon. Badacsonytördemicen tanácsi temető van, abban az esperes nem rendelkezik.

    Igen ám, de Tördemicnek már nincsen tanácsa, csak Tomajon van. Kedden, csütörtökön átjön valaki, de most péntek van, az meg nem lehet, hogy a halottasház kulcsát bezárják a kirendeltségre vagy átvigyék Tomajra. Máshol lesz az, csak meg kell keresni. Jóindulatú emberektől kapok jó tippeket. Rohanok ide-oda, de eredménytelenül. Valaki azt mondja, menjek az orvoshoz, annak van ott dolga boncoláskor. Hát megyek, és ő végre határozott feleletet ad. A kulcs az Icánál van az óvodában. No, ez végre jó hír, az Ica tanácstag is, rokon is, kedves kis asszony is, segít majd jó szívvel. Csak minél gyorsabban, mert fogy az idő. Icában meg is van minden jóindulat, csakhogy a kulcsot már rég nem tartják az óvodában, a doktor nem jól tudja, mert szegen függ a tanácsi kirendeltségen. Sebaj, a kirendeltség kulcsáért nem is kell Tomajra fáradni, mert a takarítónőnél van.

    A takarítónő a Kolóniában lakik, megyünk hát Icával, megint csak. Igen ám, de a takarítónő szüretel valahol. Ica tudja, hogy mennyi minden még a tennivalóm.

    – Menjen csak, Sanyi bácsi, tegye a dolgát, én előkerítem, ha a föld alól is. Van biciklim, ha kell, kocsink is van.

    Jó, hát megyek, de elsőnek valakit megkérek, hogy telefonáljon Szőcre: a kulcsot az óvodában keressék, ha távollétemben megérkeznek. Ott találják a borravalót is. Észnél vagyok, tudom, hogy egy lépést se lehet kihagyni.

    Közben egy véletlen jó tanács.

    – Ha minden kötél szakad, a sírásónak van kulcsa a halottasházhoz. De nem én mondtam, hogy van. Értjük egymást.

    Nem értem, de nincs időm. Úgyis a sírásó a következő lépés. Mindent csak sorjában. Milyen jó dolog az autó. A sírásó kint lakik Lábdiban. Jól ismerem, jó emberünk volt mindig. Ezermester, és az ilyenre mindenki rászorul.

    A sírásó háza zárva. Sógorok a szomszédok is, megtudom tőlük, hogy kukoricát tör valakinek, de nem tudják pontosan kinek, talán ennek, talán annak? De ami a kulcsot illeti, az van, de nincs, mert illegális kulcs az, maga bütykölte magának az ezermester, hogy legyen hová berakni szerszámait. Még tudni sem illik róla, nemhogy kérni tőle.

    Na, jó. Isten kezében vagyunk. A sógorék segítenek számolni, használom az ujjaimat, de kevés. Először is nyolc embert kell keríteni, nyolc férfit. Mert ugye, mostanság nem viszik már a templom elé, ott a temetőben elég négy a Szent Mihály lovára, aztán kettő, aki viszi a lámpákat, egy a keresztet, egy a zászlót, azonkívül van még néhány közelebbi hozzátartozó, akit illik személyesen megtisztelni a bejelentéssel, és hát akiket még jónak látunk elfogadni egy tányér pörköltre, egy-két pohár borra.

    A számba vettek szerteszét laknak Tördemictől Hableányig, némelyek magasan a hegyben. Van, akinek a házához odajárhatok kocsival, van, akit csak gyalog érek el, rövidített úton, barázdákon. Jóindulatban, együttérzésben, segítő akaratban nincs hiány. Senki nem veszi tehernek kérésemet, sokkal inkább megtiszteltetésnek. Okosan kell válogatni az egyes feladatokra. Akad rokon, közelebbi, távolabbi, sógor, keresztgyerek bőven. Vigyázatosan cselekedjünk, mert ellenségeket is gyűjt az ember ilyen hosszú életen át, különösen az olyan, akinek egyedül kell megvívnia harcát utolsó nehéz évtizedeiben a létért. Van ilyenkor bor mindenháznál, és van szíves kínálás. Ha nem is visz el mindenhova a négy kerék, jó arra, hogy ürügyén sértés nélkül mondhassam, köszönöm, nem kérek. Mert hogyan bírnám másképp józan fejjel. A józanságra pedig szükség van, akkor is, ha érzem fáradtságomban, mennyire jót tenne egy-két pohár újbor. Ilyenkor szeretem, még benne van a szőlő zöld illata. Ám, ha innék, hogyan tudnám számon tartani, kik kértek meg, hogy ha már úgyis Tapolcán járok kocsival, hozzak nekik is koszorút, mit írassak a szalagokra. És hogy jutna eszembe, hogy meg kell szakítanom szomorúságukban is felemelő látogatásaimat, mert becsuknak a boltok Tapolcán, és hát a gyertyák meg a fátyol a keresztre meg ilyesmi.

    A boltokat nyitva érem, fátyol van, gyertya kisarasznyi, nyamvadt, csupán négy szál tekintélyesebb az ABC-ben, de négy szál az semmi. A háztartási bolt vezetője megígéri, ha egy mód van rá, megszerzi szombatra. Jó, a koszorúkkal nem időzöm, a koszorúk elkészülnek szombaton. Vissza az embereimhez, vissza a hegyre. A gyászjelentő űrlap is szombatra marad, mert a temetkezési vállalat kirendeltsége már bezárt.

    Estelig tartanak utaim a hegyben, a faluban. A kulcs Icánál van, jó kezekben. A halott majdcsak megérkezik. Harmadszorra megtalálom a sírásót. Pista bácsi hetven körül lehet. Jó színben van, jó erőben is. Kit megtart, megpirosít, kit elgyötör a hegy leve.

    – Vártam már, kedves jó Tatay uram. Megásom én a Mariska néni sírját, meg én, abban hiba nem lesz. Megnyaltam én annál a háznál sokszor a szám szélét. Isten nyugosztalja.

    No, ital nélkül nem marad a szíves munkájában, erről biztosítom. Tudom én az illemet, ha nem is ezen a hegyen születtem. Megköszöni előre is, de ne vegyem rossz néven:

    – Nem való az én gyomromnak már a rakoncátlan újbor. Olyan embereknél, mint maguk is, akad még tavalyi.

    Akad, hál’ istennek, időben ott leszek vele a temetőben. Meghívom természetesen asztalhoz is a temetés utánra. Lesz rá szolgálatja.

    Minden megy a rendjén, még jobban is, mint számítottam. Odébb, néhány kiáltásnyira Gyuri sógor magára vállalja a koszorúkat, a gyertyákat is. Micsoda könnyebbség! Van kocsija, szerencsére. Gyorsan intézkedhet.

    Sötét estére hazaérkezem, és megtudja végre a feleségem, hogy anyját vasárnap eltemetjük.

    Ilyenkor az volna a természetes, hogy az embernek nem jön álom a szemére. Ám a jól végzett, pontos munka, ha el is nehezíti a testet, könnyűvé tesz szívet-lelket. A könnyű szív pedig jó álmot ad.

    Jócskán világosodik, mikor felébredek. Összeírom a vidékiek címét. Szépen, rendesen, irányítószámmal. Nincs szükség már semmi sietségre. Úgysem kapják meg temetés előtt, mégis, vannak távol is, akinek jár a tisztelet. Kikeresem és felírom az irányítószámokat is. Kifér az egész egy gépelt oldalra. Első utam természetesen a temetőbe vezet. Velem van az óbor. A temető néma, benne senki élő rajtam kívül. A legfrissebbik sír mellett megtalálom Pista bácsi szerszámait, csákány, lapát, ásó, kislajtorja, két dorong, két palló, csak a kötél nincs még ott. Ilyen drága dolgot nem hagy az ember őrizetlen. Ám Pista bácsi hiányzik. Érthető, a hibás én vagyok. Míg borotválkoztam, lekéstem a becsületről. Szégyenkezve teszem le az üveget a szerszámok mellé, és utána iramodom. Meg is találom az úton. Dehogy van benne sértődés, ilyesmiről szó sincs. Csak hát az életnek rendje van. A munkának természete van, és kellékei vannak. Öregember pedig semmiképp se térjen el a megszokástól. Értjük egymást.

    A nagy sietségben elfelejtettem bekukkantani a szomorú házikó ablakán, ott van-e a koporsó. Icától tudom meg, hogy nincsen. Különösképpen ezen nem aggódom. Rövid a nappal, nem indultak neki pénteken. Így jobb is, mert hogyan kerítették volna elő Icát idegen faluban, sötétségben. Kint lakik az új telepen. Óvodát meg nem szokás éjszakára üzemben tartani. Sőt ezt éppen napközi otthonnak nevezik. Rá sem érek aggódni, mert valami fontos elmaradt. Nyolc órára éppen Tomajra érek, és befizetem a sírhely árát a tanácson. Ez igazán könnyen megy, az égvilágon semmi papír nem kell hozzá. Vissza Tördemicre, és ideje, hogy utánanézzek a gyertyáknak, koszorúknak. Ki az Újhegybe a Gyuri sógorhoz. Biz a baj nem jár egyedül, kilencvenhárom éves anyját, a jó ángyit, éppen ma hirtelen kórházba kellett vinni. Azért ne búsuljak, amit vállalt, meg is teszi, abban bízhatom. Csak egy kicsit telik az idő. Mit tegyünk, addig legalább elintézek egy-két apróságot. Például elmegyek a vendéglőshöz, hogy megbeszéljük azt a kis egytálételt a temetés utánra, meg az italt hozzá. Nem tudom otthon megrendezni ezt a dolgot. Messze is esik házunk a temetőtől. Különben ez jött a szokásba, a vendéglő, ez a modern. Jól van így, megegyezünk a vendéglőssel úgy nagyjából harminc személyben. Ha nem lesz éppen elég a pörkölt, pótolja rántott hússal. Mire ezzel megvagyunk, megérkeznek a gyertyák, nem onnét ugyan, ahol számítottunk rá, de Gyuri sógor hírét vette, hogy a bábosnál kapható. Hozott is szépeket. Nem unalmas hófehérek, szép viaszszínűek. Négy jókora, vaskos a ravatal mellé, nyolc nyúlánkabb, de a másik fajtánál még hosszabb a vivőknek, kettő a ministránsoknak. Megjöttek a fekete keretes űrlapok is, csak azokat még ki kell tölteni. Sokáig tartana, a szombati posta korán indul. Értelmes ötletem támad. Írtam néhány könyvet a gyerekeknek. Írjanak most ők nekem egy kicsit. Bemegyek az iskolába, megkérek szépen egy tanár nénit. Megteszik szívesen, hogyne tennék meg. Kitöltik minta után gyöngybetűs írással, borítékba rakják, fel is bélyegzik.

    Délre jár az idő, és a halottaskocsi még mindig nem érkezett. Lám, bajban kiderül, mennyi a jó ember – ezen gondolkodom, de mások már aggódnak he­lyettem.

    – Hallja, ha a maga helyében volnék, nem lennék ilyen nyugodt. Majd úgy jár, hogy temetés lesz, de halott nem lesz.

    – Már hogyne lenne – mondom. Nem szeretem a kishitűséget. Mégis engedek. Hírét veszem, hogy a koszorúk körül is minden rendben. A jól végzett munka után megengedhetem magamnak, hogy elutazzam Szőcre. Tulajdonképp telefonálhatnék is, de inkább megyek, minthogy üljek a postán a szombat déli telefonok csúcsforgalmában. Az egész út oda-vissza ötven kilométer az országúton. A telefonvonal meg hol mindenfelé köröz, még odajut az erdőszélre.

    A gyönyörű szép kúphegyek, a nyírádi erdő, a rozsdavörös bauxitút. Máris ott vagyok az öregek jó levegős, kies táborában. A táj miatt is szerettem a most már elmúlt látogatásokat. Az iroda már üres, de a csinos nővérkék közrevesznek. „Ó, a drága kis Takács néni! Isteni türelemmel viselte hosszúra nyúlt szenvedéseit." Részvétüket is nyilvánítják. Megköszönöm, de most hol van, erről érdeklődöm, mert hogy nem érkezett meg.

    – Nem bizony, pedig mi igyekeztünk lelkükre beszélni a halottszállítóknak, de hiába, a kocsijuk is rossz állapotban volt, a munkaidejük is lejárt péntek délután. Szabad szombatosok, így aztán betették Ajkán a hűtőbe.

    – Hétfőig tehát semmi?!

    – Semmi. – De most már látják rajtam, hogy kezdek nyugtalankodni.

    – Mindenesetre tessék beszélni az Eszter főnővérrel, az majd segít. Szerencsére éppen Ajkán volt körzetes. Ismer ott mindenkit.

    Jön is Eszti nővér, karján egy halom fehérnemű. Szép, derék asszony, olyan, akire hittel rábízhatja magát az ember. Szíves, segítésre kész, mint mindenki, akivel dolgom volt az elmúlt másfél napban. Öt perc múlva már kocsiban ülünk, és húsz perc múlva ott állunk a megyei temetkezési vállalat ajkai kirendeltsége előtt. Azért állunk ott, hogy megnézzük, hol is lakik a kirendeltség vezetője. A lakáscím természetesen csak támpont, nem számíthatunk rá, hogy szombat délután otthon üldögél. Elgondolom, milyen tehetetlen volnék itt magamban, aki a harminc év előtti kis Ajka faluban voltam csak otthonos. Azt a falut elnyelte egy hatalmas iparváros. De Eszti ügyes, célratörő a lehető legrövidebb utakon, mint egy harckocsi. Ismerős a városban, különösen ebben a szakmában. Emberünket elég hamar előkerítjük. Hogy nem szívesen kerül elő azért a szerény fizetésért szabad szombatján, azt teljesen megértem, de van benne emberség, megtesz értünk, amit tud. Ebben az állásában nem régi, de Esztinek régi ismerőse.

    A halottaskocsi? Nézzem meg, ott áll nem messze az utcán, egy lépést sem képes haladni az öregség minden jelét magán viselő rozsdavörös jószág. Sok koporsó alatt, sok úttalan úton nyögtek már rugói.

    Bejön velünk a kirendeltségre, ott természetesen van telefon. A falon felfüggesztve a fontos telefonszámok. Magam is próbálok tanácsot adni: itt van egy ugrásra Tapolca, Sümeg, két járási székhely. Csakhogy Tapolcán sincs használható kocsi, Sümegen sincs. Pápával ne is próbálkozzunk, de megvan a veszprémi vállalati központ gépkocsi-előadójának az otthoni telefonszáma is. Tiszta, szép hangja van az előadónőnek. Értem minden szavát, pedig nem az én fülemen van a kagyló. Természetesen megérti a helyzetünket, és megtesz mindent, hogy fennakadás ne legyen – csakhogy!

    Csakhogy a szerelőjük bevonult, a hat halottszállító kocsiból már csak egy üzemképes, de jelen pillanatban az sem, mert éppen Nagyvázsonyban áll az is kisebb hibával, hiszen ismeretes a krónikus munkaerőhiány. Nyugodjunk meg, rövidesen visszahív. Megnyugtató, hogy a KÖJÁL szállítási engedélye megvan, igaz, hogy a gépkocsivezető fiókjában, de az is meglesz, mire szállításra kerül a sor, és azért nem kell félni, a hűtőben van ügyelet, ott a KÖJÁL engedélyére azonnal kiadják a halottat. Két telefon között általában nem rövid az idő, de jól eltelik, ők régi ismerősök, nekem minden újság, amiről beszélnek. Megcsendül a telefon, és jó hírrel. Minden akadály elhárult. Csak még behozzák a halottat Nagyvázsonyból, és sajnos akadt közben egy akasztott ember, akit viszont be kell szállítani boncolás végett sürgősen, azután már mi következünk, ha nappal nem is, késő este megérkeznek, de vasárnap egész biztosan, hiszen csak délután kettőkor lesz a temetés.

    No, hála isten, de az akasztott ember miatt haragszom. Mert, aki meghal természetes halállal, az nem tehet róla, de hogy valaki készakarva ennyi gondot okozzon a családjának, az nem illő dolog, és éppen szabad szombaton. Szolgáljon mementóul ez az írás mindazoknak, akik ilyen gondolattal foglalkoznak.

    Megköszönöm a segítséget, és elnézést kérek, aztán Esztivel teszünk még egy kanyart a városban, hogy útba ejtsük apósáékat. Szép utcasorban szép házacska sok virággal, szép szőlőlugassal ékes udvar, kedves két öreg. Jó a szemnek megpihenni ilyen helyen. Most már nyugodalmas az utunk, arra is volt gondom Ajkán, hogy most már ne Icánál keressék a kulcsot, hanem Annusnál. Mert Annus pontosan a templommal szemben lakik, ha éjszaka érkeznek, és egy lélek sem lesz az utcán, akkor is megtalálják. Esztivel jól elbeszélgetünk, és Szőcön megint akad kellemes útitársam Tapolcáig. Kedves és csinos fodrásznő, aki amellett, hogy rendben tartja az otthon lakóinak haját, ellát még ápolói teendőket is. Milyen szerencse.

    Tördemicen ne felejtsem el átvinni a kulcsot Annushoz. Nem is felejtem. Annus is jó rokon, magánosan él, az ilyen asszony segítségére számíthat az ember. Nemcsak a kulcsot vállalja el, hanem nála vannak már a gyertyák is, majd ő meggyújtja a négyet a ravatal mellett, órákkal a temetés előtt, a többit is kiosztja mindazoknak, akiket illet. Felköti a keresztre a fátyolt, és segít szemmel tartani a végén a gyászoló közönséget, hogy ne széledjen el olyan, akinek ott a helye szerény asztalunknál. Csak egy a bökkenő! Ha úgy fordul, hogy éjszaka érkeznek a halottszállítók, hát ő egyedül, az Annus a temetőben, mikor az egész falu alszik! Mert azok majd sietnek, és be kell utánuk tenni a kaput.

    Jó hozzánk a sors. Megérkezik Annus testvérbátyja, a Pista. Nyugdíjas ember, szíves a szolgálatra. Természetes, hogy az a feladat éjszaka nem asszonynak való, de itt lesz ő, ha kell, itt alszik a díványon. Van hely az Annus takaros lakásában.

    Nyugodtan hajthatom le a fejem a második éjszaka is. Le is hajtom időben. Ilyenkor még eszünkbe jutnak apróságok. Például, hogy a papot és a kántort is illik ám meghívni a temetés utánra. Úgysem jönnek el, kivált éppen a kocsmába, de azért a tiszteletet megadjuk.

    Reggel megérkezik a lányom véletlen. Ez is milyen szerencse. Jött anélkül, hogy tudott volna a halálesetről. Megjött jó időben a Laci is Fehérvárról. Szóval itt a két unoka. Reggeli után már Laci meg én, két sötét ruhás férfi érkezünk a faluba, nem úgy, mint eddig, pulóverben, porosan. Minden a legnagyobb rendben. A halott természetesen megérkezett, még nem is nagyon késő este. Meg kell mondjam, én egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy ott lesz a temetésén. Ilyen az élet. Vannak nehézségek, de azért vannak, hogy leküzdjük azokat. Egy kis összefogás kell hozzá, és jó igyekezet minden oldalon.

    Annus meggyújtja a gyertyákat, mi pedig felmegyünk az asszonyokért, akik egy kis ebédet is készítettek. Ebéd közben megbeszélünk egyet-mást, mert tudvalevő, hogy minden haláleset bizonyos új helyzetet teremt.

    Ahogy illik, elsőnek érkezünk a temetőbe. Nem esik az eső, az Isten is jó hozzánk. Jönnek a gyászolók, legelébb, akik szerepet visznek majd. Akiknek az a dolguk, hozzák a kellékeket a templomból. Akiknek pedig az, kihelyezik a ravatalt a szabad ég alá. A pap, a kántor percre érkezik. A rövid menet a sírig hibátlan. Négy derék fiatal ember viszi a testet, két öreg a lámpákat, egy kisebb termetű a keresztet, egy szép szál a zászlót. Nem is lehetett volna jobban összeválogatni. Annussal együtt résen vagyunk, a szertartás után a legtöbben a meghívottak közül elindulnak a vendéglő felé. Csak az, hogy valaki a markomba nyomta a halottasház kulcsát. Én pedig itt már végeztem, és engem már nem illet. Kínálom a sírásónak, de az a leghatározottabban elzárkózik. Végül is az Ica a tanácstag, hát tegye a retiküljébe.

    Jól számoltunk, éppen harmincegy terítékre van szükség. Finom az étel, jók az italok, a kiszolgálás gyors. Az unokák segítenek a kínálásban. Csak megint az Annus: „Te jóisten, az egyházfinak elfelejtettünk szólni. Szerencsére ott ül éppen a külső helyiségben két deci bor mellett. Személyesen megyek megkövetni. Segítségemre vannak az asztaltársai. „Menj csak, komám, ne vedd zokon, szegény Tatay úr járatlan az ilyen dolgokban. Meg kell érteni. Jön is, és milyen szerencse: az eső még mindig nem esik, csak lóg. Ha kitart még egy óra hosszat, felkapaszkodnak a kocsik, nem kell gyalog mennünk és átázva a hegyre.

    Azzal kezdtem, hogy öregek, temessük egymást. Visszavonom, mert olyan, mintha a korral járó sértődöttségből származnék, pedig én a kortól még messze vagyok. Minden köszönetem inkább a fiataloknak, akik kivették részüket. Ott vannak a daliás vivők, az Ica, az Eszti nővér, sőt az iskolás gyerekek a gyászjelentéssel, és végül, de nem utolsósorban, a két kedves kis pufók ministráns.

    2. LYUK A TETŐN

    Az is az én dolgom, hogy megóvjam a pusztulástól a magányos öregasszony után maradt házacskát. Legaggasztóbb a lyuk a nádtetőn.

    A nád valaha a szegény ember házának tetőfedő anyaga volt. A zsúp sokkal több helyen az országban, de itt a Balaton körül a nád. A szerényebb kisgazdáknak is volt nádasuk, ahol szittyós rétjük a tóra nyúlt. Akinek semmi földje nem volt, az vághatott nádat feliben gazdáknál vagy uraságoknál. Nem kellett rá készpénz. A nád alá nem szükséges drága tetőszerkezet. Sem messziről jött egyenes fenyő, sem fűrészelt léc. Szalufának megteszi a kiszáradt akác is. Léc helyett akármi, csak elérjen egyik szalufától a másikig. Meg némi drót, amit szálazhattak szükség esetén a kőbányában kihajított, szakadozott drótkötélből. Akkor is, ha ezzel kicsit nehezebben ment a munka. Csaptatónak vághatott az ember akárhol kőrisfahajtásokat. Nem érte ezért szó. Úgy mondják, ma nincs szegény ember, csak lusta. Aki pedig ad magára valamit az őslakók közül, rühelli az a nádtetőt. Ha nem cserép, fedje legalább hullámpala a melléképületeket is. A présházakat, a tyúkólakat, mindent.

    A nádtető csak annak kell már, aki messziről jött ide nyaralót építeni, és szereti az ilyen népies dolgokat. Akinek pedig efféle úri passziói vannak, fizessen az. Néhány éve még öt-hat forintért is adtak nádat, aztán lassan ballagott felfelé az ára. Tíz-tizenkét forint volt már tavaly, sőt akadt olyan, aki tizenöt forintot kért a szegőnád kévéjéért. Ám azt ki nem merte volna mondani senki, hogy huszonöt forint egy kéve nád. Azt csak a nádgazdaság merte kinyilatkoztatni, hogy huszonöt, de azért sem kap senki. Legfeljebb egynéhány olyan, aki nagy protekcióval jön, és az is csak a hitványából, mert kiváló exportcikk lett a nád. Feliben pedig nincs többé nádvágás, csak bérmunkában kettő negyvenért kévénként. Ha nem tetszik, akkor inkább pusztuljon ott. Lopni pedig ki mer a nép vagyonából? Pusztult is annyi, hogy abból került volna mindenkinek, akinek még kell ez a korszerűtlen épületanyag. Ám a varázsszó kimondatott hivatalos helyen, és nincs már nád huszonöt alatt, akkor sem, ha korhadt, akkor sem, ha roggyant. Akkor sem, ha évek óta eszi a penész. Akkor sem, ha egy kévéből kettőt csináltak, vagy szemérmesebben, csak háromból négyet.

    Én nem akarok divatba jött házat építeni nádtetővel, telepadlással. Nincs rá sem pénzbeli tehetségem, sem érkezésem. Csupán egy kisméretű pinceelőt kell befednem a Badacsony lábdi oldalában, a ház mögött, melyből anyósom kihalt. Eladni nem tudjuk egykönnyen, mert hacsak ház volna, az még istenes, hanem szőlőskerttel terhelt. Az állagot kell megvédenem, a szűk kis présházba csorog be az eső. Próbálkoztunk időlegesen nájlontakaróval, csakhogy annak alábújt a szél. Ha pedig a szél valaminek alábújik, akkor rettenetes ereje van. Összetekeri a bádogot is, nemhogy a nájlont. Belenyugodtam volna már hullámpalába is. Nincs látszatós helyen. De akkor le kellett volna bontanom az egész átabota tetőszerkezetet; szelement, szalufát, megnyújtani a gerendákat, közben leomlik a csipke, kibillen a tűzfal. Jaj, el ne kezdje senki bontani feje fölött a tetőt, akkor sem, ha bőviben van észnek, mésznek, pénznek, mert ki tudja, hol áll meg, ha bontja, bontogatja. Könnyen lehet, hogy a fundamentumnál. No, akkor még azt is, no, akkor még ezt is. Ismerem már az ilyen dolgot.

    Nem akarok sem rombolni, sem újjáépíteni, csak be akarom foldozni a rést. Mondom, az állagot akarom csupán megőrizni arra az időre, mert nincs itt halál, csak szunnyadás. Nem vagyok tök pesszimista, és nem vagyok vak. Láttam gyönyörű búzatáblákat, óriásiakat. Láttam gépesített kukoricatermelést. Láttam patika-tiszta istállókat, fajtiszta pompás tenyészetet, messze nyújtózó lúgos szőlőket. Láttam büszke gépeket a mezőn, hatalmasakat, színeseket, kéket, sárgát, pirosat, óriásmoszkitókat kúszva, és falva a munkát, sokat, sokat, ha nem is eleget még. Eljön az idő, amikor ide is kerülnek megfelelő gépek. Kerüljenek is, mert ez az egyetlen megoldás, minden más csak halogatás. Gépet gyártani könnyebb, ezerszer könnyebb, mint megtenni helyettük a munkát ebben a kegyetlen hegyoldalban. Hiába már, ha évtizedes töprengés után valahol elhatározzák, hogy többet adnak a borért, ami a régi híres hegyeinken terem. Nincs többé ember, aki csákányát a tért hódító akác- és kőrisgyökerek közé, a szappanos földbe szorult kövek közé vágja, hogy helyet csináljon új tőkéknek. Nincs ember, aki a homokos oldalakon, ahol például ez a lábdi-hegyi ház épült, visszahordja cselényben vagy a hátán, puttonyban évről évre a víz lemosta földet. Kövekből bástyát építsen az erózió útjába, vagy eltorlaszolja venyigekötegekkel az omlást, a szüntelen lepusztulást. Meghal nemsokára mind, aki még ott turkál megszokásból, és nem lesz helyette másik. Ne is legyen. Mert gyönyörű szőlőhegyeink véres verejtékből épültek, az izmok irtózatos feszüléséből. Aszalódva nyáron a meredek napsütésben, és gebedtek a kezek a csákány nyelén télen, és repedeztek a tenyerek a kő nyirkos marásában. Ó, soha meg nem fizetett, rettenetes munka, ó, idő előtti halál a bor némi vigaszában, az alja bor vigaszában és végül a csiger vigaszában, a mindenféle alkoholos maszat vigaszában. Nincs itt más, csak a várakozás, és bolond, aki azt hiszi, hogy még valami csodát tesz majd háztáji módon maga vagy az utóda. Nem. Ezek a hegyek most már az állam gondjai. Nincs kibúvó alóla. Ahonnan a közös gazdaságok elmenekülnek a túl súlyos feladat elől, a ráfizetés elől, a kilóban mért termésátlag elől, ott nem tesz csodát a maszek. Csak kapirgál, míg él. Az elhagyott területeken körülvesz bennünket a gaz. A koldusbot főképp, ez a gazok legrondábbika. Óriásira nő az áldott földön. Beles a tőkék fölött, hogy mikor léphet még egyet.

    Ez a lábdi-hegyi ház, ahol nádaznunk kell, éppen homokra épült, és homokos szőlő nyúlik felette keskenyen, magasan, meredeken, mint a háztető. Nincs helyben senki, aki őrizze a házát a lezúduló homokáradattól, hordaléktól. Alacsonyabb lesz egyre úgy látszatra, mert töltődik körülötte az udvar, a kerti asztalt többé nem emelheted meg. Fél lábszárig a földben, és úgy a padok is.

    A lakatlan szomszéd házba valamikor két lépcső vezetett fel. Most le kell ereszkedned bele, mint a pincébe. Ki kéne ásni ezeket a házakat, de mindent nem lehet, legfeljebb csak annyit, hogy ne csorogjon be az eső a présházba. Megnádaztatjuk úgy, ahogy volt régen. A nád alá nem kell semmit bontanunk. Ott maradhat még az új alatt a régi, a korhadt, a rekkent, a fekete port szitáló, csak bé ne essék az eső. Nosza, szerezzünk nádat.

    Bejárom Badacsonyt, Tomajt, Tördemicet. Sehol egy kéve. Vakarják a fejüket, akik a télen eladták tizenöt forintért, de már késő bánat. Azt ajánlják, menjek a nádgazdasághoz. Hátha nekem adnak, hiszen csak hetven-nyolcvan kévéről van szó. Nem megyek, mert hiába küzdök e rossz tulajdonságom ellen, előítéleteim vannak. A nádgazdaság nagy hatalom lehet, hiszen elvette a szigligeti alkotóház strandját. Pedig a Művészeti Alap sem kutyafüle. Ám a varázsige döntő: a nád fontos exportcikk. Előítéletem? Húsz évvel ezelőtt azt mondták, a badacsonyi bor drága valutát ér. Rajta hát, rajzoltak gyönyörű tervet a minisztériumban. Lebontották sorban a régi gyönyörű présházakat, pincéket, kivágták a diófákat, a gesztenyefákat, a tujákat, mert itt minden talpalatnyi hely a szőlőtőkének kell. A pompás tervek lágy hajlatú terein kóró nő, ameddig a szem ellát. És ezrével és tízezrével árad fel a nép megcsodálni gavalléros hanyagságunk kirakatát. Árad gépkocsik közé ékelődve a Kesergő szerelem költőjéről elnevezett úton, két szigorú fal közé szorítva, helyükből kimozdult macskaköveken. Nem tudják, hogy az életükkel játszanak a látványosságért, vagy a boldog szerelemnek ágyat vető bozótokért. Némelyik éven is meglódult egy fékeveszett autóbusz. Szerencsére még a kanyar előtt bedöntötte a bástyát. Egy tiszafát lenyírt, kettő közé beszorult, mielőtt Nyírőék konyhájában találta volna magát negyven utasával. Iszonyú rágondolni, milyen trancsérozást végzett volna a félmeztelen kirándulók százai között. Mert a napsütötte kőárokból nincs menekvés sem jobbra, sem balra.

    No, csitulj, szívem, nem erről van szó. Az írók ne lubickoljanak a Balatonban. Ettől még lehetnek optimisták a műveikben. Nem a lubickolás teszi azt.

    Valaki látott valakinek az udvarán Szigligetben jó csomó nádat. Felcsillan a remény. Ott termek, amilyen gyorsan csak tudok. Míg érdeklődöm, hol is lakik a megnevezett, jó emberek figyelmeztetnek: „vigyázzak ám, mert nagy huncut az illető." Mielőtt ugatásra méltatna a kutya, körüljárom a nádrakást, belenyúlok, tapogatom. Hitvány nád, vagy húsz kéve lehet benne, ami valamirevaló, a többi csak, amilyent kint hagynak felégetésre. A szaga sem jó, talán nem is idei már. Nem sokat értek hozzá, csak ennyit. A kutya végül előcsaholja gazdáját. Kivénhedt kis traktor mögül kerül elő. Akinek traktora van, az érti az idők jelét. Különösen az olyan, aki akkor sem ijedt meg, mikor néhány éve hoztak egy törvényt, hogy traktora pedig nem lehet senki magánszemélynek. Okos ember tudja, hogy az oktalan törvény nem tart soká, vagy elfelejtik végrehajtani. Nem is hajtották végre. Ha pedig nagyok okos és szorgalmas ember kezében van traktor, akármilyen tákolmány is, kincsesbánya az. De hát még nem tudhatom, ez milyen okos. Valamit megtanult már, az hamar kiderül. Végigmér szúrós tekintettel, és tudja, hová tegyen.

    Ennek a környéknek az őslakossága hosszú időn keresztül csak tette a dolgát a szőlőkben, homokos dombhátakon vagy nyirkos bozótokba nyúló földjein, réten, nádason, a hegyek koronáját tépázó kőbányákban. Hiába jöttek idegenek csodálni a tájat, nem lett köztük kufár. Út mentén a csecsebecséket, gyümölcsöt, miegymás idegenek árulták. Mondtam egyszer régebben, valaki öregnek: hulló gyümölcsét mért nem megy ki eladni a turisták járásához… „Nem vagyok nyomorék! Ez volt a sértődött felelet. „Megteszem én még a magam munkáját. Álljak oda gyalázatra? Azóta nagyon megszaporodtak az idegenek. Olyanok is, akik csak a vízre jönnek vagy a borra, olyanok, akik hátizsákkal járják a hegyi utakat. Olyanok, akik drága házat építettek nyaralónak. És egyre többen akadnak a helybeliek közül okos emberek, akik rájöttek, hogy hiszen ide mindenki pénzt hoz. Ki többet, ki kevesebbet. Ki könnyen szerezte, ki pedig verejtékes munkával, de üres zsebbel nem pofátlankodik ide senki. Sok zseb, sok ember, sok ember közt sok a kurta eszű, nézd meg magadnak, hol a gyöngéje, aszerint rázd át!

    Engem azonban nem ráz át az emberem, mert én mindjárt tudom az első szavából, hogy be akar csapni. Csakhogy engem nem lehet becsapni, mert én engedem magam becsapni, mert nékem kell a nád, és csapjon be engem, ne mást, mert akkor másé lesz a nád. Nevetek magamban. Túljártam az eszén.

    – Szóval mennyiért adja?

    – Van a nádnak hivatalos ára. Mindenki tudja azt.

    Úgy teszek, mintha nem tudnám. Hadd mondja ki a huszonöt forintot, hátha beletörik a nyelve, de nem törik. Mert sejtelme sincs, hogy én tudom, milyen szemetet veszek. Ezt a nádat máskor le se köpném. Tudom, mit hallgatok majd a nádazómestertől. Hogy csak dolgozzék vele,

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1