A bécsi országút

THURY ZSUZSA

A BÉCSI

ORSZÁGÚT

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-726-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Thury Zsuzsa jogutódja

ELSŐ RÉSZ

1

Az ember rábízza magát a gondviselésre, ha nem is látványosan, istentiszteleten zsoltárt énekelve, s csupán akkor szólítva néven, ha valamely erőfeszítés, bosszúság vagy bánat kiváltja, nyöszörögve, dühvel vagy panaszosan: Jaj, istenem… De hogyan vélekedjék a gondviselésről, ha sorozatosan méri a csapásokat, immár hetvenhét esztendeje, s csipetenként adja a jót. Valaha-volt boldog fiatalságára már nem kíván emlékezni, restelli öreg fejjel hajdani lobogását – mi marad az embernek? Viszonylagos nyugalom után lesújt az a bizonyos hatalmasság, amelyre oly bizalommal áthárítja a gondok viselését a magyar nyelv…

– Ejnye már, nagysága!

Az induló autóbusz előtt ment át a Hegyalja út túloldalára. Nyájas bocsánatkéréssel bólintott a vezető felé, s el is mosolyodott. Lám, éppen az imént bölcselkedett magában, s hát mégiscsak óvja valami az ember léptét. A járda biztonságában haladva azonban elébe tolakodott a jelenet: A férje újsággal a kezében megy át a Rákóczi úton, az újságban megdöbbentő hír; nem veszi észre a feléje száguldó megvadult lovakat. Utána két napig élt szegény Domokos, 1910-ben történt, éppen huszonhét esztendeje, múlik az idő, így van ez, és nincs másként.

Fölfelé menet többen köszöntik, kereskedők és házmesterek. Nehezen barátkozott meg a környékkel, noha elismeri vitathatatlan előnyeit. Tágasabb, levegősebb, mint a Pozsonyi út, ha nagyon elrugaszkodik a képzelete, mintha a pécsi hegyi utcán menetelne a Mecsek felé, s a lakásban is központi fűtés, állandó meleg víz. Mégis, tizenhat esztendő a Pozsonyi úton. Mikor 1912-ben – lássuk csak, valóban 1912 volt? –, úgy van, két évvel szegény jó Domokos halála után az utolsó Palatinus-házba költözött, az épületen még dolgoztak, meszelték a lépcsőházat. A lakás sötét volt, a kályhák átfűthetetlenek, fütyült a szél a Duna felől. Egy sor Palatinus-ház, a túloldalon a Silos gabonaraktár, s tovább üres telkek, ócskavastelepek, a Duna-parton faraktárak, s a szeme láttára épült és népesedett a városrész, a szemközti oldalon és a keresztutcákban modern erkélyes házak, eltűnt a Silos gabonaraktár, de a büszke Palatinus-paloták uralkodó fölénye rendíthetetlen, megkopva s vele együtt vénülve is meghitt otthonosság.

A 8-as autóbusszal szinte a házig mehetett volna, de szívesebben gyalogol, hegynek föl is még délcegen, egyenletes hosszú léptekkel. Az ember a saját hátát, miként az arcát is, csupán tükörből ismeri, s hát nemigen tölti idejét a tükör előtt, de éppen a napokban fedezte fel hátának kis gömbölydedségét. Nocsak, ennek is eljött az ideje. Nincs túlzott jelentősége, másnak talán föl sem tűnik, hiszen soha, viruló fiatalságában sem hallott annyi hízelgő jelzőt külsejére, mint manapság, ahogy telik az idő, egyre sűrűbben, álmélkodva. A bejárónő, hatvanéves korára lompos, csoszogós, jóindulatú vénség, naponta elmondja:

– A nagyságos asszony csudára jól tartja magát. A járása mint a szarvasé, a szeme körül az a kis ráncosság még illik is. Mindig mondom, hiába, gondtalan élet kell az embernek.

– Mindenkinek megvan a maga gondja-baja, Császárné – feleli erre.

S mások is, régi ismerősök. – Megszépültél, Biri. Tíz évet letagadhatsz, Biri. – Ámde egyre kevesebb a régi ismerős, lassan elmennek, az ember szűkülő magányában még szívósabban kötődik a hozzátartozóihoz, s ki maradt a hajdan oly népes családból? Egy kezén megszámolja. Négy gyermeke közül az egyetlen, boldogtalan Juditkája, két unoka – istenem, tartsd meg őket egészségben, ne herdálják el ők is a drága életüket! – s ködös emlékezés egy dédunokára, most kilencéves, kétnapos korában látta először, és úgy tűnik, utoljára. Elment a veje is, akivel értették és becsülték egymást, önként ment el, búcsú nélkül. A Széchenyi fürdő vízzel telt kádját vörösre festette a felvágott eréből kicsorduló vér, s hogy így vetett véget életének, abban Judit is vétkes, hiába is tagadja önmaga és a lánya előtt, ha néha mondaná is a sok panaszára: – Magadra vess!

A lába még jól bírja hegynek föl, derék jószág, hetvenhét éve szolgál, éppen csak olykor szaggat a térde. Megpihen a fűszeresnél, mintha a kirakat konzervesdobozait s Franck-kávéját szemlélné. Kijön a kövér asszonyság, foltos fehér köpenye feszül elöl-hátul.

– Kezét csókolom.

– Adjon isten, Márkusné. Mi újság?

– Nincs különösebb. Megy a munka reggeltől napestig, a haszon meg kevés, tetszik tudni.

– Gondolom, sok van már a könyvünkben.

– Szaporodik, nem mondom. A Zsófika nagysága majd kiegyenlíti.

– Bizonyosan kiegyenlíti…

Hallótávolon túl tör utat a sóhaj. De hát hogyan is tehette ezt Veres Ádám, a veje! Komoly, megbízható ember volt világéletében, nagy kereső, nem hivalkodó, de úri jólétet biztosított a családjának, ötszobás lakás, személyzet, utazás, s a halála után marad utána Balatonalmádiban a villa, amely Judit nevén volt, s pénz semmi, az égvilágon semmi. Az ügyvéd később a gazdasági válsággal magyarázta: Veres Ádám, tekintélyes közgazdasági lapszerkesztő, elvesztette a nagy pausálékat fizető vállalatokat, s később, hogy lassan konszolidálódott a gazdasági helyzet, amúgy belefáradtan képtelen volt elölről kezdeni s talán – ez nem az ügyvéd véleménye – nem is látta értelmét. Amije volt, felélték, s azután elment a Széchenyi fürdőbe. Bosszút állt volna a feleségén a nagy sérelemért, hogy ám lássuk, miként boldogulsz nélkülem? De a fiára csak kellett gondolnia, hiszen gyerek volt még, iskolás. A jó ég tudja, most már hiába meditál. Aki egyszer a föld alatt van, azt onnan nem hozza vissza imádság, vád, panasz, pedig hányszor érezte, hogy kiásná a szeretett lényt a tíz körmével. És nincs vége, míg tart az élet, bánat, csapás, és így sújt le, váratlanul.

A ház kétemeletes, a kapu mellett balra, alacsonyan az utcára négy ablak az övék. Két egymásba nyíló szoba, akárcsak a Pozsonyi úton, nála az öreg bútorok, a nagy tálaló is oda került a régi porcelánnal, üvegholmival, hiányos már, ha vigyáz is rá, mint a szeme világára, mert minden darab a múltját idézi, a kevés ezüst is, miegymás. Zsófi, az unokája, a maga ízlésére rendezte el a szobáját az unokanővérétől örökölt szép bútorával, s íróasztala is van, állványos, négy kis fiókkal, írógépe. Zsófi éli a maga életét a szobájában, s előfordul, hogy kelletlen arcot vág, ha nagyanyja minden további nélkül rányitja az ajtót. Előfordul, ritkán, inkább ha vendégei vannak, de az is meglehet, hogy képzelődés, elhiteti magával, hogy közel húszesztendei együttélés alatt megtanult olvasni az unokája arcában.

Az ablakok csukva. Otthon van, egyedül van? Ha dolgozik, nem zavarja, s a közlés talán holnapra marad. Befordult a kapu alá, táskájában a kulcsa után kotorászott, no nézzék, csak nem reszket a keze? Hallotta halkan sípoló lélegzetvételét, köhintett. Az ajtón réztábla: özv. dr. Cell Domokosné, alatta névjegy: Boér Zsófia. Ez mindig újra, egyetlen másodpercre meglepte: megint miféle bolondériája az unokájának, hogy kiteszi a névkártyáját – s máris eszmélt. Hiszen nem gyermek már, harmincon túl van, elvált asszony, önálló kereső. Nyitotta az ajtót.

Az unokája szobájában csönd, tehát nincs vendége, dolgozik. Míg átöltözött, odaát berregett a telefon. Zsófi hosszan beszél, ez is időnyereség – az öregasszony immár kényelmes háziruhájában örült minden percnek, ami késlelteti találkozását az unokájával. Komótos, de célirányos lépteivel jött és ment, elrakodott, és fogalmazta a mondanivalóját, hát csak okosan, tapintatosan, az a helyzet, te lány… Kivágódott az ajtó, a küszöbről kiáltotta az asszony:

– Nagymama! Meghallgatja a felolvasásomat a Vajda János Társaságban?

– Szívesen. Mikor lesz?

– Bizonytalan. Valamikor tavasszal.

– Aztán mit olvasol fel?

– Novellát, magától értetődik. Miket kérdez!

– Hiszen nem sértő szándékból, lelkem. Bizonyára valami szépet.

– Majd kiválasztom.

Az öregasszony nyájasan bólintott, s hogy érdeklődését, valamint hozzáértését jelezze, megkérdezte:

– A kötetedből?

A „kötet Zsófi büszkesége, és hovatovább keserve. A novellás kötet négy évvel ezelőtt jelent meg, a napilapok, folyóiratok elismerően írtak róla. Könyve alighogy forgalomba került, hosszú bírálat a napilapban, amely első írását közölte – az irodalmi szerkesztő, igen jó embere, 1930-ban meghalt –, a részletes elemzést novelláiról a fiatal kritikus írta, akivel, ritkán, színházi bemutatókra járt. Az újságot nagymama hozta reggel az ágyához, váratlanul bukkant a nevére. Olvasás közben elöntötte a hőség, volt-e életében olyan maradéktalanul boldog, mint akkor? „Megdöbbentő tehetség, e két szóhoz újra és újra visszatért, s úgy érezte, fölfelé vezet az út, egyenesen, száguldó iramban, a Síriusig. Hosszan tartó volt a mámor, vagy fél évig írásban és szóban emlegették a könyvét, egyre szórványosabban, azután csönd. S a kötet, amelyet dédelgetett, könyvállványának ékessége volt, tartalmát betéve tudta, az idő múlásával fölkeltette ellenérzését, s már dühös szégyenkezését is. Egyetlen magányos kötet a „mű". Harminchárom esztendős korára ennyi, és nem több. Egy helyben toporog. Tizennégy év alatt annyit változott, hogy gyakorlatra tett szert, megfogan az ötlet, meditál rajta, azután kopogja az írógépen. A napokban érte jött régi barátja, moziba készültek. – Várj – mondta ő –, holnap be kell vinnem egy hírfejet. – Gulyás Ernő könyvvel elhelyezkedett egy karosszékben, ő az írógépnél. Mintegy húsz perc múlva vidoran jelentette: – Készen vagyok, mehetünk. – Ernő belevörösödött a méregbe. – Így nem lehet írni! Ez fuserálás. Lelkiismeretes író ilyen írást nem ad ki a kezéből, addig csiszolja… Olvasd el. – Eszem ágában sincs, csak bosszankodnék. – Úgy is jó, induljunk.

Nagymama az egyetlen Magyarországon, aki még említi a kötetet, mintha ma frissen került volna ki a nyomdából, a hálószekrényén tartja, s alvás előtt néhány oldalt olvas belőle. A Pesti Hírlap-ot olvassa, Marlittot, Ouidát és az unokája kötetét, s ezzel csak felbosszantja.

– Miért választanék a kötetből? Írtam azóta egyet-kettőt, ha nem tudná, nagymama.

– Egy szót sem szóltam.

Zsófi nevetett, és homlokon csókolta.

– Én sem.

Visszatért a szobájába. Elmulasztott érdeklődni Judit néni és Lajcsi után, pedig nagymama számít rá, a lánya okozta gondokat vele osztja meg, némi könnyebbség. Ráér, az estét ma kettesben töltik, ez olykor kellemes, máskor unalmas, mert nagymama elfelejti, hogy egyazon régi históriáit pécsi lánykoráról, a férjéről, elhalt gyermekeiről húsz év előtt is elmesélte, s azóta de hányszor! Jó hangulatában érdeklődést színlel, máskor azonban türelmetlenül félbeszakítja: – Tudom, nagymama, hallottam már.

Íróasztalának fiókjait rendezi. A régi dosszié újságokból kivágott írásaitól duzzad, zsinórral átkötve, a lapok széle szakadozott. Némelyikbe beleolvas, élvezettel és fanyalogva, majd sebtében ismét körülkötözi, a zsinór mélyen beleváj a kiálló lapokba, annyi baj legyen. Fényképek és levélkötegek. Korán elhalt unokanővére és barátnője, Veress Jutka apró, erélyes betűi, elég rápillantani, és elérzékenyül, pótolhatatlan veszteség. Vaskos paksaméta, Miska írta, a volt férje. „Mademoiselle Sophie Boer, Paris, Rue de Seine 52." S dr. Kolbay Mihályné nagyságos úrasszonynak, Bécsből írta, az ő szökésének másnapján, expressz ajánlva.

„Kedves Zsófi, viselkedésedből levonom a következtetést, hogy távozásod végleges. Amint Bécsben befejezem a munkámat, hazatérésem előtt kiszállok Pesten a válóper elintézése végett. Remélem, nem támasztasz nehézségeket, miután a tőled megszokott felelőtlenséggel ilyen súlyos helyzetet teremtettél. – A továbbiakban így írt Miska: – Zsófikám, édes kicsi babám, mindenem, az első éjszaka nélküled. Láttalak kedvesnek, jónak, az enyémnek, és a sivár jövőt. Utánad nem jöhet senki. Zsófi, hát sohasem szerettél?"

De, mint utóbb kiderült, szerette. A bíró eldarálta a formulát, a házasság felbontásáról tanúskodó okmányt később kézbesítik, s a törvényszékről együtt távoztak Miska szállására, az Erzsébet királyné hotelba. Két teljes nap a hosszú, keskeny szobában, Miska telefonon rendelt ebédet, vacsorát, s végül belefáradtak, a második nap estéjén kifogytak a mondanivalóból – Miska vádolt, ő védekezett –, kényszeredetten telt az idő vonatindulásig. Volt férje a lehúzott ablakban állt, fején sildes utazósapka, mintha készülne megkerülni a Földet, nevetséges, és integet széttárt ujjakkal. Azután néhány lépés a lassan gördülő vonat mellett, szívfájdalom és megkönnyebbülés. Néhány levél még Miskától; lassan beindul a praxis, hosszú tanulmányútja után mindent elölről kezd, a kollegák szívesek, támogatják, megérkezett a röntgengépe Németországból, lassan berendezkedik, majd a házassági értesítő: dr. Kolbay Mihály és Papp Sárika úrleány. Mint várható volt, az após gazdag kolozsvári papírkereskedő; helyes, Sárika tegye boldoggá Miskát.

Ezzel sem volt vége. Miska súlyos egyéniség, kellemetlen, kötekedő, társadalmi érintkezésben nehézkes vidéki fiatalember, vég nélkül sorolhatná taszító tulajdonságait, két hónapig tartó házaséletük lidércnyomás, Miska hazatért Kolozsvárra, s olyan messze volt, mintha a Farkasréti temető egyik parcellájáig kísérte volna a válásuk utáni napon – azután feltámadt.

Közel háromnegyed éves párizsi tartózkodása alatt találkozott egy fiatal férfival. A vonzásába beleszédült, néhány rövid napig bódultan szerette, ismeretségüknek már első éjszakáját együtt töltötték a férfi szállodaszobájának keskeny ágyában. Akkor azt mondta: – Gyorsan határozok, és nem igénylem a látszatát, hogy rávettek valamire. – Így igaz. Viszolyog a nőktől, akik „odaadják" magukat, kegyes ajándékot osztogatnak, s a felelősséget a férfira hárítják, milyen méltatlan mesterkedés. A párizsi barát megkérdezte: – Feljön hozzám? – Azt felelte: – Jó. – S megint egyszer, házasságának felbontása után mintegy két évvel – Miska már megnősült, ő úgy érezte, életének ezt a jelentős, de kurta közjátékát elfeledte, s szinte ideje sem volt emlékezni, mert sok férfi volt körülötte, a lánykorában tartózkodók is buzgó árnyékául szegődtek –, megint egyszer azt felelte: – Jó. – Az első találkozáskor, néhány órai ismeretség után.

A Vár nagy paloták közé ékelt kis palotájába volt hivatalos egy asszonyhoz. A napilap szerkesztőjének szobájában ismerkedtek meg, a nő menten vacsorára hívta. Szűk baráti kör, mint mondta. Az asszony gazdag és szeszélyes, hirtelen beleszeretett, majd éppoly hirtelen elejtette, de ez kevéssé fontos, nem volt kívánatos társaság. A szűk baráti körhöz tartozó férfi belépett, ráismert képeslapok felvételeiről, hírneves család dúsgazdag író tagja, művelt dilettáns. Szokatlan magasságát mintha szándékosan mérsékelné kissé görnyedt tartással, a mozgása ernyedt, lanyha kézfogással üdvözli a jelenlevőket, őt utolsóként, és a szemközti karosszékbe telepszik. Vallatja: – Mi a neve? Lány? Asszony? Hogyan él? Kit szeret? – A párbeszéd rohanó, mint a hegyi patak, s úgy csillog, és már kéjesen lubickol benne, zűrzavaros elragadtatásban, mert a nem nagyméretű szoba távoli sarkában erősebb egy másik vonzás. A nem nagyméretű szobában minden bútordarab és szőnyeg, festmény és dísztárgy az ő szemének felbecsülhetetlen érték, a zongorán ezüst és elefántcsont keretes fényképeken magyar, francia és angol nyelvű ajánlások, megannyi történelmi név, a társaság és a környezet fölkelti csodálatát és dühödt ellenérzését, vágyat és irigységet ébreszt. A férfi lefoglalja magának, ernyedtsége fölenged, fáradhatatlan és gyakorlott csevegő, mondanivalóját sűrűn megtűzdeli James Joyce, Huxley, Middleton Murry – ki az ördög lehet? – idézetekkel, s az is bosszantó, milyen magától értődő, hogy a jelenlevők megértik. Végül kiált:

– Nem zavarja, hogy egyetlen szót sem tudok angolul?

A férfi nevetett.

– Megtanul, ha gyakran leszünk együtt.

– Eszem ágában sincs. Világéletemben idegenkedtem az anglomániás emberektől.

– Sokkal találkozott?

– Maga az első.

A férfi megcsókolta a kezét.

– Zsófia, maga hallatlanul tetszik nekem.

Mintegy önkívületi állapotot idézett elő saját lénye, mert egyre csillogóbb ettől a hódolattól, s a szoba távoli sarkában is érzett valakit, akit ismerni vágyott. A Vár kihalt éjszakájában a kettő között állt, s a másik férfi először szólt hozzá.

– Ha megengedi, hazaviszem kocsin.

A karján szorítás.

– Megelőztelek, kérlek, Zsófinak felajánlottam már a kíséretemet.

Nem igaz. Pimasz hazug. Érthetetlen, megmagyarázhatatlan, hogy miért nem ült a másik mellé, akinek a közelsége hideglelős izgalmat keltett. A Lánchídra kanyarodva a férfi ernyedt bal keze a kormányon, jobb karjával átölelte.

– Hová megyünk?

– Az Anna bárba.

Vodkát ittak. Szédült, részeg volt, de öntudatnál, s mégsem tiltakozott, mikor a Hegyalja utat elkerülve – éjszaka három óra volt –, a Svábhegyre kanyarodott a kocsi, havas úton.

– Megnézi a könyvtáramat.

– Jó. És meghallgatom a lemezeit. – Kiszállt a kocsiból, a vállát vonogatva nevetett. – Ezt már ismerem. Cserbenhagyta az ötletessége?

– Az majd kiderül.

Inas, lakáj, vagy minek nevezik? Szenvtelen és személytelen, mintha angol filmben szerepet alakítana. Váratlan pompa. Isznak, szédeleg, de pontosan érzékeli a környezetet, látja önmagát és a férfit, és élesen, lankadásában is inkább ellenségesen bírál. A széles kerevet nem megfelelő? Nem, a főúri lakásnak van erre a célra berendezett helyisége, több szobán át botorkálnak feléje. Jó, hogy gyorsan túl van rajta. A helyiséghez fürdőszoba is tartozik, legszívesebben drótkefével lesikálná magáról az érintést, a bőrével együtt. Fátyollal takarná el az arcát, és kesztyűt húzna, hogy elrejtse most már utált meztelenségét. A Hegyalja útig hallgattak. Reggel volt már, de téli sötétség, nagymama szobájában égett a villany.

– Mikor látom?

– Semmikor.

– Szerdán magáért jövök. Nyolc óra megfelel?

A fürdőszobán át szobájába surrant volna, de az öregasszony szólította:

– Zsófi!

Benyitott.

– Mi van, nagymama, miért nem alszik?

A szemrehányás kiváltotta volna goromba ellenkezését – ne szóljon bele, nagymama, hagyjon élni! –, de a virrasztásról sápadt arcon a döbbenet, az imádó féltés elgyengítette, s szédülten tántorogva is kijózanította. Keresztbe feküdt az ágyon az öregasszony lábánál, üvöltve sírt.

– Miska! Miska! Miska!

Hevesen utolsót lobbant a szerelem és elhamvadt. Másnap délelőtt a Philantiából öt szál orchidea érkezett, névjeggyel: Jaj, de messze van még az a szerda! Kézcsók. Macskajajosan még, utálkozása csillapodott, elképzelhetőnek tartotta viszonyát a férfival. Nem maradt közömbös a közismert név és a vagyonnal szemben. Hajóút a Földközi-tengeren. Fekvőszékben hever, fehér szmokingos pincér jeges italt hoz. Ki az a szép nő, lengyel, svéd? Magyar, a neve madame Sophie Boer. A mindig kéznél levő térképen követi a hajó útját, Velence, Ancona, Bari, Szicília, a Tirrén-tenger, Sorrento és Nápoly, ó, istenem, egyszer az életben, hát miért ne! Huszonhat éves volt akkor, elvált asszony.

Szerdán a földszinti ablak előtt megszólalt az autóduda. A színész, akit fiatal lány korában eszeveszetten szeretett, azt mondta: – A nőre, akire nem kell várni, nem is érdemes várni. – Ehhez igazodott, s noha régen elkészült az öltözködéssel, mintegy tíz percig ődöngött a szobában, míg ismét rövid és halk tülkölés. Nagymama nem szól, de elégedetlen, nagymama illemszabálya szerint a férfi ne dudálgasson az ablak előtt, hanem csöngessen az előszobaajtón, mutatkozzon be nagymamának, ez a dolgok rendje. Eh, nagymama illemkódexe elavult, így intézte el magában meggyőződése ellenére, s az is megfordult a fejében, hogy szó nélkül otthon marad. Mégis beült a férfi mellé. Vacsora a Kis Royalban, Anna bár, vodka. A könyvtárterem, majd a távoli szoba.

– Ne vedd rossz néven, édes jó lelkem, de nem hozzád való. Rossz híredet kelti.

Ugyan, az ő híre! A házban, a környéken pletykálnak az „írónőről", férfiak látogatják, kimaradozik éjszakára, s utóbbi időben látták már ittasan tántorogva. Ha nem volna mellette özvegy doktor Czell Domokosné tekintélye, megtámadhatatlan emberi tisztessége és méltósága… amivel sokszor ránehezedik, s azon kapja magát, hogy kéjjel színezgeti, miként alakulna az élete nagymama nélkül.

Éjszakánként hazatérve égett a lámpa a másik szobában. Nagyanyja szólította, nem felelt, kapkodva vetkőzött, lehunyt szeme előtt szabályos körforgásba kezdett a négy fal. Rendszeresen délig hevert az ágyban, rosszkedvű volt, csömör, utálkozás és ital émelyítette, este éledt. Hosszú pepecselés a tükör előtt. Az arca sovány, enyhén rúzsozza, a szempilláját is festi, sima, befelé görbülő haja a válláig ér, a hatás néha meglepő – milyen szép vagyok! Az ablak előtt kurta, halk dudálás. Mintegy két hét után nagyanyjával megromlott a viszony, de vonzás és taszítás tétovaságában ezzel sem törődött. Az öregasszony egyik este benyitott hozzá, mikor már indult volna.

– Ide hallgass, te lány. Három évvel ezelőtt alkoholmérgezésból kikúráltalak, utána négy hónapig kezeltek Budakeszin. Elfelejtetted, de én nem. Ha még egyszer részegen jössz haza, a gavallérodat eltanácsolom innen az autójával együtt. Takard be a nyakadat – folytatta egy szuszra –, kimelegedsz és megvan a baj.

– Ne törődjön velem, nagymama.

– Mi egyébért volnék a világon?

Estély a férfi svábhegyi villájában. Zsófi örökölte unokanővére és barátnője, Veress Jutka ruhatárát, először adódott alkalom egy földig érő zöld velursifon ruha viselésére, s mert általában a divatosnál rövidebb szoknyát hordott, kényelmetlennek érezte a szokatlan öltözéket, rosszkedvűen indult útnak.

A Várban megismert arcok, híres író hírhedt feleségével, egy arisztokrata házaspár, a fiatal költő, akit a férfi nagyúri kedvtelésből anyagilag támogatott, és a férfi barátja, úrlovas, párbajhős. A költő, bajuszos gyerekarc, kefehaj, bő szmoking, melléje szegődött, mintha ebben a társaságban ketten egymáshoz tartoznának. Alig helyezkedtek el a karosszékekben – mindenkinek jutott, mintha a karosszékek mennyisége döntené el a meghívandó vendégek számát –, a férfi vaskos kézirat-paksamétát vett elő.

– Zsófi megkért, hogy olvassam fel az új novellámat.

Feszélyezetten helyeseltek az emberek, egyedül az író kedélyeskedett: – Essünk túl rajta – mondta, a költő Zsófi fülébe suttogta: – Egész kötet! Hogy tehetett ilyet? Szégyellje magát! – Én nem… fogalmam sem volt…

Lassan olvasott a férfi, mint aki élvezi szavai zamatját, s közönségének is időt ad ízlelésére. Novellája a porcelángyártásról szólt, Kína történelmén, hegy és vízrajzán, különböző vallásain, az indokínai nyelvek szakavatott taglalásán át jutott el a Kína nyakán vagy száz esztendeig terpeszkedő mongol dinasztiáig, innen még hosszú út vezetett Johann Friedrich Böttgerig, s a paksaméta alig lappadt. Csönd volt, az arisztokrata neje görcsösen ásítozott, az író felváltva a jobb és bal lábát nyújtotta előre, majd mind a kettőt, s behatóan tanulmányozta a cipőjét, a költő suttogott: – Nem bírom… Mit tegyek… Nem bírom…

Másfél óráig a monoton hang, mozdulatlanság, éhezés, szomjúság, gyötrelem.

– Nos? – kérdezte a férfi, s az íróra nézett.

– Roppant szórakoztató írás – mondta az.

Zsófiból kitört az ideges nevetés, köhögött, egyik távoli könyvállványhoz menekült, de ott is látta az író csúf, mulatságos arcát, s robbanó kis nevetések rázták. A férfi feléje közeledett, akkor sebesen mondogatta magában: Nagymama meghal, nagymama meghal!, s így képes volt komoly képpel szólni:

– Nagyon élvezetes. Érdekes dolgokat tanultam.

Az úrlovassal és a költővel elhelyezkedett a sarokban, ittak, túl a megpróbáltatáson, jó hangulatban. Éjfél után búcsúzott a társaság. A költő az úrlovast és Zsófit a hallba vezető nyitott ajtószárny mögé vonszolta, s mikor a férfi vendégei kikísérése után megkönnyebbülten visszatért, előugrottak. A hökkent és bosszús arc féktelen örömre hangolta mindhármukat, a költő felkapta Zsófit, és körberohant vele, a párbajhős töltött – egészségedre, kedves barátom! –, egyebekben úgy viselkedtek, mintha a karosszékbe hanyatló házigazda ott sem volna. A taxiban lefelé menet a költő verseit mondta, az úrlovas átölelte Zsófit. – A Gyöngytyúkba – utasította a vezetőt. – A vendéglőben káposztalevest ettek, s mintha a vendéglátó házigazda céltábla volna, a pártfogolt, a barát és a szerető egymást váltva lövöldözte feléje a gúny nyílvesszőit, s mind telibe talált. – Tulajdonképpen piszkok vagyunk – mondta álmatagon Zsófi. – Azt kapja, amit megérdemel…

Később Zsófi feje az úrlovas vállán, csókok érték az arcát, a haját, a költő az asztalra borulva aludt.

Áporodott rossz ízt érzett, de repítette a forgószél a Margitszigeti Nagyszállóból a Kis Royalba, a Hungáriából a Lúdlábba – az csak kellemes, hogy elmaradtak az éjszakai látogatások a Svábhegyen –, s végül mindig az Anna bár, a Vár kis palotájában megismert társaság. Egyszer, percekre, egyedül maradt az asztalnál a miniszterelnök fiával, szép szál férfi, kellemes, fölényes, de ekkor inkább barátian komoly.

– Mit keres maga ezek között? – mondta. – Túlságosan jó ezekhez. Most is részeg, el fog zülleni. – Annyi baj legyen – felelte, és fullasztották a könnyek.

Mindig ugyanaz, néha mulatságos, máskor unalmas, egyenesen bőszítő a dizőz, aki selypegve malacságokat énekel, selypegésével megváltoztatva a szavak értelmét – a csöndben, a dalocska kellős közepén Zsófi zajosan hátratolta a székét, és trappolva elindult a dizőz előtt, kifelé. A híres és szeszélyes asszony, akinél megismerte a férfit, később követte, s a tükör előtt, púderpamacsával gesztikulálva azt mondta:

– Valóban ilyen naiv lélek vagy? A barátunknak egyszer kell a nő. Téged alibinek cipel magával. Ha van eszed, kihasználod.

Nem volt esze. Nem lett belőle földközi-tengeri hajóút. A férfi rászoktatta az italra, s amikor ő egyszer részegen vad gorombaságokat vagdosott a fejéhez, sértődötten elmaradt. A kínos az egészben, hogy egyszer még felhívta telefonon, és a férfi az inassal letagadtatta magát. Az ilyen megalázó emlékeket az ember roppant súlyként cipeli egy életen át.

A svábhegyi villa gazdája és körülötte a társaság végleg eltűnt a látóköréből, de a költővel találkozott, utoljára egy irodalmi esten, ahol lábujjhegyére ágaskodva egyik legszebb versét mondta, leírhatatlan hatással. A műsor után jó néhányan a Grasham kávéházba mentek, egész sor összetolt keskeny asztalnál helyezkedtek el. A költő nyugtalanul járkált, itt meg ott kiáltva beleszólt a beszélgetésbe, egy távoli asztalnál ülő konferansziéhoz is odalépett, s meglepő dolgokat mondhatott, mert a konferanszié arca megdöbbenést mutatott, azután leült Zsófival szemben. Az asztalon áthajolva sebesen beszélt bele az arcába, megállíthatatlanul, és Zsófi egyetlen szót sem értett, mintha az állítmány kimaradt volna a mondatokból. A költő sírt, és egy magas fiatalember ráadta a kabátját, karonfogva kivezette.

Kéziratok, levélkötegek, a névjegy: Jaj, de messze van még az a szerda! Belökte a fiókot. Mégis megkérdezi nagymamát, hogy mi újság Juditnál, szokatlan a nagy csönd odaát. Benyitott. Az öregasszony az alacsony ablaknál karosszékében ült, mint régen is, a Pozsonyi úton, ott szemközt magas, szürke bérház, itt széles utca, földszintes öreg épület – egyenesen ült és tétlenül, az asztalon összehajtott Pesti Hírlap és tokjában a szemüveg.

– Fáradt, nagymama? Elkészítsem a vacsorát?

– Korai még, de ha készülsz valahová…

– Itthon maradok. Meghallgatjuk a rádióban a IX. szimfóniát. Klemperer dirigál.

– Az jó lesz. Mit is akartam… igen, Juditkámmal megbeszéltük, hogy hozzájuk költözök. Szüksége van a nyugdíjamra.

Az unokája szemében egyetlen másodpercre az öröm felvillanását látta, és követte az elképedés.

– Ezt csak így mondja, nagymama? Engem meg sem kérdeznek?

Az öregasszony motyogott, öregesen bólogatva.

– Hiszen nincs mit változtatni rajta.

– Egy szobában akarnak lakni ketten?

– Megleszünk valahogy.

– Hát, ha már nélkülem határoztak, tessék, költözzön el nagymama.

Tétován csukódott az ajtó. Az öregasszony nem mozdult. Az unokája sértődöttnek teszi magát, s mintha búsulna, de a szeme elárulta. Összekulcsolta halvány, kisebb és nagyobb májfoltokkal pettyezett kezét, segíts meg, uram isten, hogy ne fakadjak sírva. Közel húsz esztendő az elárvult Zsófival, akiért él, és ha úgy adódna, szívesen meghal, s Zsófi örül, hogy megszabadul tőle. Ettől félve halogatta a mondanivalóját.

Hűvös az alkonyat, kendőbe burkolózik, a jóféle tavaszi illatokat benzinbűzzel vegyítik a fölfelé kapaszkodó autóbuszok, a szemközti járdán kislányok krétával rajzolt ábrákat ugrálnak át, egy gyerek szalad két sörösüveggel – az öregasszony mindent észlel, de lélektelenül, mint egy kívülálló. Olyan nagy a szívfájdalma, hogy cserbenhagyta igazságérzete, s mintha az unokája fogalmazásában hallaná: – Legokosabb, ha nagymama Judit nénihez költözik. – Némelyik lakásban villanyt gyújtanak, s csak később világítják az utcát, egymástól nagy távolságban állnak a villanyoszlopok. Zsófi csöndben van odaát, olvas vagy ír, máskor békességes jó érzés, hogy mindenki végzi a dolgát a maga szobájában, most nyomasztó a nagy némaság.

Mikor az unokája lépéseit hallotta – a főzőfülkében edénnyel zörög –, az öregasszony felkattintotta a villanykapcsolót, kezébe vette a Pesti Hírlap-ot, Zsófi ne lássa, hogy a sötétben meditál. Cianó gróf, Mussolini veje Horthy kormányzónál. Mussolini grófhoz adta a lányát, megszerezte hozzá a módot, nagy úr lett, a volt angol király meg feleségül vette azt a bizonyos Simpsonnét, akiről annyit írnak a lapok, az egyik fölfelé tör, a másik lejjebb adja, nincs rajta mit csodálkozni, így van, mióta világ a világ. Szeme elrévedezett a vastag címbetűkön, este az ágyban tüzetesen átolvassa a cikkeket is, érdekli a politika. Zsófi főz odakint, ugyan hol, mikor tanult főzni? Ügyes, de nincs kitartása, hozzákezd ehhez, ahhoz, azután ráun. Az emberekkel is így van, elég sajnos, változnak a barátok, a szerelmek, most már a nagyanyjából is elege van, ezt is megélte, és el is kell viselnie, nincs apelláta.

– Ham and eggs!

– Finom.

Zsófi a sonkát, a tojást Márkus csemegéstől vásárolta, könyvre. Megveszi amit lát, s hónap végére jócskán felgyűlik az adósság, nemegyszer rámegy a nyugdíj, azután élnek Zsófi keresetéből, de hát az bizonytalan, több vagy kevesebb. Azért nincs ok panaszra, jól megvoltak eddig. Ezentúl az unokájának csak magáról kell gondoskodnia, nehogy könnyelműsködjön. Vacsora közben beszélgettek, nagy szünetekkel, kényszeredetten, az öregasszony mellét sikolyok feszítették, még az hiányzik, hogy hangot adjon jéghideg rémületének. Utoljára, és ha jól emlékszik, először életében ekkor engedett meg magának efféle fegyelmezetlenséget, mikor Zsófi anyját koporsóban vitték ki a szobából. Azóta egyre gyűlik benne a sikoltás, és most volna az ideje, hogy könnyebbségért éljen vele.

A Pozsonyi úti nagy konyha után kis főzőfülke, az ember minduntalan falba ütközik, de a csapból meleg víz folyik, a mosogatás gyerekjáték, mégis hosszan pepecsel vele, mert jobb ilyenkor egyedül, mint a sok ki nem mondott gondolat az unokájával. Zsófi kiáltott:

– Jöjjön már, nagymama, kezdődik.

– Jövök.

Simított egyet tömött ősz haján, a rádióval még úgy volt, hogy némileg ünnepi hangulatban hallgatta a hangversenyeket, a IX. szimfóniát nem először, de valami neves karmester lehet, akit az unokája említett. Két karosszék a rádió előtt, lám, Zsófi milyen figyelmes, és hát talán utoljára hallgatnak így kettesben zenét. És most sem sokáig. Az első tétel után a készülékben mozgolódás nesze, köhécselés, Zsófi hátrataszítja a karosszéket.

– Mégis elmegyek egy órára.

Hová? – kérdezné az öregasszony, de mintha már nem volna beleszólása az unokája dolgába. Bólint.

– Én meg lefekszem, elzárhatod a rádiót.

– Jó

A háziruhára kabátot vesz, tehát nem vendéglő, kávéház, italozás.

2

Egy Váralja utcai ház első emeletén becsöngetett. Várt, türelmetlenül hármat kopogott.

– Adjon isten, Judit néni. Felébresztettem?

– Dehogyis, drágaságom, tudod, hogy éjfél előtt le sem hunyom a szememet, és azután is jó, ha két órát alszom. Ilyen későn nem vártalak, bogaram.

A „bogaram" mindig idegesítette, s egyszer mégis szóvá teszi. Nem most, mert nagynénje hangja bizonytalan, megrebbenő, szokatlanul elvékonyodik. A nagy szobában vetett ágy, rózsaszínű damaszthuzat párnán, paplanon, a levegő fülledt, illatos.

– Lajcsi hol van?

– A szobájában. Behívjam?

– Majd én… később.

Az asszony most csókolta meg; szája, karja, pongyolája jószagú, nyilván mielőtt ajtót nyitott sebtében igazított magán, a frizuráját is rendbe hozta – a haja ezúttal bronzosra sikerült, ahány festés, annyi színárnyalat. Zsófit egyszerre az is ingerelte, hogy nagynénje Coronitas cigarettával kínálja. Nagymama nyugdíjából nem futja majd aranyszopókás cigarettára, fodrászra és kozmetikusra, de türtőztette magát, mert Judit buzgalmában gyávaság érződött, és ez megszégyenítő, csak nem tőle fél?

– … Nehezen szokom meg, hogy a csöngetésre magam nyitok ajtót. Annyi évtizeden át Lidi, néha Schumacher Dóra, de milyen sértődött arccal, emlékszel? Nekem nem derogál, istenem, bár ez volna az egyetlen, amit meg kell szoknom, de azóta, hogy a rendőr becsöngetett Ádám halálhírével… Ha szól a telefon, összerezzenek, félek. A csöngetés soha nem jelent jót, soha semmi jót…

A jót, az egyetlent az jelentené, ha Boér Gyula hangját hallaná a telefonban. Zsófi gyűlölte nagybátyját, aki szétrombolta Veresek házaséletét, majd egyhónapi tartózkodásra Hollywood-ba utazott. Ennek kilenc éve. Amerikai állampolgár. A Színházi Élet pletykarovata közli, hogy időnként áthajózik Európába, a közelmúltban negyedik hollywoodi feleségével. Judit néni nem olvassa a Színházi Élet-et? A hennázott haj, a kozmetika testének ápoltsága, a régi nagy lakás kiválogatott bútoraival berendezett teremszerű szoba buja szépsége, törékeny és bájos alakjának illata, minden, minden Gyula bácsiért, míg a könny és a panasz férje elvesztéséért. Ha a Színházi Élet szép nekrológban búcsúztatná Boér Gyulát – a világhírű filmszakember, varázsos hegedűjátékos, szellemes, elragadó férfi –, Judit néni megnyugodna, és átadná testét, lelkét a vénülésnek. A csöngetésre rezzenéstelenül ajtót nyitna. Dögöljön meg Boér Gyula, aki vele, egyetlen öccsének egyetlen lányával szemben is közönyös, és ezzel krónikus, furdaló fájdalmat okoz, Juditot meg kiforgatta eredeti valójából; hiúságában sértett szerelme már-már nevetséges, elesettsége szánalmas, olyannyira, hogy alig emlékeztet a hajdani szeretett Juditra, s ha már robbanna belőle a harag, kényszeríti magát visszaidézni a sok jótéteményt, amiben nagynénje részesítette. Soha nem fogom festeni a hajamat, méltósággal megöregszek, mint nagymama… Rémítő elképzelés, mintha az arca máris fonnyadna, zsugorodna. Az öltözőasztal tükrébe pillantott – mennyi ezüst, a csiszolt üvegek kupakja, az állótükör kerete, a monogramos kefe és fésű! – arca viruló, életmódja mellett igazán isteni csoda.

– Sokat vagyok egyedül. Lajcsi amilyen lármás gyerek volt, most a hangját is alig hallom. Bezárkózik a szobájába – meg kellett érnem, hogy a fiam cselédszobában lakik! –, azt sem tudom, mivel tölti az idejét.

– Tanul.

– Meglehet. Velem unatkozik. Igaza van, nem vagyok mulatságos társaság, tele keserűséggel, ti is unjátok, mindenki. Én is… vattát tömnék a fülembe, hogy ne halljam az örökös sírásomat. De ha az ember eltemeti a huszonnégy esztendős ragyogó, tehetséges lányát… és Ádám… elmegy szó nélkül, búcsú nélkül. Rám szakad a gond. Szegény Ádám nem heverte ki Jutka halálát.

Egy ideig várta, hogy Zsófi megerősítse: valóban, Veress Ádám öngyilkosságának fő indítéka a lánya elvesztése volt. Márpedig mázsányi bánatot könnyebben elvisel az ember, mint a megaláztatást, a csalódást, élete csődjét…

– … Elkényeztetett. Szakácsnő, szobalány, nevelőnő. Az anyagi ügyeket ő intézte. Nem értek semmihez, a kezem között elfolyik a pénz, azután egyszerre nincs. Mamára szorulok. Hidd el, drágaságom, keserves megpróbáltatás ez nekem, de arra is gondolok, hogy szükséged van a függetlenségedre, és…

Zsófi nyersen elvágta a továbbiakat.

– Mégis, hogy gondolja, Judit néni? Hová fekteti nagymamát?

– Megszokta a régi ágyát. Elhozzuk.

– Ide?

Körülnézett a zsúfolt helyiségben. A nagy fiókos szekrény tele Judit fehérneműjével. Az előszoba hosszú falát betöltő gardróbszekrényben Judit ruhái, átmeneti és télikabátok, két bunda. A háromrészes