Otthonunk a művekben

SZABÓ EDE

OTTHONUNK A MŰVEKBEN

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-530-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Szabó Ede jogutódja

Ó, az ember vad szívének

sehol sem lehet otthona

HÖLDERLIN

… Művészet.

Örök hajlék, be jó tebenned

JUHÁSZ GYULA

KÖNYVEKBEN EMBERARC

A MESE KIRÁLYA

A százötven éves Andersen

Tündérmesében élni, halálig gyermekszemmel nézni a világot, kihallgatni fák, növények, állatok, tárgyak beszédét, koboldokkal és sellőkkel játszani, naiv ámulattal, sohasem szűnő ujjongással fedezni föl a mindennapiban, a megszokottban is az emberi élet szépségét és gazdagságát: ez az irigylésre méltó sors adatott Hans Christian Andersennek, „az élet Lázárának és a mese királyának, ahogy egyik magyar fordítója, Hevesi Sándor nevezte. Király volt ez a költő, igaz, s ráadásul olyan korban, mikor a királyok fején már remegett a korona, mikor naponta újabb és újabb gyárak nőttek ki a földből, s úgy látszott, hogy a gép megöli a mesét. Király volt a maga teremtette csodák országában, s minden gyermek és gyermekkedélyű felnőtt szívében; de Lázárnak, koldusnak sosem érezte magát. Küszködés, nyomorgás, kudarc bőven akadt az életében, s ő mégis így ír róla: „Életem bűbájos mese volt, gazdag és boldog. Az ember nem hisz a szemének, s ismételten vissza-visszalapoz erre az önéletrajzkezdő mondatra. Hol volt, hol nem volt… Hát igazán volt egy ember, aki így tudta látni sorsát? Milyen vigasztaló és biztató, milyen fájó és megszégyenítő! Mert élt egy Andersen – kételkedhetünk-e még jogosan az emberben? Nem kellene-e mindannyiunknak ilyen tisztán, ilyen örömmel és bizalommal hinnünk abban, amivel ő fejezi be egyik történetét, hogy: „Az élet a legszebb mese? Hiszen itt a példa: aki úgy tudja szeretni az embereket, mint Andersen, az nem lehet boldogtalan. S milyen merészen vágott neki az életnek! Egy szép napon, alig tizennégy éves korában, 1819. szeptember 5-én, tíz tallérral a zsebében érkezik Koppenhágába. „Híres akarok lenni! – mondta anyjának, aki sírva kérdezte, miért megy el, mi lesz vele az ismeretlen nagyvárosban?

*

Első útja a színházhoz vezet, legszebb álma, hogy színész legyen. „Akkor még nem is sejtettem – írja –, hogy tíz év múlva itt fogják bemutatni első drámai munkámat. Egyelőre, persze, be sem teheti a lábát, elzavarják, mert nagyon fiatal és iskolázatlan. Színész később sem lett belőle, de egész pályafutása alatt állandó harcot vívott – darabjai miatt – a színházzal és a kritikusokkal. Most ott áll egyedül a városban, pénztelenül, ajánlólevél nélkül; s mivel szép, csengő szopránhangjára már szülőfalujában is felfigyeltek, fogja magát, és bekopogtat a koppenhágai zenekonzervatórium igazgatójához, egy Siboni nevű olaszhoz azzal, hogy énekes szeretne lenni. S a mese innét kezdve egyre színesebb és fordulatosabb, Siboni és barátai csakugyan felkarolják, de fél év múlva elromlik a hangja, s a nagylelkű mecénás azt tanácsolja, hogy menjen haza, és tanuljon valami mesterséget. Megfogadhatatlan tanács. Hazatérjen, hogy otthon kinevessék? Nem. Hallatlan naivitással hisz a gondviselésben és saját hivatottságában; újabb pártfogókat keres és talál. Közben egy ablaktalan kis kamrácskában lakik, szívós kitartással tanul. Tanárok, színészek, táncosok foglalkoznak vele, a „kis deklamátorral, aki folyvást verseket és színdarabokat szaval, s akiben oly furcsán vegyül a nagyratörő álmodozás az önbizalom teljes hiányával. Természetesen „kuriózumnak tartják, és kinevetik, ha egyébként támogatják is. „Tulajdonképp nagyon elhagyatott voltam, de nem éreztem át helyzetem súlyosságát; becsületes barátnak tartottam mindenkit, aki jóindulatúan szólt hozzám. A fiatal Andersen legjellemzőbb sajátsága ez a nyílt és őszinte közeledés az emberekhez, amely (milyen bátorító tanulság ez is!) sokkal gyakrabban talált ugyanilyen őszinte viszonzásra, mint gondolnánk. A másik jellemző vonása: életöröme. Már két éve hányódik-vetődik Koppenhágában, volt asztalosinas és énekes a színházi kórusban, lakbérét ismerősei adják össze, háziasszonyának némi aprópénzért bábszínházat játszik, fellépett egy balettben mint „démon, sikertelenül próbálkozik színdarabírással, és nyomorog, nyomorog. Ebéd helyett olykor csak egy falat kenyeret rágcsál a királyi kertben üldögélve. S ekkor, ebben a helyzetben, egyszer csak észreveszi a tavaszt. „A nagy, rügyező bükkfák alatt álltam, leveleiken áttetszett a napfény, olyan illatos, friss volt a levegő, úgy daloltak a madarak, hogy valósággal lenyűgözött az öröm, hangosan felujjongtam, átöleltem és megcsókoltam az egyik fát. – Bolond maga? – szólalt meg mellettem egy férfi.

Szép bolondság, megható bolondság.

Ha nem lett volna ilyen, aligha válik a mese királyává.

*

Elbolyongva e varázsos mesék sűrűjében, egyre világosabban látjuk, hogy lényegében a saját élete volt az, amit mesévé bűvölt. Ez az élet viszont nagyon tág volt, csakugyan gazdag és boldog: belesűrűsödött az emberek minden öröme és szomorúsága, a gyermekek játéka és a felnőttek harca, munkája, szerelme, a szülőföld tájai és történelme, a népdal csapongása és a hősmondák ezernyi színe, dallama. Meséi születése másképp elképzelhetetlen is lett volna. Egy ember, bármilyen tehetséges is, nem lehet kimeríthetetlen meseforrás. Andersen pedig az volt. S azért lehetett az, mert tudta, hogy a mese a nép száján halhatatlan, a nép szívéből árad olyan bőségben, amelyből meríteni lehet és kell. „Az én hazám, Dánia, költői ország, tele népmondákkal, ősi dalokkal, s gazdag a történelme is, amely összefonódott Svédországéval és Norvégiáéval. A dán szigeteken pompás bükkerdők, gabona- és lóheretáblák vannak, olyanok, mintha nagy kertek volnának. S e zöld szigetek egyikén, Fünen szigetén van a szülőhelyem, Odense, amely Odintól, a monda szerint hajdan itt élt pogány istentől kapta nevét… Odense abban az időben, amikor Andersen született (1805), ódon, elmaradott kisváros volt, még elevenen élt számos régi népszokása, céhei nagy, színes, húsvéti körmeneteket rendeztek. A hároméves kisfiú, 1808-ban, átvonuló spanyol csapatok képében már a történelemmel is találkozhatott, nem is beszélve egy későbbi találkozásról, amidőn apja, a szegény cipész és lelkes Napóleon-rajongó önként jelentkezett katonának. Gyerekkori élményei a tarka és sokszínű valóság, az Ezeregyéjszaka s a fonogató öregasszonyok meséi közt oszlottak meg, s fejlődése szempontjából nyilván az sem közömbös, hogy apja is szerette az irodalmat. Neki magának Shakespeare után legkedvesebb ifjúkori olvasmánya Scott, Hoffmann és Heine volt, vagyis: túlnyomórészt a romantika; de Heine műveiből az irónia és a szatirikus hang is hathatott rá. Magányos fiú volt; mint mondja: „jámboran és babonásan nőtt fel, s szinte analfabétából vált nagy íróvá, hiszen a legalapvetőbb ismeretekre is csak aránylag későn tett szert, amikor hosszas nyűglődés után Collin, a Királyi Színház igazgatója ösztöndíjat eszközölt ki számára, s így végre nyugodt körülmények közt foghatott a rendszeres tanuláshoz. Nagyon nagy utat tett meg a világhírig, s nem is csoda, ha erről a rendkívüli útról olyan szép meséiben emlékezik meg, mint az Aranykincs vagy A rút kis kacsa. Ezekben a mesékben közvetlenül tetten érhetjük egyik gyakori módszerét, a stilizáló szimbolizmust. Ami azonban Wilde-nál sokszor mesterkélt, nála még magától értetődő és természetes. Annyira az, hogy – bár különben szeret moralizálni – ezekben a műveiben nem is nagyon igyekszik „levonni a tanulságot; az olvasó e nélkül is azonnal megérti ezt a felejthetetlen mondatot: „Mit is számít az, ha valaki baromfiudvarban születik – csak hattyútojásból keljen ki! A szegény kis kacsa viszontagságaiban nem nehéz ráismerni Andersen küzdelmes életútjára, s a mese mégis mese marad, ha nem is épp az az igazi „népmese." Andersent nem lehet megérteni a népmese nélkül, de nem érthetjük meg pusztán a népmeséből sem. Az Aranykincs (és ez sok Andersen-történetre tipikusan jellemző) például nem egyéb, mint meseformában írt novella. A meseforma Andersen kezében sajátosan egyéni elbeszélőformává is vált, úgy, hogy a legtöbb esetben megőrizte kapcsolatát a népmese stílus- és érzéselemeivel. Gondolati többlet, jelképes értelem, komoly társadalmi mondanivaló – ez az, amit Andersen a meséhez hozzáadott.

Nem lennénk igazságosak, ha a mese tiszta népi formáját és az anderseni formát szembeállítanánk egymással. Az utóbbi számos helyen egészen irodalmivá válik, abban az értelemben, hogy voltaképp novella, karcolat, tárca vagy prózai költemény mese formában, s nem „igazi" mese. Szépségén, értékén ez mit sem változtat.

*

Andersen meséinek számra ez a csoportja a legnagyobb, s nem a tündérmesék. Nem szabad félnünk a szótól, mondjuk ki nyíltan és bátran: tanítómesék ezek, a szó legnemesebb, legrokonszenvesebb értelmében. S hogy mire tanítanak? Elsősorban és főleg az emberszeretetre, az értelmes, szép, igaz életre, a munka és az alkotás, az önfeláldozás és jóság, a becsület és hajlíthatatlan jellem tiszteletére. Némelyikük, mint A rendíthetetlen ólomkatona vagy A vad hattyúk, ezzel a komoly erkölcsi mondanivalóval is meg tud maradni népmesei jellegűnek, másokba viszont (s ez sem válik kárukra) benyomul a szelíd irónia, a groteszk humor és a kíméletlen szatíra is. Néhol csak egy-két mondat erejéig, de az is elég. Az Aranykincs-ben a dobos vörös hajú fia szerelmes a polgármesterek Lottéjába, aki máshoz megy feleségül. Mikor a fiú évek múltán híres hegedűművészként tér haza, a polgármesterné eldicsekszik vele, hogy a nagy művész valaha milyen szerelmes volt az ő lányába, de rögtön hozzá is teszi nagy büszkén: „Lotte most államtanácsosné!"

Mindenki ismeri A császár új ruhája megsemmisítő szatíráját, de talán kevesebben emlékeznek A ganajtúró-ról szóló történetre, amely az értéktelen senkik határtalan önhittségét gúnyolja ki. A császár aranypatkókat veret kedvenc lova lábára, mert a ló egy ütközetben megmentette az életét. Az istállóban tanyázó ganajtúró bogár először csak azzal henceg, hogy neki vannak aranypatkói, nem a lónak, de végül már a paripa hátára szállva azt képzeli, hogy a mén azért kapott aranypatkót, mert ő a lovasa… S milyen kegyetlenül bánik el a szelíd Andersen a kritikusokkal is! Igaz, sok baja volt velük. Regényeivel és színdarabjaival nem aratott valami nagy sikereket, s meséit is hosszú időn át többre becsülték Németországban (ahol Chamisso volt a legnagyobb híve és barátja), mint hazájában. Olvasói és kritikusai sokáig a nyelvi hibákat hányták szemére, s meglehetősen keserű hangon ír arról is, hogy hiúsággal vádolták. Nos, a kritikusok egyszer s mindenkorra megkapták a magukét A csiga és a rózsabokor című mesében! A csiga azzal kérkedik, hogy ő idővel majd nagyobb dolgot fog művelni, „nem rózsát teremni, mogyorót hozni; vagy tejet adni, mint a tehén meg a juh. – „Roppantul sokat várok kegyedtől! – mondta a rózsabokor. – Szabad kérdeznem, hogy mikor lesz ez? Mire a csiga azt feleli, hogy ő még vár, neki nem sürgős. A következő évben aztán fitymálva állapítja meg, hogy a rózsabokor megint csak rózsát termett; még később felháborodik azon, hogy a bokor „nem fejlődik, mert különben valami egyebet termett volna." Addig csepüli, míg a bokor megkérdezi, hogy jó, jó, rendben van, de mit ad ő a világnak? – Mit adok? Leköpöm! – válaszolja dühösen a csiga. – Eddig a mese. Valljuk meg, igen-igen tanulságos mese ez a meddők, a gáncsoskodók számára. Ennél szelídebb formában, de nem kevésbé szemléltetően figurázza ki azokat, akik a jelenből visszakívánkoznak a múltba. A szerencse sárcipői című hosszabb, keretes mesében szerepel Knap igazságügyi tanácsos, aki nagy hévvel kardoskodik amellett, hogy a középkori Dániában jobb volt az élet, mint a maiban. Annyira beleéli magát János király korába, hogy amikor a társaságból hazaindul, saját sárcipői helyett a pajkos tündér által odahelyezett, kívánságteljesítő cipőt húzza fel. Amint tehát kilép az ajtón, máris vaksötét veszi körül, és bokáig süllyed a sárba. No persze, hisz János király idejében nincs még utcai világítás és járda, s ő most – a tündéri cipő jóvoltából – visszakerült abba a korba, ahová oly epedve kívánkozott. Mulatságos kalandok után radikálisan kigyógyul múltnosztalgiájából.

*

Írónk nem fogy ki az ötletekből, humora is kiapadhatatlan, s képzelete mindent megelevenít. Meséiben a legkülönbözőbb emberi jellemeket szólaltatja meg a tárgyak, növények, állatok, jelenségek nyelvén, s olyan megejtő természetességgel, hogy tüstént belemegyünk a játékba. Az Öten egy hüvelyből borsószemei, a palacknyak vagy a kötőtű, az öreg utcai lámpás vagy a tyúkudvar lakói – mind legszemélyesebb emberi gondjainkról, gyarlóságainkról, önzésünkről, büszkeségünkről és fájdalmainkról szólnak, de nem elvontan, hanem úgy, hogy az emberi típusok egész galériáját vonultatják föl sok-sok remekül megfestett képben. A Való igaz című kis történetnél nevettetőbben, azt hiszem, senki sem írta meg a pletyka, a rémhír terjedését. Az egyik tyúk csőrével csipkedi magát, s egy apró tolla kihullik. „Ott száll! – mondotta – Mennél többet tépek ki, annál szebb leszek! – Ezt csak tréfából mondta, mert a tyúkok közt ő volt az úgynevezett humorista. A többiek súgni-búgni kezdenek: Hallottad? Van itt egy tyúk, aki a tollát tépi, hogy szebb legyen. A végén ugyanebbe a tyúkudvarba már úgy kerül vissza a hír, hogy öt tyúk tépte ki összes tollát szerelmi bánatában, s utána halálra vagdosták egymást. A tréfacsináló tyúk nem ismer rá saját történetére, és mélységesen megbotránkozik az eseten. S ez a kis ötlet micsoda kedves zamatot kap a részletekben! Amikor például szóba kerül a tollát kitépő, szemérmetlen tyúk – „Prenez garde aux enfants! – mondotta az apabagoly – „Csak ne a gyerekek előtt!

Ezekkel a meséivel – és elsősorban épp ezekkel – Andersen új (vagy nagyon régi?) utat nyitott meg a meseirodalomban. Mert tündérmeséi utánozhatatlanok, de finom szatírájából sok minden továbbfejleszthetőnek látszik a mese keretei között. S – mellékesen megjegyezve – a modern meseírók élnek is ezzel az örökséggel, noha még mindig nem eléggé. Nyilvánvaló, hogy ezt a felmerülő gondolatunkat nem a gyermekmesékre vonatkoztatjuk. Andersen meséinek jó része úgy mese, hogy a gyermek is tudja élvezni, de sokkalta inkább élvezi a felnőtt, aki észreveszi benne a mellékmondatokat, elejtett fél szavakat és célzásokat. Amikor, mondjuk, egyik igazi meséjében végül egymásé lesz két szerelmes, megjegyzi: „Három egészséges gyermekük is lett, persze nem mindjárt." Vagy milyen bájosan groteszk, s itt egyúttal népi ízű is, amikor A tűzszerszám-ban azt mondja: „A princessz kijött a rézkastélyból, s királyné lett belőle, és ez nagyon jólesett neki"; vagy: „az öreg király még sok szép napot ért, kis unokái gyüpaciparipáztak a térdén és a jogarával játszottak."

Hát a tündérmesék? – kérdezhetné valaki –, azok talán nem is gyönyörűek?! De igen. A kis hableány vagy A hókirályné és még sok, nagyon sok: örök olvasmánya marad mindenkinek, aki még nem vesztette el egészen gyermekségét. S ugyanígy a gyöngéd, csodálatosan friss és meleg lírájú rajzok anyjáról, a szegény mosónőről, vagy Ole Luköje kavargóan tarka, lenyűgözően színpompás történetei, A fenyőfa karácsonyi álma és a Bodzaanyóka…

Kincsek közt válogat a kezünk, amikor Andersen százötvenedik születésnapját ünnepeljük, s annyi a kincs, hogy a szemünk is belekáprázik. Ő maga írja egy helyütt, hogy még a tél is felolvad, „minden kinyílik a népdal madarának gyönyörű énekére, amely sohasem némul el"!

Kevés szóval sokat mondani nehéz arról, akiben egy lélekszámra kicsiny, de alkotóerőre nagy nép minden értéke felgyülemlett. Ezek a mesék a világirodalom nagy csúcsai közé tartoznak, s aki megalkotta őket, azt emberszeretete, költői ereje, tiszteletre méltó áhítata a szépség, jóság, igazság iránt emberileg is naggyá tette. Nem is lehet ez másképpen: igazi írói nagyság nincs emberi nagyság nélkül. (Noha a nagyság is sokféle, s nem mind ilyen makulátlan.) Andersen hitt az életben, hitt az emberiség jövőjében is. „A mi munkás, gyárkéményfüstös korunkban talán már meg is született az új század múzsája. Köszöntjük őt a távolból! Így nézett a jövőbe, s abban is biztos volt, le is írta, hogy: „Korunk a mese korszaka. Talán a korlátlan lehetőségeket értette ezen, talán azt, hogy az új kor is megteremti a maga mesevilágát, amelyet, úgy lehet, nem tündérek népesítenek be majd, de bizonyosan semmivel sem lesz kevésbé csodálatos, mint az elmúlt korok meséi. Mert minden csodálatos. „Az élet a legszebb mese."

Ez volt az ő hite, a mese királyának halhatatlan, örök hite.

1955

THEODOR STORM

Hans Theodor Woldsen Storm neve észak-német rónák, lápvidékek hangulatát idézi, viharos tengerek árapályát, monoton zúgását, vijjogó sirályhadát, Husumot juttatja eszünkbe és Hademarschent – a „szürke várost, ahol kezdődött, s a csendes falut, ahol végződött az író világa. Mert Storm szenvedélyesen ragaszkodott szűkebb hazájához, a Dániával határos Schleswig-Holsteinhez. Másról írni nem tudott és nem is akart; képzelete itt kapott szárnyra, az Északi- és Keleti-tenger ölelte tájon, itt csapongott, a gátaktól a hangás pusztákig, a sekély, mocsaras parti víztől, a morotvától a gyér tölgyesekig, bükkerdőkig. Emberek, sorsok kavargó özönéből csak egy érdekelte: a fríz ember, a fríz sors. Ma már – mivel ő mentette át a művészet örökkévalóságába – az ő szemével látjuk a régi frízföldet és lakóit. S voltaképp ennyi csak, nem több az életműve. De ez éppen elég, hisz rangot jelez; annyi, mintha azt mondanánk: Jordaens ecsetjétől halhatatlan a hajdani flamand paraszt, s a holland táj azóta megváltozott arca Ruijsdael képein él tovább. A szertelenek, a mindenáron nagyot akarók lekicsinyelhetik az ilyen teljesítményt. Mégis, újra meg újra akad költő, alkotó, aki így is, termő fájának ilyen erős visszametszésével is naggyá nő. Storm nagysága sem mérhető csupán ábrázolt világa külső terjedelmével, azzal, hogy mekkora területre veti árnyékát a mű lombkoronája. Az a fajta író volt, aki tisztán látta szülőföldjében gyökerező, bensőséges tehetsége természetét, és sohasem próbálta áttörni képessége határait. Mélyről fakadt lírája friss forrás, gazdag prózája oázis a provincializmus, a „Heimatkunst sivatagában. A maga vonta körön belül teljes világot teremtett: sűrű levegőjű, vonzó, igaz emberi világot. Kortársai közt nem is igen találunk nála színesebb, termékenyebb német novellistát.

Költői realistának tartotta magát. Számára a romantika irodalma: víz alá süllyedt város távoli harangszava. E valaha népes város még 1817-ben, Storm születésekor sem halványuló fényei: Kleist, Jean Paul, Tieck, Arnim vagy Brentano alig-alig villannak át ifjúkorába; Eichendorffért lelkesedik s később Heinéért. Élete is romantikátlan. Bíró és költő ő is, akár Hoffmann, de ezzel véget is ér a párhuzam. Storm pályafutását nem tarkítják hányattatások, ital, idegbaj, nagy szerelmek, sikerek és bukások. Legnagyobb megpróbáltatása a tizenegy évi őrlődés, Husumtól távol, az utált porosz bürokrácia hivatali taposómalmában. Szeretett feleségének, Constanzénak a halála, s nyolc gyermeke közül a legidősebbnek és legtehetségesebbnek, Hansnak alkoholistává züllése – ez a két fájó seb élete végéig sajog; de egyébként nyugodalmas, szinte eseménytelen ez az élet. Teljesen betölti a család, az ügyvédi, bírói munka, az irodalom, a zene, a baráti kör, a természet; betölti s tartalmassá, széppé teszi: Husum. Stormnak Husum az ifjúság, a költészet, a béke, a boldogság. Husum: téli délutánokon a teafőző duruzsolása, versek zenéje, Schubert-dal a zongorán, nyári alkonyokon Constanze asszony kerti rózsáinak illata. Husum: a csodálatos, mesében ködlő, már-már álombeli város – ez Storm élete.

*

Husum a XIV. és XV. században még Hamburggal vetélkedő, virágzó kereskedőváros volt, rajta keresztül bonyolódott le csaknem az egész északi- és keleti-tengeri hajóforgalom. Kikötője azonban idővel eliszaposodott, apály idején úgyszólván kiszáradt, s a város így sokat vesztett jelentőségéből, mondhatnánk: öregedni kezdett. Vén, komor házak álltak itt a fátlan tengerparti síkságon. Közvilágítás nem volt; Storm gyerekkorában még a gátrendszer is hiányzott, a tenger gyakran elöntötte az alacsonyabban levő utcákat. A kis Theodor legmegrendítőbb élménye az 1825-ös nagy szökőár; ennek a félelmes elemi csapásnak az emlékei kísértenek a Carsten kurátor-ban (Carsten Curator) és A viharlovas-ban (Der Schimmelreiter; szó szerint: „Az almásderes lovasa").

Storm nagyszüleinek a háza a Hohle Gasséban előkelő patríciusház volt, kertes, emeletes, tágas és világos. Theodor anyai nagyapja, Simon Woldsen ugyanis Husum tekintélyes és gazdag kereskedői közé tartozott. A nagy család legtiszteltebb, körülrajongott alakja a dédanya, A viharlovas elején említett Feddersen szenátorné, akit Storm még jól ismert. Apai ősei viszont nem Husumból származtak, s nem is voltak frízek, mint a Woldsen-Feddersen ág. Nemzedékeken át szél- és vízimalmot béreltek az alsó-szász Westermühlenben. Storm apai nagyapja, Hans Storm is molnár volt: jófejű autodidakta, aki szabad idejében lelkesen csillagászkodott. Az apa, Johann Casimir Storm már ügyvéd; melegszívű, dús képzeletű, de kissé nehézkes ember, „een Westermöhlener Bauerjung – „westermühleni parasztfiú –, ahogy mondogatta magáról. Mindenesetre becsületes ügyvéd lehetett, mert minden husumi szerette és nagyra becsülte.

A család nem volt vallásos, a keresztyénséget közömbösen vette, templomba nem járt. Storm a szülői ház legjobb ajándékának tartotta, hogy gyermekkora érzés- és gondolatvilágát nem zavarták meg a vallással. Viszont rengeteg mesét, történetet hallott, főleg Husum múltjáról. Ebből apja, nagyapja, Woldsen nagymama és Feddersen dédmama éppúgy nem fogyott ki soha, mint Storm egykori dajkája s későbbi öreg barátnője, Lena Wies.

A piactéren levő apai házban s a Hohle Gasse-i nagyszülői házban élénk társasági élet zajlott. Talán nem is akadt Husumban olyan ember, aki legalább egyszer meg ne fordult volna Stormék, Woldsenék házában.

Nagyjából ez hát az a környezet, amelyből Storm életműve sarjadt. S ehhez számíthatjuk még a tágabb vidéket, Husum környékét; a tengerpartot, a kastélykertet, a pusztát, az erdőket, a lápvidéket – a gyermeki kószálások, csavargások kimeríthetetlen bőségű, bűvös világát.

*

Emberi arcképének még vázlatos megrajzolása sem könnyű feladat; sok benne az ellentmondás, a titkolt, rejtett feszültség. Mélabúra hajló és mégis élénk, társaságkedvelő természet. Gyakorlati észjárású, józan, kötelességeit lelkiismeretesen végző ügyvéd és bíró; de kedveli a merengést is, az álmodozó semmittevést. Derék és gondos családapa, sokat és szívesen foglalkozik gyermekeivel – másrészt: úgy rajong a fiatal lányokért, mint Ronsard vagy Jammes, és a szerelem leglégiesebb rezdüléseinek ismerője, mint Turgenyev. Jól zongorázik, szép, telten zengő tenorhangja van, művészien énekel, zene- és énekkart szervez, vezényel, komoly sikerrel. Műsorain Schubert, Mendelssohn, Mozart művei szerepelnek. Hademarschenben viszont buzgón kertészkedik. Tudatos, sőt öntudatos író; tisztában van novellái értékével, de verseit mégis többre tartja. Állandó kapcsolatban van, levelez kortársai jó részével, Heysével, Mörikével, Kellerrel s másokkal; baráti köre is elég széles, sorra végig is látogatja kedvenceit, még Turgenyevet is fölkeresi Baden-Badenben; de valahogy mégiscsak fél lábbal áll a korabeli irodalmi életben, szinte területenkívüliséget élvez Husumban. A XIX. századi nagy európai realizmushoz nem fűzik erős szálak: novelláiban a szépséget, az eszményítést tartja fontosnak, Arany szavával: a való „égi mását." Egy-egy elbeszélésén öt-hat hónapig dolgozik. Műgondja a legapróbb részletre is kiterjed, egyetlenegy henyén odavetett szava, jelzője sincs. Szigorú ökonómia a szerkesztésben, egyszerűség, tárgyiasság – ez jellemzi írásait. És persze a naturalizmus jogosultságát tagadó, eszményítő szándék ellenére is: a realitás.

Realizmusa más, mint Kelleré, Meyeré vagy Fontane-é. Keller tömören, zsúfoltan megjelenítő aprólékossága, Meyer színes, romantikus drámaisága és Fontane kényelmes epikuma Stormnak nem kenyere. Polgári író ő is, de az ő számára a polgárság: Husum polgársága, a gazdag kereskedők, szenátorok, hajótulajdonosok, közigazgatási tisztviselők felsőbb és a kézműves kispolgárság alsóbb rétege. A felsőbb réteg még körülbelül a Buddenbrook-ház középső nemzedéke, vagyis még csak elvétve, egyes kivételes, különc egyéneiben hanyatlik. S ez a helyi hatalmával megelégedő nagypolgárság némiképp patriarkális is: nem zárkózik el merev gőggel az alulról jövők elől. Nemcsak Storm paraszti származású apját fogadják szívesen az előkelő Woldsen család tagjává: a keveredés eléggé általános. Storm művészi életismeretére, éleslátására vall, hogy ebben a még egészséges polgárságban is észreveszi a romlás csíráit. Hogy csak egy példát említsünk: a Carsten kurátor-ban a sorok közt s a történet hátterében már felkomorodik a tragikus hanyatlás. Storm társadalomábrázolásába ezenkívül a feudalizmus helyi emlékei is belejátszanak. Szülőföldje múltját, a maga gyermek- és ifjúkorának jelenét írta meg, s ilyenformán több évszázad pereg le előttünk Schleswig-Holstein hétköznapjaiból. Mások tán átfogóbban mutatták be a német társadalmat; Storm mikroszkópjában csak egy metszet van, de arról éles, tiszta képet kapunk.

*

Emlékeiben gyakran visszatér diákkorába. A husumi iskolában nem sokat tanult, csupán Schiller műveivel ismerkedett meg, és még érettségiző korában is középkori minnesängernek tartotta – Uhlandot. Goethe versei is a kezébe kerültek, de sejtelme sem volt róla, hogy élő német költők is léteznek. Középfokú tanulmányait Lübeckben, a régi Hanza-városban végezte, jogot Kielben és Berlinben tanult. Novelláiban sokszor felidézi egyetemi élményeit; ellenszenvvel nézte, utálta a kocsmázó, párbajozó, bajtársi egyesületekbe tömörülő, hangoskodó, üresfejű német diákokat. Minden különösebb hajlam nélkül ment jogásznak.

1839-ben barátkozik meg a Mommsen fivérekkel, s Theodor Mommsen hívja föl a figyelmét Mörikére. Írói próbálkozása is ebben az időben kezdődik: első művei versek, rövid novellák, a schleswig-holsteini Népkalendáriumban jelennek meg, majd 1843-ban a Mommsen fivérekkel együtt kiadja a Három barát daloskönyvé-t. (Liederbuch dreier Freunde).

Ekkor már ügyvédként működik Husumban, s egy év múlva eljegyzi unokahúgát, Constanze Esmarchot. Az esküvőt 1846-ban tartják meg. Storm szép, nagy, kertes házat vásárol, a kertet beülteti rózsával, jázminnal, orgonával. S aztán, szinte évről évre: jönnek a gyerekek és a gondok. Constanze nem volt „nagy szerelem – a házastársakat inkább meleg szeretet, rokonszenv és barátság fűzte egymáshoz. A nyugtalanítóbb szenvedély a fiatal Dorothea Jensen, akit Storm már csak idősebb korában, Constanze halála után vett feleségül. (Dorotheát egyébként Constanze is őszintén szerette, jó ideig magánál is tartotta, és szinte „végrendeletileg bízta férjére…)

Constanze nyugodt, derűs, kiegyensúlyozott, a gyermekeinek és háztartásának élő asszony volt, bár szerette a szórakozást is, a vidám társaságot. Storm neki olvasta fel legelőször minden új novelláját, és ha Constanze csak annyit mondott rá, hogy: szép – már ettől is megjött a munkakedve. Különös munkakedv volt ez: az író fantáziája akkor dolgozott legélénkebben, ha tekintetét egy szürke falon pihentette…

1850-ben Schleswig-Holstein dán uralom alá kerül. Erőszakkal bevezetik a dán nyelvet, dán hivatalnokok özönlik el a tartományt. Storm, aki nem titkolja patrióta érzelmeit, gyakran kerül összeütközésbe a polgári és katonai hatóságokkal, úgyhogy végül ügyvédi engedélyét is megvonják. 1851-ben vers- és prózagyűjteménye jelenik meg Nyári történetek és dalok címmel (Sommergeschichten und Lieder). A kritikák dicsérik versei és novellái gyengédségét, könnyed báját, de bőven találnak hibát is bennük, s művét a kezdőnek járó jóindulatú elnézéssel bírálják. Pedig ekkor már megírta a német novellairodalom egyik örök életű remekét, az Erdei ló című elbeszélését (Immensee).

Eztán az emigráció évei következnek, 1853-tól 56-ig Potsdamban, 1856-tól 64-ig Heiligenstadtban. Storm idegőrlő munkát végez, s közben anyagi gondokkal küszködik. Havi 4–500 tallérból kell eltartania nagy családját, s így időnként apja segítségére szorul. Munkája jellemzéséül hadd utaljunk rá: egy ízben például ötven per aktáit bízzák rá, hogy négy nap alatt dolgozza fel… Ekkortájt, 1854 körül kezdődnek ideges gyomorfájdalmai, hogy végül is, hetvenéves korában, a gyomorrák végezzen vele. Öregkorát ismét Husumban és Husum közelében tölti; Hademarschenben halt meg, 1888-ban.

*

A kezdő író főleg a sejtelmes hangulatokra, finom érzelmekre, a megszépítő emlékezésre volt fogékony, bár a tragikus alaphang eleitől fogva felismerhető írásaiban. Első korszakának novelláiban, az Erdei tó-ban, Az uradalmi major-ban. (Auf dem Staatshof), a Szigeti kirándulás-ban (Eine Halligfahrt), Az egyetemen-ben (Auf der Universität) vagy a Bábos Palkó-ban (Pole Poppenspäler) még a lírikusé a szó. Hiszen Storm költő is volt, s nem is épp a harmadrangúak közül. Mélyen átérzett, gyöngéd és gyöngyös csillogásúra csiszolt versei nyugodtan odasorolhatók a német líra java terméséhez. De ha ezt esetleg el is vitatnánk tőle (bár Thomas Mann remek Storm-tanulmánya épp a lírikust méltatja hódolatnak is beillő csodálattal) – elbeszélései a legszigorúbb kritikát is elbírják. Természetesen az ő tolla alól is kikerült néhány olyan mű, amely gyengének vagy éppenséggel érdektelennek mondható. Lélekelemző novelláinak egy részében kevés a meggyőző erő, ezek bizony olykor eléggé vérszegények. Sikerült művei azonban – s ilyen legalább húsz-huszonöt van – a novellairodalom mesterművei közé tartoznak.

Impressziók, érzelmek, helyzetképek, lelki történések finomságaiból, a gyermekkor tündérkertjéből s a családi emlékek meghitt otthonosságából indult el, s egyre jobban a kíméletlen realitás, a merészebb jellemfestés, a nyersebb tragikum felé fordult. A választóvonal valahol az Aquis submersus táján van; addig érzelmes, borongós lírája innét kezdve: zenekíséret egy-egy sorstragédiához. Élete végén ő maga is érezte, s többször hangoztatta is, hogy a dráma határához ért, s ha volna rá ideje és ereje, át is térne a drámaírásra. Ebben az utolsó korszakában születtek legnagyobb művei: két történelmi elbeszélése, a Grieshuusi krónika és a Haderslevhuusi ünnep (Zur Chronik von Grieshuus – Ein Fest auf Haderslevhuus), valamint a Heinz, a matróz (Hans und Heinz Kirch) és A viharlovas.

*

Novellaírói módszere látszólag ellentétes a drámaisággal. Nagyobb terjedelmű írásai nem is novellák a műfaj mai értelmezésében: nem a főhős életének egyetlen epizódjába sűrítik az ábrázolást, nem egy-két kiemelt mozzanat vet fényt a szereplők jellemére, sorsára. Storm emlékező író; rendszerint a hős gyermekkorával kezdi s halálával végzi a történetet. Vagy ő maga emlékezik – s ilyenkor persze sosem az ő személye a fontos, hanem az emlék, a felidézett alak, mint Az államtanácsos úr-ban (Der Herr Etatsrat) is – vagy figuráinak egyikét-másikát beszélteti, szintén emlékező formában.

A viharlovas például az író emlékezésével kezdődik: elmondja, hogy dédanyja házában hallott először erről a történetről; majd a hajdani elbeszélő veszi át a szót, s ezzel az emlék időrendileg még régebbre tolódik el. Ám az a bizonyos hajdani elbeszélő sem ismerte Hauke Haient (ő már csak a kísértetével találkozik!), hanem mástól, az öreg kántortól hall róla, aki tehát még régebbi események tanúja. Az emlékezésnek ez a hármas időbeli rétegeződése különös, legendás távlatot ad a történetnek. A kántor időnként félbeszakítja meséjét, s Hauke életútjával párhuzamosan – bár jóval vékonyabb szálon – egy másik cselekmény is kibontakozik az olvasó előtt: az elbeszélő korabeli gátmester és társainak munkája a gát megmentéséért, a gátszakadás, a küzdelem a tengerrel.

Láthatjuk: Storm kedveli a keretes elbeszélést, ha nem is abban a kirívó és suta formában, amely egyes régi írók műveiben ma már oly fölöslegesnek hat, zavar bennünket. Nála maga az emlékezés válik keretté, minden erőltetés nélkül. Az államtanácsos úr-ban egy beszélgetés során odavetett szó idézi fel az emléket a részeges „vadállat"-ról, a novella végén az író és a fiatalember ismét vált néhány szót, s a keret bezárul. Az Erdei tó-ban a magányos öregember szobáján holdfény oson át, rávetül egy lány arcképére, s máris a kisfiút s a kislányt látjuk, a gyermekkor sugárzó megelevenedését. A Bábos Palkó-ban ismét a kettős emlékezés játszik velünk: az író emlékében felbukkan a derék esztergályos alakja, s Paul, hogy megmagyarázza a ráragadt csúfnevet, elmeséli élettörténetét. Az Aquis submersus-ban. egy halott gyermek portréja s a kép alá írt rejtélyes betűk lendítik mozgásba az emlékezést. Máskor viszont már eleve a múltban indul a cselekmény, s az író csak lazán kapcsolja saját jelenéhez. Ilyen elbeszélés a Carsten kurátor, Az egyetemen, a Heinz, a matróz és még sok más.

Az emlékezés Stormnál nem csupán művészi fikció, mégis: ez a módszer lehetőséget ad rá, hogy kiemelje a szükséges és elhanyagolja a lényegtelen mozzanatokat; hisz az emlékezés már jellegénél fogva is sűrít, válogat, kihagy, felnagyít, élesen körvonalaz vagy ködbe mos egyes eseményeket.

És talán ez is a legjellemzőbb Storm elbeszélő módszerére: hogy kiválaszt két-három epizódot a hős gyermekkorából, egyet-kettőt (néha többet is) az ifjúkorából, férfiéveiből, és egy utolsót, a drámai csúcspontot: mintha gyöngyöket fűzne föl. Nem mond el mindent hőseiről – erre még a regény sem képes –, de amit elmond, az nemcsak nélkülözhetetlen, hanem végül is olyan illúziót kelt az olvasóban, mintha az illető alak egész életét megismerte volna.

*

Korai novelláiban ez a módszer itt-ott még vázlatosnak hat, noha így is hiteles jellemábrázolást eredményez. Milyen kiemelt epizódokon épül fel például az Erdei tó? Egy rövid rajz a gyermekkorból, egy iskolai szünnapról; két évvel későbbről egy erdei kirándulás; Reinhard magányos karácsonyestéje egyetemista korából; húsvéti látogatás otthon; egy levél; évek múlva: Reinhard visszatérése az Immensee-hez; egy vers és az esti kaland a vízililiommal; a búcsúzás Elisabethtől. S aztán ismét a keret: a szobájában üldögélő öregember álmodozását ajtónyitás zavarja meg, a bevetődő éles fénysugártól szétfoszlik az emlék.

Mintha megannyi apró mozaikból rakódnék össze az elbeszélés. És mégsem érezzük szakadozottnak, töredékesnek, széthullónak. Akkor is elfogadnánk, ha pusztán hangulati egysége volna, de Storm ennél többet nyújt: a lélekrajz finom fonalai szövik egységbe ezeket az epizódokat, s a novella szőttesében minden szál a helyén van. Nézzük csak A viharlovas-t: az elején nem nagyon értjük, mire jó olyan részletesen elmondani Hauke esetét az öreg Trinával, a kandúr megfojtását. Később rájövünk, hogy innét, a történet érrendszerét táplálva, nem is egy hajszálér ágazik szét. Elsősorban: itt figyelünk fel arra, ami később igen fontossá válik, hogy milyen lobbanékony és konok legény ez a Hauke, s mégis, milyen kényes, érzékeny a lelkiismerete. Ez az epizód érteti meg a kutya megmentését a gát építése közben; Hauke öntudatlanul is jóvá akarja tenni gyermekkori „gyilkosságát… Nyilván ez játszik közre abban is, hogy az elaggott Trinát magához veszi a házába. Távoli összefüggések ezek, de Storm épp az ilyenekben rendkívül gazdag, s ezzel éri el, hogy lélekrajzát oly árnyalatosnak érezzük, bár – pszichologizáló kísérleteit kivéve – sohasem boncolgatja szereplői lelkét, sohasem reflexív, mindig csak helyzeteket fest. Minden elemzésnél többet árul el Hauke jelleméről és érzelmeiről a báli jelenet, amikor nem akar táncolni Elkével, mert ügyetlen, és attól fél, hogy a lányt kinevetnék; vagy győzelme a jégmétában, amikor az őt ünneplő sokaságban csak Elke kezét keresi, más nem érdekli. Vagy milyen megindítóan egyszerű s mégis milyen mélyen bevilágít Hauke lelkiállapotába az a jelenet, amikor gyengeelméjű kislánya arcát fürkészi, hátha moccan rajta az értelem valami halvány jele – de hiába. És akkor fölkapja, magához öleli: „Így! Melegedj meg nálam! Te mégiscsak a mi gyermekünk vagy, a mi egyetlenünk. Te szeretsz minket!… A férfi hangja megtört; de a kislány gyöngéden fúrta fejét kemény szakállába. Mennyi mindenről árulkodik a maga sokszólamúságában ez a pár rövid mondat! Hauke rettenetes magányáról, nehéz keresztjéről, lemondó szomorúságáról, meleg szívéről. Érthető hát, ha az ilyen jelenetek sorából, e sok-sok apróságból végül is tökéletes lélekábrázolás kerekedik. Tökéletes – mert benne rejlik a környezet, a társadalom rajza is: egyének és osztályok viszonya egymáshoz, birkózásuk és vetélkedésük (Hauke és Ole szembenállása!), szokásaik és életmódjuk, örömük, bánatuk, munkájuk, gondolat- és érzésviláguk. Milyen jellemző Elke apjának kedélyes, zsíros önelégültsége, a gazdák húzódozása a gátépítés költségeitől, áskálódásuk a szegénysorból „felkapaszkodott" Hauke ellen… Vagy Az államtanácsos úr-ban: milyen ékesszóló az a fagyos, néma megvetés, amellyel Phia volt iskolatársnői a bálban keresztülnéznek a lányon, éreztetve vele társadalmi számkivetettségét. S Hans Kirch, aki kétszer tagadja ki a fiát, csak azért, mert Heinz nem váltotta valóra az apai vágyálmot, s nem ül a templomban a díszhelyen, a hajósfülkében, nem lett belőle semmi, csavargó matróz maradt… – igen, Hans Kirch, Carsten, Sternov és még nagyon sok Storm-alak bizonyítja: ezeknek a hősöknek a sorsa társadalmilag is meghatározott sors.

Novellái jó részében Storm az apák és fiúk, szülők és gyermekek tragikus szembenállását ábrázolja, a nemesi patriarkális és a polgári nagycsaládi életforma bomlását. Sokszor és sokféle változatban találkozunk műveiben a család, a körülmények, a társadalmi helyzet vagy saját gyöngesége áldozatává váló, védtelen és kiszolgáltatott nő alakjával. Ilyen Anna Lene Az uradalmi major-ban, Katherina az Aquis submersus-ban, Phia Az államtanácsos úr-ban, Wieb a Heinz, a matróz-ban. Ezek a bánatos, szép lányalakok – noha mind más és más – egy dologban hasonlítanak egymásra: többnyire boldogtalanok. Az idill, a boldogság különben is ritka vendég Storm világában, ámbár novelláiban derűs színek is akadnak. Életműve hátterében a tenger morajlik; nem a görögök napsütötte déli tengere, hanem a ködös és zord, szökőárral fenyegető, baljós és mégis fenséges Északi-tenger.

*

Ebből a tengerből, s ebből a tájból nem árad mediterrán világosság; ez a vidék a babonák, kísérteties mondák szülőföldje. A tengerrel, a természettel állandó harcban álló fríz nép a náluk igen korán teret hódító reformáció ellenére is „pogány" maradt a lelke mélyén. S ez a skandináv pogányság valamiképpen ott bujkál Storm írásaiban is. Keller annak idején meg is rótta őt A viharlovas-ban állítólag túltengő babonás elemek miatt. Nem volt igaza. A Storm által életre keltett világ így, ezzel együtt egész és hiteles. Hauke Haien kísértetté nő a kortársak s az utódok képzeletében, s a félelmetes almásszürke ló: megelevenedett csontváz; a lagúnákban sellő úszkál, s az építők – északi Kőműves Kelemenek – valami élőlényt akarnak betemetni a gátba, hogy művük tartós legyen. Mindez hozzátartozik a fríz társadalom rajzához, s Hauke alakja épp a köré fonódó babonás rettegés légkörében nő egyre nagyobbá és tragikusabbá, amint élethalálharcát vívja a megrögzött maradisággal, a módos parasztok irigységével, rágalmaival, gáncsoskodásával.

S éppily fontosak a lenyűgöző erejű természeti képek is a téli morotváról, a viharról, a szökőárról, a lápvidéki tavaszról. Storm legtöbb novellájában jelentős szerephez jut a természetábrázolás. Ebben legalább olyan mester, mint Turgenyev: ő is mozgásában, eleven megnyilvánulásaiban mutatja be a természetet, sohasem állóképszerűen. Novelláiban önálló – de nem öncélú – életet él a tenger, a fríz szigetsor, a lármás vízimadarak serege, a puszta, a láp, az erdő. Ott izzik ezekben a képekben a rövid északi nyarak tiszta fénye, az őszök fanyar borúja, s a holsteini táj ezernyi színnel ragyog föl Storm palettáján. Mert nincs olyan sivár táj, amely a váltakozó megvilágítás tüzében szép ne lehetne, és minden földből mese fakad, ha valakinek kezében van a varázsvessző. Stormnak pedig kezében volt.

*

Ha számba akarnók venni Storm írói erényeit, lényegileg ezeket sorolhatnánk fel: érzékletes megjelenítés, az alakok tömör, közvetett jellemzése a fontosabb életmozzanatokkal (amelyekben megtaláljuk a társadalmi tényezők hatását is); egységes, részleteiben is gondos, de mégsem pepecselő lélekrajz; egyenes vonalú, céltudatos szerkesztés, mesteri poentírozás, kristálytiszta, költői stílus.

És még valami, amiről külön kell szólnunk.

Storm a rejtett finomságok és a szövegben kimondatlanul bujkáló szavak mestere. Pontosan tudja, mit kell elhallgatnia, épp a hatás érdekében. S