A rémület völgye - A rémület tornya

BARSI ÖDÖN

A RÉMÜLET VÖLGYE

&

A RÉMÜLET TORNYA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-344-330-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi Ödön jogutódja.

A RÉMÜLET VÖLGYE

I. FEJEZET

1931 őszén jártam először a kairói múzeumban. A hatalmas épület vég nélküli folyosók, termek, lépcsők ijesztő labirintusából áll, telezsúfolva egy régen letűnt kultúra megdöbbentő alkotásaival; gránit szarkofágokkal, szfinxekkel, művészi domborművekkel, alabástrom edényekkel és bizarr szobrokkal. Egyiptom régi istenei: a tatárfejű Hórusz és Toth, a sakálfejű Anubis és az oroszlánkoponyájú Sekhmet nap nap után egykedvűen szemlélik évezredes mozdulatlanságukban a betóduló turisták özönét.

Az emberáradat zajongva, nevetgélve tódult végig a széles előcsarnokon a múmiák terme felé… Megmagyarázhatatlan szorongás töltött el, mikor átléptem az óriási terem küszöbét. A levegő telítve van a múmiák különös, nehéz szagával. A magas ablakokon keresztül beözönlő napfény kegyetlen fényárban fürdette a közszemlére kitett testeket.

Önkéntelenül is arra gondoltam, mi lenne, ha az üvegszekrényben elhelyezett, összeszáradt tetemek hirtelen életre kelnének?… Mit szólnának ők, akik valamikor az élet és halál urai voltak, ha szemben találnák magukat a kíváncsi turistákkal?…

Tagadhatatlan, hogy ezen a napon különösen vegyes társaság özönlötte el a múmiák termét. A trieszti társas kirándulás résztvevői kivétel nélkül ott tolongtak az üvegszekrények között. Hely ugyan bőven volt, de ők mégis tolongtak. Fejem már régen megfájdult a folytonos zsivajban.

Visszahúzódtam az egyik ablakfülkébe és néhány pillanatra behunytam a szememet. Ijedten megrezzentem, amikor valaki megérintette a karomat. Felpillantottam… Kis, kopasz emberke állt előttem. Nem tartozhatott a társas kirándulás tagjai közé, mert ebben az esetben bizonyára láttam volna már a hajón.

– Rosszul érzi magát? – kérdezte barátságosan.

– Semmi – válaszoltam –, egy kicsit elszédültem… Talán a levegő az oka.

A kis ember halkan kuncogott:

– A múmiáknak különös illatuk van, nem mindenki tudja elviselni. A legokosabb, ha néhány percre kimegyünk a folyosóra.

Karon fogott, és gyengéd erőszakkal magával cipelt. A folyosón jobban szemügyre vettem társamat. Furcsa emberke volt; a tudós, rajongó és fantaszta bizarr keveréke. Aránytalanul nagy feje sehogyan sem illett vézna termetéhez. Boltozatos homloka alól nyugtalan, fürkésző szempár csillogott felém az óriási pápaszem domború üvege mögül.

Sokat adok az első impresszióra, és miután új ismerősömet, minden furcsasága mellett is szimpatikusnak találtam, hamarosan barátságot kötöttem vele. Néhány szóval beszámoltam azokról a gondolatokról, amelyek a múmiák termében foglalkoztattak. Megértően bólintott:

– Nem csodálom, ha megundorodott az európai civilizációtól. Szeretnék egyszer egy ilyen hangoskodó, neveletlen turistát bezárni éjszakára a múmiák termébe, reggelre biztosan megnémulna az ijedtségtől. Napközben talán banális a halott királyokat megbámulni, de próbálja meg valaki éjszaka… Ha jól emlékszem, két évvel ezelőtt egy utazót véletlenül bezártak a múzeumba. Reggel, amikor kieresztették, már nem volt egészen normális… Kérdezze csak meg az arab őröket, hogy ugyan mennyiért töltenének el egy éjszakát itt az épületben?… Az európaiak kinevetik az együgyű bennszülötteket, de azért ők sem szívesen időznek éjszaka a múzeumban. Hátha mégis csak van valami igazság abban, hogy a halott fáraók bosszút állnak azokon, akik nyugalmukat háborgatják?!…

A kis ember elhallgatott. Ráncos arcán mély megilletődöttség tükröződött.

– Sajnos, a fáraók védtelenek – jegyeztem meg.

– Azt hiszi? – kérdezte váratlanul éles hangon. – A legtöbb ember még most is véletlenségnek minősíti azokat az eseményeket, amelyek a királysírok feltárásával kapcsolatban történtek… Csak a legismertebb példákra kell rámutatnom: Tut-Ankh-Amenre. Mikor a sírt megtalálták, rettenetes zivatar támadt, a kutatók azt hitték, hogy a sír bejárata is víz alá kerül. Néhány nap múlva a röntgenológus kedvenc kanári madarát egy kobra elpusztította… Ez mind csak véletlenség volna?… És talán az is véletlenség, hogy a sír feltárói közül már kilencen meghaltak?… Nem akarok neveket említeni, de hangsúlyozom, hogy minden egyes esetben megmagyarázhatatlan szerencsétlenség vagy mérgezés történt…

Társam kis szünetet tartott, majd vállamra tette kezét és folytatta:

– Nem szeretném, ha félreértene… Magam is érdeklődöm az ásatások iránt és nem ítélem el azokat, akik egész életüket a királysírok kutatásával töltik el. De én soha nem nyúlnék egy múmiához… Mondjuk emberi gyengeség tőlem, de én még szeretnék néhány évig élni… Bocsásson meg, hogy ilyen sokat fecsegtem, most már megyek…

Elővette a tárcáját és kikeresett egy névjegyet.

– Látogasson meg egyszer, ha kedve támad.

– Dr. Sethos – olvastam kissé csodálkozva az archaikus betűkkel nyomtatott névjegyet.

A kis emberke barátságosan mosolygott:

– A házamat mindenki ismeri. A legkisebb fellah kölyök is elvezeti hozzám.

Különös társam búcsút intett és lassú léptekkel elindult a folyosón… A falakhoz támasztott koporsófedelek és szobrok arányai kísértetiesen nyúltak végig a mozaikpadlón…

II. FEJEZET

Mindössze néhány napot akartam Egyiptomban tölteni, de a sors másképpen határozott. A városban futótűzként terjedt el a hír, hogy a Királyok Völgyében újabb sírt fedeztek fel. Eleinte érthető kétkedéssel fogadtam a hírt, miután neves archeológusok véleménye szerint már nem volt feltáratlan királysír a völgyben… Elhatároztam, hogy felkeresem dr. Sethost ő biztosan tudja az igazságot, és útbaigazításokkal is szolgálhat.

A portásnál érdeklődtem a doktor címe után és a legnagyobb meglepetésemre azonnal megkaptam a kívánt felvilágosítást. Autóba ültem és kényelmesen hátradőlve figyeltem a kairói utcák forgatagát.

Az autó egy keskenyebb utcába fordult be. A lapos tetejű épületek között egy régi egyiptomi stílusban épített házat pillantottam meg. Az épület frontját vörös oszlopreliefek díszítették, melyek a híres karnaki oszlopokra emlékeztettek. A kapun kis réztáblára dr. Sethos neve volt bevésve.

Csengetésemre sovány, barna bőrű arab nyitott ajtót. Átnyújtottam névjegyemet, de még idejekorán eszembe jutott, hogy a múzeumban elfelejtettem bemutatkozni a doktornak, és ezért gyorsan néhány sort firkantottam a kartonra:

– „Új barátja, akit a múzeumban ismert meg."

A hallban az arab néhány percre magamra hagyott. Körülnéztem… A tágas helyiséget egy mészkőből faragott szfinx díszítette, a falak mentén furcsa ó-egyiptomi szobrok álltak.

Az arab visszatért, és mély hajlongások között betessékelt egy ajtón. Egy terembe jutottam, amelynek falait körös-körül könyvállványok borították. A doktor hatalmas íróasztal mögött ült, arcán szeretetreméltó mosoly jelent meg, amikor megpillantott.

– Örülök, hogy eljött – mondta élénken. – Ma nincsen semmi különösebb dolgom, és így zavartalanul beszélgethetünk.

Csaknem elnevettem magam. Visszaemlékeztem a múzeumban folytatott beszélgetésünkre, amely nagyon is egyoldalú volt, én alig szóltam egy-két szót, míg ő szünet nélkül beszélt. Már-már úgy látszott a múltkori eset most is megismétlődik. Alig szóltam néhány szót, a doktor máris közbevágott.

– Valóban felfedeztek egy új sírt. A felfedezés egyébként már három héttel ezelőtt megtörtént. A kutatók megpróbálták felfedezésüket titokban tartani, de a dolog mégis idő előtt pattant ki. Fogadni mernék, hogy egy csomó elszánt turista már a múlt héten elment Luxorba.

– Ki találta meg a sírt?

– Haltwill professzor, az ismert archeológus. Mindössze néhány hónapja kutat a völgyben, és máris eredményt ért el.

– Melyik fáraó sírját találták meg? – vetettem fel a kérdést.

A doktor vállat vont:

– Erre a kérdésre nem tudok határozott választ adni. Valószínűnek tartom, hogy I. Tothmes sírjára bukkantak rá a kutatók. Eddig csak az előkamrában talált tárgyak kerültek a napvilágra, a tulajdonképpeni sírkamra feltárása még hosszabb munkálatokat igényel. A kutatók előbb teljesen kiürítik az előkamrát, és csak azután kezdenek neki a sírkamra befalazott bejáratának kibontásának.

– Eszerint a sírkamrában még senki sem járt? – kérdeztem hitetlenül.

– Egészen biztos – válaszolta a doktor. – A sírkamra pecsétjei érintetlenek. Néhány nap múlva különben én is odautazom, és ha egyáltalában sor kerülhet a sírkamra feltárására, akkor én is ott leszek…