A műfordítás

SZABÓ EDE

A MŰFORDÍTÁS

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Gondolat Kiadó Budapest, 1968

Korrektor: Virágh András

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-534-0

©Fapadoskonyv.hu Kft.

ELŐSZÓ

„A fordítás hálátlan munka, mert a legjobb is megalkuvás és nem tökéletes; hibát mindig lehet benne találni és erényeit nem muszáj észrevenni. Kétszeresen hálátlan, mert minden fordítás csak egy nemzet számára értékes, s valóban ajándék a nemzetnek."

BABITS

A világirodalom remekeit, más népek költőinek, próza- és drámaíróinak alkotásait jórészt még azok is anyanyelvükön, fordításban élvezik csak igazán, akik többé-kevésbé jól ismernek néhány idegen nyelvet. Shakespeare, Tolsztoj, Balzac, Goethe, Dante, Szophoklész vagy Vergilius eredetiben csupán a beavatottak, a szakértők szűk körének jelenthet élményt – az angolul, oroszul, franciául, németül, olaszul, görögül, latinul nem tudók (tehát az olvasók nagy többsége) számára a műfordítás adja a világirodalmi tájékozódás egyetlen lehetőségét. Közönségünk napról napra számos külföldi klasszikus vagy kortárs író művét kapja kezébe, s többnyire meg sem nézi a fordító nevét a címlapon. Természetesnek találja a magyar nyelvű Ezeregyéjszakát, Kalevalát, Mahábháratát. Általában alig vagy csak elvétve gondol rá: milyen munkát végzett a fordító. Ha a fordítás kitűnő, gyönyörködik, ha csapnivaló, bosszankodik. Gyönyörködése az eredeti műnek, bosszúsága a színvonaltalan fordításnak szól. A fordító személyes teljesítményével, művészetével szemben azonban eléggé közömbös. E közöny fő oka – a nyelvi nemtörődömségen, igénytelenségen kívül – a tájékozatlanság.

Noha a magyar műfordítás-irodalom mind a múltban, mind a jelenben kimagasló eredményekkel büszkélkedhet, mindmáig hiányzik egy olyan összefoglaló, eligazodást nyújtó könyv, amelyből az érdeklődők megismerhetnék a műfordítás elvi és gyakorlati kérdéseit, vázlatos történetét, kiváló fordítóink múltbeli és mai „hálátlan" munkáját. Radó Antal század eleji érdemes dolgozatai (A fordítás művészete, A magyar műfordítás története 1772–1831, A műfordítás 1830 óta) ezt az igényt nem elégíthetik ki, nehezen hozzáférhetők és részben el is avultak. Modern fordításelméletünk mindössze pár tucat kisebb-nagyobb esszére, tanulmányra szorítkozik, s bár ezek közt igen fontosak is akadnak – Kardos László, Vas István, Németh László, Somlyó György vagy régebbről Kosztolányi, Babits, Szabó Lőrinc és mások írásai –, és a szétszórt értekezésekből, Batsányitól napjainkig az elmélet körvonalai is kibontakoznak, úgy érzem, keveset tettünk még azért, hogy az irodalomértők figyelmét fölkeltsük a műfordítás iránt. Pedig fejlett irodalmi kultúra elképzelhetetlen a műfordítók és munkájuk megbecsülése nélkül. Gondoljuk meg: nekik köszönhetjük irodalmi műveltségünk kétharmadát. Szerepük és jelentőségük a magyar irodalom, a nyelv gazdagításában is vitathatatlan. A műfordítás, ahogy mottónk mondja, „valóban ajándék a nemzetnek".

De hát mi is voltaképp a fordítás, illetve ezen belül az a tevékenység, amit műfordításnak nevezünk? Radó Antal szerint: „Aki azt, amit valamely nyelven mondottak vagy írtak, más nyelven mondja el, vagy írja le, fordít. – Kardos László szerint: a fordítás „valamely nyelvben adott tartalom tolmácsolása más nyelven. Egy újsághír, diplomáciai jegyzék, képtári katalógus vagy technikai szakleírás fordítása nyilvánvalóan csak ennyi: a tartalom, a mondanivaló pontos visszaadása. „Aki azonban valamely művészi irodalmi alkotást tud más nyelvre lefordítani, annak munkáját műfordításnak szokták mondani (Radó Antal), és „a műfordítás ott kezdődik, ahol a szótár, a grammatika, a nyelvi konvenció mintegy föladja irányító szerepét, s szóhoz jut a válogatás és árnyalás, a stiláris ízeket és zenei effektusokat latoló nyelvi fantázia (Kardos László). Vagyis: bár a műfordítás a fordítás sajátos alfaja, a kettő közt minőségi különbség van, a mit? és a hogyan? lényeges eltérése. A határokat ugyan nem mindig könnyű meghúzni, s esetenként a szórakoztató útirajz vagy népszerűsítő tudományos mű magyarítása is lehet műfordítói teljesítmény: de szűkebb értelemben mégis csak az idegen nyelvű vers, regény, novella, dráma, esszé tartalmilag pontos, művészileg egyenértékű s lehetőleg formahű átültetését nevezzük műfordításnak.

Hogy mi a műfordítás haszna, jelentősége, hivatása, mesterség-e vagy művészet – erről még többször szó esik majd e könyvben, akárcsak a fordítás műhelygondjainak műfajokkénti változatairól. Ne vágjunk hát elébe a sorra jövő fejezeteknek. Egy különleges kérdéssel viszont foglalkoznunk kell még itt, a bevezetésben, tudniillik: a gépi fordítás kérdésével. Jellegzetesen modern, a technika rohamos fejlődéséből adódó kérdésről van szó, arról, hogy helyettesítheti-e a gép a fordítót?

A kibernetika elterjedésében, tudománnyá válásában oly nagy szerepet játszó programvezérelt digitális számológépek valóban felhasználhatók fordításra is. Egy 1963-as adat szerint tizennégy országban csaknem ötezer kutató foglalkozott a probléma megoldásával; számuk azóta nyilván megsokszorozódott. A művelet azonban korántsem egyszerű. Mivel a lyukkártya-rendszerrel működő gép számára formális jelekkel kódolják a szöveg nyelvi adatait, az előkészítés során egyszerűsíteni kell a nyelvtan bonyolultságait, a szókincset, a mondatszerkesztést. Az élő nyelvek bősége és sokrétűsége nagyon megnehezíti a gépi fordítást. Ezért gyakorlati jelentősége egyelőre csupán műszaki, orvosi és más efféle szövegek fordításában lehet. Kétségtelen: távlatai még beláthatatlanok. De nyugodtan állíthatjuk, hogy a legtökéletesebb gép sem lesz soha alkalmas magasrendű, művészi fordításra. A műfordítás költői invenciót, gazdag nyelvi leleményt, mesteri formaérzéket kívánó feladat, amelyhez – igazán nem utolsósorban – egyéni tehetség is kell. A gép bizonyos kombinatív számolásokban milliószor gyorsabb lehet az emberi agy működésénél; de a műfordítás nemcsak lehetséges kombinációk eredménye, nemcsak észmunka, hanem szív és érzés, hangulat és színkeverés is, erre pedig a gép nem képes. Ne tartsuk a műfordítást valamiféle gépies munkának! Nem úgy áll a dolog, ahogy egyesek talán képzelik, hogy: a fordító jól tud spanyolul vagy törökül, s egyszerűen megfogalmazza magyarul a spanyol vagy török mondatokat. Erre idővel a kibernetikai gépek is vállalkozhatnak, valóban. A műfordítás más és több. S hogy miben más, miben több, miért érdemli meg figyelmünket, becsülésünket, milyen szellemi értékekkel ajándékozza meg nemcsak a magányos olvasót és a nemzetet, de a népek kultúráját is – erről szeretnék beszélni a továbbiakban.

Könyvem célja nem a tudományos rendszerezés, nem is a műfordítás történetének vagy elméletének feldolgozása; mindez ugyan hovatovább elodázhatatlan adóssága irodalomtörténet-írásunknak, s jó néhány ide vágó utalást én sem mellőzhetek, de kísérletem ebből a szempontból legjobb esetben is csak kedvet adó ösztönzés lehet másoknak. S nem is a szakmabeliekre, a műfordítókra gondoltam írás közben; nekik valószínűleg nem sok újat mondhat munkám, hisz elsősorban épp az ő műhelytapasztalataikra támaszkodik. Egyszerűen: az olvasókkal igyekszem megismertetni, megkedveltetni a műfordítást (ugyanúgy, ahogy – Goethe szavával – a fordítók „ellenállhatatlan vonzalmat ébresztenek az eredeti mű iránt"); őket akarom elkalauzolni a fordítói műhely örömei, gondjai, érdekességei közé, hogy a remélhetőleg szemléletes példák és elemzések segítségével jobban élvezhessék és értékelhessék az anyanyelvünkön megszólaló idegen művekben a fordítói művészet izgalmas szépségeit, buktatóit és remekléseit. Ezzel nemcsak irodalmi élményük gazdagodik, kap új ízeket és színeket, de talán a magyar nyelv – és általában a nyelvek – varázsát is jobban megérzik, megértik majd.

BEVEZETÉS

1

Vajon ki nem olvasott vagy hallott Giuseppe Mezzofantiról, a világ eddig ismert legnagyobb nyelvzsenijéről? A híres olasz bíboros 1849-ben, hetvenöt éves korában halt meg, s eléggé hitelt érdemlő adatok szerint ötvennyolc nyelven beszélt, állítólag magyarul is. E több mint félszáz nyelvből jó néhányat nyilván csak dadogott, de ismerte nyelvtanát, olvasta és értette. Tételezzük fel, hogy legendás túlzással van dolgunk, s Mezzofanti csak huszonöt nyelvet tudott, azt is hibásan; teljesítménye akkor is bámulatos, és körülbelül emberi képességeink határát súrolja. Ha egy-egy nyelven átlagosan öt-tízezer szó kell köznapi mondanivalóink még nem éppen árnyalt kifejezéséhez, huszonöt nyelv esetében már ez is kétszázezernél több szó! De ha regényt, verset, tanulmányt, bármilyen könyvet akarunk olvasni idegen nyelven, a beszédben használt aktív szókincsen kívül legalább ötször ekkora passzív szókészletre van szükségünk, még ha segítségül hívjuk is a szótárt. És – talán mondanunk sem kell – egy nyelv elsajátítása, alapos tudása nemcsak a szavak ismeretéből áll. A nyelvtanulás fárasztó, nehéz, állandó gyakorlást kívánó munka: jó nyelvérzék, kitartó szorgalom kell hozzá. Feltűnő nyelvtehetség volt az egyiptomi hieroglifákat megfejtő Champollion (tizenegy éves korában tud latinul, görögül, héberül, s tizenhárom éves, amikor már az arabot, a szírt, a kaldeust, a koptot tanulja) vagy a Tróját feltáró Schliemann is, aki több mint egy tucat nyelven olvasott, írt, beszélt; de leginkább mégis Mezzofantit csodálhatjuk, s jogosan kérdezhetjük: felülmúlható-e ez a nyelvtudás?

Az emberiség ma háromezernél is több különféle nyelven beszél. Ha valaki olyan páratlan zsenije lenne a nyelvtanulásnak, mint a zenének a csodagyerek Mozart, tehát ha négyéves korában kezdené és havonta elsajátítana egy új nyelvet, százéves aggastyánként még így is csak 1152 nyelven értene, s hogy földünk összes nyelvével megbarátkozhassak, ahhoz majdnem háromszáz évig kellene élnie! És még ez sem lenne az „összes" nyelv! Hát a rengeteg tájszólás? Hát a régi, már csak könyvekben, feliratokban őrzött, de szintén megtanulható holt nyelvek? És a sok, számon sem tartott, alig ismert vagy még föl sem fedezett töredék népcsoport nyelvei?

Nézzük csak meg futólag, mi az, amiről tudunk, amit a nyelvtudomány feltérképezett.

Eredetük, történetük, rokonságuk alapján tizenhat nagy nyelvcsaládot különböztetünk meg. (Indoeurópai, uráli, altáji, kaukázusi, dravida, tibeti-kínai, ausztroázsiai, ausztronéziai, paleoszibériai, semita-hamita, bantu, szudáni, khoin, eszkimó, indián, ausztráliai). Mi magyarok, bár az uráli nyelvcsalád finnugor ágához tartozunk – az indoeurópai nyelvcsalád körében élünk, s ha idegen nyelvet tanulunk, többnyire ezekkel a nyelvekkel birkózunk. Ezért – a többi nagy nyelvcsalád sok-sok csoportjának, tagjának felsorolása helyett – vegyük most szemügyre ennek a tagozódását. Maga az indoeurópai nyelvcsalád is tíz kisebb-nagyobb csoportra oszlik. Ide tartoznak az ind, az iráni, az örmény, görög, albán, latin, kelta, germán, szláv és balti nyelvek (sőt, ráadásnak talán a Kelet-Turkesztánban talált kéziratok nyelve, a tokhár és a hettita is). Ind nyelvekből éppoly sok van (hindi, urdu, bengáli, cigány stb.), mint irániakból (perzsa, afgán, kurd, tádzsik és egyéb); szláv nyelvek: az orosz, lengyel, cseh, szlovák, vend, szerb, horvát, szlovén, bolgár; újlatin vagy román nyelvek: a francia, provanszál, vallon, spanyol, portugál, olasz, rétoromán, ladino, román; germán nyelvek: az angol, német, dán, svéd, norvég, holland, flamand.

Ne is folytassuk. Mindez csak ízelítő világunk nyelvi gazdagságából, s különben is: havonta egy nyelvet megtanulni képtelenség, egy élő nyelv bonyolult organizmusáról még egy év alatt is csupán felszínes ismereteket szerezhetünk. S még ha több életet kapna is: volna-e olyan szenvedélyesen tudni vágyó, modern Faust, aki háromszáz vagy háromezer évig görnyedne – nyelvkönyvek fölött?!

Érthető hát, ha az emberiség vágya az összefogásra, egymás megértésére többször is a világnyelv utópiájához folyamodott. Mivel hivatalos világnyelvvé egyik nemzeti nyelv sem minősíthető (s ennek okait, úgy véljük, fölösleges kifejtenünk), a gondolat fölmerülése egybeesik a mesterséges nyelvek létrehozásának kísérleteivel. J. M. Schleyer német lelkész, jórészt az angol, kisebb részben a német, francia, olasz és spanyol szókincs és nyelvtan alapján a múlt század végén megszerkesztette a volapük nyelvet, és – megbukott vele. 1890 körül a bécsi J. Lott mundo linguéje, a litván de Wahl interlinguéje és még számos próbálkozás mind a latinra, illetve a román nyelvekre épült – sikertelenül. A „félmesterséges (azaz a természetes nyelvek szókincséből merítő, de a szóképzésben és nyelvtanban mesterséges) nyelvek közül L. Zamenhof lengyel orvos és nyelvész „szülötte, az eszperantó bizonyult a legéletképesebbnek. Hívei ma már azon buzgólkodnak, hogy az ENSZ-szel is elfogadtassák „kisegítő nemzetközi nyelvként". Az eszperantó írásmódja fonetikus, nyelvtana könnyű, szókincsét a görög, latin, újlatin, germán és szláv nyelvek szókészletéből alakították ki, de hibáit már 1901–1907 körül javítgatni kellett (a megreformált eszperantót nevezték el idónak), s tökéletesítése ma is folyik, a neo- és a nove-eszperantóval.

Mi a közös hibájuk ezeknek a műnyelveknek, miért nem hódít még a legkiérleltebb, az eszperantó sem oly rohamosan, ahogy lelkes és jó szándékú apostolai óhajtanák? A legnagyobb bajuk az, hogy tartalmatlanok. Hiányzik belőlük a több száz vagy több ezer éves vérkeringés, amely az élő nemzeti nyelvbe egy élő közösség, egy nép, egy társadalom gazdasági és kulturális örökségét, múltját és jelenét, örömét, bánatát áramoltatja. Még az olyan lezárt, ma már nem fejlődő, tehát holt nyelvekben is, mint a szanszkrit, az ógörög vagy a latin, több élet lüktet, mint a kiagyalt nyelvekben, mert bennük él az ókor hétköznapjainak minden emberi érzése, hangulata; gondolataival, indulataival, álmaival és sorsával bennük él az ókori India, Athén vagy Róma népe. És ezeknek a nyelveknek a halála is termékeny volt: a szanszkrit tovább él a hindiben és számos indiai nyelvben, az ógörög az újgörögben, a latin pedig több leány-nyelvében. Az ősi héber nyelv nem is vált holt nyelvvé: a modern élet igényeihez igazítva ma is él Izrael állami, irodalmi és köznyelveként. De ugyanígy módosulva él tovább a koptban a hajdani Egyiptom nyelve is. A mesterséges nyelveknek nemcsak a felépítésük, hanem az irodalmuk is mesterséges, és ha az eszperantóra fordított irodalmi művek száma tetemes is, „eszperantó író csak kuriózumképp akad; „eszperantó kultúra sincs. Az anyanyelvet, ezt a közösség és egyén szívéből folytonosan újra fakadó, eleven mozgásban, örökös változásban levő, végtelen bőségű és minden nép számára kizárólagosan tökéletes kifejezési eszközt sohasem szoríthatja ki helyéről semmiféle világnyelv. Persze, a mai utópisták nem is akarják ezt – szerényebbek lettek; s ha az interlingvisztika az „egyetemes nemzetközi nyelv" megteremtésére törekszik, ezt – a nemzeti nyelvek fennmaradása mellett – afféle közvetítőnek szánja.

Ám ha a mások megértését és a magunk megértetését nem felszínesen értelmezzük, a közvetítő nyelvnek ezt a szerepét is korlátozottnak kell látnunk. Az igazi megértés nem az, ha két idegen nyelvű ember egy közös mesterséges nyelven úgy-ahogy megérti egymás köznapi vagy közepes színvonalú mondandóit. Más népek megértése: a gondolatviláguk, művészetük, zenéjük, irodalmuk, kultúrájuk, sajátosságaik megértése, vagyis olyan szellemi feladat, amelynek a megoldásához tudnunk kell, hogy az a kultúra nem az eszperantóból vagy idóból, hanem az illető nép anyanyelvéből táplálkozik és azt táplálja. Igaz, így megint a kiindulópontunkhoz értünk: nem tanulhatjuk meg minden nép nyelvét. S mert ez akadálya lehet a megértésnek, küszöböljük ki a soknyelvűséget, ezt a lenyűgözően, gyönyörködtetően színes nyelvi Bábelt? Silány megoldás lenne, aligha telnék benne örömünk! Hát akkor? Hogyan csillapítsuk ismeretszomjunkat? Próbáljunk mindannyian új Mezzofantikká válni?

Feleletül hadd idézzük Kosztolányi egyik szellemes kis írását a bábeli nyelvzavarról:

„Sinear földjén az emberek építeni kezdték a bábeli tornyot, azzal a dölyfös szándékkal, hogy csúcsa majd az eget veri, s ők kényelmesen átsétikálnak egyik csillagról a másikra. – Az Úr megsokallta fönnhéjázásukat. Ködöt bocsátott elméjükre, összegabalyította nyelvüket. Többé nem értették meg egymást. Ha a pallér gerendát kért, csákányt hoztak neki, téglaragasztó szurok helyett vizet. Az építkezést sürgősen abba kellett hagyni. Nagy deficit mutatkozott. A vállalkozó csődbe jutott, bejelentette fizetésképtelenségét, a torony pedig csonkán meredt az égre puszta falaival. – De tövében nyomban nyelviskolák, fordítási irodák keletkeztek. Tanárok, kik gyorsan megtanulták az összes nyelveket, nyelvtanokat írtak, s a tolmácsok – csinos sipkával fejükön – jó pénzért arra vállalkoztak, hogy a sok boldogtalan halandót közelebb hozzák egymáshoz. – Ekkor született meg a műfordító."

A bibliai legendának ez a játékos travesztálása nemcsak kérdésünkre válasz, de az igazsághoz is nagyon közel jár. Kétszeres vagy sokszoros Mezzofanti senki sem lehet, de a műfordítók segítségével (akik külön-külön jól megtanulhatnak két-három vagy öt nyelvet is a világ háromezer nyelvéből) bepillanthatunk az idegen ajkú népek írásos kultúrájába. S ez az igényünk valóban ősi múltba nyúlik vissza.

Sokáig úgy hittük: az ókori kultúrák eléggé zártak voltak; ma már tudjuk, hogy rendkívül sokoldalú volt érintkezésük, hatásuk egymásra, s ez elképzelhetetlen egymás nyelvének ismerete nélkül. Rómaiak, afrikaiak, egyiptomiak, görögök, föníciaiak, hettiták s indiaiak közt ezernyi összekötő szál volt, s a makedón világbirodalom létrejöttével e szálak a messzi Távol-Keletig nyúltak. Kétségtelen, hogy már a babiloni zikkurat tövében, a virágzó mezopotámiai kultúrában megszületett a fordítás, a tolmácsolás. Kezdettől fogva akadtak írástudók, akik – jártasak lévén valamely idegen nyelvben – igyekeztek saját népük számára is hozzáférhetővé tenni egy-egy másik nép irodalmi kincseit. A boĝazköyi ásatások során például a Gilgames-eposz töredékeinek hettita fordítására bukkantak. A nyelvismeretet és a fordítást szükségessé tették az államközi szerződések is, hiszen ezeket két nyelven kellett megfogalmazni. (Ilyen III. Hattusilis és II. Ramszesz szerződése, amelynek egyiptomi és hettita szövegét is megtalálták.) S nemcsak Mózes öt könyvét fordították le már az ókorban a szamaritánusok arám tájszólására, hanem egyes uralkodók komoly „fordítói megbízásokat" is adtak, így II. Ptolemaiosz Philadelphosz, akinek a parancsára idestova kétezer-háromszáz éve hetvenkét zsidó törvénytudó látott neki az Ószövetség görög fordításának (Septuaginta). Hogy a műfordítás Ázsiában is mennyire elterjedt, arra csak egy példa: Kőrösi Csorna Sándor fedezte fel Tibet kolostoraiban búvárkodva, hogy a tibeti irodalom milyen intenzív kapcsolatban volt az indiai szanszkrit nyelvű buddhista irodalommal. (Egyébként Csorna sem volt akármilyen nyelvtehetség: tizenhat nyelvet ismert tudományos alapossággal!) A tibeti irodalom jó része – a mesék, mondák, népdalok kivételével – szanszkrit szövegek átültetése. A buddhista szentkönyvek kezdősorai fel is tüntetik az eredeti címet, sőt – és ez nagyon figyelemre méltó – a fordító nevét is! Lotszaváknak nevezett műfordítóikat nagyra becsülték és tisztelték. Kőrösi Csorna mintegy háromszázhúsz nyomtatott kötetet említ, amely „az egész tibeti tudományosság és vallás alapja", s ezt mind a szanszkritból fordították!

De hogy visszatérjünk Európába: a rómaiak is sokat fordítottak, irodalmuk is „adaptációból" (önkényes, szabad átdolgozásból) fakadt, hisz legelső műve Livius Andronicus Odüsszeia-tolmácsolása. Ez a felszabadított görög rabszolga ugyan latin mértékben, „versus Saturninusban" fordítja vagy inkább költi át a homéroszi eposzt, s nemzeti tartalmat ád neki, de mégis talán épp a római és görög irodalom viszonyának alakulásában látjuk mindvégig a legjobban, milyen ösztönzéseket adhat a műfordítás – azaz előbb a szabad átköltés, később a minta – a nemzeti irodalom kibontakozásának. Naeviustól, Plautustól, Terentiustól kezdve ez a hatás oly tartós, hogy jóval utóbb még Ciceró is „fordításoknak nevezi bölcseleti írásait, s Horatius, Tibur ízig-vérig római dalnoka azzal dicsekszik, hogy ő szedte elsőnek latin mértékbe a görög verset („princeps Aeolium carmen ad Italos deduxisse modos), holott igazán nem volt sem fordító, sem utánzó.

Mindezt azért mondtuk el, hogy megkönnyítsük annak a kérdésnek a tisztázását: mi volt hajdan és mi lehet ma a művészi fordítás haszna a nemzeti művelődésben? E kérdés különösen fontos ma, amikor minden ellentéten és viszályon túl az emberiség észrevehetően valamiféle kulturális integrációra is törekszik. (Ebben természetesen a könyvön kívül segíti a rádió, a televízió, a film, a zene és még sok egyéb). Ha már Bábel tornya alatt is a népek egymás felé nyújtott kezét láttuk a fordításban – ma még inkább úgy érezhetjük: nemzeti művelődésünk csak akkor fejlődhet egészségesen, ha engedi hatni magára ezt az ősi és új integráció-igényt, és befogadja a világ kulturális értékeit, anélkül, hogy a magáét lefokozná vagy elsorvasztaná. XX. századi világunkban egyre szaporodnak a kölcsönhatások, mind távolabbi népekkel kerülünk érintkezésbe, s egyre fokozódik a külföld érdeklődése is hazánk iránt. Ennek megfelelően növekszik a műfordítás szerepe és jelentősége.

De nemcsak a jelen feladatairól van szó; a műfordítás nélkülözhetetlen az európai hagyomány életben tartásához, jövőbeni vállalásához is, a most már ide is mindjobban beáramló egyéb nagy műveltségi hagyományoknak, a teljes emberiség óriási, néha szinte terhes, de gyönyörű örökségének továbbéléséhez is – bennünk. S hány nép várja még ugyanezt a fordítástól: a független, öntudatos nemzeti létre csak most eszmélő népek, melyeknek még nincs is vagy csak épp születőben van irodalmuk! Hozzánk már – ha Kung-Fu-ce, Kálidásza, Aiszkhülosz vagy Cervantes nyelvét kevesen tanulják is meg – magyarul szólnak, szólhatnak a műfordítók jóvoltából a halhatatlanok, s szavuk előbb-utóbb azokhoz is elér, akik ma még hírüket sem hallották. A fordítások nemcsak az idegen kultúrák megértését teszik lehetővé minden nép számára, hanem arra is ráébresztik őket, hogy egy nagyobb közösség tagjai. S ez – túl az európai, afrikai vagy ázsiai tudaton – a „világtudatnak", az ember történelmi folytonosságának fenntartását jelenti, mindannak a töretlen és jótékony továbbhatását, ami nagyot a fényre törő emberi szellem alkotott a letűnt évezredekben.

2

A történelmi folytonosság viszont bizonyos mértékig egységet is teremt a nemzeti kultúrák sokszínűségében. Az emberiség művelődési hagyománya, minden látszat ellenére közös, és a haladást, a fejlődést nem az elszigetelődés, hanem az érintkezés, a sokoldalú, egymásra ható ösztönzés szolgálja. A faji vagy nacionalista elkülönülés retrográd jellegét és káros következményeit ma már aligha kell bizonygatnunk. De nem árt, ha kitérünk egy – lappangva még ma is tovább ható – tendenciának a téves és látókörünket leszűkítő gondolatmenetére, amely a két háború közti időszakban még sűrűn felbukkant.

Babits annak idején Az európai irodalom történetében nyíltan és határozottan amellett tört lándzsát, hogy a „világirodalom" lényegileg csak az európai irodalom, az az egységes irodalmi áram, mely „Homérosz óta máig átlüktet európai kultúránkon. Az „idegen, barbár és egzotikus irodalmak csak annyiban érdeklik, amennyiben ezt az áramot gazdagították, erősítették… Ezek tehát kívül esnek a világirodalmon.

Különös és ellentmondásra ingerlő ma már ezt a tetszetős, szenvedélyes, de a maga korában is hibás és mára végképp idejétmúlt érvelést olvasni! Annál is különösebb, mert gyengéit maga Babits is tudta, és lépten-nyomon helyesbíti „Ez nem pontosan és terület szerint Európa irodalma. Nem is Európában született. Ki is árad, idegen világrészekbe, s ott tovább sarjadzik. A homéroszi költészet ázsiai eredetű. Viszont az amerikai irodalom teljességgel az európainak sarja és folytatója… Az az irodalmi áram, mely a világirodalom fogalmának megfelel, nem is lehet kötve egyetlen világrészhez". Ennek ellenére egy fiktív egyetemesség nevében (hogy az európai keresztény kultúra az egész világé) végül nem is csak egy földrészre, de egy vallás hatósugarára korlátozza a nemzeti irodalmakkal szembeállított „világirodalmat. Szerinte hosszú évszázadokon át a latin nyelv volt a világirodalom közege, „ezen futott a fő áram, az egyes nemzeti nyelvek irodalmai sokáig csak szerény, föld alatti életet éltek. A nemzeti irodalmak kialakulása így hát bomlási folyamat, a „világirodalom széthullása. Látszatra így is van – Európa-centrikus szemszögből –, mégis formális logikájú gondolatmenet ez, hozzáidomítva egy eleve leszögezett tételhez. Mert ha egy adott történelmi korszakra vonatkoztatva joggal tekinthetjük is „világirodalomnak a görögöt és a latint („kisegítőkként perifériára szorítva ezzel Ázsia nagy irodalmait!), akkor is: vajon miféle világirodalom volt az a bizonyos későbbi, latin nyelvű „fő áram? Ez a kora középkori katolikus egyház himnusz-, imádság- és legendairodalma volt, amelyet latinul csak a papok, a szerzetesek, a műveltek vékony rétege olvasott, s a néphez már akkortájt is anyanyelvén kellett közvetíteni. S mellette – vagy ha tetszik, alatta – mindig ott élt, virágzott a nép mérhetetlenül színesebb, gazdagabb és sokrétűbb nemzeti nyelvű költészete. Ehhez képest az a fő áram (noha eszünkbe sem jut kétségbe vonni a középkor nagyszerű kultúrájának örök értékű eredményeit, főleg az építészetben és a képzőművészetben) bizony elég gyér vizű – habár sokágú – erecske volt, s bármennyire hitt is ebben a koncepciójában Babits: a vallásnak ezt a hivatalos irodalmát akkor is túlzás „világirodalomként" ünnepelni, ha számon tartjuk nagyjait, Augustinustól a szekvencia-költő Notker Balbulusig vagy a himnusz-szerző John Pechamig, s tudjuk, hogy az igehirdetés és templomi éneklés folytán a nép tömegeire is erősen hatott, s e hatása kitörölhetetlen európai kultúránkból. A népvándorlás elcsitulása után megszilárduló feudális államokat jó ideig valóban egységbe fogta a