A gyűlölet ára

KERTÉSZ ÁKOS

A GYŰLÖLET ÁRA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Pannon Könyvkiadó, Budapest, 1992

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-628-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Kertész Ákos

Elöntötte őket a víz, úgy, hogy meztelen testük úszott a verejtékben, síkosán csúszott egymáson a bőrük; és ez is jó volt, ez is gyönyörűség, mert nem érezték testük határait, mert nem tudták, hol kezdődsz te, hol végződöm én, mert a testük eggyé vált, egy lett a kettő a szerelem lobogásában; a szerelemben, melyet mindketten másképp éltek meg, mely mindkettőjüknek mást adott, melytől mindketten mást kaptak, melyben csak ilyenkor váltak eggyé, a szeretkezés extázisában; Éva kinyújtotta a karját messze a feje fölé, ujjait görcsbe rántotta a gyönyör, és Zofár Karcsi utána nyúlt, hogy Éva ne a levegőt markolja, hanem az ő kezét szorítsa gyönyörűségében; és akkor nem tudta még, hogy pár óra múlva az áldozat keze is úgy nyúlik majd át a küszöbön, mint Éváé most a feje fölé, és ugyanúgy rántja görcsbe az ujjait a haláltusa, mint az orgazmus mámora most Éva ujjait, és ő, Zofár Károly alhadnagy, amint ott áll a stábbal, az életvédelmi csoport kis csapatával az elhanyagolt és mégis gazdagon berendezett hetedik kerületi lakásban, Éva kezére, Éva ujjaira fog gondolni, a szerelmes Éva jut eszébe az áldozat görcsös ujjairól, és ettől majdnem elhányja majd magát, de természetesen nem fog hányni, Zofár Károly alhadnagy semmi körülmények között nem hányna, mert Zofár Károly alhadnagy lehet, hogy nem a legjobb nyomozótiszt, lehet, hogy nem a legerősebb, nem a legbátrabb, de Zofár Károly mindig minden helyzetben helytáll, helytáll a szerelemben is, melyben Éva lángol, lobog, elemészti önmagát és elemésztené szerelmét, Karcsit is, de nem tudja, mert Zofár helytáll, mint a kőszikla, keményen, tudatosan és kimozdítha-tatlanul, mert azt tanulta csecsemőkorától, árvaságától, lelencvoltától, tiszta szívű nevelőszüleitől, mindentől, amin keresztülment az életben, hogy a férfi dolga az, hogy helytálljon.

Mikor fölocsúdtak, és fél szemmel odapislantottak arra az átkozott vekkerre, amely persze már rég elcsörögte magát, s rájöttek, hogy mint mindig, most is kifutottak az időből; ilyenkor persze kapkodtak és rohangáltak, mint a bolondok, és egymásnak ütköztek a szűk másfél szobás lakótelepi lakásban, amit még Zofár szerzett rendőrként abban a régi világban, amikor tanácsi lakást szerezni még lehetett; már biztos, hogy elmarad a szép, nyugodt, közös reggeli, amit annyira élvezett az alhadnagy (úgy szerette kezdeni a napot), már jó, ha egy közös kávéra futja (éhgyomorra persze), de lehet, hogy arra se – Zofár, ha fölébredt, mindig a kötelességeire ébredt, az aznap előtte álló föladatokra, az előtte tornyosuló munkára, de Éva, aki nem kevésbé szenvedélyesen szerette a munkáját, mint Zofár (erről szó lesz még), Éva az álom kábulatából a szerelem mámorába, az éjszaka öleléséből a férje ölelésébe akart ébredni (és mindig sikerült Zofár Karcsit elcsábítania; annyira azért nem volt kemény kőszikla az alhadnagy se); Éva reggel nem akarta hallani a vekker csöröm-pölését, nem akart az undorító konoksággal előrehaladó óramutatókra gondolni, sem a közlekedési dugókra, sem a becsöngetésre az iskolában, arra sem, hogy Karcsinak is be kell érnie a hivatalába; Éva, ha hajnalban kinyitotta a szemét, nem az óra fenyegető lapját látta, hanem az ő szép fekete emberét, ha kibontakozott az álomból, nem a sürgető időt érezte, hanem Károly bőrét, s a kávé illatánál kedvesebb volt számára Károly testének illata; így aztán majdnem minden reggelük egy tébolyult rohanás lett, egy veszett kapkodás, miközben káromkodtak, dühöngtek, csapkodtak, egymásra nevettek és boldogok voltak.

Schulter küszöbön átnyúló, görcsbe rándult kezének látványát, mely Zofárt botrányos módon Éva kezére emlékeztette, rendes, csöndes, nyugodt hétköznap előzte meg; a ház előtt mindketten beültek az öreg, tízéves Ladába (150 000 kilométer!), és Zofár összeránduló gyomorral, dobogó szívvel indított; a kocsi indult (Zofár minden egyes indításnál átélte ezt a szorongó rémületet, mert a kocsi önindítójával – is – volt valami baj, de most beindult az öreg tragacs); kétoldalt bevágták az ajtókat, bekötötték magukat, és a kocsi kilőtt a parkoló autók közül; Zofár letette a feleségét a keskeny, nyolcadik kerületi sikátorban az iskola előtt, maga továbbment a BRFK felé, ahol egész nap nemrég lezárt nyomozati ügyek aktáit rendezte össze az ügyészség részére, ami doktor Zofár Károly számára gépies rutinfeladatnak számított; mert az alhadnagy jogi doktor is volt egyúttal, de ezzel nem lógott ki itt a sorból, mert a szűk stábból jogász volt Foxi, Hainburger József (aki valóban erősen emlékeztetett egy energikus drótszőrű foxikutyára), maga Kocsis főhadnagy, a Főnök; egyedül Nagy Lukács nem volt hajlandó elvégezni a jogot, azt mondta, inkább visszamegy egyenruhás rendőrnek a sarokra posztolni, amiről persze szó sem lehetett; Kocsis az összeköttetéseit (mert voltak) elsősorban arra használta, hogy a legjobb embereket válogassa maga mellé; Nagy Lukács mint a csapatban a korelnök (ötvenöt körül járt) nagy tapasztalatú, okos és jó szimatú nyomozó volt jogi doktorátus nélkül is.

Míg Zofár az irodában aktákkal piszmogott, valahol a városban a gyilkos sebesen és rezdületlen arccal haladt a rejtekhely felé, ahol az acélkazettát, amit az áldozatnak az ajtózáron lógó kulcscsomóján talált kulccsal nyitott ki, el akarta dugni, mert (nem ejtették fejre) tudta, hogy a rablott értékekhez jó ideig hozzányúlnia nem szabad, ugyanúgy és ugyanabból kell megélnie, amiből eddig, ha nem akar a környezetében gyanút ébreszteni. A kazettában értékpapírok, letéti jegyek, részvények, adósságlevelek voltak, ezeket, tudta a gyilkos, át kell adnia az enyészetnek, mert ezeket letiltják, és ha bárhol használni akarná, lebukhat; volt viszont a kazettában több, mint hatszázötvenezer forint készpénz, valutában tizenháromezervalahány dollár és ékszerek; a készpénz tiszta nyereség, de csak akkor, ha nem esik neki hebehurgyán, hanem szép lassan, fokozatosan veszi elő, lehetőleg kiböjtölve, amíg a nyomozást eredménytelenül lezárják. Az ékszerekkel is várnia kell, és azokat valószínűleg csak orgazdánál tudja majd elsütni, mert az ékszerek listáját is körözni fogják; várni fog hát velük, amíg elfogy a készpénz és a valuta. Elégedett volt, és nemcsak a kazetta tartalma miatt, azért is, mert az áldozatot hazavágta: úgy érezte, hogy fojtogató adósságot törlesztett. Gyűlölte a pasast, ugyanis.

Zofár hazafelé egyedül hajtott, Éva már otthon volt; ő lehányta a ruháit egy székre, és fürdőköpenyben végignyúlt az ágyon, hogy olvasson; Éva néma szemrehányással rakta rendbe a ruhákat, hajtotta össze a farmert, akasztotta fogasra az inget, amit Zofár egy rövid és elégedetlen oldalpillantással vett tudomásul, mert Zofár élni szeretett a lakásban, Éva viszont úgy találta, hogy a lakás legyen olyan, mint a kirakat, hogy ha bárki bármikor véletlenül belépne, azt lássa, hogy itt minden ragyog, még a légy is seggre csúszik a padlón a tisztaságtól; amikor csörgött a telefon.

– Tessék, Zofár.

– Alhadnagy úr, Kocsis főhadnagy úr üzeni, hogy azt mondja... hetedik kerület, Nagydiófa utca ötvenkilenc bé, mint Béla, első emelet öt, Schulter lakás...

– Mi van?

– Mi volna? Gyilkosság.

Zofár sóhajtott, letette a kagylót és öltözni kezdett. Nem ragyogott a boldogságtól. Vége a szép, együtt töltött este reményének, és lehet, hogy nemcsak mára, hanem hetekre, de ha valaki egyszer zsaru, méghozzá az életvédelmi (vagyis gyilkossági) csoportnál, akkor ezzel a lehetőséggel mindig számolnia kell; – ne várj –mondta Évának –, majd hazaszólok vagy üzenek valakivel –, beült a Ladába, indított, a motor csodálatos módon első nekirugaszkodásra duruzsolni kezdett, Zofár letörölt egy verejtékcseppet a homlokáról, s nemsokára ott állt a kollégáival együtt Schulter Tibor holtteste körül; a külső szobában kisebb dulakodás és főképp gyors, ideges kutatás nyomai és vér, rengeteg vér, mert az áldozatot valószínűleg szíven szűrták, és bőven fröcskölt a vére mindenfelé; úgy látszott, haláltusájában még megpróbálta elérni az előszobában, egy kis asztalkán álló telefont, mert a leemelt kagyló ott himbálózott görcsbe rándult keze fölött, és most is egyenletesen búgott belőle a dallamos térhangjelzés; bent, a belső szoba homályában egy halottsápadt nő ült egy fotelben, nyilván az áldozat felesége, Schulter Ti-borné, mögötte óvón és támogatón egy asszony, a szomszédasszony figyelte ellenséges tekintettel a rendőröket, mintha legalábbis ők tehetnének az egész fölfordulásról; a vallomásokból rövidesen kiderült, hogy valóban a szomszédasszony az; ő telefonált a rendőrségre is, mert Schulterné, amint belépett a lakásba és meggyújtotta a villanyt – nem egészen gyanútlanul, vagyis már rosszat sejtve, mert a lakás telefonja úgy reggel háromnegyed kilenc tájától állandóan foglaltat jelzett –, szóval mikor a fönt leírt látvány Schulterné elé tárult, az asszony dobhártyarepesztő (ezt többen, egybehangzóan vallották: dobhártyarepesztő) sikollyal kirohant a lakásból, átrohant a szomszédba, ahol mindenekelőtt elájult; a többi: Schulterné fölmosása, magához térítése, kapkodó és zavaros szavainak meghallgatása, a Schulter-lakásban a tényállás szemrevétele (a szomszédasszony részéről), majd a rendőrség értesítése csak ezután következett.

A nyomozás nagy része rutinmunka; végig kell talpalni a ház lakóit, esetleg többször is, némelyiket követni egy kicsit, kivel jár össze, kivel barátkozik, meglesni, hova megy, kitalálni mit csinál ott, kivárni, meddig marad ott; megtudni, kinek van priusza, kiről tárol adatokat a rendőrség „adatbankja; aztán, mikor szorgalmas hangyamunkával összegyűjtötte a csapat az összes lehetséges adatot, akkor jön az „alkotómunka: akkor kell az adatok közt maradt hiátusokat fantáziával kitölteni, és – ugyancsak képzelőerővel – megszerkeszteni egy (kettő, három, esetleg több) lehetséges szituációt, az események egymásra következésének lehetséges (és logikus!) variációját, aminek következtében a cselekmény, vagyis a gyilkosság, aminek csak a végső pillanatát látták a helyszínelő nyomozók, bekövetkezett vagy bekövetkezhetett. Most azonban még csak a kezdet kezdetén tartottak, az egyhangú rutinmunka előtt, amiért – mondanom sem kell – egyik nyomozót sem töltötte el forró lelkesedés. Na, gyerünk, intett a stábjának Kocsis főhadnagy, adjuk át a terepet; és a lakást elözönlötték a bűnügyi technikusok, fotósok, daktiloszkópusok, egyéb technikai nyomolvasók, és persze maga Forrai doki, aki a tetemmel foglalkozik, és aki a boncolást is elvégzi majd Kocsis főhadnagy jelenlétében, aki ragaszkodott hozzá, hogy mindeifboncolásnál jelen legyen (már kész anatómussá képezte ki magát), hátha elkerüli a doki figyelmét valami apróság, ami az ő számára fontos adat lehet, mert a dokinak orvosi szempontjai voltak, Kocsisnak meg rendőri szempontjai. Kihúzódtak a gangra, ahol Kocsis halk hangon utasításokat adott az embereinek.

– Te állj rá az asszonyra – mondta Zofárnak.

– Most?

Kocsis megütközve nézett rá, aztán megértette, merről fúj a szél és elnevette magát. – Éva vár?

Zofár csak egy pillanatra vörösödött el, aztán már azzal az eltökélt, „helytállós" arckifejezésével nézett vissza a főnökére.

– Csak arra gondoltam, hogy most, ebben az állapotában hallgassam ki?

– Ne hallgasd ki. Ami most kellett nekünk, megtudtuk a szomszédasszonyától. Nem hiszem, hogy itthon alszik, ebben a lakásban. Tudd meg, hova megy, kivel keresi a kapcsolatot, mit csinál, ha mi elmentünk. Aztán, ha úgy látod, elvackolta magát, menj haza, és folytasd holnap.

Bement még a technikusokhoz, közölte velük, hogy a lakást nem akarja lepecsételtetni, tehát nézzenek át mindent alaposan, s ha végeztek, adják át az özvegynek a kulcsokat. Az özvegyet közben a szomszédasszony átkísérte magához, s amikor Schulterné elhaladt az ura holtteste mellett, fölzokogott; Zofár úgy találta, kissé teátrálisan; de hát ez csak futó benyomás volt, nem adat. Megjöttek a hullaszállítók, elvitték a holttestet, ebből az alkalomból Schulterné egy pillanatra megjelent a szomszéd ajtajában, és ismét fölzokogott; Zofár megint úgy érezte, nem igazán őszintén: a sírás a nézőközönségnek szól. Végül elmentek a technikusok is, és átadták a lakás kulcsait a szomszédasszonynak. A főhadnagy és három embere a gangon várakozott ezalatt. Amikor a szomszéd, illetve inkább a szemben levő lakás ajtaja becsukódott, a főhadnagy Zofárhoz fordult, és azt mondta, maradjon itt, ők még bemennek, és röviden kihallgatják Schulternét, már amennyire valakit ilyen sokkos állapotban ki lehet hallgatni. – Te ne gyere, jobb, ha egyelőre nem ismer. Aztán majd úgyis ki kell hallgatnod neked is. – Mikor legyen ez, kérdezte Zofár, Kocsis azt felelte, hogy ezt rábízza. Nagy faksz-nit nem kell csinálni az ügyből, végtére az asszony alibije százszázalékos, nem ő a gyanúsított, ebből Zofár arra következtetett, hogy a főhadnagynak van valami tippje már, esetleg már gyanúsítanak valakit, de nem kérdezhetett rá, mert Kocsisék már mentek is a szomszéd lakásba Schulterné után; Zofár elhelyezkedett a lépcsőházban úgy, hogy rálásson a szomszéd ajtajára azon tűnődve, mi lehet az a százszázalékos alibi, ami annyira százszázalékos, hogy Kocsis azt is fölöslegesnek tartotta (vagy elfelejtette), hogy vele közölje, és úgy vélekedett, hogy az asszony már biztosan a munkahelyén volt a gyilkosság pillanatában, és jól sejtette, mint másnap kiderült. Nemsokára Kocsisék elmentek, a szomszédasszony kijött, lezárta a Schulter-lakást, úgy, ahogy volt, fölforgatva, véresen; amikor újra kijöttek együtt, a szomszédasszony fölöltözve, útra készen – Schulterné le sem vetkőzött, mióta hazaérkezett – elindultak a lépcsőház felé. Zofár fölfutott pár lépést a második emelet irányába, nehogy szembetalálkozzék velük, de az özvegy és a szomszédasszony szintén fölfelé tartottak. Zofár nem tehetett mást, még följebb ment, a harmadikra. Schulternéék becsöngettek egy második emeleti lakásba, az ajtóban váltottak néhány szót; a szomszédasszony valamit átadott; Zofár a szavakat sem értette – túl távol volt –, és azt sem látta, mit adott át a szomszédasszony és kinek. Akkor végre a két nő lement az utcára, és Zofár követte őket.

Két sarokkal arrébb volt egy taxiállomás – legalább tíz kocsi állt egymás mögött –, a két asszony arrafelé tartott, és beszálltak az első kocsiba; Zofár, hogy észre ne vegyék őt az asszonyok, az ötödik kocsit választotta, de a taxis ráförmedt: – Hohó, uram, csak sorba, nem én következem! – Zofár lerángatta a dzsekije cipzárját –ami mindig ilyenkor szokott beakadni –, előbányászta az igazolványát, fölmutatta és közölte: rendőrség. –Pardon – mondta a taxis.

– Azt az első kocsit kövessük.

– Rendben lesz, uram!

Schulternéék a tizenhetedik kerületbe mentek, olyan környékre, ahol az új lakótelep tízemeletes toronyházai fogják el a napot a közöttük meghagyott földszintes családi házak elől, s a taxi az egyik toronyház előtt fékezett. Színva utca 7/c, olvasta le a címet Zofár. Schulterné saját kulcsával nyitotta ki a kaput, és mindketten fölmentek. A taxi a ház előtt maradt.

– Mi is maradunk? – kérdezte Zofár sofőrje.

– Mi is.

Kisvártatva lejött Schulterné szomszédasszonya, beült a várakozó taxiba és elhajtatott. – Követjük? –Nem.

Zofár kiszállt, és a kapucsengők melletti névtáblákról összeírta a ház lakóinak névsorát; a Schulter név nem szerepelt köztük. Mivel Schulternénak saját kulcsa volt, nyilvánvaló, hogy vagy valami közeli hozzátartozója, vagy a szeretője lakik itt, s az is: itt fog aludni; s ezzel Zofár alhadnagy föladata mára véget ért. Visszavitette magát a Nagydiófa utcába, ahol a Ladát hagyta, és sietett haza Évához. Még nem volt késő, alig múlt kilenc.

Ez a nap is úgy indult, mint az előző; Zofár nem búi a tervei szerint időben megjelenni a Színva utca 7/c előtt, minthogy Éva hajnalban ismét elcsábította, és Zofár, ha már elcsábult, hát helytállt férfiasan, tisztességgel, ennek következtében éppen hogy csak be tudta fuvarozni Évát a suliba pár perccel nyolc előtt, s maga úgy döntött, egyenesen a Nagydiófa utcában kezd, ahol nem talált parkolót; vagy fél órát keringett a szűk hetedik kerületi utcákban, míg végre be bírt állni valahová, vagy másfél kilométerre jövetele céljától, úgyhogy rögtön el is határozta, többé erre a környékre nem merészkedik be kocsival; azt sem tudta, hazajött-e

Schulterné, még a Színva utcában van-e vagy bement dolgozni (s ha bement, hova? – hisz a nyomozás a kezdet kezdetén tartott), arra gondolt, addig is talál a házban valakit vagy valakiket, akiktől szerezhet néhány hasznos információt, mindenekelőtt a házmestert, ha ugyan van. Volt. A Nagydiófa utca 59/b azok közé a ma már ritka bérházak közé tartozott, melyek még teljes egészében az IKV kezelésében voltak, és saját házfelügyelővel, pontosabban házmester/iéve/ rendelkeztek, aki helyben lakott, de a saját házán kívül még néhány szomszédos bérház felügyeletét ellátta, és Zofár szerencséjére otthon tartózkodott. A földszinti házmesterlakás sötét volt, örökké égett benne a villany, az alhadnagy csöngetésére nagydarab, vörös arcú asszony nyitott ajtót, vörös haja férfiasra volt vágva, alakja akár egy gerelyvetőé; hátul, a konyha mélyén, fogatlan, szívós, sovány vénasszony eresztette egy vödörbe a vizet.

– A házfelügyelőt keresem – mondta az ajtóban illedelmesen az alhadnagy. A vörös asszony barátságtalanul mordult rá.

– Mi tetszik?

– Hetyeiné?

– Az. Mi köll?

– Néhány kérdést szeretnék föltenni... – kezdte Zofár nagyon udvariasan, de Hetyeinén látszott, hogy őt nem lehet átverni.

– Maga?! – kérdezte mély megvetéssel. – Kit keres?

– Magát... – állította az alhadnagy halkan és konokul, majd magyarázatképpen hozzátette: – Rendőrség...

Ettől a ház felügyelője most már őszintén kijött a sodrából. – Mit képzel?! Ide már akárki beállíthat azzal a dumával, hogy a rendőrségtől van?!

Na, most jön az a rohadt cipzár,