Út Eridanusba: Látlelet a 60-as, 70-es évek fiatal nemzedékéről

ONAGY ZOLTÁN

ÚT ERIDANUSBA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-120-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

„Ha megkövülten állok, és valaki megkérdezi: Mi jutott eszedbe? – természetesen azt kell felelnem: Semmi. Először is, az ilyen emlékeket nehéz megosztani mással; másodszor, az embernek egyedül kell megbirkóznia velük."

J. Semprun

„Fiatal parasztasszony árulja; nagy barna, meleg szemei vannak.

»Miért nem adod drágábban?«

Meglepődik.

»A nyomorúság sokféle. Hát nem ismered? «

Harmincat akarok adni, de csak húszat fogad el."

Mészöly Miklós

AZ ELSŐ

„VÉGÜL is, én megmondtam! – vigyorogta Sonáj, amikor János ideges szemét kereste. „Életed végéig nem járhatsz partedlivel a nyakadban! Rövidnadrágos Jamesz! „Ne károgjon, varnyú!" – recsegte másnaposan Tafik-Rafik, kéken az utálattól. Megborzongott. Nem hitte volna, hogy ilyenkor, ebben a szomorúan egyértelmű helyzetben boldog. Hogy vigyorog, ahogy ő, Tafik-Rafik, valamikor: fényes, fekete ráncokkal, nevető szemekkel, még a homlok is ráncos a nevetéstől. Sonáj akkor is vigyorgott, amikor észrevette János megdöbbenését: sehol a talár, sehol az esküdtek, akik eldöntik, akik megokolják. Két öregember helyettük, ősz, nagy pofájú bíró két oldalán. Az ügyész kéttokás, fehér képű, rizspor nélkül.

János térdein Sonáj, Tafik-Rafik. A nyomdász és a wes­tern­hős. Ugatják egymást. János nem néz rájuk.

Az ügyvéd cikornyázta. Semmit mondott. Ilyeneket: „Ez az arc nem gyilkosé. Nézzenek rá, az ilyen alkatot élete végéig kísért a dráma! Nézzék a mély megbánást!"

„Ezerötért porbafingó!" – morogta Tafik-Rafik, bátorítón paskolt János kézfejére.

„Hagytad volna Gyopárnak azt a pénzt!" – pöccintette fintorral Sonáj, nem sajnálta: Végül is ő időben figyelmeztette! A számonkérés nem nála kezdődik.

János óvatosan szétnézve Gyopárt kereste. A második sorban ült, Marcot nem hozta magával.

Nem találkoztak, nem beszéltek délelőtt. Régebben sem. Az eset tabu. Árnyékát érezték, de szó nem esett. A bíróság ítéletet hirdet. Csendben, székzörgés nélkül mindenki felállt.

A MÁSODIK

SZÓ nélkül álltak egymás mellett a hidegben, hajnali kettőtől. Sonáj görnyedt, szomorú pózban, fázósan szűk szemmel. Néha hátrapislantott: figyelnek?!

Tafik-Rafik toporogva, rá-rágyújtva, türelmetlenül.

Akadálytalanul átcsapott rajtuk a szél, vad hó-kristályokat, hajnali füstöt, kormot kergetve. Sonáj még akkor se pillantott Tafik-Rafikra, amikor az odalépett: „Tudna egy szál gyufát adni, öregem?" – kötözködő hang, benne az órák óta hiábavaló, kihívó méregetés, a gúny és minden kettejük közti különbség. Nem válaszolt. Már akkor se válaszolna, ha nem itt, nem ebben a helyzetben találkoznak egy év távollét után.

Az évvel ezelőtti görcs ott lapult öklében: Ez a ripacs! Már megint itt! Ordította volna: Hagyd már, legalább most hagyd békén a szerencsétlent!

Tafik-Rafik ezt látta Sonáj arcában: biggyesztett.

„Még mindig nem heverte ki az utálkozást, öregem? Hát még mindig nem?" Sonáj nyomdafestékes overallt viselt, kezén is festék, mintha egyenesen egy üzemből érkezett volna. Tafik-Rafik is ugyanazt hordta magán, mint egy éve. Gyönyörűre kopott Levi Strausst, vastag, vert övében Coltok, fején vadnyugati kalap, arcán magabiztos mosoly, alig több fintornál.

„Hát még mindig nem heverte ki az utálkozást, öregem?!" – kérdezte és közel lépett. Sonáj már az arcot próbálta, mellyel Jánost fogadja. Mi legyen? Hol találom a leghasznosabbat? Talán szemrehányó, de elégedett: ÉNMEGMONDTAMUGYE!? Vagy bizakodó, keserű, nehéz, de biztos magában: AZÚRISTENBE!

Melyik szolgál?

Nem nézett Tafik-Rafikra. Felfújta képét: „Ha te nem volnál, disznó, minden a maga útján mehetett volna!"

„Figyeljen rám, öregem! – sziszegte Tafik-Rafik. – Csak azt ne higgye, hogy megjátszhatja magát!"

Sonáj tüntetően elfordította fejét. A rácsokat nézegette a hatalmas épület homlokzatán, kereste, melyik mögött várhatja a szabadulást János. Megpróbálta elképzelni: kilép a kapun, ott áll gyűrött, raktárszagú ruhájában, és még nem tudja, Gyopár elment, elvitte a gyereket, levelet írt, lezárva hat évüket. Ott áll, és kettőt, két nagyon óvatosát lép. Ez a disznó meg lelkendezve, vigyorogva elécsap: Helló, János! Igyunk valamit!

Ott áll, meglát bennünket. Fáradtan int, szevasztok! És át az úton mellém lép, átfogja a vállam, azt mondja: Gyere. Hazamegyünk.

JÁNOS nem aludt, nem forgolódott, nem beszélgetett. Keze tarkója alatt, számlálgatta feje fölött az ágy sodronyát. „Varró – szólította meg valaki délután a munkán. Salakblokkokat kezeltek a kőművesfegyencek baljára. „Nézd meg, mit csinál a feleségem. Csak csendben, hang nélkül. Három hónap múlva megyek, és félek. Isten bizony, félek. Te nem? Két év nagy idő. Szép, hosszú idő. Majd megmondod, mit látsz. Oké? „Meg, persze."

Hihetetlennek tűnt, hogy elszaladt tizenkét hónap. Az is, hogy ilyen gyorsan, az is, hogy ilyen végtelenül.

FÁZOTT a keze, remegett, halványkán már részeg is volt a börtönkereset első üveg vodkájától. Nehezen találta a nyílást, ugyanúgy, mint régente, éjszakánként, ha nem égett villany a lépcsőházban, ő meg nem akart zajt csapni a csengővel, mert a gyerek éberen aludt, mint a nyúl.

Igyekezett hidegnek, idegennek találni a lakást, már az ajtón kívülről is. Nem ment. Úgy érezte, mintha néhány hónapos külföldi útról tért volna meg, és minden változatlan. Az ismerős akadás a kulcs félútján, és ahogy belépett, lába alatt tucatnyi levél, ugyanezt bizonyították. Hümmentett, mint aki unja, hogy soha nem változik semmi, vagy mint aki azt unja, hogy letagadják előtte. Felemelt egy borítékot, megnézte a feladót: Coronilla. Jó, gondolta. Legyél te az első.

Drága János!

Hát én nem tudtam! Én semmit nem tudtam! Szilveszter előestéje van – két perce fejezte be Rája a történeted meséjét.

Jánoskám! Én nem tudtam, hogy becsuktak. Az esetre emlékszem, morogtál róla valamit annak idején. Így érthető, hogy miért nem kerestél meg, miért nem válaszoltál a leveleimre. És én ökör, imicsoda levelet írtam!

Nagyon kérlek, ne haragudj!

Én már nem hívhatlak, elmúlt a hívások ideje – de várlak!

Jó, öreg fiúkám, akiről korábban beszéltem: eldurrant, mint a rágógumigubacs. Ö is nyomozó volt, ő is KISMISKA meg JANI volt. Elpukkasztottam.

Kívánom, Jánoskám, még ne tartsanak fogadalmaid két hétnél tovább. Még ne legyél más, maradj az, akit megismertem száz éve – tehetem, hogy így szeresselek – nem a feleséged vagyok.

Csókol: Coroailla

János! Barátom!

Tudom, jövő hét keddjén kikerülsz! Hogy honnan, hogy milyen jelző legyen?… Hangulatáról, milyenségéről gőzöm nincs. Nem tudom… (KISZ-titkárságom dumájával: nekünk, a szocialista hazát becsülettel, fegyelemmel és felelősséggel építő embereknek igen halvány a fogalmunk e dolog – a börtönviselés – gyakorlatiságáról!) Így kívánkozott ki!

Rettenetesen belém nőtt ez a kettősség: barátaim – munkám.

Alig találok olyan eseményt az életben, ami mindenkinek megteszi egy fogalmazással.

Éjszaka van, folytatom. Talán nem is igaz, amit délután írtam. Néha, amikor fontos dolgom van, azt hiszem, megfordul rajtam a világ. És végül nagyon egyszerűen a kívánságom: azt akarom, azért írok most, hogy el ne felejtsd, ugyanoda kerülsz, ugyanaz maradtál nekünk.

Várunk vissza!

Na de ez marhaság! Ezt így: nem való. Így nem szabad. Igaz? Hiszen nem is történt semmi! Egyszer csak összekaptad magad, valami ostobaságon megsértődtél, vagy még csak ez sem: vadonat szeretőt találtál, látványát sem oszthattad senkivel, és ahogy szoktál, egyetlen szó nélkül, gépeddel, bőröndnyi famentes papírral meg azokkal az állandóan kopott, összekunyizott indigóiddal leutaztál kedvesed szüleinek kiskonyhájába. Nyáron novát ittál, télen házi főzésű pálinkát (emlékszem, mennyire megszeretted a körtét egy vadkerti kiskonyhában!), hajnalonként kukoricát kapálsz, krumplit töltesz az öregekkel, válladon hordod padlásra a zsákokat, tenyered tele bőrkeményedéssel, karod megvastagszik, bicepszed, tricepszed úgy táncol, majd megőrülnek a lányok: Hinnye! Hinnye! Szeretném, János, nagyon szeretném, ha nem változott volna semmi! A fiú halálát már a szülei is megszokták. Te meg nehogy valami patronáló szocialista brigád kegyes barátságába fogadva, életed végéig bűntudattal élj!

Legyen mindegy, mire, mennyire ítéltek. Hiszen a történeteden nem változtat, és azt hiszem, ez a nyomorült év még segíti is lelkiismeretedet, megnyugtatja. Láthattál bent zsiványokat, ocsmánynál ocsmányabb fajtából. Érezd úgy – ezzel a nappal eltörölték a benned kivetni valókat.

Én tudom: ki büntet téged – s mire. Azt is megkapod. Kevésbé látványosan ugyan, de hosszabban és gonoszabban. Ez egy következő lépés, de már tudhatod, melyik lép: huszár vagy a király. És hogy hová!

Te azért csak a magadét tedd! Nincs tanács, nincs jó- és rosszindulat…

Bevonulásod óta nem voltam fent nálatok, illetve hát Gyopárnál. Minek mentem volna, tudod, ki nem állhatott, már akkor is nehezen nyelt le, amikor veled mentem. Féltem: kirúg. Hogy egyszerűen kirúg, mielőtt megszólalhattam volna. Pedig beszélnem, beszélgetnem kellett volna vele.

A fiú apjával még a nyáron találkoztam, hazafelé utazott a Nyugatiból. Nem emlékeztem az arcára, ő