A Nyugat árnyékában: Tanulmányok - Arcképek és emlékezések - Kritikák

GYERGYAI ALBERT

A NYUGAT ÁRNYÉKÁBAN

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-204-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Gyergyai Albert jogutódja

***

Ez a cím több is, kevesebb is, mint amennyit ígér és ígéretéből megtarthat, de két okból talán mégis megfelel a kötet tartalmának, s jobb híján ezért foglalja így össze magyar tárgyú vagy magyar kapcsolatú írásaim legjavát. Az egyik ok a háláé és az emlékezésé egy nagy múltú folyóirat irányában: Babits, Osvát és Gellért Oszkár szinte egyidejű biztatásával a Nyugat hasábjain kezdtem, amit rangosabb alkotók „irodalmi pályafutásuknak neveznek, s legtöbb munkám nem csupán a Nyugat sajátos légkörében, hanem a Nyugat nagyjainak közvetlen hatására is született. A Nyugat, sokunk számára, nemcsak folyóirat volt, hanem otthon, s a kávéházi márványasztal, ahol Osvát hol egyedül, hol Gellért Oszkárral a jobbján, egyforma grandezzával fogadott minden kezdőt és minden hírességet, vagy Babits Reviczky utcai, majd Attila úti lakása, s maga a nyomda vagy a redakció több meleget árasztott ránk, több védelmet biztosított a rossz évek sérelmei s megaláztatásai ellen, mint bármily gőgös intézmény, akármilyen hatalmas érdekszövetség, s addig is, míg lesz valaki köztünk, aki egyszer megírja a Nyugat nemcsak irodalmi, hanem szellemi történetét, hadd függesszem emlékövére e könyv szerény ex-votóját. Másfelől az olvasó magától is észleli, hogy az itt egybegyűjtött tanulmányok, arcképek és könyvismertetések legnagyobbrészt, ha nem is kizárólag, a Nyugat nagyjaival foglalkoznak, persze nem mindig érvényesen, nem is történelmi teljességgel, inkább csak az alkalom, a pillanat, a körülmények hol külső, hol érzelmi serkentésére – s csak a véletlenen múlt, hogy sohasem írhattam például Adyról, ifjúkorunk bálványáról, akit csak egyetlenegyszer láttam, gimnazista koromban, egy vidéki körútja alkalmából, s oly keveset Móriczról, a Nyugat e másik óriásáról, holott szerettem, csodáltam, s több ízben is ülhettem szerkesztői, kávéházi vagy otthoni asztalánál. Viszont annál többször írtam a Nyugat nagy elődjéről s kései munkatársairól, Ambrusról s majdnem annyiszor Babitsról, Kosztolányiról és Kassákról. Minden más arckép, tanulmány vagy könyvkritika szintén a Nyugat köré csoportosul, s egyetlen összekötő száluk, hogy inkább emlékezések, mint bírálatok, s félek, a mai olvasó teljes elnézését kell kérnem, hogy könyvem szigorú korrajz vagy méricskélő ítélkezés helyett inkább, mint Rousseau mondaná, „egy magányos sétáló egyéni ábrándjait tartalmazza s egykori vagy jelenkori írókkal való párbeszédeimet. Így is tán némi fényt vetnek majd irodalmunk egynéhány alakjára és jelenségére, s esetleg utólag igazolják egy lelkes és figyelmes kortárs korszerűtlennek tetszhető magatartását, amelyet, az egyszerű olvasó és élvező jogán, szeretne későbbre is átmenteni, azokra az időkre, amikor annyi, ma jogos jelszó és szükséges irányzat mellett az Irodalom közvetlen szépsége és öröme is érvényre juthat…

TANULMÁNYOK

AMBRUS ZOLTÁN

EMLÉKEZÉSEK AMBRUSRÓL

1

Születése hetvenedik s írói pályakezdése ötvenedik fordulóján miképp is ünnepelhetnék méltán irodalmunk nesztorát, Ambrus Zoltánt? Híján a tényleges hatalomnak, amely a hivatalosság öröke, s annak a rábeszélő hévnek, amely egész táborokat terel egybe, nem hódolhatunk neki, bár megilletné, sem a kegyosztó felsőbbség, sem a népi hála javaival. Mit kívánjunk, mit adhatunk ennek a nagy Nevelőnek, aki már a harmadik rajt tanítja, gyönyörködteti és ostorozza, hol a szatirikus hajlam kötekedő virgoncságával, hol az érett tudásnak szelíd és szerető derűjével, hol mesével nagy gyermekek, hol idegen példázattal sértékenyebb kedélyek számára, hol pedig, mint mostanában, az örökifjú nagyapának elfogult és elragadó zsörtölődésével? Az ő büszke szerénysége sem a hívő alázatát, sem a tanítvány tömjénjét nem kívánja; viszont tán nem utasítja vissza a kortárs hű tanúságát, a kortársét, aki apáitól örökölte az unokákra hagyandó Ambrus-kultuszt, hogy így három generációért mondja, mi mindent köszönhetünk Ambrusnak – hogy mit hozott, mi a küldetése, mért szeretjük és mit tartunk lényegének.

Ha erre a sok kérdésre egy szóval, gorombával és félreérthetővel felelhetnénk, mondhatjuk-e, hogy benne látjuk – életében, műveiben, elveiben, magatartásában – az európai magyar író egyik legszebb példáját? Európainak s magyarnak lenni nem mindig könnyű feladat, s a kettő lebegő egyensúlya sok töprengés, tusakodás és áldozat eredménye. Jól tudjuk, semmi sem olcsóbb máma, mint az a híg „európaiság", amely egy-két nyugati nyelv s három-négy divatos könyv magasáról fennhéjázva nézi le népe, földje, nyelve kincseit – s még jó, ha nem kalmárként, esetleg kalandorként űzi a kultúrák minél frissebb s felületesebb közvetítését ; viszont a szétszóródás veszedelmét szabad-e az elszigeteltséggel ellensúlyozni? Könnyű európainak lenni ma, amikor minden politikus és minden lap ezt szavalja, s amikor ez az alapjában oly szép eszme virágzó iparüzemeket s virágzó visszaéléseket táplál. De a Háborús jegyzetek, a Bossert és Dibelius Ambrusa olyankor is vállalta a maga eszményi Európáját, amikor nálunk a közszemlélet legfeljebb Közép-Európáig tágult, s vállalta kötelességtudón, a pusztában prófétálás póza nélkül, egy nálánál magasabb eszme tudatos és puritán szószólójaképpen. Viszont nehéz volt magyarnak maradni, mikor harminc-negyven éve, újságjaink Bécs és Berlin, kezdő kis íróink Párizs, műveltebbjeink pedig az oroszok és a skandinávok felé nézegettek, mikor legolvasottabb íróink tárcái, divatos költőink chansonjai csak francia szótárral voltak élvezhetők, s mikor a levegővel szívták nálunk a századvég kozmopolitizmusának oly langyos és jóleső mákonyát. De Ambrus, a székelyföldi s Alföldön iskolázott Ambrus e légkör ellenére is magyar maradt. Nem úgy, mint népszerűbb versenytársai, akik vagy a magyar múltnak, vagy a magyar vidéknek szegődtek szerencsés krónikásaivá, s akiknek honi vagy idegen kelméin tetszetős magyar ornamentum virít. Ambrusnál nincs ornamentum, még akkor sem, ha véletlenül telivér magyar életet ábrázol: egyrészt, mert cifrátlan művész, aki a felszínen túl hatol, másrészt, mert legjellemzőbb műveiben a környezettől független, szabad és belső élet kedvelője; ő lélegzetvételében, művészi tartózkodásában, észjárásában és temperamentumában magyar, megannyi imponderábiliában, amit kifejezni nehéz s utánozni lehetetlen; s így történt, hogy a mulatságos Göre Gábor vagy az ötletes Gyurkovics lányok magyarok s idegenek előtt ma is sokkal magyarabbnak s tősgyökeresebbnek tetszenek, mint a franciás címe, operettszerű hangulata s külföldi vagy külföldieskedő figurái ellenére olyannyira vidéki, magyar és század végi kis remekmű: Giroflé és Girofla. Aki ma Ambrust még ma is – annyi, kitűnő magyarsággal s művelt magyaroknak írott műve után – a „franciás jelzővel véli jellemezni vagy elítélni, éppen olyan művészeti s logikai bakugrást követ el, mint aki Ambrus műveltsége miatt kétkedni mer eredeti alkotóerejében: mintha az igazi műveltség pótolhatná vagy megbéníthatná az alkotókedvet, s mintha Ambrus „franciasága, akár Babits „angolsága vagy Hölderlin „görögsége nem kényelmes, jobb híján talált s ellapított közhely lenne egy bonyolult, sok ízű s tisztán belső folyamat megjelölésére! Akik ma is, mint régente, oly kitartóan követik Ambrust, vajon csak azért kedvelnék, mivel ő szólt először nálunk néhány kiváló franciáról, ő fordította Bovaryné-t, s ő alkalmazta elsőnek itthon az új lélekkutatás művészi eszközeit és eredményeit? Bizonyos, hogy az ily korántsem kis szolgálatok nem egy írónak adnának létjogot; csakhogy Ambrus nem utánoz, s nem közvetít, hanem teremt, s amihez nyúl, akár magyar élet, akár idegen irodalom, az, mint egyik hősének, a midasi Bíró Jenőnek keze alatt, azonnal csupa arannyá, az ő sajátos aranyává válik. Látta a múlt vagy a közelmúlt Magyarországát, apró vidéki városokban s egy kamaszos és forrongó metropolisban; látta Párizst, a „földközi szellem akkor is, ma is legjogosabb és leghősibb örökösét; s amikor tanult, olvasott, szemlélődött s bizonnyal szenvedett is, Európát járt földiekre, otthoni fiatal magyarokra, a maga jövendő helyére s hivatására gondolhatott – s miközben magát vértezte, szellemi javakat gyűjtve, Nyugatra tévedt magyarok ismeretszomjával és mámorával, nemcsak magának épített egy életre szóló menedéket, hanem az otthoniaknak is ablakot tárt egy szebb emberiességre. Aki tapasztalatból tudja, mit jelentett Ambrus egy-egy könyve, micsoda új humanizmust, mennyi szép ismeret kincsét s főképp milyen erőt és büszkeséget a stílusát utánzó, idézeteit tanulgató, célzásait kitaláló s alakjaival vagy eszméivel együtt élő diákkornak, az nem látja, csak a legtisztább hála s a legédesebb emlékezés fátyolán át. Nem egyéni megindulásról – kissé a magyar műveltségről, elszigetelt kezdemények egyetemessé válásáról van itt szó; s lehet-e illőbb percekben szólni erről, mint a „franciás Ambrus ünnepén?

Európaisága mellett – amely magasabb embereszményt, nem felszínes külföldieskedést jelent – Ambrus másik, atmoszférikus, nem lényegét jellemző, inkább csak körülíró vonása: a századvégiség. Abban a kissé petyhüdt korban, amely oly szívesen kacérkodott a szkepticizmus, a pesszimizmus meg a nihilizmus szörnyeivel, s amelynek mosolygó prófétái Renan, France és Lemaitre voltak, Bizet, Delibes s a „klasszikus operettek andalító zenekíséretével, míg Tolsztoj, Ibsen és Nietzsche csak ijesztő, bár „érdekes mumusoknak látszottak, Ambrus, az oly fogékony Ambrus mért is ne hallgatott volna az Időnek oly frivol, de egyben oly csábító hívására? Nálunk a millennium járta, irodalomban a Hét, zenében az operett, s a növekvő főváros kedvén alig látszott a sok letört művészpálya. Ki tudja, hogy annyi torzó, meddő bohém és féltehetség közelében milyen pálya várt volna Ambrusra, ha jó sorsa meg nem menti mind a magyar, mind a gall „dekadenciától": az itthoni virtustól nyugati vértezete óvta, míg a francia hatások törhetetlen józanságán szűrődtek át, s így lett ő e csonka kor talán egyetlen egész alkotója. De azért korához tartozása nem egy nyomot hagy őrajta is. Regény- és novellatémáinak legtöbbször játékos ötletszerűsége; komoly vagy vidám alakjai kissé ernyedt akaratgyöngesége, amely szelíd hajóroncsként viteti őket a sorstól; változatos formái közt a levél, a vallomás, a párbeszéd kedvtelése, csupa olyan kereté, amely köré száz szeszélyt fűzhet; s talán mindenekelőtt elbeszélő modora, ez a sem lírain buzgó, sem epikusán szenvtelen tónus, hanem az a kissé gúnyos, hol vitázó, hol magyarázó rezonőrhang, telítve, mint egy zsongó kaptár, olvasmányok, színházi esték, korabeli események reminiszcenciáival: mindez csupa olyan vonás, amelyeket, más vegyületben, nála kisebb kortársainál is megtalálunk. Nem minthogyha híján volna az érzelemnek vagy a lelkességnek; azonban fél a feltűnéstől, a szavalástól, a nagyképűségtől, s hevességét iróniával, eszmei lendülések meg bizonyos színtelenséggel palástolja, akárcsak a múlt század ama híres gavallérja, akinek új ruhája is enyhén viseltnek akart látszani. Az ily hang és magatartás nem kalandozik el könnyen az ízlés és a ráció jól meghatárolt szintjéről, s a vallást csak etikai, a poézist csak értelmi szempontból értékeli. Talán ez a legkényesebb s legszigorúbb értelmezésű költőietlenség – amely nem Ambrus énjének, inkább korának velejárója –, e nagy író egyetlen, nekünk idegen vonása, amelyért részben kárpótol csak mélyen járó elméssége s leányalakjainak – Galánthay Masának, Berzsenyi Elzának, Katókának s főképp Haller Mirának – oly gyöngéd és rokonszenves arcképsora.

Ha mármost, mindezek után, Ambrus egy lapja fölé hajlunk, s vizsgáljuk sorai lélegzetét, mondatai ritmusát, azt a motus animi continuust, amely az írói s emberi én mindennél biztosabb ismertetőjele, mit találunk? Valami nemes, keresetlen, forrásából buggyanó ékesszólást, egy nem gyalogjáró lélek természetes kifejezését, amely egyformán távol esik mind a köznapi beszédtől, mind pedig a szónoki pátosztól. Nem a rétor hangja ez, aki önnön beszédében gyönyörködik, hanem a tiszta íróé, aki mondanivalóját a legpontosabb, legfolyamatosabb s legárnyalatosabb formába önti, azé, akinek hivatása megnevezni, ami még nevezetlen, s akinek egész élete hódolás a „szent nyelv előtt. Ezt táplálja, ezt az öblös, fénytelen és cicomátlan, de oly éles tagolású, zökkenőtlen és körmondatos nyelvet az írónak élete, jelleme és művészete. Mint egy komoly férfiarcon a vonások, barázdák és erek, úgy rajzolódik ki rajta az író bensőjének hálózata: hajthatatlan logikája, amely egy láncszemet sem ejt el, javíthatatlan csúfoló kedve, amely lelki szabadságából ered, kedvelt írók tanulmánya, bizonyos „úri tartózkodás s főképp az a csorbítatlan s szenvedélyes érdeklődés, amellyel minden irodalmi s még inkább emberi jelenséget vizsgál, s amely lelke legmélyének, gyönyörű humanizmusának bizonysága. Akik, mint a legifjabbak, Ambrust csak az utolsó évek terméséből ismerik, s hajlandók benne egy békétlen s kiábrándult embergyűlölőt látni, olvassák el régebbi s ma is teljes ragyogású novelláit – Lillias-t, a Téli sport-ot, Bob, az oroszlán-t, Jancsi és Juliská-t –, amelyekben tudása, esze, szíve és ékesszólása oly spontán és egyszerű harmóniában olvad össze. Akkor, a mizantróp maszkja mögött s e novellák világánál, bizonyosan megérzik majd azt az egyre korholó, zsémbes és indulatos emberbarátot, aki, mint Molière Alceste-je, csalódásai, évei és magánya ellenére, érzékenyebb, ábrándosabb és főképpen: emberszeretőbb akárhány jóval fiatalabb és mosolygóbb Philinte-nél.

1931

2

Mióta meghalt, sírja felett mindig kigyullad egy-két halvány mécses, hírlapi emlékezőcikkek, filológiai próbálkozások, baráti és tanítványi találkozók a temetőben, mint ebben az évben is, halála tizedik évfordulóján. Akik ismerték, meghatva idézik fel alakját, eleven hatását, társalgását; akiknek ifjúkori élménye volt, elbűvölten gondolnak egyes könyveire vagy serkentéseire – ugyanakkor azonban szorongva kérdhetik magukban, hogy eleget tettek-e ezzel a szeretet és a hála követelményének, sikerült-e hozzájárulniuk Ambrus nevének s géniuszának csorbítatlan fenntartásához, s mint a hű gárda utolsói, nem viszik-e végleg magukkal eszményük autentikus képmását. E tizedik évfordulót nem azzal ünnepelhetjük-e meg legjobban, ha végre nyíltan megvizsgáljuk Ambrus mai helyzetét az olvasók közt és az irodalomban, és próbáljuk megállapítani népszerűtlenségének és még inkább ismeretlenségének okait.

Anélkül hogy játszani akarnánk a szavakkal, talán nem nagyon túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a mai olvasók java része Ambrust vagy nem ismeri, vagy pedig meglehetősen félreismeri. Fiatalabb, bár jó szándékú s egyébként tájékozott könyvbarátok Ambrustól legfeljebb a Midas király-t olvasták vagy lapozgatták; s aki egyéb elbeszélő műveiről és tanulmányairól is hallott, az már valószínűleg az idősebb generációhoz tartozik. Valljuk be, majdnem így volt ez régebben is, mikor, az első világháború előtt, Riedl Frigyes az egyetemen azzal a szinte forradalmi újítással próbálkozott, hogy félretéve a klasszikusokat, élő írókat s költőket taglalt nem is egy féléven át, s amikor még az Ambrus-rajongók is meglepetve észlelték, hogy Mikszáth, Gárdonyi és Herczeg után Ambrussal is úgy foglalkozott, mint e három regényíró egyenrangú, egyjelentőségű kortársával. Ambrus sose volt népszerű író; műveinek egyetemes, tizenhat kötetes kiadása annak idején szinte kihívás volt, az író és a kiadó kihívása a közízléssel szemben; s – amit ma egyes esztétáink oly lenézően emlegetnek – írásainak java része hiába jelent meg hírlapokban, múló tárcakeretben vagy rajzformában: az olvasó már akkor is érezte, hogy e rajzok és tárcák mögött más is van, nemcsak szórakoztatás, s nem volt hajlandó besorozni Ambrust kedvelt mulattatói közé. Ambrus tábora akkor is csak néhány száz rajongóból állhatott, akik azonban ismerték minden sorát, idézték ragyogóbb lapjait, s biztonságosan mozogtak az ambrusi atmoszférában. Népszerűvé ma sem válhatna; kultuszát kell csak megőrizni mindenáron, hogy ezt a sajátos atmoszférát későbbi nemzedékek is élvezhessék; ahhoz pedig, hogy ezt elérjük, néhány szívós előítélet megvizsgálása, és ha lehet: eloszlatása szükséges.

Az első ilyen előítélet a kritikus és a szépíró állítólagos összeférhetetlensége – mintha a művészi teremtőerő zárt kategóriák szerint dolgozna, mintha a Régi udvarház-nak, egyik legszebb novellánknak, nem éppen Gyulai volna a szerzője, s mintha Valéry vagy Babits nem volna egyformán elsőrangú kritikusnak is, költőnek is! Ambrus, igaz, évekig írt könyvismertetéseket és színikritikákat, s akik csak részben ismerik, hajlandók egész munkásságát kritikai vénájának tulajdonítani. Pedig hát ő elsősorban mégiscsak a Midas király, a Solus eris, az Álomvilág, a Giroflé és Girofla eredeti és hasonlíthatatlan alkotója, akinek külön hangja, íze, légköre és formája van – s ha ismerni akarjuk, ezekből ismerhetjük meg legjobban. Műveltsége, ítélőkészsége, elemzőereje, értelmessége, ezek a talán elsősorban kritikai tulajdonságok soha, sehol sem ártanak novellái és regényei hitelének, ellenkezőleg, valami érett s emelkedett hangulattal gazdagítják. De hát a babonák szívósak, s aki egyszer Ambrusban csak a tanult kritikust s nem az ösztönös alkotót látja, az talán Midas bérház-idilljét vagy Giroflé tündérvilágát is csak helyrajzi tanulmánynak, szociológiai szintézisnek tekintheti.

A második akadály, amely ellene szegül Ambrus mélyebb megértésének, az a kissé fölényes, sőt csaknem barbár hiedelem, hogy nem lehet nagy író, aki ereje legjavát apró, múlékony, aktualitáshoz kötött műfajokra pazarolja. Márpedig, e balhit szerint, Ambrus sosem alkotott „nagyot, regényei csak felfújt novellák, novellái csak karcolatok, cikkei csak hírlapi és időhöz kötött elmefuttatások! Minderre szintén könnyű a válasz: a világirodalom remekei nemegyszer születtek nyers „aktualitásokból és nemegyszer jelentek meg hírlapi cikkek vagy tárcák formájában – viszont az, ami közepes, súlytalan és formátlan, könyvben, folyóiratban, bármilyen fényes tálalásban, mindenhol s mindig ugyanaz marad. Ambrus igen sok rajza s vázlata ma is friss és örök érvényű, s nem kevésbé független megjelenése helyétől és formájától, mint akárhány kiváló regényünk vagy folyóirat-tanulmányunk. A két Berzsenyi-kötet például, bár úgyszólván hétről hétre s valóban a századvég korjelenségeihez kötve íródott, ma is leghívebb, legelevenebb s legművészibb képét adja egy bizonyos századvégi társadalomnak. A régi A Hét évfolyamai s a Nyugat háborús kötetei pedig igazi kincsesbányái a még kiadásra váró szebbnél szebb Ambrus-írásoknak, melyek a friss rögtönzéstől a platóni dialógusokig minden műformát felhasználnak, a „kis formákat megnemesítik, a „nagyokat színültig megtöltik. Mert talán nem kell külön hangsúlyozni: nincsen kis vagy nagy műforma, csak kis vagy nagy írásművész van, s Ambrusnak minden lapja magán hordja a műgond, a választékosság, a vérbeli írásművészet nyomait. Igaz, vannak olvasók, akik az ambrusi stílust sem hajlandók értékelni vagy észrevenni, s bőbeszédűséggel, szárazsággal sőt – a papír türelmes – már-már pongyolasággal vádolják. Stílusról vitatkozni nehéz, mert hisz nincsenek normáink, s nem egyformák stíluseszményeink: vannak kényes ítészek, akik Gyulait pedánsnak, Jókait magyartalannak, Babitsot nehezen érthetőnek, Kosztolányit túl könnyűnek tartják, holott tudjuk, hogy mindegyikük egy bizonyos stílusideált képvisel, ugyanoly jogcímmel és teljességgel, mint ahogy Ambrus stílusa, legapróbb írásaiban is, a közvetlen s egyben nemes, a logikus és mégse szálkás, az ösztönös és mértéktartó ékesszólás megtestesülése. Zene ez, kissé tartózkodó, bizonyos fokig méltóságos és legelső hallásra némileg egyhangú zene, de ha megszokjuk s megfigyeljük, ezer finom zengzetet, hol humoros, hol érzelmes, hol szatirikus fordulatot, hol könnyebb, hol elmélyedőbb áramokat találunk benne, s főképp valami szeretetreméltó s elbűvölő „úriasságot", a választékos magyarságnak utánozhatatlan mintáját.

Harmadik babona: Ambrus „franciás" író, franciás a műveltsége, franciák a mintái, francia a lélegzetvétele, a hangja, a magatartása, egyszóval afféle idegen test az újabb magyar irodalomban! S még hagyján – mondják –, ha legalább a nagy franciákat követné – de hát ő, gáncsolói szerint, közepes kortársait szerette csak, könnyű boulevard-íróknak túlzott fontosságot tulajdonít, s francia útjáról és olvasmányaiból inkább csak holmi századvégi s kispolgári hangot és ízlést plántált a magyar irodalomba. A vád súlyos, de szerencsére alaptalan. Igaz, Ambrus nem egy ily franciának szentelt a kelleténél több figyelmet, de ez még mindig rokonszenvesebb és árnyalatosabb ízlésre vall, mint néha igen érdemes írók azonnali ledorongolása, csak azért, mert nem tartoznak a legelsők, a kiválasztottak közé. Amellett Ambrus úgy vélte, s joggal, hogy a magyar formakészség közepes franciáktól is tanulhat, főképp olyan időkben, mikor az itthoni stílus és közízlés bizonyos gondozásra szorul. S végül Flaubert, akinek Bovaryné-ját olyan tökéletesen fordította, Maupassant, Daudet, a Goncourtok, Renan, Lemaitre, Bourget, France, akiknek ismertetésére legszebb cikkeit szentelte, csakugyan olyan közepes és nyárspolgári írócskák volnának? Egyébként Ambrus franciasága nem egy vagy több íróból, hanem az egész francia irodalom forrásaiból táplálkozott. Amit ő itt keresett: a formát, a kultúrát, az irodalmi veretet, a nyers tények, a puszta élet külső-belső megnemesítését, azt nemegyszer oly írókban, s művekben is megtalálhatta, akiket és amelyeket ma már talán nem érzünk fontosaknak, de akkor, a mi századvégünkben határozott értéket jelentettek. Ambrus franciasága semmivel sem veszélyesebb, mint például Babits görögsége, vagy mint Berzsenyi latinsága – vagyis egy oly kultúra, egy oly szellemi légkör szeretete, amely mintegy kiemeli itthoni hétköznapjainkból, s új művészi ingereket, dúsabb szellemi táplálékot, egyetemesebb magatartást adhat neki. Vannak idők, mi is tudunk róluk, amikor hazai irodalmunk a szokottnál szűkösebbnek látszik, nincsenek nagy hódítóink, akik készen hozzák elénk külföldi fosztogatásaik gyümölcsét, s mivel szeretnénk lépést tartani az egész világ legelső szellemeivel, egy-egy boldogabb irodalom segítségét vesszük igénybe. Ambrus franciasága nem más, mint a századforduló művelt magyarjának szomjúsága tágabb terek, bővebb források, szabadabb levegő után, ugyanaz a nosztalgia, amely Mikes és Kazinczy óta akárhány magyar alkotó jellegzetes vonása. Viszont kell-e magyarabb, lényegében magyarabb írás, mint például az a francia című, holland és párizsi vegyítésű s francia operett-hangulattól átitatott kis remekmű, amely a magyar vidékből és e vidék lakóiból a poézis és az emberszeretet legmeghatóbb csodáit szökkenti fel? Az olvasó kitalálja, hogy Giroflé és Giroflá-ról van szó, amely a magyar táj és lélekfestés legalább olyan diadala, mint Colomba, mint Dominique, mint Sylvestre Bonnard a franciáé.

Még egy újabb ellenvetés: Ambrus „megcsontosodott nyárspolgár, aki az élet s az irodalom jelenségeit nem művészi, nem is filozófiai, csak józan emberi szempontokból nézi, s nagy alkotók és nagy művek helyett szívesebben foglalkozik a kisebbekkel. Hasonló szemrehányás, többek között, Gyulait és Sainte-Beuve-öt, a „mérsékelt hajlatú dombok nyílt kedvelőjét is érte; Ambrusnál a vád azzal súlyosbodik, hogy utolsó éveiben nem a legfrissebb európai nagyságokat portálta, ellenkezőleg, átnézett Huxley-n, széjjelvagdalta Pirandellót s általában beérte régebbi kedves íróival. Egy bizonyos: Ambrus hű maradt ifjúkora ideáljaihoz, s nagy kérdés, mi szebb és tiszteletreméltóbb az élet második felében – az a virgonc magatartás-e, amely a kort meghazudtolón lihegve szalad az ifjúság legújabb bálványai után, vagy pedig a bölcs önmérséklet, amely kitart eszményei mellett, s másoknak, fiatalabbaknak engedi át az újabb és tetszetősebb felfedezések dicsőségét? Mit feleljünk a nyárspolgári vádra? Nyárspolgár? Az az Ambrus Zoltán, akinek minden egyes lapja komoly vagy ironikus tiltakozás minden szellemi alacsonyság, tunyaság, önzés és elfogultság ellen, életben, művészetben, gondolkodásban? Az ő nemes konzervatívsága filozófiai magatartás; a végletek kerülése, a szigorú mértéktartás, a régi és kipróbált jónak descartes-i felismerése és megóvása, korlátainak kiábrándult s mégsem reménytelen tudata, egyszóval, az a századvégi humanizmus, amely legszebb kifejezését épp egynéhány franciában, Ambrus mestereiben találta meg, de amely nem egy vonásában századvégi magyarjainkban is fellelhető.

Utolsó érv és előítélet – azoké, akik a mai regény vívmányait keresik a régiekben s akik, bár nagyjából elismerik Ambrus írói érdemeit, hiányolják benne a költőt! Az irodalomban, jól tudjuk, éppúgy dúlnak a divatok, mint a közéletben, s ha egy-egy találékony műkritikus új jelszóval lép a porondra, csakhamar minden élőt és holtat e szerint az egy jelszó szerint értékelnek. Ismertük már a „monumentalitás elvét, hittünk az „Ewigkeitszug örökérvényében, ítéltünk írók és művek felett népi és táji „gyökereik, esetleg „közösségi kapcsaik alapján, kerestük buzgón a „belső formát, a „szemléletet vagy csak a „zenét, s újabban, francia hatásra, regényekben is „költészetre éhezünk. Hogy mi ez a költészet, ezt már nehezebb megállapítani, főképp, ha nem kötött formákról, hanem tiszta prózáról van szó. Ám ha költőnek nevezhetjük, aki földi és határolt élményeit végtelenné és jelképessé tudja tágítani, aki a kifejezés révén egy szebb világ illúzióját kelti bennünk s aki, ha szabad játszani a shakespeare-i meghatározással, a légi semmit földi léthez köti, s a földi létet légivé enyhíti – kevés írót illet meg több joggal, mint Ambrust a költő neve. A józanság költője ő, azé a „gyönyörű józanságé", amelyet Babits Irodalomtörténete Horatius révén emleget, s amelynek remek kifejezését nemcsak a latinoknál és a franciáknál, hanem a mi irodalmunkban is megtaláljuk… Folytathatnók a vitát, és szívesen folytatnánk is: Ambrust nemcsak olvasni, Ambrusról vitatkozni is öröm – oly öröm, melyben e sorok írója minél több olvasóval akar osztozkodni.

1942

3

Ambrust, bevallom, sose láttam, s egy-két rövid levelén kívül nincsenek róla személyes emlékeim. Barátaitól tudom csak, milyen lehetett személye szerint, hol élt, hogyan élt, hogy dolgozott, milyen volt a hangja vagy a tekintete – s mégis, ha a fiatalkor emlékei közt keresgélek, őt találom, őt látom legdöntőbb élményeim között, bizonytalanul s mégis ismerősen, mint egy ideált vagy álomképet, és így, ha róla beszélek, mintha csak egy emléket tennék tudatossá. Ne higgyék, hogy itt egyszerűen egy könyvfaló könyvemlékéről van szó. Ne higgyék, hogy az emlékek oly könnyen elemezhetők és skatulyázhatok, főképp az első fiatalság mindennél maradandóbb emlékei, mikor még a papírból is érzéki táplálékot szívunk, mikor a könyv a valóságból, a valóság meg a könyvből nő ki, s ember legyen, freudi lélekbúvár, aki ezt a szövevényt szétbogozza! Mindannyian emlékszünk első kedves olvasmányainkra, nem az íróra, nem a könyvre, nem is a könyv tartalmára, inkább az olvasmány órájára, körülményeire, hangulatára, arra a csöndes sarokra, ahol este, a lámpa mellett, a Senki Szigetéről álmodoztunk, arra a kábító napfényre, amely, egy nyári délután, Copperfield Dávid egy példányára hullott, arra a tikkadt szomjúságra, a csodavárás szomjúságára, amelyet Jean Valjean-nak, a Nyomorultak hősének szenvedése és megtisztulása keltett bennünk – s lehetnek-e ezeknél erősebb és elevenebb emlékeink? Az én legmélyebb könyvélményeim Ambrus Zoltánhoz fűződnek. Emlékszem egy falusi kert lugasára és ribiszkebokraira, ahol Bíró Jenővel, a Midas király festőjével álmodoztam, nyomorogtam és sütkéreztem Pesten vagy Trouville-ben, s ahol a ribiszkét szemezve szerettem Bellát és Masát, az első és a második Bírónét. Emlékszem annak a falusi kaszinónak a könyvtárára, ahol egy nyári vasárnapon az Új Idők egy régi évfolyamában Giroflé és Giroflá-t fedeztem fel, s még ma is, ha fellapozom, mintha újra érezném a könyvtár külön illatait, a frissen locsolt padlóét, a kocsmaudvar leanderjeit, az egész ház friss és fanyar vasárnapi sör- és borpáráit, amelyek oly profánul lengték körül Haller Mira s Vidovics Feri elragadó szerelmi történetét. Látom egy kisvárosi szép ház könyvekkel telezsúfolt gyerekszobáját, ahol két könnyelmű gimnazista hol a Klasszikus Regénytár Ambrus-bevezetéseit idézgeti, hol a Berzsenyi-figurák bohókás beszédét utánozza, ezt a pokolin groteszk scherzót, ezt a tökéletes társalgótónust, a megfigyelés, a torzítás, a szeretet és a csipkelődés másoktól, íróktól is utánzott remekét. Azóta sok minden megváltozott, de az egyik gimnazista Ambrus-képe változatlan maradt, azaz, mint a költő mondja, éltető eszmévé finomodott, afféle védőszellemmé, aki holtan is mellettünk áll, s akinek élete, jelleme és magatartása legendát sző a puszta művek köré. Igen, ily naggyá nőhet sokszor egy gyermekkori, egy olvasmányemlék.

Barátok és idegenek, akik Ambrust csak futólag, vagy csak töredékesen olvashatták, nemegyszer kérik tőlem számon ennek a szívós és szerintük érthetetlen Ambrus-kultusznak a titkát. Elismerik, így mondják, Ambrus történeti érdemeit, vagyis, hogy a századvégi magyar regényírók között az ő helye ott van mindjárt Gárdonyi és Herczeg mellett, sőt, hogy például Midas király, Kemény után és Babits előtt, egyik legszebb példája a magyar lélektani regénynek. Azt is elhiszik, így folytatják, hogy a maga korában nem volt hozzá fogható színikritikus, és talán ő az utolsó abban a magyar kritikusi sorban, amely Bajzától Gyuláin át még komolyan, sőt rajongva foglalkozott a színházzal, mivel ezt az irodalom egyik legtermőbb ágának, nem pedig mellékhajtásának tekintette. Nem bánják, azt is elfogadják, hogy Ambrus finom stílusművész, sokoldalú elbeszélő s művelt elme volt a maga idején, vagyis a magyar századvégnek, a millenniumi Magyarországnak körülbelül a háborúig tartó korszakában, amikor középen – inkább balközépen – foglalt helyet, egyrészt a közvetlen újságírás, másrészt a zárt irodalom, egyrészt a merev hagyományosság, másrészt a gyökeretlen idegenmajmolás között, s amikor a kávéházak, a redakciók és az önképzőkörök világában egy-egy magával Paul Bourget-val vitatkozó Ambrus-cikk vagy egy-egy átlátszón szimbolikus Ambrus-novella képviselte Európát, Párizst, a művelt Nyugatot! De mindez csak történeti érdem, hideg jogcím a viszonylagos halhatatlanságra, olyasmi, amit manapság a tankönyvek is tudomásul vesznek, viszont túl a köteles kegyeleten, túl az emlékkel járó érzékenységen, mi az, ami ma is vonzó, eleven és gondolatébresztő, ha már nem is Ambrusban, legalábbis az Ambrus-legendában, abban a bizonyos fényudvarban, amely ma még körülveszi, ha ugyan nem a maradék hívek optikai csalódása az egész? Akik ily módon érvelnek, azok a háború utáni Ambrust látják maguk előtt, egy keserű öregurat, aki túlélte a korát, egyedül, Don Quijote módjára verekedett régi ideáljaiért, s alig, vagy nem is vett tudomást az új magyar vagy európai irodalomról – s mi van ma, ugye, megalázóbb, mint úszni az ár ellen, mint ragaszkodni a régihez, mint magunkban, elszigetelten is, hű maradni önmagunkhoz? Nem szándékozom az öreg Ambrust mutatni követendő példaképül – bár kérdem, mi szebb és tiszteletreméltóbb: belenyugodni az öregségbe, s ami ezzel együtt jár, az újjal, a maival, az időszerűvel való szembenállásba, vagy pedig kölcsönkért színekkel festeni magunkat divatossá, s játszani, roggyanó térddel, a csak azért is fiatalt? Ugyanígy nem szándékom az sem, hogy Ambrus írói szerepét, irodalmi jelentőségét méltassam: ezt a munkát, erős a hitem, elvégzi az irodalomtörténet, amely a mai kézikönyvek apró betűs Ambrus-bekezdését előbb-utóbb nagybetűs Ambrus-fejezettel váltja majd fel. Itt, ezzel az alkalommal, s ennek az emlékezésnek a keretében, valami mást, többet, lényegesebbet szeretnék röviden elmondani.

Az a háború előtti, az első világháború előtti gimnazista, aki a kor hírességei közül épp Ambrust, a puritán Ambrust választotta irodalmi mentorának, higgyék el, nem választott vaktán, és nem is állt egyedül ezzel a gyermekinek látszó ábrándjával. Akit akkor csak zavarosan látott s csak a maga számára tanulmányozott, azt ma, hidegebb fejjel és szemmel, tudatosan ajánlhatja másoknak is: vagyis a magányos Ambrust magányos magyarok vezetőjéül. Minden népnek vannak írói, akik akár természetüknél fogva, akár mert a szellemi fogékonyság egy szerencsésebb percében jönnek, egyszerre megtalálják az utat az egész nemzet szívéhez, míg mások, kevésbé szerencsések, csak keveseknek, csak egyesekhez szólhatnak. A németek Schillerje, a franciák Victor Hugója, a mi Petőfink s Jókaink ilyen, valóban nemzeti költők; de vajon Nerval vagy Hölderlin, vagy Kemény Zsigmond kevésbé nagy szellemek-e s kevésbé jó fiai-e nemzetüknek? Mikszáth, Herczeg vagy Gárdonyi mellett, akik olvasótáborukkal azonnal egy szinten mozognak, Ambrus az egyes, az elszórt magyaroknak művelője és formálója. Ő egyenként, egyénenként hódít, nem száll le az olvasóhoz, hanem magához emeli, nemcsak renyhe élvezővé, hanem tevékeny dolgozótársává teszi, büszkévé arra, hogy megérti, s hogy beengedi az ő világába. De azért korántse higgyük, hogy, mint külföldi kortársai, Ambrus csak egy percre is tetszelegne a meg nem értett vagy kevesektől értett szellem gőgös és melankolikus szerepében; bölcsessége nem engedheti meg a légmentes zártság meddőségét, büszkesége viszont tiltja, hogy engedményt tegyen a többségnek; s így marad itt is a középúton, a népszerűség és a félreismertség között. Az ily író, különösen nálunk, valóságos fokmérője a kultúrának, s a vele való kapcsolat: életre kiható barátság. Nem azért, amit ad vagy adhat, hanem a módért, ahogy adja. Nem szelleme, géniusza, műveltsége nyersanyagáért – mert hisz Ambrus regény- vagy novellaformáinál ma már újabbakat is tudunk, könyveinek légköre a századvégé, nem a miénk, s műveltségének forrása, a francia századforduló, a mi számunkra végképp kiapadt. Ami azonban eleven és máig is csodálatra méltó, az az ambrusi magatartás az irodalom és az olvasó között, az írás tényének tudatos és felelősséges felfogása, felelősség az irodalommal szemben, amelyhez nem vezethet méltatlant, felelősség az olvasóval szemben, akinek nem adhat értéktelent, a célzásnak, a rávezetésnek, az ösztönzésnek s az érdekkeltésnek az a türelmes, sose fölényes, soha meg nem alkuvó változatossága, amire csak nagy nevelők, született magiszterek képesek, s ami az író és olvasó kapcsolatát a mester és a tanítvány szövetségévé mélyíti. Mily ritka az ilyen író, s hányféle szál fűz hozzá bennünket! Tudjuk, hogy szükségünk van rá, de azt is sejtjük, hogy mi is kellünk neki; mi vagyunk az ő visszhangja, a tükre, az életfeltétele, s oly módon ragaszkodunk hozzá, mint a gyermek a dajkájához: hálásan, hogy oltalmat ad, hogy új látványokra mutat, hogy ismeretlen kapcsolatokat villant elénk, de egyben érezve azt is, hogy mi adunk alkalmat neki erre a szellemi tornára, erre az érzelmi felfokozásra, s hogy nélküle mi tudatlanabbak, nélkülünk ő meg meddő maradna. Aki egyszer idáig jut Ambrus és az Ambrushoz hasonló írók átélésében, tevékeny részesévé válik az irodalom életének, még akkor is, ha sohasem írt, ha csak okosan s szeretettel olvas, s polgára lesz egy olyan világnak, az irodalom respublikájának, ahol szabad és egyenrangú szellemekkel szabadon és egyenrangúan társaloghat – s hogyne lennénk hálásak annak, aki, mint Ambrus, ily légkörbe, ily magasra röpít bennünket?

Ha már most azt kérdeznék tőlem, hogy mi az a vonzóerő, amely Ambrusból, Ambrus művészetéből, Ambrus minden lapjából árad, egy pillanatig talán haboznék az elmésség és a műveltség, a jókedv és a józanság varázsa között, de aztán megállapodnék e négy elem együttesénél. Nyissuk fel bátran Ambrus bármely könyvét, akár a nagy sorozat tizenhat kötetének valamelyikét, akár csak azokat a szerény, Magyar Könyvtár-beli kis füzetkéket, akár régi napilapok vagy folyóiratok évfolyamait, amelyekben kötetekre való Ambrus-kincsek szenderegnek – s bámulva fogjuk tapasztalni, hogy Ambrus nyelve, logikája, szavainak sava-borsa ma is ízes, ma is friss, talán még ízesebb, mint régen, s az a műgond, az a körülményesség, az a lassú, kényelmes ritmus, amely az ő mondataiban, mondatközeiben lüktet, inkább csak nemes patina, a jó anyagú bronzszobrok patinája. S ha még tovább elemezzük, mennyi különös ellentétre, mennyi fojtott titokra lelünk ebben az annyira tiszta, világos és józan fényű stílusban! Ez az író, akit legtöbbnyire a „művelt, a „franciás jelzővel vélnek elintézni, egyike a mi irodalmunk legspontánabb, legeredetibb, legmagyarabb tehetségeinek – s franciássága csak álarc, egy kényes és érzékeny lélek álarca, amely úgy-ahogy eltakarja a tulajdon sebeit; amikor francia irodalmi problémákról vagy polémiákról ad számot, tulajdonképp egyéni problémákra s magyar polémiákra vet világot, s amikor Defoe Dániel nyomorúságát, vagy Bobnak, az oroszlánnak öregségét vázolja, bizonnyal többé-kevésbé a maga írói helyzetét elemzi. Ugyanígy súlyosan tévednénk, hogyha Ambrus örökké vidám, játékos, szinte frivol hangjából holmi erkölcsi közönyre s könnyelmű életszemléletre következtetnénk: a csúfolódás itt is csak álarc, a századvégi Európa hangja, amelyet nála gordonka módra kísér a pallérozott magyar tartózkodásé, a magyar sírva vigadás ellenkező végletéé, amikor azért tréfálunk csak, hogy ne búsítsuk magunkat vagy a többieket. Alig van vidámabb hangú könyv, mint például a Solus eris, pedig ha a lényegét nézzük, alig van nála szomorúbb. A legtöbb Ambrus-mese mélyén valami bölcs, sokszor keserű, sokszor megrázó igazság rejtőzik, bár néha nyíltan is előmerészkedik, meztelen tanulság formájában. A léhának tartott századvég tele volt erkölcsi aggályokkal; s a léhának látszó Ambrus egyike a mi legmélyebb moralistáinknak. De ez a szigorú erkölcsbíró mindig az emberszeretet nevében ítél, mint ahogy ez a józan prózaíró tulajdonképp szemérmes költő, aki legforróbb, legösztönösebb, legköltőibb élményeit hűvös tanulmányokba, jelképes történetekbe menti. A szürkeség poétája – azé az árnyalatos szürkeségé, amelyet egyes drága ékszereken, gyöngyön vagy opálon találunk…

1943

AMBRUS ÉS KORA

Előszó Ambrus Zoltán válogatott elbeszéléseihez

Régi adósságot ró le a kiadó és a tanulmányíró, régit és hovatovább tűrhetetlent, amikor végre közzéteszi Ambrus Zoltán válogatott s talán legjobb elbeszéléseit – addig is, míg feltárhatja s több kötetben is bemutathatja e nagy író ismert és ismeretlen, szétszórt vagy elfeledett írásait. A századforduló irodalmának, amellyel újabb irodalomtörténetünk olyan behatóan foglalkozik s amelynek nagyobb, sőt kisebb íróit is annyi gonddal és szeretettel iparkodik új életre hozni, alig volt tiszteltebb s jelentékenyebb s ugyanakkor mellőzöttebb s félreértettebb tehetsége az Ambrusénál, s e mellőzöttség és e félreértés a múltban és a jelenben mindig annyi bókkal és jóvátétellel párosult, hogy máig sem látjuk tisztán, vajon igazán szerették és becsülték-e kortársai, a jelenkorról nem is szólva, amely zavartan, feszengve s egyre értetlenebbül áll egy-egy még kapható Ambrus-kötet, Midas király, a Berzsenyi-ciklusok vagy akár a Színházi Esték egyre megfoghatatlanabb, egyre ködlőbb lényege előtt. Vajon népszerű író volt-e korának olvasói között? S érdeme szerint méltatták-e a hivatalos, a rangadó körökben és a kritikában? Ha kortársai közt nem lelt megértésre, mennyire kedvelték a fiatalok? S ha régebbi irodalomtörténetekben nem kaphatott megfelelő helyet, mért nem sietünk helyrehozni a múlt vagy a félmúlt tévedéseit? Ha csak a puszta tényeket nézzük, csupa zavart látunk és ellentmondást. Pályáját egészen fiatalon, Arany László, Gyulai és Péterfy mellett kezdte – csakhogy hamar ott is hagyta őket. Tagja volt az Akadémiának s a Kisfaludy Társaságnak – de vajon részt vett-e egyáltalán e társaságok belső életében? Fejlődése folyamán a Nyugatig jutott el – csak az a kérdés, mily fokig azonosította magát vele. Műveinek tizenhat kötetes díszkiadása Révainál a századkezdet szokása szerint „nagy íróvá" szentelte, Mikszáth, Herczeg, Gárdonyi külsőleg egyenrangú társává – de vajon az olvasók szentesítették-e ezt a rangot? Nem szólva arról, hogy ez a tizenhat kötet műveinek sem egészét, sem talán legjavát nem jelenti, mivel egyes kötetek meglepően könnyű fajsúlyúak, s csak elnézésből kerülhettek Midas-sal vagy a Solus eris-szel egy vonalba, míg ugyanakkor akárhány magvas, bár rögtönzött lapja máig is sárgult napilapokban vár a felfedezőre, s ő maga, az író is, nemegyszer oly közömbösen, máskor meg oly kegyetlenül válogatott írásai között, hogy például karcolatainak vagy színikritikáinak legjavából az olvasó csak a Színházi Esték csonkított szövegeit ismerheti. Mintha nem is a kor, a közvélemény, nem is a kritika közönye vagy képmutatása volna a hibás Ambrus Zoltán e felemás és ellentmondásos irodalmi helyzetében, hanem talán ő maga, az ő büszke tartózkodása, önkéntes elszigeteltsége, igényessége, érzékenysége, ízlése és jelleme – a hírverés, az újságírás, a vásári irodalom, a népszerűség hajhászás s a nem csupán gazdasági, hanem „szellemi érdekszövetségek aranykorában. A mai olvasó csak a művet, csak a teljesítményt nézi, s okkal-e vagy ok nélkül, de nemigen törődik azokkal a körülményekkel, amelyek hol szárnyukon hordják, hol csírájában eltiporják a legszebb terveket és tehetségeket, s még kevésbé ad felmentést azoknak a gyengédebb vagy merevebb természetű alkotóknak, akik nem tudnak, vagy nem akarnak együtt úszni a korárammal. Vannak írók, főképp az újkorban, akik maguk teremtik meg (persze kiadóikkal és fullajtárjaikkal egyetértőn), maguk harsogják világgá mindent legázoló lángelméjüket, s mint régebben D’Annunzio vagy újabban Montherlant, szívósan és szemérmetlenül égetik nevüket a köztudatba. Ambrus legjobb s mindmáig is kiadatlan szatírái az irodalom e legújabb „hőstípusát ostorozzák legsűrűbben, és érthető, hogy természeténél, írói természeténél fogva kívül maradt a hatalom s a népszerűség körein. Hova is tartozott tulajdonképp, hisz valahova tartoznia kellett: haladó volt-e vagy konzervatív? Egy-egy tanulmánya vagy novellája (Martinovics, Téli sport vagy A fületlen ember) lázadónak, sőt kis híján forradalmárnak mutatja – viszont tudjuk, sose jutott túl a szimbolikus lázadásnál. Urbánus-e vagy vidéki? Egész életét Budapesten tölti, s legtöbb műve a fővárosról szól – de szerette-e és mennyire ezt a pesti kultúrát? Realista volt-e, vagy neo-romantikus, mint nem egy kortársa? „Nyugatos"-e vagy akadémikus? Nemzeti-e vagy kozmopolita? Mivel mind e vonásokat hol egyszerre, hol egymás után, de mindenütt megtaláljuk műveiben. De vajon nem ez jellemzi-e, ez a sokfelé ágazottság, ez a sehova nem tartozás, ez az árnyalatosság Ambrus legjobb munkáinak legsajátosabb tartalmát? S jóllehet szinte minden művét az aktualitás sugallta s mindannyi egy-egy személyes vagy egy-egy korélményéből sarjadt, nem ennek köszönhette-e, ennek a korával szemben álló kritikai készségének, azt a csípős és friss harciasságot, amely még krónikáiban is túléli? Kortársai, úgy látszik, tisztelték műveltségét és erkölcsiségét, utánozták stílusát, hangvételét, műfajait, s talán legjobb pillanataikban a céh, az író- és újságíró céh élő lelkiismeretének tartották, anélkül hogy közelről, közvetlenül dédelgették volna, mint ahogyan Mikszáthot, Herczeget vagy Gárdonyit szerették. S mégis, ennek a távoli, hűvös, személytelen, szinte elvont s a mi családi irodalmunkban oly szokatlan természetű és fegyelmű írónak egyre több olvasója akadt a fővárosban és vidéken, egyre többen lelték meg benne, a lassankint halódó Hét s a feltörő Nyugat határmezsgyéjén, a maguk kedvelt