Hany Istók, a láp fia

TŐKE PÉTER MIKLÓS

HANY ISTÓK,

A LÁP FIA

Mondaregény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Tőke Péter Miklós

978-963-376-824-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

Hanyistók © Tőke Péter, 1979, 1984

Hany Istók, a láp fia © Tőke Péter Miklós 1999, 2012

1749. március 17-én, Kapuváron, István névre keresztelték

a Hanságban fogott különös, vad gyermeket, akiből később

a „Hany Istók lett – a környékbeli nép „víziembere…

A könyv az ő életéről szól, regényes feldolgozás formájában.

ELSŐ RÉSZ

HANYISTÓK

1.

Langyos márciusi délután volt. A nap sugarai ferdén vetültek a lombtalan fák közé, arannyal vonták be a szürkészöld égertörzseket, a halványsárga tavalyi nádszálakat és a fakóbarna sást – aranyszínben csillantották meg a vizet, ahol rátaláltak. Némelyik fán magasra felfutott a komló – itt ritkább, ott sűrűbb indaszövevénnyel –, s ha napfény érte elhalt kuszadékát, megfakult indái aranyszállá váltak.

Szunnyadt még az erdő; hiányzott belőle a lombok zúgása, a nyári kakukkszó, a berki tücsökmadár egyhangú pirregése, a geze éneke, a szúnyogok zümmögése… Csupán a zöldike füttyentgetett, s a pintyőke pinkegett valamerre; a fahegyben pedig a fakopáncs csapkodta csőrével szaporán az ágat.

Hirtelen darutrombitálás zengett át az erdőn – a magasból rekedt kiáltással válaszoltak rá a szürke gémek, felemelkedtek fákra rakott, kocsikeréknyi fészkeikről, és lomha szárnyalással kezdtek keringeni a finom rajzú ágtömeg fölött. Újra meg újra felhangzó, erőteljes szavukkal talán a két embert akarták elijeszteni, akik nádtutajon közeledtek.

Az egyik ember ült a tutajon, a másik állt. Az álló hosszú, villás végű rúddal hajtotta a járművet, és nagyokat káromkodott, ha a tutaj feneke súrolta a talajt. Amikor csaknem elakadtak, mérgesen förmedt a társára:

– Legalább leshetnél, ha már én köllök evedzeni!

– Fele úttól én evedzek – mondta nyugodtan a másik. – Te meg a magasból jobban látsz, mint én innejd!

Középkorú jobbágyember volt mindegyik, fehérnek mondott, rojtos aljú, bő vászongatyába, hosszú ujjú ümögbe, hátulkötős mellesbe öltözve; fejükön begyűrt tetejű, sötét süveg, lábukon marhabőrből készült bocskor. Jókora, felálló végű bajuszt viseltek mindketten, de míg az egyiküknek egyenesen lógott le a haja, a másiknak két csimbókba volt pöndörítve a halántékán.

Tutajukhoz kötve vesszőkas imbolygott, melyben időnként megcsobbant a víz, halak hát- és farkúszói sötétlettek. Az üldögélő lábai előtt, az odavetett tarisznyák mellett, három kimúlt tőkésréce hevert; azokat később elrejtik majd, mert a vadászás tiltott dolog, abból könnyen bajuk lehet.

A hal az más, halászni szabad; csak persze le kell adni a zsákmányból, ami az uraságnak jár.

– Te, Miska! – szólt hátra az üldögélő. – Ha elfáradtál, akkor majd evedzek én!

– Hát, hisz’ éppen akartam mondani – válaszolta a Mihály nevű –, hogy úgy nagyjából félúton lehetünk!

– No no! Az Öreg Fűznél van az útnak fele!… Hanem hallom a lihegésedről, hogy nem soká bírod már! Hja, a Hanyba erő köll, itt anélkül nem lehet legénykedni!

– Láncos mennykő teremtette! – fortyant föl a Mihály. – Csak nem azt akarod mondani ezzel, hogy te erősebb vagy nálamnál?

– Nem mondok én semmit, komám! Én csak hallom, hogy fújtatsz, mint a kovács fújtatója!

– No, ha te jobban bírod, akkor csináld!

Azzal nyújtotta a másiknak a tolórudat.

Az üldögélő keze fölemelkedett, de nem azért, hogy a rudat átvegye, hanem hogy csöndre intse a Mihályt.

– Mi az, Feri? – suttogta a tolórudas. – Látsz valamit?

A Ferenc nevű tágra nyílt szemekkel fürkészte a nádas sűrűséget.

– Valami lapul ott – súgta. – Annál a komlóval benőtt fánál!… Nem látod? Megint mozdult!

– Szarvas?

– Inkább őz lesz… Habár a fene tudja!

– Nem vidra, te?

– Vidra az ángyod! Vidra nincs ekkora!

Az „evedzős" elfordult kissé a tutajjal, s az állat felé közelített. Már csak néhány méterre lehettek tőle, amikor a tutaj váratlanul megfeneklett. A zökkenés hangjára a bozót életre kelt – barna villámként szökkent talpra a rejtőzködő, és csobbanva ugrott a vízbe.

– Ördögfene! – pattant föl Ferenc. – Hiszen ez ember!

– Az hát! Gyerekember! – hüledezett a társa is. – Mi a kórságot mívelhet errefelé?

– Majd megkérdezzük tüle… Ahun megy a! Ott mozog a nád! Utána!

A fák közt itt is, ott is megrezdültek a nádszálak, ahogy az úszó beléjük ütközött.

– Te, Miska! Ez úgy úszik, mint a hal!

– Látom! De azért megfogjuk!

– Ott van, ni! Most megint előbukott!… Állj meg, hé! Nem bántunk!

Kiálthatott annak! Addig látszott csak a feje meg a válla, amíg átevickélt a sekély helyen, aztán eltűnt újra a víz alatt!

– Utána, Mihály! Arra megy!

A nehézkes vesszőkast sebtében odakötözték egy égerfához, és üldözőbe vették a gyereket. Feszülő izmokkal, csillogó szemekkel kezelte Mihály a tolórudat, mintha nem is ő lett volna kifáradva percekkel ezelőtt.

A vadászat zajától még nagyobb lármára fakadtak odafenn a gémek; rekedtes szólamukhoz csatlakozott egy rétisas harci kiáltása, és rövidesen feltűnt maga a madár is, mozdulatlan szárnyakkal keringve a magasban. A gyér számú bogárságot kergető vörös vércsék azonban mit sem törődtek az emberekkel; egy kíváncsi héja egyenest a közelükben érezte jól magát, s nesztelenül röppent a nyomukban.

– Jobbra, Mihály! Arra szökik!

A menekülő ismét felbukkant, s ezúttal kénytelen volt teljes nagyságában kiemelkedni. Nyolc év körüli gyereknek látszott – csodálatos fürgeséggel mozgó gyereknek, aki úgy szaladt a hajladozó, töredező növények közt, olyan gyorsan kerülgette a terebélyes gyökereket, mint a szél! El is futott volna minden bizonnyal, ha nem akad el egyik lába a komlószövedékben, s nem zuhan végig a mocsaras talajon.

A vadászatot figyelő zöldküllő, amely egy égertörzs átellenes oldalára húzódva, fejét dugta ki csak a fa mögül, most hangos kiáltással szárnyra kapott, és nagy hullámú, szökkenő repüléssel tűnt el az erdőben. Kiáltása kárörvendő nevetésnek hangzott – teljes joggal, mert a Ferenc nevű tutajos szempillantás alatt beugrott a nádak közé, odacsörtetett a gyerekhez, s mielőtt annak sikerült volna kibogozni a kuszadékot, diadalmasan lecsapott rá.

– Megvagy!… Ne harapj, te!

A fogoly ugyanis kutya módra kapott fogaival a keze felé.

– Harap? – csodálkozott Mihály. – Lehet, hogy vadember ez?

– Úgy nézem én is!… Kan gyerek, de egészen olyan, mint egy vadember!

Amíg beszélt, erősen fogta a rúgkapáló fiút, majd kiszabadították a fonadékból – hogy azután kenderzsineget hurkoljanak kezére-lábára. A gyerek eddig egy kukkot sem szólt, csak ádázul vicsorgott, kapkodott feléjük fogaival, de amikor rátették a köteleket, panaszosan hangzó, kísérteties varcogás tört elő szájából.

A két ember megborzongott.

– Nem valami ördögfiók ez, te? – kérdezte tréfálkozva a Mihály nevű.

– Hát hiszen, amilyen ronda, attól még lehetne hanyi ördög is! – vélte a társa.

Szó, ami szó, nem volt kimondott szépség a fiú… Csontjai majdnem kibökték a bőrét, a bordáit meg lehetett számolni egyenként; csontos arca halálfejre hasonlított, melyet még jobban elcsúfítottak nagy, bárgyú szemei, tömpe orra, vastag ajkú, széles pontyszája. Fejét rövid szálú, vidravörös hajzat borította, teste csupasz volt, és naptól, széltől, víztől cserzett, kérgesedett.

– Akármi legyek – rikkantotta Ferenc, miután alaposan megvizsgálta –, de ennek békalába van! Nécsak, mekkorák az ujjai!… De még a keze is olyan, mint a békáé!

Ijedten lépett hátrább a Mihály nevű.

– Nem köllenénk elengedni? – tudakolta. – Hátha tényleg hanyi ördögöt fogtunk. Akkor aztán jól nézünk ki!

– Nem eresztem én el, akárha ördög is! – húzta ki magát a másik. – Gyün velünk, Kapuvárra, aztán a tiszttartó majd eligazítja a dolgát!

Azzal felrakták a méltatlankodó kis foglyot a tutajra, és folytatták megszakított útjukat hazafelé.

*

Kapuvár mezőváros népe nem kevésbé csodálkozott Molnár Mihály és Nagy Ferenc különös zsákmányán, mint a két halász jómaga. Megbámulták a gyerek otromba termetét, püffedt hasát, hosszú kéz- és lábujjait, hallgatták értelmetlen pöntyögését. Megegyeztek abban, hogy a fiú elszökött hazulról, eltévedt, elvadult a Hanyban, s végül meghibbant egy kicsit. A tiszttartó is így vélekedett.

– János! – szólt öreg hajdújának. – Fogd ezt a fiút, aztán viseld gondját neki, amíg nem jönnek érte! Ott van az a kalyiba a rabház mellett, az éppen jó lesz neki; csak lakat köll az ajtajára, meg szalmát, pokrócot vessetek bele!

A kapuvári plébános azonban más véleményen volt.

„Ha a gyerek faluban élt volna – elmélkedett –, akkor lehetetlen, hogy az istenfélő jobbágynépek ne tettek volna jelentést az eltűnéséről… Az is lehetetlen, hogy ne kerüljenek elő a szülők – ha falusiak, ha városba valók –, hiszen a környezetük mindenképpen értesítené őket megtalált gyermekükről, ha ők maguk nem is kívánnának tudomást venni a dologról… Ha pedig a szüleik mégsem jelentkeznek, akkor vagy nem élnek már, vagy pedig emberektől távol laknak, talán épp a Hanyság szívében valahol… Ha viszont távol élnek az emberektől, akkor nagyon valószínű, hogy a fiú meg sincs keresztelve, tehát halála esetén a lelke az ördög karmaiba jutna!"

Kimondhatatlanul kínozta ez a lehetőség a plébánost! Két éjszaka nem aludt, míg végre megvilágosodott előtte, mit tegyen… A második reggel aztán elment a tiszttartóhoz, és megkérte, hogy jelölje ki a keresztszülőket, mert ő szeretné megkeresztelni a kis hanyi vadembert.

– Lehet ugyan – indokolta kérését a pap –, hogy már megkeresztelték, de énszerintem ez nem valószínű. A biztonság kedvéért, úgy vélem, nem árt, ha feltételesen én is megkeresztelem. De kik lesznek a keresztszülők?

A tiszttartó derék, istenfélő ember lévén, maga sem akarta, hogy esetleg elkárhozzon a gyermek. Megbeszélte hát a dolgot a tekintetes tiszttartó asszonnyal, szólt egyik hajdújának, hogy hozza a fiút, és elmentek a templomba. Így aztán Hochsinger Mihály és neje, Meznerin Anna Mária lettek a keresztszülők, s a szertartás 1749. március 17-én elvégeztetett.

A fiút a pap Istvánnak keresztelte, s az emberek attól kezdve Istóknak hívták – talán mert a komoly hangzású Istvánt nem érezték hozzáillőnek. Mivel pedig Istók több is volt, és mert őt a Hanyban találták, ezért ő lett a „hanyi Istók. A „hanyi Istók aztán az élőbeszédben Hanyistóknak hangzott…

Telt-múlt az idő, a napokból hetek, a hetekből hónapok lettek, de senki sem jött a gyerekért. Pedig nagy port vert fel az eset – még távoli helységekből is odautaztak a kíváncsiak, hogy megszemléljék a Hanságban fogott kis vadembert. Csak éppen a szülők nem adtak életjelt magukról… Nem kívánták látni magzatjukat? Vagy tán féltek valamitől? Féltek, hogy kiderül egy titokban tartott, bűnös cselekedet?…

Akkoriban a tudatlan nép között még sokfelé tartotta magát a babona, hogy a torz, a nyomorék – a hibás – gyerek nem édes gyermeke szüleinek, hanem boszorkányfajzat: az apja a pokolbeli ördög, az anyja pedig boszorkány!… A pokoli nemző aztán, valami sötét, viharos éjjelen odacsempészi azt a gyermekágyas asszony mellé, és cserébe elviszi annak a porontyát. Az új – a váltott – gyermek szakasztott olyan, mint az igazi, és csak évek múltán derül ki a csalás, amikor a fogyatékosság már nagyon szembeszökik. Attól kezdve aztán nem hagytak békét a váltottnak! Kígyót, békát kiabáltak rá, szidták, ütötték, verték minduntalan; a pajtásai gúnyolódtak vele, százféleképp bosszantották. Pokollá lett számára az élet, melyből kiutat csak a halálban vagy a szökésben láthatott. Ha pedig sem meghalni, sem megszökni nem akarózott neki, sok esetben maguk a szülők „kitették, egyszerűen ottfelejtették valami ember nem járta helyen – „hátha magához szólítja Isten a szerencsétlent, hátha véget vet a szenvedéseinek!

Talán a hanyi gyermek anyja sem tett annak idején fokhagymagerezdbe szúrt kést a párnája alá – aminek szagától az ördög elriadt volna –, aztán persze megtörtént a baj…

A keresztelés ténye mit sem javított a fiúval való bánásmódon; torz alakja, elvadult természete, állatias viselkedése, kísérteties „beszédje", eszelős megnyilvánulásai kiváltották a kapuváriakból azt az ellenszenvet, amelynek talán régebben is áldozata volt. Elsősorban a ráérő hajdúk űztek durva tréfákat vele, meg az oktalan gyerekek; és ha akadt is köztük olyan, aki sajnálta, szánta a kis szerencsétlent – nem merte azt nyíltan kimutatni.

Csak a tiszttartó leánya, Piroska nem szégyellte, hogy jó szívvel van a fiú iránt; ő mentette meg számtalanszor a hajdúk pálcáitól, ő igyekezett enyhíteni sanyarú helyzetén. Beszédre is szerette volna megtanítani, de ez sehogy sem sikerült; Hanyistók a maga tompa értelmével kezdetben még az utánzásig sem jutott el. A későbbiek folyamán is mindössze azt tudta megjegyezni – valószínűleg azért, mert ez volt számára a legfontosabb –, hogy a kedves lény és a „Piroska hangsor szoros kapcsolatban állanak egymással. Gyakran szóltak így a lányhoz a várbeliek, és ilyenkor az mindig odafigyelt, még ha messziről kiáltottak is. A lány néha őhozzá is szólt így, miközben magára mutogatott… Mutogatni nagyon szeretett Piroska; nem múlt el nap, hogy rá ne mutatott volna különféle dolgokra, miközben szájából hangok szüremlettek. Istóknak sejtelme sem volt róla, hogy Piroska beszédre akarja tanítani őt, s a mutatott dolgok neveit mondja ki hangosan. A kis víziembert ez nem érdekelte; ő csak annak örült volna, ha távolról is hívhatja Piroskát, ezért magányában sokat kísérletezett, igazgatta száját, nyelvét, próbálgatta kimondani a hangsort, amely a lányt odacsalná, „…ioa, iosza, liposza, pipola – ismételte vég nélkül az éjszaka csendjében, s ha úgy vélte, sikerült eltalálnia a megfelelő hangalakot, csaknem kibújt a bőréből örömében. Ilyenkor másnap, ha a lány odajött hozzá, szerette volna bemutatni neki tudományát, de nem merte. Csak fülelt mindegyre, leste-várta, elhangzik-e az a bizonyos szó másnak a szájából, és ha elhangzott, akkor az ő szája is mozdult, és alig hallhatón suttogta maga elé:

– Iosza, Ilosza, Piszola, Pilosza…

A lány végül felfigyelt erre a makacs suttogásra, és Hanyistók sokáig nem felejtette el az örömet, amit első szavai Piroskából kiváltottak. És a kis víziember csakugyan elérte első maga elé tűzött célját, mert a későbbiekben elegendő volt elkiáltania a bűvös „Pilosza" hangsort, és ilyenkor rendszerint meg is jelent a leány, ha tehette. Piroska volt az egyetlen, akihez Istók vonzódott az emberek között, s egy alkalommal viszonozni akarta a kedvességét.

…A hűvös, szeles, februári napon, amikor a várban szokatlan élénkség uralkodott, és a jövő-menő embereknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy mit csinál Hanyistók, a fiúnak sikerült észrevétlenül leereszkednie a vízzel teli várárokba. Akár el is szökhetett volna, ám az előtte lebegő cél nem engedett helyet agyában a szökés gondolatának.

A békák dermedten lapultak még az iszapos fenéken, könnyű volt megragadni őket, belerakni a piszkos kendervászon ingből rögtönzött bugyorba. Amikor a bugyor megtelt, a hanyi gyermek foga közé vette, és szépen visszamászott az alacsony várfalon.

Aztán odaosont a tisztházhoz – ahol már javában vigadoztak a Piroska lakodalmára egybegyűlt vendégek –, egy óvatlan pillanatban belopakodott, és nagy büszkén helyezte batyuját a menyasszony elé, az ételekkel megrakott asztalra.

„Ezt edd inkább, amit én hoztam! – mondták a hanyi gyermek szemei. – Ezek a legjobb falatok; a Hanyban én is ezt ettem mindig. Azok a sült és főtt ételek a nyomába sem érhetnek!"

Piroska kíváncsian hajolt a bugyor fölé; kíváncsian figyelt az ura is, apja, anyja, ipa, napa, a vendégek.

– Pálcát neki! – csattant a tiszttartó hangja, mikor a békák szétugráltak a kibomló ingből.

Ha Piroska nem védi, a hajdúk talán agyon is verték volna ezúttal; ő azonban érezte, hogy a gyerek jót akart, és szomorúan nézte, ahogy a felbőszült üldözők elől kiviharzott a teremből. Talán arra gondolt: ki fogja megvédeni ezután, ha ő nem lesz a közelében? Talán az is megfordult fejében, hogy magával viszi új otthonába a kis szerencsétlent?

A fiú nem tudott Piroska gondolatairól, s még a verésnél is jobban fájt neki, hogy a leány szeme haragosan villant, amikor az inget kibontotta. Sajgó hátára, fejére ügyet sem vetett; az a pillantás jobban sajgott az ütlegeknél… Bemenekült az otthonául szolgáló, sötét kalyibába, behúzta az ajtót, és zokogva nyúlt el a szénahalmon.

Itt, a szénaszagú, faillatú homályban, biztonságban érezte magát. Sohasem történt meg, hogy ide követték volna ellenségei; mintha a kalyiba a háza lenne, ahová csak az léphet be, akit a házigazda hív.

Jó kis kalyiba volt, alacsony és nádtetejű; nemcsak lakás, de egyben börtön is, mert éjszakára belakatolták ajtaját, akár a mögötte lévő igazi tömlöcnek. A tömlöcben gonosztevők, boszorkánysággal, ördöngösséggel vádolt emberek, asszonyok várták a halált hozó, felmentő vagy másmilyen ítéletet – a kalyibában pedig a hanyi gyermek leste a jó alkalmat a szabadulásra.

Az alkalom azonban egyre késlekedett. A hiába várt boldogság csak néha részesítette kegyeiben – leginkább éjszaka, amikor orrát a deszkákhoz szorítva, megpróbálta kiérezni a fákból az égerliget illatát. Ha ilyenkor elszunyókált, álmában szabad lett ismét – ott járt a madárzajos, vidrafüttyös hanyakban, ahol a vizekben halak nyüzsögtek, ahol várat építettek a hódok, ahol nem voltak gonosz emberek. Álmaiban megszelídült az éles karmú, villogó fogú vadmacska, a vicsorgó farkas; nem szívott vért a pióca, a bögöly, a szúnyog és a kullancs. Olyankor versenyt futott az őzekkel és szarvasokkal, versenyt úszott a halakkal a vízben.

Ám a balul végződött ajándékozás után sehogy sem jött álom a szemére, hiába nyomta orrát a fákhoz, s ettől újult erővel támadt fel benne a menekülés vágya… Tompa kis agyával azonban sehogy sem sikerült épkézláb szökési tervet kovácsolnia.

Múltak az órák, odakint lassan besötétedett…

Egyszer csak hahota ütötte meg a fülét. Kíváncsian pillantott ki a réseken, de csupán egy hatalmas tűz tetejét látta, s a felszálló füstöt, melyet alul pirosra festett a láng, és fehéren gomolyogva emelkedett a magasba – följebb, egyre följebb, mígnem feketévé váltan beleolvadt az éji sötétbe.

Mi lehet ott?

Hiszen ha nyitva lenne az ajtó, akkor kimehetne, megnézhetné!

Talán nyitva is van; ma nem hallotta, hogy bezárta volna az öreg hajdú!

Óvatosan nyomta meg a kalyibaajtót, és határtalan örömére csakugyan nem érezte a lakat ellenállását… Most könnyedén elszökhetett volna, ám szökésre nem is gondolt; azt akarta megtudni mindenáron, mi lehet a tűznél, ami olyan nagy jókedvre deríti az embereket.

Valaki emelt hangon beszélt a tömegnek, mennydörgő hahoták hallatszottak, s a gyerek mindenről megfeledkezve nyargalt az utálatos emberekhez. Szempillantás alatt a közelükbe óvakodott, és a szélen állók mögül elébe tárult a látványosság.

Piszkos sárga, hegyes tetejű sátor díszlett a tűznél, telepingálva különféle ákombákom jelekkel. A sátor előtt magas, szakállas ember állt, vállig érő hajjal, sárga köpönyegben, a fején hegyes, sárga süveggel. Köpenyét, süvegét ugyanolyan piros meg fekete rajzolatok borították, mint a sátrat. A kezében tartott pálcával köröket írt a levegőbe, énekelt, mókázott, nagyokat nevetett a saját tréfáin, és az embereket hahotára fakasztotta. Nevetett Hanyistók is, noha egy kukkot sem értett a szónoklatból – hangtalan nevetéssel, eltorzult orcával, kivillantva fogait felhúzódó ínye mögül.

– Most egy igazi csodát mutatok – mondta a szakállas, amikor elült a nevetés. – Megmutatom, hogyan lehet a vízből bort csinálni.

Ámulón morajlott a gyülekezet. Ez igen! Ez hasznos csoda!

– Itt e két korsó – beszélt a mutatványos. – Az egyik kicsi, a másik nagy. Víz van mindkettőben, meg lehet kóstolni.

Néhányan megízlelték a korsók tartalmát, és megállapították, hogy csakugyan víz van bennük. Közben a szakállasból ömlött a szó:

– Tisztelt publikum! Nagyon figyeljenek a most következőkre, és ha el tudják lesni, hogyan csinálom, akkor sohasem fogy ki csutorájukból a bor! Nem kell hozzá nagy ész, csak egy jóféle varázspálca, némi ügyesség, meg egy jó korsó víz!… Először beleöntöm a kis korsóból a vizet a nagyba, így, aztán a varázspálcával bűvkört írok, és hopp! – máris kész a bor!

Fölemelte a korsót, töltött belőle üvegpohárba, s az üvegen keresztül sötéten csillant a folyadék. A nagyérdemű közönség nem tudott hová lenni az ámulattól, de azért akadtak olyanok, akik csalást sejdítettek.

– Nem bor az ugyan – mondta egy gyanakvó. – Csak tett bele valamit, osztán megsötétült!

– Minket nem tesz lóvá, mester! – tódította egy másik.

– Bolond, aki hiszi!

Ilyen és hasonló kiáltások kavarogtak a levegőben, a többség azonban csak mormogva, a közelállókkal vitatta a dolgot, nyíltan nem foglalt állást… A mutatványos belesomolygott a szakállába, majd hirtelen rábökött ujjával a leghangosabb hitetlenre:

– Jöjjön ide kegyelmed, ha nem röstelli a fáradságot! Jöjjön, és igyék a boromból!

Tétován lépett ki az ember a tömegből, de végül megkeményítette magát, kezébe fogta a poharat, és a nézősereg biztatása közepette beleszagolt.

– Fura egy szaga van – jelentette.

– Borszag – mondta a mutatványos. – Na, igyék csak, nem köll fizetni érte!

Az ember kortyintott az italból, aztán csettintett egy nagyot:

– A mindenit! Tényleg bor!

Fölhajtotta az egészet.

A mutatványos elvette a kiürült poharat, beleöntötte a maradékot a korsóból, és odalépett vele egy idősebb menyecskéhez.

– Kóstolja meg, nénémasszony! Ez ám a kontyalávaló!

Nem sokat kérette magát az asszony: látta, hogy ízlett az embernek. Megízlelte ő is, meg is itta, még a száját is megnyalta utána!

– Fáintos íze van – ismerte be pironkodva, mert a férfinép igen hujjogatott hozzá.

– Hogy csinálla kegyelmed? – kérdezte valaki.

– Hiszen láthatták mindannyian – hangzott a válasz.

– Többet is csinálhatott volna! – vélte rosszallóan egy nagy, bömhec hajdú, aki mérges volt, mert őt nem kínálták.

– A varázspálca hatalma egyszerre csak ennyi bort képes csinálni – felelte a mutatványos.

– Hát akkor csinállon esmét annyit, de én is szeretném tudni, jó-e az a bor!

Néhányan a hátul állók közül nevetgéltek a piros orrú hajdú tudásszomján; a mutatványos viszont kijelentette, hogy két héten belül nem lesz a pálcának borcsináló hatalma, amibe végül a törvény őre is belenyugodott.

– No de sebaj, tisztelt publikum – folytatta a varázsló. – Jövök én még ide, kegyelmetekhez, csinálok én még bort, talán egy hordóval is! Abból ihat majd kedvére mindenki!… Addig azonban tekintsék meg a csodálatos Mahmud la Ulát, az afrikai szőrös embert!

Belépett a sátrába, s pár pillanattal később különös lény bújt elő helyette. Nagyjából emberforma volt, de meggörbült hátával, egész testét elborító, hosszú, sűrű szőrével mégis inkább hatalmas majomra emlékeztetett. Szőrös volt még az arca is, csupán a szeme fehérje világított a bozont közül.

Imbolygó járással közeledett, mire a tömeg sietve húzódott hátrafelé. Egy kislány bőgni kezdett a félelemtől.

Aztán a szőrmók leült a tűz mellé – török módra, maga alá vont lábakkal –, és a lángokba hajított valamit. A tűz színe hirtelen megváltozott; nem vörösen és sárgán lobogott már, hanem hidegkéken, s a tömeg lélegzetét visszafojtva figyelte a csodát. Ezután egy pohár vízbe tett bele valamit, amitől a víz forrni és habzani kezdett; végül kifutott a pohárból is, pedig tűz sem égett alatta.

– Az ördöggel cimborál! – suttogták némelyek. – Ez is, meg a Balázs mester is!

– Énszerintem ez maga az ördög! Azért ilyen szőrös! – vélte egy öregasszony.

Ijedt sugdolózás támadt.

A szőrös ember magasra emelt egy korsót, és egymás után hét pohár vizet öntött bele. Majd a korsót lefelé fordította a szájával, és egy csöpp nem sok, de annyi víz sem folyt belőle!

Hüledezve bámultak a népek. Honnan sejtették volna, hogy elmés, csapóajtószerű szerkezet van a korsóban, az nem engedi kifolyni, amit beletöltenek!

– Ördög ez, én mondom – szögezte le most már határozottan az előbbi öregasszony.

A hátulsó sorokból lassan oszlani kezdett a nép, a bátrabbak viszont mulattak a dolgon.

– Ügyes fickó ez a szőrös – mondta egy dohánytermesztő gartai. – Bárcsak én is így tudnám eltüntetni a pénzt az anyjukom elől!

Hahotázva nevettek a tréfán, s amikor az afrikai bebújt a sátorba, és helyette ismét Balázs mester lépett ki, hogy levett süveggel, fatányérral a kezében körüljárjon, bőven koppant tányérján az aprópénz. Aztán a nép széjjeloszlott, a szakállashoz pedig odalépett a piros orrú hajdú:

– Tüstént gyüjjön a tiszttartó úrhoz!

A mutatványos hátán végigfutott a félsz. Igaz ugyan, két éve sincs, hogy kigyógyította betegségéből a tiszttartó hitvesét, és akkor nagyon hálálkodtak neki, de nem valószínű, hogy most emiatt hívatnák. Süvegét a bal kezében, a fatányért jobbjában tartva, nyugtalan érzésekkel követte a tisztházba a hajdút.

A magas, szikár tiszttartó ünneplőbe öltözötten várta a tölgyfaasztal mögött.

– Üljön le, Balázs mester – mondta, s intett a hajdúnak, hogy elmehet. – Először is arra feleljen, ki volt az a szőrös ember?

– Én magam voltam az, tekintetes tiszttartó úr!

– Gondoltam mindjárt… No és minek köllött az a maskara?

– Hát csak a móka kedvéért. Hogy még nagyobb legyen a csodálkozás!

– No, csodálkozásban nem volt hiba!… Tudja, hogy amíg varázsolgatott, ketten is jártak nálam panaszt tenni? Már most én akár meg is fogathatnám, mint afféle bűbájos, ördöggel cimboráló boszorkányembert!

A mutatványost kiverte a verejték.

– De hát én nem vagyok bűbájos! – védekezett. – Nincs azokban a mutatványokban semmi ördöngösség! Csak különböző porokat hintettem a vízbe észrevétlenül; attól lett egyszer borízű, attól kezdett habzani is!

– Hát a tűz mitől lett kék?

– Abba is port hintettem! Azt látta is mindenki!

– Hol vette azokat a porokat?

– Egy talján kereskedőtől, tekintetes uram.

Összevont szemöldökkel nézte a tiszttartó Balázs mestert; gyanús volt az őneki már kezdettől fogva! Mert hisz lerítt róla, hogy nem hanyi ember, nem igazi pákász – hiába mondja annak magát. Egész viselkedésén, beszédmódján érződött a máshova tartozás… Magas termetű, vékony ember volt; kezei finomak, nem olyan durvák, mint a jobbágyoké; háta hajlott kissé, arca beesett. Mélyen ülő szemei furcsa tűzben égtek, mintha megszállottja lenne valaminek. Őszülő, fekete haja kuszán lógott a vállára, fekete bajusza eggyé olvadt arasznyi szakállával, keskeny ajkát csak sejteni engedte. Kissé hosszú, egyenes orra volt, szépen ívelt szemöldöke, magas, alig ráncos homloka; életkorát bajos lett volna pontosan meghatározni, de a tiszttartó úgy vélte, középkorú lehet. Testét közönséges, paraszti vászongúnya fedte, melyet azonban most nagyjából eltakart a mutatványosi köpönyeg – mindössze a rongyokba tekert, bocskorba bújtatott lábait hagyva szabadon. Ahogy félszegen álldogált, a tiszttartó minden idegszálával érezte, hogy ez az ember különb életre termett, más munkához szokott, mint a pákászkodás vagy a mutatványosság; a két foglalkozás amúgy sem illett egymáshoz!… Ráadásul még az orvosláshoz is értett, sőt nem is akárhogyan!

„Talán valami elcsapott orvosdoktor lehet…" – tűnődött a tiszttartó, de mert nem szeretett homályos, bonyolult ügyekkel foglalkozni – meg aztán nem is ártott egy orvost tudni a környéken! –, nem firtatta a pákászmutatványos viselt dolgait.

– Jól van – mondta, befejezve a szemlélődést –, nem kutatom a titkait, mert a múltkor nagy szolgálatot tett, amikor meggyógyította az asszonyt; de ezek után nem tartozunk egymásnak semmivel… Abból a korsóból hogyan tűnt el a víz?

A mutatványos elmagyarázta.

– Rendben van – bólintott végül a tiszttartó. – Nem fogatom meg, de csak egy föltétellel!

– Parancsolatjára, tekintetes tiszttartó úr!

– Abbahagyja a varázsolgatást, és még csak hasonlót sem mível ezek után! Elhíreszteli mindenfelé, hogy a varázspálcát és minden tudományát a szőrös embertől kapta!… Remélem, nem mondta meg senkinek, hogy ki az?… Aztán a szőrös ember belevész a mocsárba és kész! Még ma elindul haza, hogy a kíváncsiskodókat elkerülje, hogy minél előbb elfelejtsék az emberek! Megértette?

Balázs mester megértette… Megértette, hogy ebben a boszorkányfogdosó világban igen könnyű bajba keveredni, fenemód vigyázni köll!… De valami még nem volt világos előtte.

– Ha kérdeznem szabad, tisztelettel – érdeklődött –, hogyan jön el velem a szőrös ember, ha nem is létezik? Hiszen az emberek látják majd, hogy egyedül megyek!

A tiszttartó mosolyogva sodorta meg a bajusza végét:

– Látták idejövet a szőrös embert?

– Már hogyan látták volna, kérném tisztelettel, ha egyszer nincs?

– Hát hiszen nem is láthatták, mert a ládában hozta… És úgy viszi majd kifelé is!

– Ha kimegyek a várból – mondta a mutatványos –, akkor a strázsa átvizsgálja a holmimat, hogy nem loptam-e… És akkor látni fogja, hogy nincs abban senki.

– Okos ember kend, mindenre gondol. Én majd utasítom a strázsát, hogy ne nézzen a ládájába… Látom, sok pénzt kapott – bökött ujjával, a pénzzel teli tányér felé.

– Nem panaszkodhatom, tekintetes uram, igen jóravaló népek laknak Kapuváron!

– Hát csak vigyázzon a pénzre! Ezt meg tegye közibük – dobott egy ezüsttallért az aprópénzek közé –, aztán vegyen rajta kordován csizmát a bocskora helyett!… Hanem azt megmondom, ha az asszonynak ismét baja lenne, itt teremjen tüstént, és meggyógyítsa!

– Parancsolatjára, tekintetes uram. A föld alól is visszagyüvök!

A tiszttartó megparancsolta a hajdúnak, hogy lássák el Balázs mestert kenyérrel, hússal, innivalóval, és a mester alaposan megrakodva tért vissza sátrába. Ott mindenekelőtt a pénzt helyezte el a mellesében rejlő pénzes zacskóba, majd kiment, széjjelrugdosta a parazsalló hasábokat, hogy hamarább kihunyjanak, s a mutatványos-asztalul szolgáló nagy, fekete ládát behúzta a sátorba. A ládából mécsest szedett elő, világot gyújtott, tarkabarka köpönyegét, süvegét gondosan elrakta, s miután a kapott bort a cserépkorsóból átöntötte facsutorájába, nekilátott a vacsorának.

Lassan evett, jól megrágva minden falatot, nagyokat kortyintva közbe-közbe a hideg borból.

„A fene ezt a tiszttartót! – mérgelődött magában. – Nem rossz ember azért, csak hát szeretné, ha minél előbb tisztulnék a portájáról… Ha meggondolom, úgy lesz jobb nekem is!"

Hirtelen meglibbent a sátorajtó, és a résen beugrott valaki.

– Nocsak! – hökkent meg a mutatványos. – Hát te mit akarsz itt?

Zavartan állt a késői látogató, tipródott egyik lábáról a másikra, hosszú ujjú kezei görcsösen gyűrögették combjain a nedves gatyát; inget, bocskort nem viselt, pedig az idő még korántsem volt melegnek mondható. Széles szája mosolyogni próbált, nagy szemei kimeredtek, arcát a mécsfény egészen torzzá varázsolta.

– Ahá! – mondta a szakállas. – Tudom már, ki vagy! Te vagy a Hanyi Istók!… Hát hogy s mint, öcsém? Vendégségbe jöttél?… Na! Nem tudsz beszélni?… Ja, igaz! Csakugyan nem tudsz, el is felejtettem… Na gyere, ülj ide mellém! Én a Balázs mester vagyok… Nesze! Egyél!

Hanyistók lekuporodott a földre, ujjai megmarkolták a feléje nyújtott húsdarabot, és tekintetét a mutatványosra függesztve, mohón falni kezdett. Szemfogaival tépte, zápfogaival őrölte a húst – fejét félrefordítva, csámcsogva, apró, elégedett morgásokat hallatva.

Balázs mester érdeklődve figyelte. Évekkel ezelőtt, amikor még orvosként kereste kenyerét, néha különös emberek kerültek a keze alá. Az egyiknek szőr borította sűrűn a testét, akár egy majomnak, a másiknak jól fejlett harmadik szemhéja volt, a harmadiknak úszóhártyaszerű bőrlebeny feszült az ujjai között… Őt rendkívüli módon érdekelték ezek a rejtelmes esetek, hiszen fogalma sem volt az emberi törzsfejlődésről, és az egyes embereknél időnként kiütköző, úgynevezett atavisztikus bélyegekről.

Ahogy jobban megnézte Istókot, úgy látta, hogy az több szempontból is furcsa.

– Fantasztikus! – dünnyögte maga elé. – Nemcsak a kezén, de a lábain is úszóhártya kezd kialakulni… Kérdés, hogy kifejlődik-e majd?… Ráadásul esküdni mernék, hogy a harmadik szemhéja már most is eléggé fejlett!

Odalépett hozzá, hogy megnézze a szemét, de a fiú félreérthette a mozdulatot, mert morogva, jobbjával a húst szorítva vicsorgott rá. Balázs mester visszaült, megvárta, amíg a gyerek befejezi az evést, aztán halk, megnyugtató szavak kíséretében belenézett a szemébe. Ám a belső szemzugban nemhogy rendellenesen fejlett harmadik szemhéjat, de még annak megszokott, csökevényes formáját sem látta! Csak egészen közel hajolva tudta megoldani a rejtélyt: a harmadik szemhéj csaknem teljesen ráborult a szemgolyóra, de a színe oly halvány, jóformán áttetsző volt, hogy a mécses gyenge fényénél alig lehetett észrevenni.

– Hihetetlenül nagy! – dörmögte. – A mozgatóizmok persze nála is csökevényesek.

Leült a ládára, dohányt tett kis pipájába, rágyújtott a mécsesről vett lánggal, és gondolatokba merülten kezdett pöfékelni.

Istók mérgesen hajtotta el orra elől a füstöt. Közbe-közbe köhintett is panaszosan, és Balázs mester sietve oltotta ki a pipát.

– Hát már pipázni sem hagysz, ebadta?… No, de inkább kioltom, mert még idecsal valakit a köhögésed, aztán mi lesz akkor?

A mutatványos nem tudta, mi lett volna akkor, csak sejtette, hogy a gyerekre nézve kellemetlen következményekkel járhatna a látogatás. Tudott már egyet-mást róla, hiszen tizenegy hónapja járt a hír szájról szájra a Hanságban talált kis vademberről, annak várbeli sorsáról.

„Talán nem látta senki, hogy bejött ide! – tűnődött. – Hiszen ha látták volna, akkor már bizton itt lenne egy hajdú, hogy elvigye, és bezárja a kalyibába!"

Hogy nem jött a füst, Hanyistók megnyugodott, ám esdeklő tekintetét nem vette le a férfiról. Az kérdően vonta fel a szemöldökét.

– Na, mi a helyzet? Mi nem tetszik?… Éhes vagy?

Istók a bejárat felé mutogatott.

– Mi van ott? – kérdezte Balázs mester.

Már húzta volna el a ponyvát, hogy kitekintsen, de a gyerek elkapta a kezét.

– Na! Most nézzem, vagy ne nézzem? Bökd ki, mit akarsz!

A fiú tapasztalta már, hogy az emberek hangokat adnak a szájukkal, ha nincsenek egyedül, és bár a beszéd mibenlétét számára teljes homály fedte, úgy érezte, hasonlóan kell viselkedni őneki is, ha meg akarja kedveltetni magát. A szakállas iránt fellobbant különös vonzalma, és az agyában minduntalan felbukkanó hanyi képsorok ellenállhatatlan erővel váltották ki belőle a közlés vágyát, és tagolatlan hangok törtek elő a szájából:

– MommOmmOOmmmm…

– Menni? – kérdezte a mutatványos, mert menésen járt az esze.

Istók eléje állt, belekapaszkodott a gúnyájába, és hevesen megrángatta.

– Aztán hová akarsz menni, hékám?

Újabb izzasztó erőlködés után a gyerek kinyögte:

– Ababa!

– Aba?… Talán: arra? – kérdezte Balázs mester, kifelé mutatva.

– Ababababa…! – ugrált a gyerek, összevissza mutogatva.

Nem telt sok időbe, míg a mutatványos megértette, hogy Istók el akar szökni ővele!… Mi tagadás, megrettent a gondolattól, mert ha kiderül a részessége, úgy deresre húzatja a tiszttartó, mint a pinty!… Talán még pörbe is fogja varázsolás miatt!… Ha minden rosszul megy, máglyán is végezheti!

„Igaz ugyan – elmélkedett –, ennek a kis szerencsétlennek sem éppen fenékig tejföl az élete… Kék, zöld a feje most is a veréstől, a hátán is világosan kivehetők a pálcák nyomai… Ha jól meggondolom, a tiszttartónak sincs több joga hozzá, mint nekem, hiszen azért tartja, hogy eljöjjenek érte, hogy a szülők vagy a hozzátartozók elvigyék magukkal. Márpedig azok nem jelentkeznek ezután sem, ha eddig nem jöttek!… Ez a fiú meg valószínűleg elpusztul itt, a várban, nyomorultul; akár a hidegtől, akár mert nem kap enni eleget, akár a bánattól… Talán meg tudnám szöktetni!… Hiszen a strázsa utasítást kap, hogy ne nyissa ki a ládám! Istókot belebújtatom, aztán ha mégis észrevennék valahogyan, akkor csodálkozást színlelek majd; mintha én nem tudnék semmiről, mintha titokban bújt volna oda…"

– Jól van, komám! – szólt a némán figyelő gyerekhez. – Eljöhetsz velem, csak aztán el ne áruld, hogy én szöktettelek meg! Hanem a tiszttartó mit fog szólni, mi?

Istókot ez a részletkérdés szemmel láthatóan nem érdekelte. Úgy tűnt, megértette az ember szándékát, és elégedetten vakarózva kuporodott le a földre.

Balázs mester pedig hozzálátott a csomagoláshoz. Ládájába sorra belerakta a mutatványokhoz szükséges holmikat, és Mahmud la Ula prémekből varrott „ruháját" hirtelen ötlettel Istóknak nyújtotta.

– Bújj csak bele, hékám! Úgy sincs rendes gúnyád.

A hanyi gyermek gyanakodva szaglászta a szőrruhát, aztán engedelmesen hagyta, hogy a szakállas belebújtassa. No, éppen háromszor belefért volna! Amikor pedig menni akart, menten elvágódott. Balázs mester nevetve húzta le róla, és odatette azt is a ládába, a többi holmi tetejére.

– Így ni! Te meg feküdj rá, itt jó helyed lesz!… De annyit mondok: ki ne gyere, amíg én nem hívlak! És egy hangot se adj!

Istók beleugrott a ládába, elhelyezkedett kényelmesen.

Balázs mester lehajtotta a ládatetőt, szétbontotta a sátrat, felrakott mindent a rozoga taragácsra, kioltotta a tüzet, odaállította mellé a konyháról kapott cserépkorsót, és elindultak…

A hídnál elébük lépett az őrt álló hajdú.

– Hová, Balázs mester? Ég otthon a ház?

– A tekintetes tiszttartó úr parancsolta, hogy hazamenjek.

– Aztán bizony mér parancsút illent a tiszttartó úr, he?

– Nem üzente a tiszttartó úr, hogy én elmehetek? – kérdezte elhűlten a mutatványos.

– Nem tudom, mér üzente vóna!… No de éntülem elmehet, ha akar… Csak lássuk előbb, mi van a ládában!

A hajdú megmarkolta a ládatetőt, Balázs mester pedig úgy érezte, megnyílik a föld, és ő zuhan, zuhan és zuhan az ismeretlen mélybe, kimondhatatlan szörnyűségek közé. Kimeredt szemekkel nézte a láda fölé hajló strázsát, és már arra gondolt, hogy torkon ragadja, elnémítja egy időre, aztán visszamegy a Hanyba, és többé ki sem jön onnan!

Ekkor szőrös ujjak nyúltak elő a ládából, beleakaszkodtak az öreg strázsa hegyesre pödört, bikaszarvú bajuszába, s a holtra rémült ember közvetlen közelről bámult a förtelmes afrikai varázsló képébe… Talán nem